Magyar Ifjúság, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)
1969-09-12 / 37. szám
san húzódik megvörösödött szemhéja mögé. Mert Ho apó mindennél jobban szerette az embereket... Már amikor az elnöki palotába készülődtünk, az eseménnyel járó belső feszültséggel és várakozással voltam telve. Alig vártam, hogy szemtől szembe lássam azt az embert, akiről a vietnami forradalmi mozgalom történetét bemutató múzeumban számtalan emléktárgyat, immár történelmi dokumentumot őriznek, akinek neve széttéphetetlenül összefonódott Vietnam eltelt fél évszázados történelmével, — ő maga mégis a szerénység mintaképe. Kevesen tudják róla, én is csak Hanoiban tudtam meg, hogy Ho elnököt életművéért már a háború évei alatt, a legmagasabb állami kitüntetésben kívánták részesíteni. Ho elnök meghatottan hárította el a figyelem, a szeretet, a megbecsülés megtisztelő érdemrendjét. — Meleg szívvel köszönöm, hogy rám gondoltak. De az én életcélom a szabad, független, demokratikus Vietnam, a Vörös folyótól a Mekongig, egészen a haza legdélibb csücskéig. S amíg ezt a célorrat nem érem el, kérem, várjanak a kitüntetéssel. És kérte a tiszteletére összehívott ünnepség elnapolását. . . a noi nagykövetünk sorra bemutatta Ho elnöknek a küldöttség tagjait. Amint a nagyapa kinézésű Ho apó hozzám ért, kezét nyújtva kérdezte: — Fiam, családja van? — Igen — válaszoltam a kérdésre. Azután tovább ment. Leült, s mi félkörbe ültük körül őt. Ho apó az erős dohányosok jól ismert mozdulatával tapogatta zsebeit. Pehr Imre elvtárs, nagykövetünk, az asztalon lévő arany dohányzó szelencét az elnök elé tette. Ha apó mosolyogva szabadkozott: — Köszönöm, nagyon köszönöm, én már csak ebből. . . Megszoktam, amikor hosszú éveket kellett börtönben töltenem ... — és egy kopottas dohánytartó pléhdobozt elővéve rágyújtott. Épp olyat, mint nálunk a nagyapák. — Ez a hatalmas palota, ahol most ülünk — mondta Ho apó —, mint tudják, a gyarmatosítók indokínai kormányzósági épülete volt. Innen uralkodtak a gyarmati helytartók Vietnam, Laosz és Kambodzsa fölött. Voltak itt japán, francia, csangkaisekista helytartók, vietnami bábok. Szóval forgalmas ház volt, gyakran változó tulajdonossal. Csak igazi vietnami ember nem tehette ide ezelőtt sohasem a lábát. Nekem egyébként még azért is emlékezetes — mondotta elgondolkodva —, mert itt írták alá ellenségeim, a kolonialisták, egykor a halálos ítéletemet. Elmosolyodott, miközben huncutkásan megjegyezte: — De aki aláírta, már régen nem él! Azután Ho Si Minh elnök sokág és nagy szeretettel beszélt kedvenceiről, a gyerekekről. Köztudott volt róla, hogy felejthetetlen délutánokat és estéket töltött ■ amíg a háború nem űzte el a fővárosból a vidám gyermekhadat — a legifjabb generációval. Minden hármas és annál több ikret élete utolsó pillanatáig nyomban jelentettek Ho apónak, aki soha nem mulasztotta el köszönteni a szülőket, s megajándékozni az újszülötteket. Ho elnök személyesen ismerte azokat az úttörőket, iskolásokat, akik sokszor felnőtteket megszégyenítő tetteket hajtanak végre Vietnamban. Beszélt arról az úttörőről, aki megbénult kis barátját a legtermészetesebb kötelességként, három évig hordta a hátán az iskolába, hogy az is tanulhasson. Név szerint említette Nguyen-Ba Ngoc-ot, egy