Magyar Ifjúság, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)
1969-09-12 / 37. szám
KI VOLT EZ IGAZI? Az újságok tragédiája, hogy az olvasók kíváncsiságának kielégítésében határt szab a terjedelem. „Az oldalak nincsenek gumiból”’ — érvelnek gyakran a szerkesztők, s ez a vitathatatlan igazság, témánknak is határt szab. Épp ezért sorozatunk befejező részének címét úgy kell módosítanunk: „Kik voltak az igaziak?" Cid és még sokan mások... Egy halhatatlanná lett zsoldosvezér... „Cid”, a spanyol nép hőse, mindanynyiuknak régi iskolai ismerőse. Általában Corneille-nél tanultuk, s csak az egyetemi években került elénk, régi spanyol dalok és ismeretlen szerzők műveinek főszereplőjeként. Valamikor a XI. század közepén, egy ismeretlen katalán költő például 129 strófás dalt írt róla. Azután egy nap kiderült, hogy ez a „Cid" egy valóban élő, történelmi alak volt. Ruy (Rodrigo) Diaznak hívták. Feltehetően 1043-ban született Vivar községben, Burgos városának szomszédságában. Apja a II. León Ordono (913—30) ellen lázadó nemesek vezetőjének, egy neves hadvezérnek a leszármazottja, édesanyja, Teresa Rodriguez, Asturia kormányzójának lánya. A nemes ifjú apja halála után (1058?) I. Ferdinánd udvarába kerül és ott a trónörökössel, a későbbi kasztiliai királlyal, Sancho Alférezzel nevelkedik együtt. Mikor Sanchot 1065-ben megkoronázzák, Ruy Diazt hadvezérévé nevezi ki. Sikerrel harcol Ximeno Garces navarrai király ellen (Spanyolország ekkor apró feudális királyságok csoportjából áll, s a királyok folyton harcolnak egymás ellen), itt vívja ki a „Cid Campeador” (a kiváló hős) nevet. A győztes Sancho most Zamora ellen fordul, ennek falainál azonban egyik hadnagya, Bellicio D’Olfos orvul rátámad és hátulról leszúrja. A kasztíliai nemesek Sancho testvérét VI. Alfonzt hívják meg a trónra. A királyt felesketők között találjuk „El Cid”-et is, aki érdemeiért rövidesen feleségül kapja Ximena Oviedo hercegnőt, a király unokahúgát. A történet, mely eddig sem volt túlságosan vidám, itt tragikusra fordul: az udvari intrikák kikezdik a hadvezér dicsőségét, egy saragozai „csúcsértekezleten”, melyen több egymással szövetséges spanyol államocska uralkodója van együtt, Diazt koholt vádak alapján elfogják, becsukják. Sikerül megszöknie. És ettől kezdve a hadvezérből zsoldosparancsnok lesz. Hol itt, hol ott bukkan fel, tulajdonképpen keresztények és mórok ellen egyaránt harcol, kétszer száműzik Alfonz udvarából, hat, vagy hétféle utat is szolgál, de VI. Alfonz időről időre visszahívja udvarához, megnyer neki egy-egy csatát, majd újra távozni, szökni kényszerül. Győzelmet győzelemre halmoz, tudjuk, hogy egyik csatájában hét, a másikban ötezer foglyot ejtett, nagy hadizsákmányt és számos ékszert szerzett. 1091-től 97-ig ismét VI. Alfonz szolgálatában áll, azután megfáradva a sok háborúzástól visszavonul, és 1099-ben hal meg. Részletes élettörténete (csak a csaták felsorolása négy nagy nyomtatott oldal) furcsaarcú embert mutat. Jó katona volt, de minden bizonnyal meggyőződés és elvek nélküli ember. A corneille-i szabadsághősképpel ellentétben, a krónikák realitásából, egy elszánt zsoldosvezér alakja tűnik elénk, aki azonban sok, a népnek tetsző, vonzó tulajdonsággal rendelkezett, és emberei mindig szívesen követték, ügyet sem vetve rá, hogy milyen érdekeket szolgál. Nem volt könnyű élete. 1097-ben a consuegrai csatában meghal három közül legkedvesebb gyermeke, egyetlen fia. Többször meg akarják ölni, feleségét üldözik, gyermekeit egyszer rövid időre börtönbe záratják. Éppen személyes népszerűségének köszönheti halhatatlanságát. A XI. században felbukkanó „Cid-dalokat” 1307-ben jegyzi le és rendszerezi először Per Abat, és ettől kezdve minden században egyre bővül a „Cid”irodalom. De Castro, már 1612-ben drámát ír róla (Les Mecedaes del Cid) huszonnégy évvel később jelenik meg Corneille műve (1636), majd J. B. Diamante darabja (El Honrador de su padre — 1658) következik, Herder- románcokat (1806), Massenet (1885), operát ír róla, majd a modern történelmi regények szerzői idézik fel újra meg újra alakját. Így lesz „Cid" a kereszténység és pogányság határán álló ország feudális urainak zsoldos vezére, halhatatlan, s nemesül alakja a rablólovagból (aki a kor szokásai szerint valójában volt) hőssé, majd az egységes ország magvát jelentő Kasztília, s ezen keresztül később Spanyolország hősévé — egy francia író tollának segítségével... A halhatatlanná válás útjai kifürkészhetetlenek! Josiah Henson — azaz Tamás bátya Marylandsből, valamikor , az 1840-es évek elején, kalandos úton