Magyar Ifjúság, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)

1969-09-12 / 37. szám

san húzódik megvörösödött szemhéja mö­gé. Mert Ho apó mindennél jobban szerette az embereket... Már amikor az elnöki palotába készü­lődtünk, az eseménnyel járó belső fe­szültséggel és várakozással voltam telve. Alig vártam, hogy szemtől szembe lássam azt az embert, akiről a vietnami forra­dalmi mozgalom történetét bemutató mú­zeumban számtalan emléktárgyat, immár történelmi dokumentumot őriznek, akinek neve széttéphetetlenül összefonódott Viet­nam eltelt fél évszázados történel­mével, — ő maga mégis a szerénység mintaképe. Kevesen tudják róla, én is csak Hanoi­ban tudtam meg, hogy Ho elnököt életmű­véért már a háború évei alatt, a legma­gasabb állami kitüntetésben kívánták ré­szesíteni. Ho elnök meghatottan hárította el a fi­gyelem, a szeretet, a megbecsülés meg­tisztelő érdemrendjét. — Meleg szívvel köszönöm, hogy rám gondoltak. De az én életcélom a szabad, független, demokratikus Vietnam, a Vö­rös folyótól a Mekongig, egészen a haza legdélibb csücskéig. S amíg ezt a célorrat nem érem el, kérem, várjanak a kitünte­téssel. És kérte a tiszteletére összehívott ün­nepség elnapolását. . . a noi nagykövetünk sorra be­mutatta Ho elnöknek a kül­döttség tagjait. Amint a nagyapa kinézésű Ho apó hozzám ért, kezét nyújtva kérdezte: — Fiam, családja van? — Igen — válaszoltam a kérdésre. Azután tovább ment. Leült, s mi fél­körbe ültük körül őt. Ho apó az erős dohányosok jól ismert mozdulatával tapogatta zsebeit. Pehr Imre elvtárs, nagykövetünk, az asztalon lévő arany dohányzó szelencét az elnök elé tette. Ha apó mosolyogva szabadkozott: — Köszönöm, nagyon köszönöm, én már csak ebből. . . Megszoktam, amikor hosszú éveket kellett börtönben tölte­nem ... — és egy kopottas dohánytartó pléhdobozt elővéve rágyújtott. Épp olyat, mint nálunk a nagyapák. — Ez a hatalmas palota, ahol most ülünk — mondta Ho apó —, mint tudják, a gyarmatosítók indokínai kormányzó­sági épülete volt. Innen uralkodtak a gyar­mati helytartók Vietnam, Laosz és Kam­bodzsa fölött. Voltak itt japán, francia, csangkaisekista helytartók, vietnami bá­bok. Szóval forgalmas ház volt, gyakran változó tulajdonossal. Csak igazi vietnami ember nem tehette ide ezelőtt sohasem a lábát. Nekem egyébként még azért is em­lékezetes — mondotta elgondolkodva —, mert itt írták alá ellenségeim, a kolonia­­listák, egykor a halálos ítéletemet. Elmosolyodott, miközben huncutká­­san megjegyezte: — De aki aláírta, már régen nem él! Azután Ho Si Minh elnök soká­g és nagy szeretettel beszélt kedvenceiről, a gyerekekről. Köztudott volt róla, hogy fe­lejthetetlen délutánokat és estéket töltött ■­ amíg a háború nem űzte el a fő­v­áros­ból a vidám gyermekhadat — a legifjabb generációval. Minden hármas és annál több ikret élete utolsó pillanatáig nyom­ban jelentettek Ho apónak, aki soha nem mulasztotta el köszönteni a szülőket, s megajándékozni az újszülötteket. Ho el­nök személyesen ismerte azokat az úttö­rőket, iskolásokat, akik sokszor felnőtte­ket megszégyenítő tetteket hajtanak végre Vietnamban. Beszélt arról az úttörőről, aki megbénult kis barátját a legtermésze­tesebb kötelességként, három évig hordta a hátán az iskolába, hogy az is tanulhas­son. Név szerint említette Nguyen-Ba Ngoc-ot, egy