Magyar Ifjúság, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)
1969-11-28 / 48. szám
Max Frisch „Játék az életrajzzal" című komédiájának ősbemutatója 1908- ban volt, Zürichben. A premiert nagy botrány előzte meg. A rendező ki akarta hagyni azt a részletet, ahol a szereplők arról beszélnek, hogy 1960-ban — Svájcban — a kommunista párt tagjából nem lehet professzor. De az író ragaszkodott a darab minden sorához! A „Játék az életrajzzal” magyarországi bemutatója ma este lesz, a Thália Színházban. Az előadás vendég, rendezője: Kazán István. Ma este, premiere így beszélt Max Frisch furcsa komédiájáról: — A darab voltaképpen tartalmi és formai kísérlet. Azon a jó pszichológiai megfigyelésen alapszik, hogy az emberek gyakran ifjy gondolkoznak fennhangon vagy önmagukban: ha még egyszer újra kezdhetném az életemet, mindent egészen másként csi- Thália Szí házban nálnék! A főhősnek, Küzmann professzornak megadatik az a lehetőség, hogy ismét végig élje életét, s ott változtasson rajta, ahol csak akar... Kürmann a nyugati értelmiség tipikus figurája. Az a fajta ember, akinek nincs akarata, elhatározó képessége, s aki végül is nem tud változtatni életrajzán, csak apró, lényegtelen dolgokat. Mindig oda kanyarodik vissza, hogy rosszul sikerült házasságát akarja kiiktatni az életéből, s eközben elmegy sok lehetőség és alkalom mellett... A darab: abszurd lírai komédia. Max Frisch nem példaképnek állítja elénk Kürmann professzort, inkább sajnálja és kineveti. Van ebben a darabban egy kis írói önkritika is. Tragikus, hogy egy ember nem tud élni a lehetőségeivel, de az már komikus, hogy ennyire nem tud élni vele! — Miben tér el ez az előadás a zürichitől és a többitől? — A kis epizódfigurákat kiiktattam, mert feleslegesnek tartottam, hogy a szereplők állandóan ki-be járkáljanak. Az epizód alakokat és Kürmann emlékképeit vetített diafelvételekkel helyettesítettem. Ezek a felvillanó képek, mint az emlékezet vetületei, nem zsúfolják agyon a darabot, inkább aláhúzzák a gondolatokat, s nem engednek percnyi megállást sem. A darab másik főhőse a jegyző, aki voltaképpen Kürmann gondolatait képviseli. A két alak szinte egymás negatívjaként jelenik meg a színen. Még ruházatuk is erre utal, az egyik fehérben, a másik feketében ... A színpadon állandóan kihangsúlyozott „játék a játékban” zajlik le, a főszereplők, szerepükön belül, újra és újra visszaváltoznak színészekké, s így próbálják újra és újra elkezdeni Kürmann életének megváltoztatását. — Kiket láthatunk a főszerepekben? — Kürmann professzort Szilágyi Tibor, a jegyzőt Inke László, a feleséget Drahota Andrea játssza. (s. á.) (Fotó: Csuzi) JÁTÉK A JÁTÉKBAN iMOVEQESEK Nyugtalan és nyugtalanító fi mi u a temüvergese*k. ^y uguiliui abi.an az entieniDen, n*egy lurdiuueu.enui keresi a vá.as/.t egy letezo, naponta felvetődő kv^M.c.-re: az e*etaora és aikotov^iietsége révén egyaránt feiuikte és erre nemzetek társadalmi elhelyezkedésének ganxijaita. És nyugtalanító, mert ahelyett, hogy lekerekítené vagy álmegoldással megfosztaná hitelétől a problémát, inkább kiélezi, sarkítva mutatja be, és kényszerít rá, hogy továbbgondoljuk. A nyugtalanság a film belső feszítőerejéből fakad és nem az elsőfilmes rendező, Simó Sándor szertelenségeiből, a mindent elmondás vágyából. Pedig szerzői film a Szemüvegesek, de nyoma sincs benne holmi süiederes világmegváltásnak. A sztori: Walkó László két éve dolgozik egy tervezőintézetben, de komoly feladatot még nem kapott. Amikor rábízzák egy új lakótelep sokadik épületének a megtervezését, lelkes nagyotakarással egy húsz éve ismeretes, de nálunk még nem alkalmazott, korszerű megoldást javasol. A terv végül is nem valósítható meg: a megrendelő pénzintézet nem járul hozzá a kivitelezéshez. Dióhéjban ennyi a történet, Simó nem elfogult hősével szemben a szemléletének ez