Magyar Ifjúság, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)

1969-09-12 / 37. szám

Két hónapja írtam a cigányokról, de még mindig érkeznek levelek a szerkesztőségbe, amelyek pro és kontra állást foglalnak a cigánykérdésben. Abban viszont megegyeznek a vélemények, hogy bár elismerik, a cigányok helyzetén változtatni, javítani kell, legalább ilyen súlyos és megoldásra váró probléma az albérlet. Az orvoslást sürgető levelek példatára mindig konkrét és személyes, akár a tanácsok iratszekrényeiben tornyosuló lakáskérvények. A lényeget tekintve nincs is különbség e hozzászólások és a lakáskérvények között: azonos panaszok, sérelmek és reménykedések adtak tollat a levél- és kérvényírók kezébe, talán még a fogalmazás is hasonló. Egy 25—30 éves albérlő évi átlagteljesítménye 6—8 kérvény (levél, beadvány stb.), nem számítva a különböző fogadóórákon töltött időt. Nem véletlenül beszélek 25—30 évesekről: becslések szerint 140— 150 ezer ágybérlő és albérlő van az országban, s ezeknek 77 százaléka harminc éven aluli. Ide tartozik még, hogy az albérlők és ágybérlők 46 százaléka házas és e házaspárok 30 százalékának egy, vagy több gyereke van. Amikor tehát az albérletet napirendre tűzzük, korántsem az a cél vezet bennünket, hogy dramatizáljuk, a valóságnál súlyosabbnak tüntessük föl a mind gyakrabban előkerülő lakáskérdést, amelylyel mostanában különben is reményt keltő alapossággal foglalkoznak az illetékes fórumok. Szándékunk inkább csak arra korlátozódik, hogy az albérletben élő fiatalok magas számarányára való hivatkozással, aláhúzzuk azt a KISZ KB intéző bizottsága, de más társadalmi szervezetek által is kifejezésre juttatott jogos igényt, hogy a lakásviszonyok átfogó rendezésén belül az eddiginél több segítséget, támogatást vár az ifjú nemzedék. 18 év albérletben „Tisztelt Szerkesztőség! Előfizetője és hűséges olvasója vagyok a Magyar Ifjúságnak. Többek között olvastuk anyukámmal együtt Ivanics István „Cigányok” c. cikkét és az ehhez hozzászóló részleteket is. Helyes ugyan, hogy ezzel a problémával foglalkoznak, de az albérlet legalább olyan nagy probléma, mint a cigánykérdés és ezzel bizony nemigen foglalkozik senki. Mi is, anyukámmal, 18 éve olyan körülmények között lakunk, hogy a pukis cigányok lakásviszonya sem rosszabb és ráadásul anyukám már nyolc éve tbc-s beteg. Ez idő alatt tíz alkalommal feküdt hosszabbrövidebb ideig kórházban, s a kicsi, egészségtelen lakás is hozzájárult ahhoz, hogy beteg lett. "Szobarészünk 180x350 centiméteres albérlet és jó lenne már végre egy nagyobb, legalább szoba-konyhás, száraz, egészséges lakás. Eddig azonban minden kérvényünket visszautasították. Legutóbb Sarlós elvtárshoz fordultunk, de ő is azzal utasított vissza, hogy még különleges esetben sem foglalkozhat a lakásügyünkkel. Valószínű, hogy a cikk írója nem albérletben lakik, mint ahogy más újságírók sem tartoznak az albérlők táborához, tehát nem csinálnak ebből különösebb problémát, mivel albérleti ügyben kevesebb lenne a babér és több az ellenség. Sajnos, én még ipari tanuló vagyok, anyukám pedig csökkent munkaképességű, így annyi pénzünk soha nem lesz, hogy öröklakást vehessünk vagy lelépést fizessünk. És ha már így áll a helyzet, mi kihez forduljunk? Talán egyszer nemcsak a cigányoknak, hanem az albérlőknek is lesz „fóruma”. Tisztelettel Sziedl Gábor, Budapest, VI. Izabella u. 70. fsz. 7.” Csibra Istvánná házfelügyelő: — Valóban tizennyolc éve laknak a házban, végig albérletben Kardoséknál. Gabi édesanyja, Fekete Júlia, majdnem teljesen vak, szemét támadta meg atbc. Valami vállalatnál telefonközpontos, úgy tudom, oda is a Vakok Intézete helyezte el. Ő szokott elbotorkálni a tanácshoz, hogy adjanak nekik egy akármilyen kis főbérleti lakást, de oda ugyan járhat. Pedig itt a házban is volt jó néhány megüresedés az elmúlt években. .Gabi nyúlánk, értelmes fiatalember. Tizenhat éves, már itt született az albérleti szobában, s itt él azóta is. Megilletődve nézelődik a viszonylag tágas (3x3,5 m) szerkesztőségi szobában, ahol beszélgetünk. — Voltál már szerkesztőségben? — Még