Magyar Ifjúság, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)

1969-09-12 / 37. szám

KI VOLT EZ IGAZI? Az újságok tragédiája, hogy az olvasók kíváncsiságának kielégí­tésében határt szab a terjedelem. „Az oldalak nincsenek gumiból”’ — érvelnek gyakran a szerkesztők, s ez a vitathatatlan igazság, témánk­nak is határt szab. Épp ezért sorozatunk befejező részének címét úgy kell módosítanunk: „Kik voltak az igaziak?" Cid és még sokan mások... Egy halhatatlanná lett zsoldosvezér... „Cid”, a spanyol nép hőse, mindany­­nyiu­­knak régi iskolai ismerőse. Általá­ban Corneille-nél tanultuk, s csak az egyetemi években került elénk, régi spa­nyol dalok és ismeretlen szerzők művei­nek főszereplőjeként. Valamikor a XI. század közepén, egy ismeretlen katalán költő például 129 strófás dalt írt róla. Azután egy nap kiderült, hogy ez a „Cid" egy valóban élő, történelmi alak volt. Ruy (Rodrigo) Diaznak hívták. Fel­tehetően 1043-ban született Vivar köz­ségben, Burgos városának szomszédságá­ban. Apja a II. León Ordono (913—30) ellen lázadó nemesek vezetőjének, egy neves hadvezérnek a leszármazottja, édesanyja, Teresa Rodriguez, Asturia kormányzójának lánya. A nemes ifjú apja halála után (1058?) I. Ferdinánd udvarába kerül és ott a trón­örökössel, a későbbi kasztiliai királlyal, Sancho Alférezzel nevelkedik együtt. Mi­kor Sanchot 1065-ben megkoronázzák, Ruy Diazt hadvezérévé nevezi ki. Siker­rel harcol Ximeno Garces navarrai ki­rály ellen (Spanyolország ekkor apró feu­dális királyságok csoportjából áll, s a ki­rályok folyton harcolnak egymás ellen), itt vívja ki a „Cid Campeador” (a kiváló hős) nevet. A győztes Sancho most Za­mora ellen fordul, ennek falainál azon­ban egyik hadnagya, Bellicio D’Olfos or­vul rátámad és hátulról leszúrja. A kasz­­tíliai nemesek Sancho testvérét VI. Al­fonzt hívják meg a trónra. A királyt fel­­esketők között találjuk „El Cid”-et is, aki érdemeiért rövidesen feleségül kapja Ximena Oviedo hercegnőt, a király uno­­kahúgát. A történet, mely eddig sem volt túlsá­gosan vidám, itt tragikusra fordul: az ud­vari intrikák kikezdik a hadvezér dicső­ségét, egy saragozai „csúcsértekezleten”, melyen több egymással szövetséges spa­nyol államocska uralkodója van együtt, Diazt koholt vádak alapján elfogják, becsukják. Sikerü­l megszöknie. És ettől kezdve a hadvezérből zsoldos­parancsnok lesz. Hol itt, hol ott bukkan fel, tulajdonképpen kereszté­nyek és mórok ellen egyaránt harcol, kétszer száműzik Alfonz udvarából, hat, vagy hétféle utat is szolgál, de VI. Al­fonz időről időre visszahívja udvarához, megnyer neki egy-egy csatát, majd újra távozni, szökni kényszerül. Győzelmet győzelemre halmoz, tudjuk, hogy egyik csatájában hét, a másikban ötezer fog­lyot ejtett, nagy hadizsákmányt és szá­mos ékszert szerzett. 1091-től 97-ig is­mét VI. Alfonz szolgálatában áll, azután megfáradva a sok háborúzástól vissza­vonul, és 1099-ben hal meg. Részletes élettörténete (csak a csaták felsorolása négy nagy nyomtatott oldal) furcsa­­arcú embert mutat. Jó katona volt, de minden bizonnyal meggyőződés és elvek nélküli ember. A corneille-i sza­­badsághősképpel ellentétben, a krónikák realitásából, egy elszánt zsoldosvezér alakja tűnik elénk, aki azonban sok, a népnek tetsző, vonzó tulajdonsággal ren­delkezett, és emberei mindig szívesen kö­vették, ügyet sem vetve rá, hogy­ milyen érdekeket szolgál. Nem volt könnyű élete. 1097-ben a consuegrai csatában meghal három közül legkedvesebb gyermeke, egyetlen fia. Többször meg akarják ölni, feleségét üldözik, gyermekeit egyszer rövid időre börtönbe zárat­ják. Éppen személyes népszerűségé­nek köszönheti halhatatlanságát. A XI. században felbukkanó „Cid-da­­lokat” 1307-ben jegyzi le és rendsze­rezi először Per Abat, és ettől kezdve minden században egyre bővül a „Cid”­­irodalom. De Castro, már 1612-ben drá­mát ír róla (Les Mecedaes del Cid) hu­szonnégy évvel később jelenik meg Cor­neille műve (1636), majd J. B. Diamante darabja (El Honrador de su padre — 1658) következik, Herder- románcokat (1806), Massenet (1885), operát ír ró­la, majd a modern történelmi regények szerzői idézik fel újra meg újra alakját. Így lesz „Cid" a kereszténység és po­gányság határán álló ország feudális urainak zsoldos vezére, halhatatlan, s ne­mesül alakja a rablólovagból (aki a kor szokásai szerint valójában volt) hős­sé, majd az egységes ország magvát je­lentő Kasztília, s ezen keresztül később Spanyolország hősévé — egy francia író tollának segítségével... A halhatatlanná válás útjai kifürkész­­hetetlenek! Josiah Henson — azaz Tamás bátya Marylandsből, valamikor , az 1840-es évek elején, kalandos úton