a legnagyobb erénye. Értékeli benne az alkotó lenületet, a tennivágyást, s még azt is megérti, hogy a sokáig kihasználatlanul hagyott energiák az első komoly feladatra való készülés közben gejzírként törnek elő, s néha elöntik a fiatal mérnök agyát. A türelmetlenség vadhajtásait azonban már nem tudja megérteni. Léteznek „falak”, ezt nem tagadja. De azt is látja, hogy okos körültekintéssel tágítható az alkotótevékenység köre, míg hamarján és módra, a lehetőségeket nem a valósághoz, hanem — bármennyire szép, mégis utópisztikus — álmokhoz mérve még a rendelkezésünkre álló teret sem tudjuk kihasználni. Walkó végül is a saját tapasztalata alapján belátja Czuhima rendezőként és forgatókönyvíróként is biztatóan indul első játékfilmjében. Párbeszédei esőek, lakonikusak, jól szerkeszt, tömören, fogalmaz. Hatásosan ötvözi a játékfilm-elemeket a film publicisztikával, a „cinéma direct” eszközeivel. Bujtor István nem kívül hordja Walkó lelkesedését, tehetségét, sértődéseit — belső elhitetőerővel formálja meg a mérnököt. Felnőttmódra komoly, érzelmeiben, tetteiben megállapodott felségét Ronyecz Mária játssza kitűnően. Walkó fanyar-rezignált barátnőjeként Töröcsik Mari nyújt érdekét alakítást. Avar István a cinikus, de „reálpolitikus” főmérnök szerepében kiváló jellemportrét ad. Kenyeres Gábor operatőr kamerája hangulatilag aláhúzza a mondanivalót: ugyanaz az egyszobás lakás előbb lehangoló részleteivel, majd a film végén az ablakszem vakító fehér villanyfényével ellentétes képi és gondolati hatáskeltésre képes. A Szemüvegesek idén Locarnóban nagydíjat nyert. Megérdemelten. Koltai Tamás ernyőbe szorítsuk mindazt, ami a táncban szép, dinamikus, kifejező. Ezért a kamerának is szinte baletttáncossá kell válnia, hogy semmiről le ne maradjon. Ez pedig nem könnyű dolog, koreográfiai szempontból sem. Különben is, úgy érzem, túlságosan hamar jött nekem ez a feladat. Nem érkeztem még el Bartókhoz, ehhez a zenéhez fel kell magasodni és ebbeli igyekezetem egyik eredménye a tökéletes lelki és fizikai izomláz. Persze, most már nincs megállás, a művet be kell fejeznünk. Olyan filmet szeretnénk készíteni, amely a világ más koreográfusainak is kedvet csinál a Fából faragott királyfi megjelenítésére. Azt akarjuk, hogy fedezzék fel ezt a balettot. A zenét különben méltatlanul és alaptalanul megrövidítették. Mi nem hagytuk ki a húzásokat, ezúttal az egész partitúra tárul ki, teljes szépségében a néző előtt. Kaszás Ildikó, Seregi László asszisztense, aki mellesleg és közben szép sikerrel táncolta el a Bákcsiszeráji szökőkút Máriaszerepét és aki főleg a női variációk megalkotásában segített, hozzáteszi: — Nagy öröm látni, hogyan valósulnak meg az ember elképzelései a kamera előtt. De azért elsősorban táncosnőnek érzem magam, ezért nagyon örülök, hogy a koreografálás mint táncosnőt is fejlesztett. Fokozta muzikalitásomat, tökéletesítette stílusérzékemet. Bartók még olyan területen is tanít, amelyen nem is akart tanítani. Az operatőr, Nagy József, tele van gonddal: — Nagyon komplikált dolog itt a képek megkomponálása, a színek „kikeverése”, mert a mű megkíván bizonyos absztrahálást, de éppen ez az absztrahálás hordja magában azt a veszélyt, hogy könnyen áteshetünk a ló túlsó oldalára. Soha életemben nem volt még ilyen nehéz feladatom. Betonszürke díszleteket kell életre keltenem és egy rangos koreográfiát kell rangosan megkomponálnom. Hogy mi lesz belőle, azt még csak sejtem. Az biztos, hogy mostanában nehezen alszom el éjszakánként. És a művészek? Orosz Adél: Már az Életbe táncoltatott lány felvételein éreztem, mennyire új és zavaró a kamera közelsége. A színpadon én vezetem a cselekményt, van kontaktusom a közönséggel, amit egyik este elrontottam, a következő előadáson kijavíthatom. A filmen ilyesmiről szó sincs, ami nekem jó, az az operatőrnek, vagy a rendezőnek nem jó, akkor megismételjük a felvételt, ez nekik jó, nekem viszont már nem. Az is nagyon zavar, hogy hideg üveglencsébe nézek és a legjobban sikerült részletre sincs spontán reagálás, hiszen nincs közönség. