Magyar Ifjúság, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)

1969-09-12 / 37. szám

ÚJ ÉVAD - RÉGI GONDOK Csalhatatlan jelével itt az ősz: nem a madarak indultak el, hanem a Déry­né Színház országjáró buszai. Lírai lelkialkatot a gondtalan nyár idézésé­re késztet a rideg és vigasztalan bo­rongás. A művelődési ház igazgató, a népművelés közkatonája azonban csak a dolgok realitásával számolhat, vala­hogy így: itt van megint az ősz, az új évad, hogy szalad az idő... Nos, az idő valóban rohan, szinte tegnapinak tűnik, hogy a népi ellen­őrök országos vizsgálatot­ indítottak a népművelés forintos gondjai tárgyá­ban, pedig már négy esztendeje annak! De azt már nem a nosztalgia, hanem a legtárgyilagosabb valóság mondatja, most 69 őszén, az utóvizsgálat tapasz­talatai alapján, hogy bizony nem sok nyomot hagyott ebben a témában ez a négy esztendő... Mindenek­előtt, az akkori határoza­tok nagy része megszületésének pillana­tában archívumi anyaggá lett, papí­ron maradt. A kulturális alapok szét­forgácsolt felhasználását sürgető közös koordinált népművelési tevékenység sokkal kevésbé terjedt el, mint ahogy a közérdek megkívánná és a saját ren­­deleteik betartására potenciálisan al­kalmatlan járási népművelési bizottsági tagok szeretnék. Régi, de újból felfe­dezett igazság, hogy annak erősebb a hangja, aki fizet. Minden rendelet­ — úgy tűnik — elsősorban lehetőség. A valóság más kérdés. Különösen, ami­kor furcsa módon nem változott, sőt még álarcot sem öltött az említett négy esztendő során. Akkor ugyanis a sovi­nizmustól és a rosszul értelmezett lo­kálpatriotizmustól a pénz fel nem használásáig minden előfordult a szociális és kulturális alapot képező vállalatoknál, gazdaságoknál. És most? „A mátészalkai állami gazdaság az 1966-ban tervezett 203 ezer forint kul­turális alapjából körülbelül 20 ezer fo­rintot, az 1967-ben tervezett 153 ezer forintból alig több mint 27 ezer forin­tot használt fel.” Maradjunk továbbra is Szabolcs megyénél, ahol a megvizs­gált 44 tsz, 5 állami gazdaság, 18 kör­zeti ÁFÉSZ, 12 ktsz 1966—1968-ban, tehát 3 év alatt 6,4 millió forintot sza­vazott meg szociális és kulturális cé­lokra, de ennek az összegnek csupán 7,6 százaléka jutott a közös népműve­lési feladatok megoldására. Továbbá azt is mondják ezek a mai példák, hogy az 1966-ban a közös népművelési célok érdekében kiadott kormányhatá­rozat (3006/1966.) nem hozta meg a várt eredményt. Ma is az világlik ki, hogy először van a vállalati, a szövet­kezeti vagy éppen az üzemi érdek, az­tán eshet szó közös célokról. A jó anyagi körülmények között lévő pan­nonhalmi tsz például egyetlen fillért sem ad a közösségi művelődési otthon­nak, sőt, a kapcsolatoktól is elzárkó­zik. Ennek a kategóriának egy más tí­pusát példázza a Nógrád megyei Élel­miszer Kiskereskedelmi Vállalat, amely — a vizsgálat szerint — egész kultu­rális alapját elköltötte — üdülésre. Ez a hely nem alkalmas, hogy arról a relatív pazarlásról beszéljünk, me­lyet a fenti és a hasonló esetek példáznak, hiszen az anyagi erő szét­­forgácsolása, vagy éppen fel nem használása százezer forintokkal mér­hető folyamatosság megszakítását je­lenti, az iskola után végeszakad an­nak a tudatosan irányított nevelésnek, amelyet a jól szervezett önművelésnek kellene felváltania. Mint tudjuk, sokhelyütt — és talán ott, ahol a legnagyobb szükség lenne rá — nem váltja fel. Sőt, a gazdaságirányítás új rendsze­re egy sajátos közmorál tüneteivel is párosult: a gazdasági vezetők — akik a művelődés anyagi eszközének tekin­télyes részéről döntenek — kinyitották a szemüket és becsukták az erszényü­ket. A bűvös szó, a bevétel veszélye­sen sokszor hangzik mostanában, mi­után