Magyar Ifjúság, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)

1969-11-28 / 48. szám

Max Frisch „Játék az életrajzzal" című komédiá­jának ősbemutatója 1908- ban volt, Zürichben. A pre­miert nagy botrány előzte meg. A rendező ki akarta hagyni azt a részletet, ahol a szereplők arról beszélnek, hogy 1960-ban — Svájcban — a kommunista párt tag­jából nem lehet professzor. De az író ragaszkodott a darab minden sorához! A „Játék az életrajzzal” magyarországi bemutatója ma este lesz, a Thália Szín­házban. Az előadás vendég, rendezője: Kazán István. Ma este, premier­e így beszélt Max Frisch fur­csa komédiájáról: — A darab voltaképpen tartalmi és formai kísérlet. Azon a jó pszichológiai megfigyelésen alapszik, hogy az emberek gyakran ifjy gondolkoznak fenn­hangon vagy önmagukban: ha még egyszer újra kezd­hetném az életemet, min­dent egészen másként csi- Thália Szí házban nálnék! A főhősnek, Küz­­mann professzornak meg­adatik az a lehetőség, hogy ismét végig élje életét, s ott változtasson rajta, ahol csak akar... Kürmann a nyugati értelmiség tipikus figurája. Az a fajta ember, akinek nincs akarata, elha­tározó képessége, s aki vé­gül is nem tud változtatni életrajzán, csak apró, lé­nyegtelen dolgokat. Mindig oda kanyarodik vissza, hogy rosszul sikerült házas­ságát akarja kiiktatni az életéből, s eközben elmegy sok lehetőség és alkalom mellett... A darab: ab­szurd lírai komédia. Max Frisch nem példaképnek állítja elénk Kürmann pro­fesszort, inkább sajnálja és kineveti. Van ebben a da­rabban egy kis írói önkri­tika is. Tragikus, hogy egy ember nem tud élni a lehe­tőségeivel, de az már ko­mikus, hogy ennyire nem tud élni vele! — Miben tér el ez az előadás a zürichitől és a többitől? — A kis epizódfigurákat kiiktattam, mert felesleges­nek tartottam, hogy a sze­replők állandóan ki-be jár­káljanak. Az epizód alako­kat és Kürmann emlékké­peit vetített diaf­elv­ételek­kel helyettesítettem. Ezek a felvillanó képek, mint az emlékezet vetületei, nem zsúfolják agyon a darabot, inkább aláhúzzák a gondo­latokat, s nem engednek percnyi megállást sem. A darab másik főhőse a jegy­ző, aki voltaképpen Kür­mann gondolatait képviseli. A két alak szinte egymás negatív­jaként jelenik meg a színen. Még ruházatuk is erre utal, az egyik fehér­ben, a másik feketében ... A színpadon állandóan ki­hangsúlyozott „játék a já­tékban” zajlik le, a fősze­replők, szerepükön belül, újra és újra visszaváltoz­nak színészekké, s így pró­bálják újra és újra elkez­deni Kürmann életének megváltoztatását. — Kiket láthatunk a fő­szerepekben? — Kürmann professzort Szilágyi Tibor, a jegyzőt Inke László, a feleséget Drahota Andrea játssza. (s. á.) (Fotó: Csuzi) JÁTÉK A JÁTÉKBAN iMOVEQESEK Nyugtalan és nyugtalanító fi mi u a temüvergese*k. ^y ugui­­liui abi.an az en­t­ieniDen, n*egy lurdiuueu.enui keresi a vá.as/.t egy letezo, naponta felvetődő kv^M.c.