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy terhemre esnek a felvételek ... Róna Viktor: Most egyszerre táncolom Harangozó Gyula koreográfiáját az Operában és Seregi Lászlóét itt, a filmen. Ez a kettősség gazdagít, s most a királyfi alakját igyekszem a ma emberének megformálni. Balázs Béla librettója szerint ez a figura királyfi, az új szerint nem az. Tulajdonképpen két emberről van szó, s köréjük Balázs Béla mesét szőtt. Mi a mesét visszavisszük a való életbe, hiszen a zene valóságos emberek érzelmeiről, küzdelmeiről, hibáiról és erényeiről szól. Kékesi Mária: Attól félek, hogy az én feladatom a legnehezebb, mert a régi Fából faragott királyfiban nem volt tündér, csak szellemek voltak. Rajtam múlik, hogyan formálom egygyé a zenével ezt az új figurát. Forgács József: Becsülöm Seregi Lászlót, hogy olyan nagynevű alkotóművész után volt bátorsága nekivágni ennek a feladatnak, mint a Kossuth-díjas Harangozó Gyula. Ebből kifolyóan elég nehéz helyzetbe kerültem, mert mozgásanyagban nagy a különbség Harangozó mester és Seregi figurája között. Az előbbi érzéketlen, szögletes mozgású fabábú, az utóbbi viszont ugyancsak eleven figura, akit az a cél vezet, hogy magára vonja a királylány figyelmét. Érdekessége és erénye az új koreográfiának, hogy jazzelemek is beleszövődtek. Szabadabb a mozgás, a fabábú élvezi az életre kelés örömét. És mi, mindanynyian, ilyen körülmények között is élvezzük az egész munkát. Élvezik, mert tudják, hogy nemcsak újat, hanem jót is alkotnak. És az alkotás öröme minden öröm között a legnagyobb. A film leendő nézője pedig aligha veszi majd észre, hogy ez a remekmű — mutatványos bódéban készült. Szombathy István TV-DISPUTA — Ismerhetsz, öregem, hogy én nehezen tudok lelkesedni, de azelőtt a mait vasárnapi tv-fiim, a Húszévesek előtt le a kalappal. Végre nem az a megszokottan langyos fám volt és rólunk fiatalokról nem azt az unalmas szabványszöveget nyomták. A mi provnulláinkat mutatta be, de volt azért benne hulla is, jó nők is, kasa házibuli is, szóval minden. Ráadásul, valahára azt is ki merték mondani, hogy szemforgatás az, ha az idősebbek folyton meket fiatalokat szidnak, mert ha valami baj van velünk, azért elsősorban ők a felelősek. —* Türtőztesd magad fájdalmadban, de különvéleményt jelentek be. Abban igazad van, hogy nagyon időszerű nagyesti izgalmas témáról szólt a fam. Mert tényleg, végre őszintén beszélnünk kellene arról, hogy mennyiben felelősek az idősebb korosztályok abban, hogy sok közöttünk, fiatalok között a cinikus, a cédulán, hogy sokan közülünk nem tudnak semmi értelmeset sem kezdeni magukkal. De félek, hogy ellőjük a puskaport, lejáratjuk a témát, ha erről a nagyon fontos kedésről ponyvaszínvonalon és stílusban beszélünk. Ha egyáltalán elképzelhető szocialista ponyva, akkor szerintem ez a Berkesi—Kazán film az volt. Már te is nagyképüsködsz? Miért lett volna ez a film ponyva? Te is elismerted, hogy valós társadalmi problémáról szólt. — József Attila írja a költők-írók hivatásáról, hogy „az igazat mondd, ne csak a valódit”. Nos, a művészetben a valódi nem mindig igaz is. Te is jól tudod, hogy éppen annyira fontos a hogyan is, mint a mit. — Ha így gondolkodsz, akkor te nem nagyon szeretheted a modern művészetet. Az abszurd formákban nem igen találhatod meg azt a valósághű ábrázolásmódot, amit annyira igényelsz. — Nagyon tévedsz. Gyakran éppen a legabszurdabb forma tudja közvetíteni a legkomolyabb és legmélyebb gondolatokat. Emlékezz csak vissza a héten látott Játék a zenével című kisfilmre. Nemcsak jó számokat hallhattunk benne és nemcsak valódi Showt