kisfiút, aki egy borzalmas amerikai bombatámadás idején a testé­vel védte meg társait, s míg maga zsenge életét vesztette, másokét megmentette. — Régi vágyam — mutatott körül Ho elnök —, hogy ezt a palotát parkkal együtt átadhassuk a legfiatalabb nemze­déknek, az úttörőknek. Sajnos, kormá­nyunknak a háború miatt nagyon sok helyre, máshová kell a pénz, nem tudunk új kormányépületet építeni, így nem kap­hatják még meg a legjogosultabbak. De remélem az „átírás” már nem várat soká magára. Bác Ho — Ho apó. Így nevezték mind­két Vietnamban, az ázsiai kontinensen, az­­ egész földkerekségen Ho Si Minht, a gyér­fehér szakállú, mosolygó, az emberekért küzdeni, a veszteségek, az áldozatok lát­tán sírni is tudó, rettenthetetlen harcost, korunk egyik legnagyobb forradalmárát. Véget ért a vendégeskedésünk Ho apó­nál. Az ajtóig kísért, majd enyhén karon­­ragadva, visszahívott. — Várj, fiam, neked családod van. Örü­lök, hogy fiú is, lány is. Csókolom őket, éljenek mindig boldogan. Lakatos Ernő­ zzel az asztalkán lévő kosár­kából egy marék cukrot csúsz­tatott a zsebembe. Ha apó ajándéka ma is a vitrinemben van... omló vakolat tolakodásával szem­ben. Véletlenül jutottam el hozzá­juk és meg kell mondanom, némi kétellyel. Egyik lány azt mondta: „A Mari azért nem tudott készülni, mert nem volt pénzük petróleum­ra.” Kérem, én ott fenn, teljesen ösz­­szeomlottam. Az osztály ezután elhatározta, hogy bevezettetjük a villanyt. Hogy a dologból nem lett semmi, az a kis­lányon múlott, nem fogadta el — és azt hiszem, igaza volt. Nem, ez nem makacskodás. Amit érzett és mondott, az őszinte volt mindig és most már, hogy túl vagyunk az érettségin, elmondhatom, az, hogy tiszta és őszinte hang volt az osz­tályban, elsősorban neki köszönhe­tő. Tudja, lányosztály voltunk, s igazán ennek tudatában értékelhe­tő, hogy szükségesnek tartotta meg­mondani: senki se pletykáljon! Ta­lán az egyetlen volt az osztályban, akit mindenki szeretett és tisztelt; azt hiszem, valamennyien emberi értékéért tették ezt, minden más csupán kontraszt volt, az árny, ha úgy tetszik, de amely együttesen adja a példanélküli egészet. Technikumba kerülése az általá­nos iskolai osztályfőnökének volt köszönhető. Nálunk a harmadik év végén szülői értekezlet volt a to­vábbtanulásról. Akkor az édesany­ja szinte hisztérikusan támadott en­gem, hogy felcukkoltam a gyereket, én hajszolom az egyetemre, holott annak egyetlen kötelessége lenne: eltartani őt. Mit mondjak? Valóban akartam és akarom, hogy továbbta­nuljon, mert tehetséges — az osz­tály egyik legjobb tanulója volt — emberi értékei pedig mindazok fölé helyezik, akiket eddig tanítottam. Az ösztöndíjat is ebből a meg­­okolásból szereztem neki, de érzem, hogy minden tanár így tenne. Nem követek el indiszkréciót, ha meg­mutatom néhány nappal ezelőtti le­velét. Ebben, az építőtáborból ha­zatérve ,azt írja: ...... amíg nem vol­tam itthon, a bátyus bevezette a villanyt, s ezt a levelet már teljes fényben írom. "Kicsit szokatlan, hogy olyan világos van. " Biztosan vannak az életemben sorsfordulók, ezen még nem gon­dolkodtam soha.