-re: az e*etaora és aiko­­tov^iietsége révén egyaránt fei­­uikte és erre nemzetek társadal­mi elhelyezkedésének gan­xi­­jaita. És nyugtalanító, mert ahelyett, hogy lekerekítené vagy álmegoldással megfoszta­ná hitelétől a problémát, in­kább kiélezi, sarkítva mutatja be, és kényszerít rá, hogy­­ to­vábbgondoljuk. A nyugtalan­ság a film belső feszítőerejéből fakad és nem az elsőfilmes rendező, Simó Sándor szerte­lenségeiből, a mindent­ elmon­­dás vágyából. Pedig szerzői film a Szemüvegesek, de nyo­ma sincs benne holmi süiede­­res világmegváltásnak. A sztori: Walkó László két éve dolgozik egy tervezőinté­zetben, de komoly feladatot még nem kapott. Amikor rá­bízzák egy új lakótelep soka­dik épületének a megtervezé­sét, lelkes nagyotakarással egy húsz éve ismeretes, de nálunk még nem alkalmazott, korsze­rű megoldást javasol. A terv végül is nem valósítható meg: a megrendelő pénzintézet nem járul hozzá a kivitelezéshez. Dióhéjban ennyi a történet, Simó nem elfogult hősével szemben a szemlél­etének ez a legnagyobb erénye. Értékeli benne az alkotó lenületet, a tennivágyást, s még azt is megérti, hogy a sokáig kihasz­nálatlanul hagyott energiák az első komoly feladatra való ké­szülés közben gejzírként tör­nek elő, s néha elöntik a fiatal mérnök agyát. A türelmetlen­ség vadhajtásait azonban már nem tudja megérteni. Létez­nek „falak”, ezt nem tagadja. De azt is látja, hogy okos kö­rültekintéssel tágítható az al­kotótevékenység köre, míg ha­m­­arján és­ módra, a lehetősége­ket nem a valósághoz, hanem — bármennyire szép, mégis utópisztikus — álmokhoz mér­ve még a rendelkezésünkre álló teret sem tudjuk kihasz­nálni. Walkó végül is a saját tapasztalata alapján belátja Czu­hima rendezőként és forgató­kön­yvíróként is biztatóan in­dul első játékfilmjében. Pár­beszédei esőek, lakonikusak, jól szerkeszt, tömören, fogal­maz. Hatásosan ötvözi a játék­film-elemeket a film publicisz­tikával, a „cinéma direct” esz­közeivel. Buj­tor István nem kívül hordja Walkó lelkesedését, te­hetségét, sértődéseit — belső elhitetőerővel formálja meg a mérnököt. Felnőttmódra ko­moly, érzelmeiben, tetteiben megállapodott felségét Ronyecz Mária játssza kitűnően. Walkó fan­y­ar-r­ezignált b­arátnő­jekén­t Töröcsik Mari nyújt érdekét alakítást. Avar István a cini­kus, de „reálpolitikus” főmér­­nök szerepében kiváló jellem­­portrét ad. Kenyeres Gábor operatőr kamerája hangulati­lag aláhúzza a mondanivalót: ugyanaz az egyszobás lakás előbb lehangoló részleteivel, majd a film végén az ablak­szem vakító fehér villanyfé­nyével ellentétes képi és gon­dolati hatáskeltésre képes. A Szemüvegesek idén Locar­­nóban nagydíjat nyert. Megér­demelten. Koltai Tamás ernyőbe szorítsuk mindazt, ami a táncban szép, dina­mikus, kifejező. Ezért a kamerának is szinte balett­táncossá kell válnia, hogy semmiről le ne maradjon. Ez pedig nem könnyű do­log, koreográfiai szempont­ból sem. Különben is, úgy érzem, túlságosan hamar jött nekem ez a feladat. Nem érkeztem még el Bar­tókhoz, ehhez a zenéhez fel kell magasodni és ebbeli igyekezetem egyik eredmé­nye a tökéletes lelki és fi­zikai izomláz. Persze, most már nincs megállás, a mű­vet be kell fejeznünk. Olyan filmet szeretnénk készíteni, amely a világ más koreográfusainak is kedvet csinál a Fából fara­gott királyfi megjelenítésé­re. Azt akarjuk, hogy fe­dezzék fel ezt a