nem. — Tetszik? — Jó nagy szoba. — Ketten dolgozunk benne. — Az jó lehet... És kér, hogy ne haragudjak, ha megsértett volna a levélben, de nem gondolta, hogy személyesen is találkozunk. Most derül ki, hogy amikor náluk jártam, édesanyja éppen a tanácsnál volt, mert fölfedezett egy szoba-konyhás lakást a Szondy utcában, amelynek meghalt a tulajdonosa. Nem nagyon bíznak benne, hogy megkapják, mert már volt vagy nyolc hasonló „fölfedezésük”, de egyikből sem lett semmi. A tanács minden esetben elutasította őket Mióta J . Gabi elküldte a levelet, abban reménykednek, hogy majd a Magyar Ifjúság segít valamiképpen. Nem látni rajta, hogy különösebben csalódna, amikor megemlítem: segíteni akarásunk pusztán eszmei jelentőséggel bír, amennyiben együtt érzünk velük. Bólogat, hogy tudja, ezt mondják mindenütt. Ha valaki albérletben éli le az életét, egy idő után hajlamos lesz a szkepticizmusra. Még akkor is, ha mindössze 16 éves, mint Sziedl Gabi. Az ingerült háztulajdonos Lehel Lászlóné (Székesfehérvár, Kinizsi utca 24.) levelének egy részletét már közöltük a Fórumban, június 10-én. A most következő részt akkor kihagytuk abból a megfontolásból, hogy majd visszatérünk rá, ha az albérletről írunk. Idézem: „Egy 2,5x3,5 m-es köves helyiségben lakunk, havonta 450 forintért. Beázik, egészségtelen. Kérdezhetik, hogy miért nem keresünk másikat. Keresnénk, de a magánkúriák kapujai, ahol albérleti szobát lehet találni, bezárulnak előttünk, ha meghallják, hogy van egy,15 hónapos gyerekünk, így tehát kínlódunk az előbb említett kis helyiségben. Én dolgozni nem tudok eljárni, mert sajnos kisfiúnk beteges, így kapom a 600 forinttos gyermekgondozási segélyt." Férjem fizetése szintén nem sok, ebből kell fizetni az albérleti díjat. Mondják meg, miből tudjunk spórolni, hogy építkezhessünk, mert sajnos a lakáshivatalban 10—15 éves távlatokban beszélnek? Vagy addig mi is, és a hasonló helyzetben levő családok kínlódjunk és lessük-várjuk a 15 év leteltét, míg végre megkapjuk a várva-várt szövetkezetilakás-kiutalást? Amiért szintén 20—25 ezer forintot kell befizetnünk. Azt hiszem, ha az önök riporteraa ellátogatna hozzánk, nem térne vissza úgy, hogy ne gondolkodna és ne tűzné tollhegyre az albérleti kérdést is, ami talán nehezebb és lesújtóbb, mint a cigánysors. ’Tisztelettel Lehel Lászlóné.” Sajnos, Lehel Lászlóékat nem találtam otthon, csak Majoméval, a háztulajdonossal tudtam beszélni és kívülről szemlélhettem meg azt a nyárikonyhaszerű építményt, amelyről a levélben szó esett. Majomé fölöttébb paprikás hangulatban fogadott. — Szóval az újságtól jött! Gyönyörű dolog, mondhatom, alig 3 hónapja laknak itt és már az újságnak irkáinak, hogy milyen rettenetes az életük. — Ahogy elnézem, az a nyári konyha csakugyan kicsi, a havi 450 forint viszont nem kevés. — Minek jöttek, én nem hívtam őkat. A fiú anyja mondta, hogy vegyem ide őket, amíg lakást kapnak. Azt hiszik, ha valaki elmegy albérletbe, mindjárt tárcán kínálja nekik a tanács a főbérleti lakást. — Régóta ismeri a fiú édesanyját? — Persze, hogy régóta. Itt volt kocsmáros a szomszédban, most meg gebines Seregélyesen. És akkor az újságnál kuncsorognak lakásért! Az én lányomért is itt laknak velem, nem engedem őket albérletbe, pedig elég szorosan vagyunk. Segítek rajtuk, ahogy tudok, ők is spórolnak és a végén majd csak sikerül szerezni valamit a fejük fölé. — De Lehelne azt írja a levélben, hogy a férje keveset keres, ő meg nem tud dolgozni a gyerek miatt. — Mert nem is akar! Itt cigarettázik egész nap az udvaron és azzal dicsekszik, hogy az ő ura négyezer forintot is megkeres havonta. — Mi a férj foglalkozása? — Szobafestő a vágóhídon. —ogy veszem észre, nem nagyon szereti őket. — Nincs nekem semmi bajom velük, csak nem állhatom, amikor valaki adja az elesettet, közben pedig ... szóval érti, mit akarok mondani. Megnyugtattam, hogy tökéletesen értem, majd elmentem a vágóhídra, de ott sem volt szerencsém. Azzal fogadtak a portán, hogy Lehel László szabadságra utazott, és ha festetni akarok, jöjjek viszsza egy hét múlva, mert ugyan időközben