­­Ezért felsorolom azokat az eseményeket, amelyekre emlékeznem kell valamiért. Máso­dikos elemista voltam, amikor iga­zán nagyon megörültem, mert új lakásba költöztünk. A régi is itt volt, a Hármasba­tárhegy oldalában, de két vagy három telekkel lej­jebb. Ott egy kriminális odúban laktunk és én boldog lettem ebben a mosta­ni lakásunkban. Azután nagy ese­mény volt, amikor a bátyám fel-­­szabadult a Ganzban és keresni kezdett. Az első pénzből szekrényt vett. Én akkor értem haza az isko­lából, amikor már ott állt a szobá­ban a barna ruhásszekrény, hasz­nált volt az igaz, de ki törődött ve­le? Nem, azelőtt nem volt a szobá­ban, csak három ágy, meg valami, amire az edényt tettük és a meny­­nyezeten volt két csiga, azon ru­dak, erre akasztottuk a ruhát. Ötödikbe jártam, amikor kétna­pos kiránduláson voltunk Egerben, Miskolcon meg Aggteleken. Ez azért nagy esemény az életemben, mert ilyenben addig sohasem volt részem. Az én utamat az osztály fi­zette. Akkor Apám megint velünk lakott és ezt a kirándulást is elle­nezte, mint mindent, ami neki fö­löslegesnek tűnt. Az általános iskolában nemigen voltak pajtásaim. Legalábbis olyan ■kapcsolatban, mint itt a technikum­ban, nem voltam senkivel. Egyszer elmentem valakihez, aki az iskola közelében lakott. Egész délután ott voltam, mert nagyon tetszett min­den. Háromszobás lakásuk volt, klasszul berendezve és még albér­lőt is tartottak. Csak az volt a rossz, hogy amikor később beteg lettem, eljött meglátogatni ez a kis­lány. Akkor meg is fogadtam, hogy senkit nem hozok fel. És egészen másodikos koromig nem is enged­tem föl senkit. Utána felhívtam Tóth Erzsébetet. — Ő az első lány, akit tisztelek. Nem tudom pontosan megmagya­rázni az okot, hogy miért. Néha úgy tűnik, nagyon régről ismerem, min­dent tudok róla és mégis, amikor az osztály előtt jellemezni kellett, ■mint barátnőmet — tudja, az osz­­tályfőnöknő őszinteségre nevelt, s ennek egyik módja az volt, hogy egymásról adtunk jellemzést — ak­kor én azt mondtam: Miért jelle­meztem én a Manyókát, amikor más is azt tudja, amit én?! Azt hiszem, azért tisztelem, mert az iskolában olyanokkal foglalko­zott, akik mind jobb helyzetben voltak, mint ő. Kevés, ha megem­lítem, hogy tagja volt az iskolai KISZ-bizottságnak, ez túlságosan egyszerű és üresen hangzik. Ismer­ni kellene a lelkesedését, amivel hatott a többiekre is. Elég sokszor voltam náluk. De már régóta barátnők voltunk, ami­kor először meghívott. ,,Ne hara­gudj — mondta —, de el kell mon­danom neked valamit. Volt nálunk a Török Margit, de olyan furcsán nézett körül. Kérlek, ne lepődj meg.” És én akkor nem is lepődtem meg, habár a ház roskadozó és nap­pal is égetni kellene a lámpát. A lányt gyűlölteül meg, aki ki tudja, milyen érzéssel jött el tőlük... A múltkor panaszkodott és azt mond­ta: „Bennem semmi a akaraterő nincs, egyáltalán miért gyötröm maga­mat?!” Nem emlékszem, mivel pró­báltam vigasztalni. Mit is mondhat­nék, amikor akaraterő dolgában csak hozzá mehettünk volna segít­ségért mind. Hta bár­ki­ k illene kibeszélni, de érzem, mégis el kell mondanom: Járt egy fiúval, akit ő hagyott ott. Nem azért, mert „csak melós”, ha­nem mert ezen túl semmi egyébre nem futotta az erejéből, semmi sem érdekelte, amiért az ember lelkesed­het Nekem az tetszett, hogy meg­mondta a fiúnak: ő egyetemre akar menni, ez a célja, s ezért semmi ér­telmét nem látja annak, hogy esz­presszókba járogasson. A srác pedig egészen elképedt s azt mondta, ilyen lánnyal még nem járt, aki így vette volna a dolgokat. Jó