balettot. A zenét különben méltatlanul és alaptalanul megrövidí­tették. Mi nem hagytuk ki a húzásokat, ezúttal az egész partitúra tárul ki, tel­jes szépségében a néző előtt. Kaszás Ildikó, Seregi László asszisztense, aki mellesleg és közben szép si­kerrel táncolta el a Bákcsi­­szeráji szökőkút Mária­­szerepét­ és aki főleg a női variációk megalkotásában segített, hozzáteszi: — Nagy öröm látni, ho­gyan valósulnak meg az ember elképzelései a kame­ra előtt. De azért elsősor­ban táncosnőnek érzem magam, ezért nagyon örü­lök, hogy a koreografálás mint táncosnőt is fejlesz­tett. Fokozta muzikalitáso­mat, tökéletesítette stílusér­zékemet. Bartók még olyan területen is tanít, amelyen nem is akart tanítani. Az operatőr, Nagy József, tele van gonddal: — Nagyon komplikált dolog itt a képek megkom­­ponálása, a színek „kikeve­rése”, mert a mű megkíván bizonyos­­ absztrahálást, de éppen ez az absztrahálás hordja magában azt a ve­szélyt, hogy könnyen átes­hetünk a ló túlsó oldalára. Soha életemben nem volt még ilyen nehéz feladatom. Betonszürke díszleteket kell életre keltenem és egy rangos koreográfiát kell rangosan megkomponál­nom. Hogy mi lesz belőle, azt még csak sejtem. Az biztos, hogy mostanában nehezen alszom el éjsza­kánként. És a művészek? Orosz Adél: Már az Élet­be táncoltatott lány felvé­telein éreztem, mennyire új és zavaró a kamera közel­sége. A színpadon én veze­tem a cselekményt, van kontaktusom a közönséggel, amit egyik este elrontot­tam, a következő előadá­son kijavíthatom. A filmen ilyesmiről szó sincs, ami nekem jó, az az operatőr­nek, vagy a rendezőnek nem jó, akkor megismétel­jük a felvételt, ez nekik jó, nekem viszont már nem. Az is nagyon zavar, hogy hideg üveglencsébe nézek és a legjobban sikerült részletre sincs spontán rea­gálás, hiszen nincs közön­ség. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy terhemre esnek a fel­vételek ... Róna Viktor: Most egy­szerre táncolom Harangozó Gyula koreográfiáját az Operában és Seregi Lászlóét itt, a filmen. Ez a kettősség gazdagít, s most a királyfi alakját igyekszem a ma emberének megfor­málni. Balázs Béla librettó­ja szerint ez a figura ki­rályfi, az új szerint nem az. Tulajdonképpen két ember­ről van szó, s köréjük Ba­lázs Béla mesét szőtt. Mi a mesét visszavisszük a való életbe, hiszen a zene való­ságos emberek érzelmeiről, küzdelmeiről, hibáiról és erényeiről szól. Kékesi Mária: Attól fé­lek, hogy az én feladatom a legnehezebb, mert a régi Fából faragott királyfiban nem volt tündér, csak szel­lemek voltak. Rajtam mú­lik, hogyan formálom egy­­gyé a zenével ezt az új fi­­gurát. Forgács József: Becsülöm Seregi Lászlót, hogy olyan nagynevű alkotóművész után volt bátorsága neki­vágni ennek a feladatnak, mint a Kossuth-díjas Ha­rangozó Gyula. Ebből kifo­lyóan elég nehéz helyzet­be kerültem, mert mozgás­­anyagban nagy a különb­ség Harangozó mester és Seregi figurája között. Az előbbi érzéketlen, szögletes mozgású fabábú, az utóbbi viszont ugyancsak eleven figura, akit az a cél vezet, hogy magára vonja a ki­rálylány figyelmét. Érde­kessége és erénye az új ko­reográfiának, hogy