megszökött egy néger rabszolga. A rabszolgatartást ellenző fehérek, egyházi emberek, keres­kedők, tisztviselők, iparosok és földmű­vesek segítségével, úgynevezett „föld alatti utakon" — a szökések útvonalán, ahol biztos címek vannak a szököttek támogatására és befogadására — eljut Kanadába, ahol összegyűjtve a többi szö­kött rabszolgát, Ontario szomszédságában megalapítja azt a kis „össznéger telepü­lést”, melyet később néger utópiának neveznek el. Ennek az egyre gyarapodó és szerveződő településnek vezetőjeként, még Viktória királynővel is találkozha­tott Londonban, és mint a négerek egyenjogúságának egyik legelső szószóló­ja harcolt és lépett fel. 1849-ben egy mint­egy hetven oldalas füzetben. „Emlék­iratait” is közreadta, s mint feljegyzései­ből tudjuk, ez nem sokkal megjelenése után a szociális kérdések és társadalmi reformok iránt mindig érdeklődő Har­riett Beecher-Stowe (1811—96) kezébe ke­rült. Az írónő lázba jött az emlékezés­től, és módot talált, hogy fivére házában, 1850-ben személyesen is találkozzon Hensonnal, akivel akkor két vagy három napot töltött egy fedél alatt. A napló és az az élménybeszámoló, amelyet Henson adott, ihlette azután a „Tamás bátya kunyhója” megalkotására, s művében Henson jellemét és emlékiratainak ka­landjait „regényesítette” Tamás bátyá­vá .. Henson (1789—1883) megérte a mű si­kerét és igen büszke volt rá. Lehetett is! A regény rövid idő alatt három millió (!) példányban kelt el, s ez a példa nél­kül álló siker egy nap arra késztette George Washington elnököt, hogy meg­hívja a Fehér Házba az írónőt. Amikor a törékeny, alacsony asszony megjelent a nagyrabecsült államférfi előtt, az, rámo­­solygott és a következő szavakkal fo­gadta: — Ez aztán a meglepetés! Csak ilyen kicsi lenne az az aszony, akinek a köny­ve, azt a nagy háborút csinálta? Az a nagy háború, a négerek felszaba­dításával és a rabszolgaság eltörlésével végződő amerikai polgárháború volt... Jean Valjean és Gaillard köztudomású, maga Victor Hugo is sokszor említette, hogy nagysikerű regé-­ nye, a „Nyomorultak” főszereplője, Jean Valjean, nem a képzelet szüleménye. „Az életben találkoztam egy emberrel, akiről Valjean alakját mintáztam” — írja ké­sei emlékezéseiben is. Nos, az irodalom­­történészek előtt az ihlető neve sem ma­radt ismeretlen. Pierre Francios Gaillardnak hívták, s a Sureté Nationale aktáiban Lacenaire néven ismerték. Nagyon közepes, de már nem ismeretlen költő és filozófus volt, amikor egy nap lopáson érték és börtön­be zárták. Ez 1829-ben történt, és rövide­sen annyira megnyerte mindenki szim­pátiáját és olyan fegyelmezetten, jól vi­selkedett, hogy büntetését negyedelték, és hamarosan kiengedték. Gaillard vis­szatért az irodalmi életbe is, megjelentek tanulmányai, cikkei — még mindig kö­zépszerűek — majd egy nap, 1834-ben, gyilkosság gyanújába került. Egy öreg agglegényt ölt meg és­­ fosztott ki. De nagy nehezen alibit igazolt. Az is lehet, hogy a Sureté bizonyítékai voltak gyen­gék. Néhány héttel később azonban hol­tan találtak nyolcvan év körüli édesany­ját, és hiányzott a végrendeletében sze­replő ötszáz frank.­Ezúttal az alibik sem­mit sem értek és a bizonyítékok is tel­jesebbek voltak. Gaillardot bebörtönözték, kínvallatásnak vetették alá, s ekkor az agglegény meggyilkolását és néhány más kisebb lopását is bevallotta. Büntetése: halálos ítélet. Victor Hugo személyesen ismerte a költőt, s apróbb kölcsönökkel is kisegí­tette. Tette azonban annyira megrázta, hogy sokszor idézte fel barátainak, s vé­gül a mozgatórugókat és indokokat ke­resve jutott el, a „Nyomorultak” megal­kotásának­­gondolatáig... A világ színpadainak deszkáiról ez a klasszikus tragédia is átlépett a filmvászon­ra: az olasz—amerikai koprodukcióban készült „Cid" filmváltozat két főszerepét Charlton­ Heston és Sophia Loren alakította Mint jeleztük, a felsorolást szinte a végtelenségig folytathatnánk, íme, néhány klasszikus példa. Élt Koster világhírű regényének, a „Till Eulenspiegel”-nek főhőse is, s a történészek jól ismerik, Nagy Károly kortársának, az igazi Harun al Rasidnak, az „Ezeregyéjszaka meséi" főhősének cseppet sem mesebeli alakját. Legújabban „Gulli­ver" eredetijét mutatták be az angol irodalomtörténészek, és bár eddig csak északi legendák hősének tartották, egyes Shakespeare-kutatók, most Hamlet királyfi történelmi megfelelőjét keresik. Úgy gondoljuk, hogy sorozatunk ötletszerűen összeválogatott ré­szei néha kis örömet szereztek az olvasóknak, mert megismerkedhet­tek az irodalom halhatatlanjainak ihletőivel, részesei lehettek néhány író műhelytitkának. Fenyves György a roma ízminőség lengyel Inrémkaramella

Next