volt, hogy be­szélgettünk erről. Irtó jó, hogy az ember tisztelni is tudja, akihez von­zódik. Nem hivatkozott a családi körülményeire, de­­ sohasem nyugo­dott bele az életébe. Ismerni kell az ellentéteket: az osztályfőnökünk kollégiumba akarta helyezni, nem fogadta el, mert az édesanyja nem maradhatott egyedül. Tulajdonkép­pen feláldozta magát, s erre olyan drasztikus lények­ döbbentették rá, mint például a felvételi. A matekot mi sem tudtuk, de neki kétszeresen, vagy többszörösen nehéz volt. Erzsi néni, az osztályfőnök nagyon sokat segített. A matematika tanárunk felajánlotta a szertárt, hogy tanul­jon ott, külön is törődött vele, de ő csak negyedikben került hozzánk. Alighanem mindent korábban kel­lett volna kezdeni ... Tulajdonképpen középiskolába sem akartam menni. Vagyis hogy mindegy volt, mi lesz velem; én tehát a tőlem független események és emberek vonzásában éltem, mert otthon semmit sem jelentett az, hogy jó a bizonyítványom és eset­leg tanulnom kellene. Semmi nagy álmaim nem voltak, mint más gye­rekeknek, de azt hiszem, ez életem­ből következik. Könyvet sohasem kaptam, kivéve, amikor a jó bizo­nyítványért az iskola megjutalma­zott. De mégis vannak könyveim, mert Anyu hazahozta, ha mondták neki, ahol takarított: „Ezt elviheti.” Mindent hazahozott, amire mond­ták, hogy elviheti. Vidám természetűnek tartanak engem, de azért nem ilyen ,­egyszerű a­ dolog. Olykor elgondolkoztam a helyzetemen, ki tudja mi lenne jobb, mit kellene csinálnom? Az, hogy én leérettségiztem, semmit nem jelentett a család számára. Le­érettségiztem? Más is leérettségi­zett. A virágcsokor nem szokás ná­lunk, de semmi sem esett volna olyan jól, mint az, ha kapok egy csokor virágot. Anyu, igaz, megkér­dezte: „Hát hogyan sikerült?” De aztán másról beszéltünk, mert őt sem érdekelte különösebben. Éve­ken át vártam, hogy valaki szólít­son otthon: „Nahát, feleltél-e?” És tudja, ha kérdezték, egy szóval fe­leltem, rendkívül idegesen, mert képtelen voltam másként válaszolni. A bátyámmal beszéltem a felvé­teliről. Eleinte ő­­is ellenezte az egyetemet, azt mondta, ha megnő­sül, nekem kell Anyuval maradnom. Anyu szerint lelketlen vagyok, amiért neki továbbra is dolgoznia kell, s hogyha nem lennék úrhat­nám, két-három helyre járna csak takarítani, és nem nyolc-kilencre, mint most. Kezdetben bántott a do­log, aztán különbséget tudtam ten­ni: hol lehet változtatni és hol nem. Néha veszekedtem, aztán abbahagy­tam, mert energiapazarlásnak tűnt. Pénzgondjaim voltak-e? Hm. Egyszer lottóztam, mert azt hittem, feltétlenül nyerek és majd megle­pem vele az Anyut. Maradt minden a régiben. Engem mindig kínosan érintett, ha az osztály gyűjtött va­lamire, mert akkor helyettem is be­fizették. Nem nagy összegről, két forintokról volt szó, de én mégsem szerettem, mert az volt az elvem, amit nem tudok elérni, azért nem töröm magam. Most az a tervem, hogy elmegyek az üveggyárba dolgozni, és szilárd elhatározásom, hogy tanulni fogok. Igazságtalan lett volna, ha felvesz­nek az idén, de jövőre biztos sike­rülni fog, mert előkészítőre járok és tanulok, mert semmit sem akar­tam úgy, mint tenni valamivé, olyat elérni, amihez fogható nem volt az életemben. Szívesen hinném, hogy ismerem Mozgi Máriát. De ismerünk-e mindenkit a név­sorból? Király Ernő (Fotó: Kotroczó) • no***

Next