Magyar Ifjúság, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)

1969-09-12 / 37. szám

Makaó piciny tüske Kína testében, az összezsugorodott portugál gyarmatbirodalom utolsó végvára az ázsiai szárazföldön. A Kínai Népköztársaság 1955-ben követelte a gyarmati uralom felszámolását és Makaó visszatérését — a legutóbbi évtizedben azonban egyetlen ilyen hivatalos követelés sem hangzott el Pekingben, csupán a ,,kulturális forradalom” idején tüntettek többször az „imperializmus ellen” a makaói kínaiak. Az utóbbi évtizedekben kevés külföldi újságíró tehette a lábát erre a mindössze 16 négyzetkilométer területű gyarmatra. Az amerikai Jules B. Billard köztük volt, s a National Geographic egyik legutóbbi számában terjedelmes riportban számolt be makaói élményeiről. Ebből közlünk részleteket. A portugálok zöld-vörös zászlaja fakultan és kissé kirojtosodva lengett a makaói kormányépület tetején. Ez számomra valahogy szimbolikus volt... A megkopott színek a hajdani fényes esztendőket idézték, amelyet Portugáliának ez az Ázsiához ragasztott kis darabja hajdan élvezett. A zászlót lebegtető szél a szomszédos Kína szellőiről tanúskodott, amelynek minden zizzenésére érzékenyen reagál a kis Makaó. Mégis négyszáz éve létezik, egy idegen világ hatalma és nagysága árnyékában. A sorompón túl: Tilos! A zászlót akkor pillantottam meg, amikor egy sikertelen útról tértem vissza, a Porta do Cercótól,a Kína és Makaó közötti sorompótok Makaó — vagy ahogyan a portugálok írják: Macau — egy hüvelykujj alakú félszigeten épült, melynek hossza három mérföld, szélessége egy mérföld, a Gyöngy-folyó torkolatánál. Lisszabon úgy tekinti, mint Portugália integrált részét, tengerentúli tartományát. Akik Makaóban születtek, akár európai, akár ázsiai szülők gyermekei — portugál állampolgárok. Amerikai látogatók megbámulják a kínai katonákat, akik a fallal elzárt határ túlsó oldalán állnak. De amikor én a sorompóval elzárt kapuhoz igyekeztem, egy makaói rendőr néhány háztömbbel előbb leállított: — Az 1966-os események óta az idegeneket arra kérjük, hogy ennél közelebb ne menjenek. Bár az „arra kérjük” kifejezést használta, kiejtéséből megértettem, hogy ezt jelenti: „Tilos!” Belenyugodtam. Az „események”, melyekre utalt, a makaói Peking-barát kínai lakosság lázadása volt. (Makaó lakosságát 280 ezerre becsülik, s ebből alig nyolcezer a nem kínai.) A bajok akkor kezdődtek, amikor megtagadták egy iskola építésének félbeszakítását, amelyre a portugál hatóság még nem adott ki építési engedélyt. A rendőrség közbelépett, és az ezt követő összecsapásban nyolc kínai az életét vesztette. Fiatalok csoportjai vonultak végig Makaó utcáin, jelszavakat kiáltozva. A tömeg betört a Leal Senadóba, a szenátus épületébe, ahol a makaói törvényhozó testület gyűlésezik és az utcára dobálta a törvényhatósági könyvtár könyveit. Egy másik csoport ledöntötte egy helyi hős, Vicente Nicolau de Mesquita szobrát, aki 1849- ben harminchat önkéntessel elfoglalt egy kínai erődít ményt. Kártérítés a tudottakért A makaói rendőrség és katonaság gumibotokkal és locsolócsövekkel felelt. A szomszédos Kwantung tartományból tizenötezer kínai gyűlt össze a sorompókapunál és kínai hadihajók jelentek meg a közeli vizeken. Agitátorok azzal fenyegetőztek, hogy