kisfiút, aki egy borzalmas amerikai bombatámadás idején a testével védte meg társait, s míg maga zsenge életét vesztette, másokét megmentette. — Régi vágyam — mutatott körül Ho elnök —, hogy ezt a palotát parkkal együtt átadhassuk a legfiatalabb nemzedéknek, az úttörőknek. Sajnos, kormányunknak a háború miatt nagyon sok helyre, máshová kell a pénz, nem tudunk új kormányépületet építeni, így nem kaphatják még meg a legjogosultabbak. De remélem az „átírás” már nem várat soká magára. Bác Ho — Ho apó. Így nevezték mindkét Vietnamban, az ázsiai kontinensen, az egész földkerekségen Ho Si Minht, a gyérfehér szakállú, mosolygó, az emberekért küzdeni, a veszteségek, az áldozatok láttán sírni is tudó, rettenthetetlen harcost, korunk egyik legnagyobb forradalmárát. Véget ért a vendégeskedésünk Ho apónál. Az ajtóig kísért, majd enyhén karonragadva, visszahívott. — Várj, fiam, neked családod van. Örülök, hogy fiú is, lány is. Csókolom őket, éljenek mindig boldogan. Lakatos Ernő zzel az asztalkán lévő kosárkából egy marék cukrot csúsztatott a zsebembe. Ha apó ajándéka ma is a vitrinemben van... omló vakolat tolakodásával szemben. Véletlenül jutottam el hozzájuk és meg kell mondanom, némi kétellyel. Egyik lány azt mondta: „A Mari azért nem tudott készülni, mert nem volt pénzük petróleumra.” Kérem, én ott fenn, teljesen öszszeomlottam. Az osztály ezután elhatározta, hogy bevezettetjük a villanyt. Hogy a dologból nem lett semmi, az a kislányon múlott, nem fogadta el — és azt hiszem, igaza volt. Nem, ez nem makacskodás. Amit érzett és mondott, az őszinte volt mindig és most már, hogy túl vagyunk az érettségin, elmondhatom, az, hogy tiszta és őszinte hang volt az osztályban, elsősorban neki köszönhető. Tudja, lányosztály voltunk, s igazán ennek tudatában értékelhető, hogy szükségesnek tartotta megmondani: senki se pletykáljon! Talán az egyetlen volt az osztályban, akit mindenki szeretett és tisztelt; azt hiszem, valamennyien emberi értékéért tették ezt, minden más csupán kontraszt volt, az árny, ha úgy tetszik, de amely együttesen adja a példanélküli egészet. Technikumba kerülése az általános iskolai osztályfőnökének volt köszönhető. Nálunk a harmadik év végén szülői értekezlet volt a továbbtanulásról. Akkor az édesanyja szinte hisztérikusan támadott engem, hogy felcukkoltam a gyereket, én hajszolom az egyetemre, holott annak egyetlen kötelessége lenne: eltartani őt. Mit mondjak? Valóban akartam és akarom, hogy továbbtanuljon, mert tehetséges — az osztály egyik legjobb tanulója volt — emberi értékei pedig mindazok fölé helyezik, akiket eddig tanítottam. Az ösztöndíjat is ebből a megokolásból szereztem neki, de érzem, hogy minden tanár így tenne. Nem követek el indiszkréciót, ha megmutatom néhány nappal ezelőtti levelét. Ebben, az építőtáborból hazatérve ,azt írja: ...... amíg nem voltam itthon, a bátyus bevezette a villanyt, s ezt a levelet már teljes fényben írom. "Kicsit szokatlan, hogy olyan világos van. " Biztosan vannak az életemben sorsfordulók, ezen még nem gondolkodtam soha.Ezért felsorolom azokat az eseményeket, amelyekre emlékeznem kell valamiért. Másodikos elemista voltam, amikor igazán nagyon megörültem, mert új lakásba költöztünk. A régi is itt volt, a Hármasbatárhegy oldalában, de