jazz­­elemek is beleszövődtek. Szabadabb a mozgás, a fa­bábú élvezi az életre kelés örömét. És mi, mindany­­nyian, ilyen­­ körülmények között is élvezzük az egész munkát. Élvezik, mert tudják, hogy nemcsak újat, hanem jót is alkotnak. És az alko­tás öröme minden öröm között a legnagyobb. A film leendő nézője pe­dig aligha veszi majd észre, hogy ez a remekmű — mu­tatványos bódéban készült. Szombathy István TV-DISPUTA — Ismerhetsz, öregem, hogy én nehezen tudok lelkesedni, de azelőtt a mait vasárnapi tv-fiim, a Húszévesek előtt le a kalappal. Végre nem az a megszokottan langyos fám volt és rólunk fiatalok­ról nem azt az unalmas szabványszöveget nyomták. A mi provnulláinkat mutatta be, de volt azért ben­ne hulla is, jó nők is, kasa házibuli is, szóval min­den. Ráadásul, valahára azt is ki merték mondani, hogy szemforgatás az, ha az idősebbek folyton meket fiatalokat szidnak, mert ha valami baj van velünk, azért elsősorban ők a felelősek. —* Türtőztesd magad fájdalmadban, de különvé­leményt jelentek be. Abban igazad van, hogy na­gyon időszerű nagyesti izgalmas témáról szólt a fam. Mert tényleg, végre őszintén beszélnünk kel­lene arról, hogy mennyiben felelősek az idő­sebb korosztályok abban, hogy sok közöttünk, fiatalok között a cinikus, a cédulán, hogy sokan közülünk nem tudnak semmi értelmeset sem kez­deni magukkal. De félek, hogy ellőjük a puska­port, lejáratjuk a témát, ha erről a nagyon fontos kedésről ponyvaszínvonalon és stílusban beszé­lünk. Ha egyáltalán elképzelhető szocialista ponyva, akkor szerintem ez a Berkesi—Kazán film az volt. Már te is nagyképüsködsz? Miért lett volna ez a film ponyva? Te is elismerted, hogy valós társa­dalmi problémáról szólt. — József Attila írja a költők-írók hivatásáról, hogy „az igazat mondd, ne csak a valódit”. Nos, a mű­vészetben a valódi nem mindig igaz is. Te is jól tudod, hogy éppen annyira fontos a hogyan is, mint a mit. — Ha így gondolkodsz, akkor te nem nagyon szeretheted a modern művészetet. Az abszurd for­mákban nem igen találhatod meg azt a valósághű ábrázolásmódot, amit annyira igényelsz. — Nagyon tévedsz. Gyakran éppen a legabszur­­dabb form­a tudja közvetíteni a legkomolyabb és legmélyebb gondolatokat. Emlékezz csak vissza a héten látott Játék a zenével című kisfilmre. Nem­csak jó számokat hallhattunk benne és nemcsak valódi Showt láthattunk, hanem, aki vette magá­nak a fáradtságot, hogy a látvány mögött tartalmat és mondanivalót keressen, az nagyon is valósághű képet kaphatott a modern élet nem egy fonáksá­gáról. Ezt a görbetükröt pedig csak ilyen abszurd formában lehetett elénk állítani, hogy ne érezzük száj­barágásnak. — Igazán megtisztelve érzem magam, hogy vég­re sikerül valamiben egyet értenem veled. Az a bizonyos fürdőkád nagyon jól kifejezte egyes dol­gokról a véleményemet. Van, amivel jól befüröd­­­tünk, és van amivel kint vagyunk az összes vizek­ből. És ha már a víznél tartunk, azzal a szombat est­i operettmi­űsorral: A múzsák neveletlen gyer­mekével ott vagyunk, ahol a part szakad. Igaz, hogy megismertem az operett történetét, de attól még operett marad az operett. — Én