megszüntetik a Kína felől érkező ivóvíz- és élelmiszerellátást. A Hong-Kongból beözönlő turisták áradata — amely jelentősen hozzájárul Makaó gazdaságának megerősítéséhez — vékony erecskévé apadt... Végül is 1967. január 29-én a makaói kormány kénytelen volt bizonyos engedményeket tenni. Elismerte felelősségét a halálesetekért és kifizetett 350 ezer dollár kártérítést a halottak és sebesültek, hozzátartozóinak. A mandarinok megvesztegetése... A következő évben a makaói kínaiak megünnepelték az esemény évfordulóját. Amikor én a városban tartózkodtam, a falakra bőséges számban ragasztott plakátok az „idegen imperialisták” elleni küzdelmet hirdették. De én, egy szemmel láthatóan nyugati ember, nyugodtan sétálhattam az utcákon, s csak néhanéha pillantottak rám a járókelők. Makaó történelme tele van ehhez hasonló esetekkel. „Makaó csak névlegesen tartozik Portugáliához — írta egy megfigyelő 1803-ban. — Nincs birtokukban egy talpalatnyi föld, nem nyithatják ki az ablakaikat, nem javíthatják meg házaik fedelét a mandarinok beleegyezése nélkül.” Másfél évszázaddal korábban egy történetíró megjegyzi, hogy „Makaó meglehetősen sok pénzt fordít a mandarinok számára vásárolt ajándékokra, megvesztegetésekre... amit meg kell tenni, hogy megőrizhessék a várost annyi, és olyan nagy erejű ellenséggel körülvéve." Az összeütközések olykor fegyveres összecsapássá alakultak. De mindig Makaó engedett, mint a hajlékony bambusz a tájfun alatt. És túlélte a viharokat. Most Makaó szunnyadozik, két ideológia határán, óvatos toleranciával. Európai építészet keveredik a kínai formákkal. És keverednek a fajok is. Petárdák - exportra Tűzijáték, hazárdjáték és arany! — ez a három, amelyből bőség van Makaóban. Egy tüntetés, vagy demonstráció, de bármilyen egyéb megmozdulás sem ér sokat petárda tűzijáték nélkül. Ezzel Makaó látja el a világot, így hát kielégítettem a bennem lakozó kisgyermeket azzal, hogy meglátogattam egy petárdagyárat. Talpán öt ilyen gyár található, bár a gyártás egy részét az asszonyok és gyerekek végzik otthon, a mintegy ötezernyi lelket számoló szigeten. Ahogy végigmentem az egyik ilyen gyáron és megláttam a raktárban felhalmozott anyagot, a már kész petárdákat, elcsodálkoztam, hogy mekkora robbanást okozhatna egy könnyelműen elhajított gyufa. A menedzser irodájában az USA térképét láttam a falon. „Ezen regisztráljuk azokat az államokat, amelyek tiltják a petárdák behozatalát” — magyarázta Cseng úr, a menedzser. Növekvő számuk nagy veszteség Makaó exportjának — immár harminc ilyen állam van —, de még így is, naponta tíz tonna petárda, színes rakéta került exportra 1968-ban. Ennek nyolcvan százaléka az Egyesült Államokba került. A petárdák mellett a textiles lábbelikészítés Makaó másik két ipari exportkapacitása. De gazdaságának fő támaszai a turisták, az arany és a hazárdjátékok. Tücsökvindng és rulett A keleti népek szemében a szerencsejáték nem bűn, hanem szenvedély. Makaó éppen Hong-Kong és Kína között fekszik, ahol a kormány nem nézi jó szemmel a szerencsejátékokat, így aztán a játékasztalok és az „éhes tigrisek”, ahogy a kínaiak a pénzbedobós automatákat hívják, szinte vonzzák a látogatókat, akik próbára akarják tenni szerencséjüket, illetve a pénzüket, a makaói