egyesek a kultúrára is a piac tör­vényeit szeretnék alkalmazni. A győri színház például nem kockáztat táj­előadásain: egy-egy produkciójáért 5200 forintot kér, lehet átlagjegyárat számolni... No, de a kisebb falvak is átkozhatják sorsukat — például Nóg­rád megyében —, mert a Déryné Szín­ház 2700—3000 forintban szabta meg a tarifát. Jó az Hamletnek, ha így monologizál: Én is a piacról élek?! " K. E. FIATALOK A PULT MÖGÖTT A Belkereskedelmi Minisztérium, a KPVDSZ és a KISZ közös tanulmányt készített a kereskedelemben dolgozó fiatalok helyzetéről, az 1016/1967. szá­mú kormányhatározatnak ezen a terü­leten történő végrehajtásáról. A szocialista kereskedelemben 1960 óta 13 százalékkal emelkedett a fiata­lok aránya, s a jelenlegi adatok szerint minden harmadik kereskedelmi dolgo­zó 30 éven aluli fiatal. A kereskede­lem — a kulturáltabb munkakörülmé­nyek, a kedvező munkakezdési idő miatt — női szakma lett A felmérés sok általános érvényű, kedvező megállapítást tett. Ezek szerint megoldódott a fiatalok tervszerű szak­mai képzése, a kereskedelmet, a szak­emberutánpótlást tekintve, nem fenye­geti az elöregedés veszélye, a korszerű áruházak létesítésével egyre inkább ja­vulnak a munkakörülmények, s a bér­szintek, országszerte azonosak. A szak­képzett fiatalok három-négy munkale­hetőség között választhatnak. A tanulmány azt is vizsgálta, hogyan vesznek részt a fiatalok a gazdasági feladatok megoldásában. A Női- és Leánykaruha Nagykereskedelmi Vál­lalatnál például a KISZ-szervezet je­lentős összeget kapott, hogy a fiatalok ízlésének megfelelő modellekkel egé­szíthesse ki a nagykollekciókat.. Itt, és még számos helyen a fiatalokat bevon­ják a gazdasági munkába, kérik véle­ményüket, és teret adnak elképzelé­seiknek. A vendéglátóipar és kereske­delmi vállalatok jó részénél azonban a fiatalok nem részesülnek semmiféle — az általános információkon túl — tájé­koztatásban, s meghallgatásban még kevésbé. A vizsgálat szerint, a legtöbb kereskedelmi „egységnél” nincs a fia­talok számára helyiség, ahol munka után a szórakozásra, esetleg KISZ-ösz­­szejövetelre sor kerülhetne. Ugyancsak nehézkes a továbbtanulásuk, mert munkaidő erre nem nyújt lehetőséget. A kiskereskedelemben a továbbtanuló fiatalok arányszáma 15,3 százalék, a nagykereskedelemben pedig csak 8,2 százalék. Ijesztően alacsony arányszám. Ugyanúgy, mint ahogyan alacsony a fiatalok aránya a jutalmazásoknál, elő­léptetéseknél. A felmérések összegezői kevés vállal­­atot, s üzemet találtak, ahol a fiatalok lakásgondjainak megoldásában segítsé­get tudnak nyújtani. Megállapították, hogy a fiatalok szociális érdekeinek vé­delmére általában intézkedéseket tesz­nek, de a lehetőségeket nem használják ki megnyugtatóan. Sürgetik a kereskedelemben dolgozó fiataloknak az ifjúsági szórakozóhelyek biztosítását. A belkereskedelmi minisz­ter utasítása alapján több ifjúsági szó­rakozóhely létesült, ebből ma már egyetlen sem működik. A felmérés ké­szítői felhívják a figyelmet arra, hogy a szabad­idő tartalmas eltöltésére a fiataloknak országjárást, az ünnepna­pokon szervezett kirándulásokat, tu­rista utakat kell biztosítani. A tanulmány — amelynek további vitatása folyik — meghatározza a teendőket, de a pult mögött álló fiatalok helyzetének értékelését nem zárja le. Megnyugtató, hogy a tények reális is­­­merete után az intézkedések következ­nek! K. M. Az elnök tartotta a papírokat, a dokumentációt, amely egy embert hivatott bemutatni, vagy inkább értékeiről tudó­sítani, s a befejezetlenség által hangsúlyossá vált a tétova mozdulat. A felvételi vizsga után minden döntése nehéz. Azután — pontosan emlékszem rá — félretette és tűnődve nézte az iratokat. Nehezéket