két vagy három telekkel lejjebb. Ott egy kriminális odúban laktunk és én boldog lettem ebben a mostani lakásunkban. Azután nagy esemény volt, amikor a bátyám fel-szabadult a Ganzban és keresni kezdett. Az első pénzből szekrényt vett. Én akkor értem haza az iskolából, amikor már ott állt a szobában a barna ruhásszekrény, használt volt az igaz, de ki törődött vele? Nem, azelőtt nem volt a szobában, csak három ágy, meg valami, amire az edényt tettük és a menynyezeten volt két csiga, azon rudak, erre akasztottuk a ruhát. Ötödikbe jártam, amikor kétnapos kiránduláson voltunk Egerben, Miskolcon meg Aggteleken. Ez azért nagy esemény az életemben, mert ilyenben addig sohasem volt részem. Az én utamat az osztály fizette. Akkor Apám megint velünk lakott és ezt a kirándulást is ellenezte, mint mindent, ami neki fölöslegesnek tűnt. Az általános iskolában nemigen voltak pajtásaim. Legalábbis olyan ■kapcsolatban, mint itt a technikumban, nem voltam senkivel. Egyszer elmentem valakihez, aki az iskola közelében lakott. Egész délután ott voltam, mert nagyon tetszett minden. Háromszobás lakásuk volt, klasszul berendezve és még albérlőt is tartottak. Csak az volt a rossz, hogy amikor később beteg lettem, eljött meglátogatni ez a kislány. Akkor meg is fogadtam, hogy senkit nem hozok fel. És egészen másodikos koromig nem is engedtem föl senkit. Utána felhívtam Tóth Erzsébetet. — Ő az első lány, akit tisztelek. Nem tudom pontosan megmagyarázni az okot, hogy miért. Néha úgy tűnik, nagyon régről ismerem, mindent tudok róla és mégis, amikor az osztály előtt jellemezni kellett, ■mint barátnőmet — tudja, az osztályfőnöknő őszinteségre nevelt, s ennek egyik módja az volt, hogy egymásról adtunk jellemzést — akkor én azt mondtam: Miért jellemeztem én a Manyókát, amikor más is azt tudja, amit én?! Azt hiszem, azért tisztelem, mert az iskolában olyanokkal foglalkozott, akik mind jobb helyzetben voltak, mint ő. Kevés, ha megemlítem, hogy tagja volt az iskolai KISZ-bizottságnak, ez túlságosan egyszerű és üresen hangzik. Ismerni kellene a lelkesedését, amivel hatott a többiekre is. Elég sokszor voltam náluk. De már régóta barátnők voltunk, amikor először meghívott. ,,Ne haragudj — mondta —, de el kell mondanom neked valamit. Volt nálunk a Török Margit, de olyan furcsán nézett körül. Kérlek, ne lepődj meg.” És én akkor nem is lepődtem meg, habár a ház roskadozó és nappal is égetni kellene a lámpát. A lányt gyűlölteül meg, aki ki tudja, milyen érzéssel jött el tőlük... A múltkor panaszkodott és azt mondta: „Bennem semmi a akaraterő nincs, egyáltalán miért gyötröm magamat?!” Nem emlékszem, mivel próbáltam vigasztalni. Mit is mondhatnék, amikor akaraterő dolgában csak hozzá mehettünk volna segítségért mind. Hta bárki k illene kibeszélni, de érzem, mégis el kell mondanom: Járt egy fiúval, akit ő hagyott ott. Nem azért, mert „csak melós”, hanem mert ezen túl semmi egyébre nem futotta az erejéből, semmi sem érdekelte, amiért az ember lelkesedhet Nekem az tetszett, hogy megmondta a fiúnak: ő egyetemre akar menni, ez a célja, s ezért semmi értelmét nem látja annak, hogy eszpresszókba járogasson. A srác pedig egészen elképedt s azt mondta, ilyen lánnyal még nem járt, aki így vette volna a dolgokat. Jó