patacas-t és a hongkongi dollárt. (Ez utóbbi a helyi pénzzel egy névértékű, s mindkettő értéke körülbelül 17 cent.) Ősszel tücsökharcot láthatnak azok, akik fogadni kívánnak. A hímeket kis tahordó arénákban uszítják egymásra, és a fogadások összege olykor eléri a négyezer patacast. A legjobb harcosok, így mondják, a temetőkertekből vagy a hegyoldalakról valók. A tulajdonosok lótuszmagon és rizsen tartják őket, amit békalábbal főznek egybe. Néhány naponként egy leánytücsköt tesznek be hozzájuk, hogy boldogok legyenek. A harc előtt a hímeket súly szerint osztályozzák, aztán feldühítik őket, csápjaikat egérbajusszal ingerelve. A harc akkor ér véget, amikor az egyik tücsök feladja és félre ugrik, néhány percig, vagy egy fél óráig. Az állandó győztesek több száz patacast is megérnek. A szerencsejátékok minden formáját szigorúan ellenőrzik Makaóban. A rulett, a boale, a blackjack és a kenő igen kedvelt játékok. Ugyanígy, mint a bonyolult kínai sekpou és a fan-tan. A szindikátus, melynek koncessziója van, sommás árat fizet ezekért a jogokért. Évi adója csaknem eléri az egymillió amerikai dollárt! Az arany Kong-Kongból érkezik... Ami Makaó évi aranyforgalmát illeti, az erre vonatkozó statisztikai adatok beszerzése nehezebben megy, mint a szerencsejátékoké. Portugália, a második világháborút követően nem írta alá azt a szerződést, amely a nemzetközi aranyforgalmat szabályozta. Ennek következményeként a tengerentúli tartomány szabadon és legálisan kereskedhet a sárga fémmel. 1968-ban hivatalosan 22,5 tonna arany behozatalát jelentették be. Ez 30 millió dollár. És az export? Semmi. Az arany beáramlók az országba, aztán újra kiözönlik. Makaóba az arany tégla nagyságú tömbökben érkezik, Hong-Kongon át... Egy része ugyan megjelenik a makaói üzletekben feldolgozva, mint aranyékszer, a többi azonban „eltűnik ... — És hová lesz? — A gazdagokhoz kerül, hogy még gazdagabbak legyenek — mondta újságíró kollégám, Edmunde J. Martino- Marques. A tömböket beolvasztják Makaóban, könnyen kezelhető kis darabokra szabdalják, aztán különféle körmönfont utakon kijut az országból, többnyire Indiába, Kínába és Délkelet-Ázsiába. Ázsiában az emberek nem nagyon bíznak a papírpénzben. Szeretik pénzüket valami biztosabb dologba befektetni. Ez az arany. Hajlandók túl is fizetni, hamásképp nem kapják meg. Találkoztam olyan kínai halásszal, aki elismerte, hogy aranyat vett a pénzen, amit keresett. Elrejtette a dzsunkán, amely otthona és munkaeszköze egyszerre. Megígértette velem, hogy „elfelejtem” a nevét. — A szardíniát és a kishalat, amit fogok, beszolgáltatom a Kínához tartozó kapa szigeten, hogy kiegyenlítsem a kvótát, amit adó gyanánt kivetnek azokra, akik a kínai vizeken halásznak. De a többit eladom Makaóban, jó pénzen és aranyat veszek... Makaóban 1945-ben gyakorlatilag megszűnt a „hivatalos” kábítószer-fogyasztás, s 1962-ben bezártak az „álompipák” szívására berendezett títvánok. De csak hivatalosan. A heroin lépett a helyükre. Virágzik a kábítószer-csempészés, mint Ázsia sok más városában... Határálkolosu’ly — Kínából Makaóba. 1 r 1 n /t MJ I f 1 11 1 %1 a \ I i i a 1 1 m. Ha nem vetne árnyékot a csingatás kínai alakja, az épületek homlokzatáról azt hihetnénk, hogy valahol Portugáliában járunk...