rendész lett, de azért továbbra is vállal festést és mázolást munkaidő után. Nyolc egér egy éjszaka „Hároméves korom óta árván, előbb menhelyben, majd nevelőszülőknél, gyermekotthonokban, később munkásszállókban, a mai napokban pedig egy 3x4 m-es szobában lakom harmad magammal. Miután megnősültem és Pesten nem sikerült albérletet szereznünk, Orosházám költöztünk azzal az elgondolással, hogy vidéken talán enyhébbek az albérleti viszonyok. Mikor idekerültünk, előbb 600, most pedig 450 Ft-ot fizetünk, emellett 2100 Ft havi jövedelmünk van és hárman vagyunk rá, ugyanis tavaly decemberben kislányunk született. Ebből az is kitűnik, hogy feleségem 3 évig itthon van, anyasági segélyen. 1968. áprilisában beadtuk lakáskérelmünket a tanácshoz, fél éve pedig vállalatomhoz, az AKÖV-höz. Azóta a hét minden fogadóóráján járjuk a tanács lakásügyi osztályát és az AKÖV igazgatóságát, de egyik a másikhoz küld ügyem elintézése végett. Egyszóval mindenki lerázza magáról a velünk való foglalkozás terhét, holott a tanácsnál levő 600 igénylő közül nem tudnának hármat sem mutatni, akik állami gondozottak voltak, vagy ilyen sorson mentek volna keresztül, mint én. A gyerek pedig nő, kellene a gyerekágy, de olyan zsúfolt a szoba, hogy ha be akarjuk tenni a szobába, valamilyen bútordarabot ki kell tenni, nem beszélve arról, hogy itt főzünk, mosunk és ettől olyan vizes a fal, hogy a rajzszeg kihullik belőle. És van olyan éjszaka, amikor nyolc egeret is fogunk. Tisztelettel Sinlla József és családja, Orosháza. Mikes u. 13.” Megnéztem. Azazhogy, benéztem, de olyan dohos, megsavanyodott nyirkosság csapott ki az ajtón, hogy kényszeredetten elhárítottam a szíves invitálást. A kis ablakos, sötét szoba a ház hátsó részéhez csatlakozik, mögötte már az udvari melléképületek következnek. Az utcai front szép világos, ott lakik a házi néni és további két albérlő. Sinka József talán, ha 23 éves lehet, de az orosházi lakásviszonyokat úgy ismeri, mintha negyven éve a városban élne. Tudja, hogy 1969 elején 600 igénylőt tartott nyilván a tanács, hogy június 20-án 53 új lakást adtak át, de ebből tizenkettőt olyanok kaptak, akiknek szanálták a régi lakásukat, illetve hivatali érdekből költöztek a városba, és hogy az AKÖV egy garzont kapott, s abba Sipos József gépkocsivezető költözött be, jogosan. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy a június 20- án átadott lakások előtt sok magán gépkocsi áll, amiből arra következtet, hogy az igényjogosultság megállapítása körül nincs minden rendben. Már írt levelet a pártközpontéba, a Minisztertanácshoz és természetesen állandó „vendég” a lakásügyi osztályon, bár oda inkább a felesége jár, ő csak olyankor, ha szabadnapos. Szülei segítségre nem számíthatnak, mert a feleségének nyolc testvére van, akik egy szoba-konyhás lakásban élnek, ő pedig árva, ahogyan már a levélben is írta. Már megírtam a riportot, amikor az alábbi levelet kaptam az orosházi tanácstól: „Sinka Józsefnek a Magyar Ifjúsághoz küldött lakásügyi panaszára értesítjük Önöket, hogy nevezett 1968. június 13 óta, mint jogos lakásigénylő van nyilvántartva. A súlyos lakáshelyzet miatt a mai napig sem tudtuk lakásigényét kielégíteni. 1958 óta folyamatosan közel ezer lakásigénylőt tartunk nyilván, köztük sok, egészségtelen, romos lakásban lakó, többgyermekes családokat is. Sinka József részére felajánlották a Székács József u. 58. szám alatti magántulajdont képező házban levő üres szobát, konyha- és éléskamrahasználattal. A tulajdonos 80 éves férfi, aki egyedül lakik a házban és a konyhát csak átjárásra használja. Birtokunkban van a tulajdonos nyilatkozata, amely szerint az általunk kijelölt (javasolt) bérlő részére a lakást bérbe adja. Sinka József sem ezt, sem a Fürdő utca 5. szám alatti állami tulajdont képező városi fürdő épületének I. emeletén levő egy szobát nem fogadta el. Jelenleg nincs más olyan lakás, amelyet ki tudnánk utalni részére. Amint módunk lesz rá, úgy lakásigényét ki fogjuk elégíteni. Dr. Csizmadia István osztályvezető.” A levélhez nincs hozzáfűzni valóm. Ivanics István 12 . , GF/GJ