megszökött egy néger rabszolga. A rabszolgatartást ellenző fehérek, egyházi emberek, kereskedők, tisztviselők, iparosok és földművesek segítségével, úgynevezett „föld alatti utakon" — a szökések útvonalán, ahol biztos címek vannak a szököttek támogatására és befogadására — eljut Kanadába, ahol összegyűjtve a többi szökött rabszolgát, Ontario szomszédságában megalapítja azt a kis „össznéger települést”, melyet később néger utópiának neveznek el. Ennek az egyre gyarapodó és szerveződő településnek vezetőjeként, még Viktória királynővel is találkozhatott Londonban, és mint a négerek egyenjogúságának egyik legelső szószólója harcolt és lépett fel. 1849-ben egy mintegy hetven oldalas füzetben. „Emlékiratait” is közreadta, s mint feljegyzéseiből tudjuk, ez nem sokkal megjelenése után a szociális kérdések és társadalmi reformok iránt mindig érdeklődő Harriett Beecher-Stowe (1811—96) kezébe került. Az írónő lázba jött az emlékezéstől, és módot talált, hogy fivére házában, 1850-ben személyesen is találkozzon Hensonnal, akivel akkor két vagy három napot töltött egy fedél alatt. A napló és az az élménybeszámoló, amelyet Henson adott, ihlette azután a „Tamás bátya kunyhója” megalkotására, s művében Henson jellemét és emlékiratainak kalandjait „regényesítette” Tamás bátyává .. Henson (1789—1883) megérte a mű sikerét és igen büszke volt rá. Lehetett is! A regény rövid idő alatt három millió (!) példányban kelt el, s ez a példa nélkül álló siker egy nap arra késztette George Washington elnököt, hogy meghívja a Fehér Házba az írónőt. Amikor a törékeny, alacsony asszony megjelent a nagyrabecsült államférfi előtt, az, rámosolygott és a következő szavakkal fogadta: — Ez aztán a meglepetés! Csak ilyen kicsi lenne az az aszony, akinek a könyve, azt a nagy háborút csinálta? Az a nagy háború, a négerek felszabadításával és a rabszolgaság eltörlésével végződő amerikai polgárháború volt... Jean Valjean és Gaillard köztudomású, maga Victor Hugo is sokszor említette, hogy nagysikerű regé- nye, a „Nyomorultak” főszereplője, Jean Valjean, nem a képzelet szüleménye. „Az életben találkoztam egy emberrel, akiről Valjean alakját mintáztam” — írja kései emlékezéseiben is. Nos, az irodalomtörténészek előtt az ihlető neve sem maradt ismeretlen. Pierre Francios Gaillardnak hívták, s a Sureté Nationale aktáiban Lacenaire néven ismerték. Nagyon közepes, de már nem ismeretlen költő és filozófus volt, amikor egy nap lopáson érték és börtönbe zárták. Ez 1829-ben történt, és rövidesen annyira megnyerte mindenki szimpátiáját és olyan fegyelmezetten, jól viselkedett, hogy büntetését negyedelték, és hamarosan kiengedték. Gaillard visszatért az irodalmi életbe is, megjelentek tanulmányai, cikkei — még mindig középszerűek — majd egy nap, 1834-ben, gyilkosság gyanújába került. Egy öreg agglegényt ölt meg és fosztott ki. De nagy nehezen alibit igazolt. Az is lehet, hogy a Sureté bizonyítékai voltak gyengék. Néhány héttel később azonban holtan találtak nyolcvan év körüli édesanyját, és hiányzott a végrendeletében szereplő ötszáz frank.Ezúttal az alibik semmit sem értek és a bizonyítékok is teljesebbek voltak. Gaillardot bebörtönözték, kínvallatásnak vetették alá, s ekkor az agglegény meggyilkolását és néhány más kisebb lopását is bevallotta. Büntetése: halálos ítélet. Victor Hugo személyesen ismerte a költőt, s apróbb kölcsönökkel is kisegítette. Tette azonban annyira megrázta, hogy sokszor idézte fel barátainak, s végül a mozgatórugókat és indokokat keresve jutott el, a „Nyomorultak” megalkotásánakgondolatáig... A világ színpadainak deszkáiról ez a klasszikus tragédia is átlépett a filmvászonra: az olasz—amerikai koprodukcióban készült „Cid" filmváltozat két főszerepét Charlton Heston és Sophia Loren alakította Mint jeleztük, a felsorolást szinte a végtelenségig folytathatnánk, íme, néhány klasszikus példa. Élt Koster világhírű regényének, a „Till Eulenspiegel”-nek főhőse is, s a történészek jól ismerik, Nagy Károly kortársának, az igazi Harun al Rasidnak, az „Ezeregyéjszaka meséi" főhősének cseppet sem mesebeli alakját. Legújabban „Gulliver" eredetijét mutatták be az angol irodalomtörténészek, és bár eddig csak északi legendák hősének tartották, egyes Shakespeare-kutatók, most Hamlet királyfi történelmi megfelelőjét keresik. Úgy gondoljuk, hogy sorozatunk ötletszerűen összeválogatott részei néha kis örömet szereztek az olvasóknak, mert megismerkedhettek az irodalom halhatatlanjainak ihletőivel, részesei lehettek néhány író műhelytitkának. Fenyves György a roma ízminőség lengyel Inrémkaramella