volt, hogy beszélgettünk erről. Irtó jó, hogy az ember tisztelni is tudja, akihez vonzódik. Nem hivatkozott a családi körülményeire, de sohasem nyugodott bele az életébe. Ismerni kell az ellentéteket: az osztályfőnökünk kollégiumba akarta helyezni, nem fogadta el, mert az édesanyja nem maradhatott egyedül. Tulajdonképpen feláldozta magát, s erre olyan drasztikus lények döbbentették rá, mint például a felvételi. A matekot mi sem tudtuk, de neki kétszeresen, vagy többszörösen nehéz volt. Erzsi néni, az osztályfőnök nagyon sokat segített. A matematika tanárunk felajánlotta a szertárt, hogy tanuljon ott, külön is törődött vele, de ő csak negyedikben került hozzánk. Alighanem mindent korábban kellett volna kezdeni ... Tulajdonképpen középiskolába sem akartam menni. Vagyis hogy mindegy volt, mi lesz velem; én tehát a tőlem független események és emberek vonzásában éltem, mert otthon semmit sem jelentett az, hogy jó a bizonyítványom és esetleg tanulnom kellene. Semmi nagy álmaim nem voltak, mint más gyerekeknek, de azt hiszem, ez életemből következik. Könyvet sohasem kaptam, kivéve, amikor a jó bizonyítványért az iskola megjutalmazott. De mégis vannak könyveim, mert Anyu hazahozta, ha mondták neki, ahol takarított: „Ezt elviheti.” Mindent hazahozott, amire mondták, hogy elviheti. Vidám természetűnek tartanak engem, de azért nem ilyen ,egyszerű a dolog. Olykor elgondolkoztam a helyzetemen, ki tudja mi lenne jobb, mit kellene csinálnom? Az, hogy én leérettségiztem, semmit nem jelentett a család számára. Leérettségiztem? Más is leérettségizett. A virágcsokor nem szokás nálunk, de semmi sem esett volna olyan jól, mint az, ha kapok egy csokor virágot. Anyu, igaz, megkérdezte: „Hát hogyan sikerült?” De aztán másról beszéltünk, mert őt sem érdekelte különösebben. Éveken át vártam, hogy valaki szólítson otthon: „Nahát, feleltél-e?” És tudja, ha kérdezték, egy szóval feleltem, rendkívül idegesen, mert képtelen voltam másként válaszolni. A bátyámmal beszéltem a felvételiről. Eleinte őis ellenezte az egyetemet, azt mondta, ha megnősül, nekem kell Anyuval maradnom. Anyu szerint lelketlen vagyok, amiért neki továbbra is dolgoznia kell, s hogyha nem lennék úrhatnám, két-három helyre járna csak takarítani, és nem nyolc-kilencre, mint most. Kezdetben bántott a dolog, aztán különbséget tudtam tenni: hol lehet változtatni és hol nem. Néha veszekedtem, aztán abbahagytam, mert energiapazarlásnak tűnt. Pénzgondjaim voltak-e? Hm. Egyszer lottóztam, mert azt hittem, feltétlenül nyerek és majd meglepem vele az Anyut. Maradt minden a régiben. Engem mindig kínosan érintett, ha az osztály gyűjtött valamire, mert akkor helyettem is befizették. Nem nagy összegről, két forintokról volt szó, de én mégsem szerettem, mert az volt az elvem, amit nem tudok elérni, azért nem töröm magam. Most az a tervem, hogy elmegyek az üveggyárba dolgozni, és szilárd elhatározásom, hogy tanulni fogok. Igazságtalan lett volna, ha felvesznek az idén, de jövőre biztos sikerülni fog, mert előkészítőre járok és tanulok, mert semmit sem akartam úgy, mint tenni valamivé, olyat elérni, amihez fogható nem volt az életemben. Szívesen hinném, hogy ismerem Mozgi Máriát. De ismerünk-e mindenkit a névsorból? Király Ernő (Fotó: Kotroczó) • no***