sem szeretem az ilyen erőltetett keretjáté­kokat. Ha a TV operettestet akar csinálni, mert már régen volt, akkor vállalja nyíltan és csináljon, de minden fontoskodás és tud alakoskodás nélkül. Egyáltalán nem értem, hogy miért szorgalmazzák egyesek, hogy elfogadtassák az operettet mindenki­vel. Van egy közönségréteg, amelyik igényli az operettet, az kapja is meg ezt. De bele kell nyu­godni, hogy az ilyen ismeretterjesztő köntös és igazságszolgáltató keretjáték ellenére sem fogják a fiatalok megszeretni az operettet, ők másfajta ze­nét éreznek magukénak és nem igényük az elan­­dalodás. Ehhez meg nekik van joguk. Bersényi Iván 8*S A P­APUCSHŐS Violáinak van igaza, amikor egy Dosztojevszkij-hőshöz hasonlítja Holly Sebestyént (Holly Sebestyén kisvárosi könyvtárnok, Viola Sebestyén barátjá­nak, a városka orvosának húga). Re­gényeiből jól ismert helyszínt és légkört teremt Németh László a közelmúltban a Madách Kamarában bemutatott drá­májában. Egy mindkét fél számára végzetes emberi kapcsolatot állít elénk, ahol az egyik fél, a férj, adja fel ön­magát, vágyait, emberi méltóságát, de tulajdonképpen éppen ez a határtalan odaadás, lelki mazochizmus sarkallja további gonoszságokra, szinte már em­bertelenségekre az asszonyt. Izgalmas lélektani drámát alkot Németh László ebből az alapszituáció­ból. Játék az emberi érzések, szenve­dések határán, amelyek végeláthatat­lannak tűnnek Holly Sebestyén eseté­ben. Már a neve is szimbolikus: a szentek türelmével viseli a többiek összenevetését, sajnálatát vagy meg­vetését. A drámai összecsapás ott rob­ban ki, amikor a pesti szociológusnő, Viola, felismerve Sebestyén tehetségét, többrehivatottságát, ki akarja szakíta­ni őt környezetéből, ismét emberré akarja formálni. Ekkor derül ki: Sebes­tyén erre képtelen. Ő érti igazán fele­sége, Lonka belső világát, tudja, nélküle ő most már elpusztulna, mert szükség­letévé vált Sebestyén áldozatos élete. Folyik tehát tovább ez az egymást és öngyötrő együttélés. Lengyel György eddigi munkái mu­tatják a rendező különös érzékenysé­gét a lélektani drámák iránt, ahol a konfliktus emberi érzések, szenvedé­lyek, belső megnyilvánulások között feszül. Ez az igazán nagyszerű színházi feladat: ezeket a belső indulatokat le­fordítani a külső színpadi mozgás, gesz­tusok nyelvére. Lengyel György ezúttal is remek előadást teremtett. Psota Irén és Pécsi Sándor alakítja a Holly házaspárt. Psota kemény és kegyetlen, gonoszszemű és érdeshangú, de ugyanakkor szánandóan elesett is — amilyennek Lonkának lennie kell. Minden ízében más ember, mint férje, külsejében is. Feszes tartású, nyúlánk, erőszakos. Pécsi még ezekben a külsőségekben is ellentmond Psotának. Rogyant térdű, gondozatlan, az önmagát összetartani nem tudó ember benyomását kelti. Eb­ben az előadásban mintha egy új Pécsi Sándor lépne elénk. Egy eszközeivel nagyon ökonomikusan bánó színész alakítja Holly Sebestyént. Soha nem melodrarm­atikus, érzi, tudja, a tragédia itt sokkal mélyebben húzódik. Tuda­tosan vállalja szenvedéseit, porig aláz­­kodik, hogy aztán a papucsférjből hőtté emelkedhessek. Székely Gabriella

Next