láthattunk, hanem, aki vette magának a fáradtságot, hogy a látvány mögött tartalmat és mondanivalót keressen, az nagyon is valósághű képet kaphatott a modern élet nem egy fonákságáról. Ezt a görbetükröt pedig csak ilyen abszurd formában lehetett elénk állítani, hogy ne érezzük szájbarágásnak. — Igazán megtisztelve érzem magam, hogy végre sikerül valamiben egyet értenem veled. Az a bizonyos fürdőkád nagyon jól kifejezte egyes dolgokról a véleményemet. Van, amivel jól befürödtünk, és van amivel kint vagyunk az összes vizekből. És ha már a víznél tartunk, azzal a szombat esti operettmiűsorral: A múzsák neveletlen gyermekével ott vagyunk, ahol a part szakad. Igaz, hogy megismertem az operett történetét, de attól még operett marad az operett. — Én sem szeretem az ilyen erőltetett keretjátékokat. Ha a TV operettestet akar csinálni, mert már régen volt, akkor vállalja nyíltan és csináljon, de minden fontoskodás és tud alakoskodás nélkül. Egyáltalán nem értem, hogy miért szorgalmazzák egyesek, hogy elfogadtassák az operettet mindenkivel. Van egy közönségréteg, amelyik igényli az operettet, az kapja is meg ezt. De bele kell nyugodni, hogy az ilyen ismeretterjesztő köntös és igazságszolgáltató keretjáték ellenére sem fogják a fiatalok megszeretni az operettet, ők másfajta zenét éreznek magukénak és nem igényük az elandalodás. Ehhez meg nekik van joguk. Bersényi Iván 8*S A PAPUCSHŐS Violáinak van igaza, amikor egy Dosztojevszkij-hőshöz hasonlítja Holly Sebestyént (Holly Sebestyén kisvárosi könyvtárnok, Viola Sebestyén barátjának, a városka orvosának húga). Regényeiből jól ismert helyszínt és légkört teremt Németh László a közelmúltban a Madách Kamarában bemutatott drámájában. Egy mindkét fél számára végzetes emberi kapcsolatot állít elénk, ahol az egyik fél, a férj, adja fel önmagát, vágyait, emberi méltóságát, de tulajdonképpen éppen ez a határtalan odaadás, lelki mazochizmus sarkallja további gonoszságokra, szinte már embertelenségekre az asszonyt. Izgalmas lélektani drámát alkot Németh László ebből az alapszituációból. Játék az emberi érzések, szenvedések határán, amelyek végeláthatatlannak tűnnek Holly Sebestyén esetében. Már a neve is szimbolikus: a szentek türelmével viseli a többiek összenevetését, sajnálatát vagy megvetését. A drámai összecsapás ott robban ki, amikor a pesti szociológusnő, Viola, felismerve Sebestyén tehetségét, többrehivatottságát, ki akarja szakítani őt környezetéből, ismét emberré akarja formálni. Ekkor derül ki: Sebestyén erre képtelen. Ő érti igazán felesége, Lonka belső világát, tudja, nélküle ő most már elpusztulna, mert szükségletévé vált Sebestyén áldozatos élete. Folyik tehát tovább ez az egymást és öngyötrő együttélés. Lengyel György eddigi munkái mutatják a rendező különös érzékenységét a lélektani drámák iránt, ahol a konfliktus emberi érzések, szenvedélyek, belső megnyilvánulások között feszül. Ez az igazán nagyszerű színházi feladat: ezeket a belső indulatokat lefordítani a külső színpadi mozgás, gesztusok nyelvére. Lengyel György ezúttal is remek előadást teremtett. Psota Irén és Pécsi Sándor alakítja a Holly házaspárt. Psota kemény és kegyetlen, gonoszszemű és érdeshangú, de ugyanakkor szánandóan elesett is — amilyennek Lonkának lennie kell. Minden ízében más ember, mint férje, külsejében is. Feszes tartású, nyúlánk, erőszakos. Pécsi még ezekben a külsőségekben is ellentmond Psotának. Rogyant térdű, gondozatlan, az önmagát összetartani nem tudó ember benyomását kelti. Ebben az előadásban mintha egy új Pécsi Sándor lépne elénk. Egy eszközeivel nagyon ökonomikusan bánó színész alakítja Holly Sebestyént. Soha nem melodrarmatikus, érzi, tudja, a tragédia itt sokkal mélyebben húzódik. Tudatosan vállalja szenvedéseit, porig alázkodik, hogy aztán a papucsférjből hőtté emelkedhessek. Székely Gabriella