rakott rájuk, és azt mondta: „Az ember a szüleit és a körülményeit nem választhatja meg." — Tudtam, hogy nem vesznek fel. Sejtettem, hogy meglepetés nem ér­het, ezért a felvételi után csak er­re készítettem fel magamat. Mégis nagyon kellemetlen volt átvenni a borítékot, mert a postás a szomszéd néninél hagyta, aki ijedezni kezdett, hogy jaj, mi történt... Nem szere­tem, ha mások sajnálnak. Engem egyébként nem is érdekelt a vizsga­eredmény, legfeljebb nem megyek egyetemre, de mit szól a tanárnő és mit mondanak az üveggyárban, ahol ösztöndíjat ígértek, s ahol a bácsi, akivel beszéltem, a lelkemre kötötte, hogy vegyem komolyan a dolgot. Azt feleltem, jó, megpróbá­lom. Vettem is egy gimis matek könyvet, de nem sokat értettem az egészből, így aztán a kedvem is el­hagyott. Újból és újból elkezdtem, borzasztó volt, mert egyre csak azt a hiányt éreztem, ami a tudásom és a felvételi követelmény között van. Sohasem akartam továbbtanul­ni. Egyszer kirándulni volt az osz­tály — ez harmadikban történt —, akkor belémkarolt az osztályfőnök­nő és azt mondta: „Neked tovább kell tanulni”. Ez már azután volt, hogy nálunk járt. Feljött a hegyre, én akkor meg is lepődtem, és szé­gyelltem is magamat. Tudom, azért jött, mert a szünetben elmondtam, hogy nem készültem, mert Anyu nem vett petróleumot. Akkor a ta­nárnő nagyon furcsa arccal nézett rám. Emlékszem, sokáig beszélt Anyu­val és mindent újra kérdezett, mint aki semmit sem hisz el, pedig előt­te van minden Tőlem azt kérdezte, hogy mit olvasok és én megmond­tam, hogy semmit. Legfeljebb a kö­telezőket, mert egyszerűen nem szeretek olvasni, a petróleumlámpá­nál mindig fáj a szemem. Kedvenc íróm talán ma sincs, legfeljebb azt tudnám megmondani, hogy kire emlékszem szívesen. A Mamával a j­övömről beszélt, de nem sokra jutott, mert Anyu csak azt hajtogatta, hogy nekem már dolgoznom kell, hogy ő már öreg és hogy mire való egyáltalán tanulni? A tanárnőt különben Horn Miklósnénak hívják. BÁC HO Egy felejthetetlen találkozás emléke­ i tmtamm—iiiiiii "■ ini' 1 sa . letem felejthetetlen eseményei közé tartozik személyes talál­kozásom Hanoiban, az elnöki palotában Ho apóval. A Vietnamban járt magyar ifjúsági küldöttséget fogadta Ho Si Minh elnök. A palota fogadótermé­ben ültünk, amikor az ajtón halkan ko­pogtattak, majd belépett fakult, fehéres­­sárgás, keményre vasalt vászonöltönyé­ben, lábán autógumiból házilag készített saruval Ho elnök. Precíz pontossággal, ahogy mondják, óraütésre érkezett a palotát övező évszázados park távolabb eső részéből, az egykori kertészházból, amelyben immár évek óta lakott. A rezi­dencia ajtaján pedig —, ahol mindig ma­gát is csak vendégnek tekintette — illen­dő szerénységgel kopogtatott. Az elnök közvetlen munkatársa már jó előre féltőn figyelmeztetett, kérte, ne fárasszuk nagyon Ho apót, mivel a nép­re szakadt háború, a károk és vesztesé­gek, a vietnami emberek vagyonkáját és életét követelő borzalom láttán, s nem kevésbé a nemzetközi munkásmozgalom­ban tapasztalható problémák miatt napon­ta kétórás csendidőt tart. S bizony, mint titkára mondotta, a csendes órák végén Ho apó kicsit erejét vesztetten, összetör­tön fog további munkájába, a máskor örökifjú, villogó fekete szeme homályos — A hármashatárhegyi busz vég­állomásától fél órát kellett gyalogol­nom, amíg eljutottam hozzájuk. Ez tehát az út, melyet mindennap megtett az iskoláig. Tény, hogy van­nak korábban keső és messzebbről bejáró diákok, a táv­olság tehát re­latív. Én tizenkilenc éve tanítok, de ezután az utazás után azt mond­tam: nincs diák, aki mostohább kö­rülmények között él, mint ő. Földes szoba, amit papírral raktak körbe három lakójának önvédelmeként az .

Next