Magyar Ifjúság, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)
1969-09-12 / 37. szám
15 KISS BENEDEK: RÉGI SZARVAS Régi szarvas rőt szeme, mintha hívna, intene, füstök mögül, imbolyogva, mintha földerengene. Ki az a szem? hív vagy az? láplidérc? rózsatűz? Vénhedt, ütött kutyaként, jóindulatúan morgunk, holmi szarvas rőt szemén illendően elborongunk. • GERŐ JÁNOS: Korosztályom, ti negyvenévesek ! Közületek is azok, akik meszsziről indultatok el meghódítani a tudomány kopott lépcsős, szürke csarnokát. Ugye, sokat tudnátok arról beszélni, milyen nehéz családdal, deresedő fejjel diplomát szerezni? Géza barátomnak is sok álmatlan éjszakájába, számtalan ősz hajszálába került a merész vállalkozás. Műszerészinasként kezdte otthon, Érpályiban, azután mint segéd ott folytatta, annál a mesternél, ahol szabadult. Pestre tulajdonképpen véletlenül került fel, huszonegy évesen. Negyvenkilencben egy falubeli rokonát látogatta meg Csepelen, és itt ragadt. Nem a nagy gyár tetszett meg neki, — mert mi tagadás, attól eleinte inkább irtózott, szinte félt —, hanem a jóval nagyobb kereset. Később még sok minden, különösen az, hogy tanulásra ösztönözték, ötvennégyben érettségizett, hatvanegyben technikumot végzett, aztán pedig öt év múlva befejezte a műszaki egyetemet. Természetesen nem ment ez ilyen egyszerűen. Az álmatlan, átmagolt éjszakáit nem számítva, feleségét, gyermekeit lopta meg. Vidám Park, kirándulás, mozi, mindez megsíny, tette az ő tanulását. De végül is kézhez kapta a diplomát. A megpróbáltatáshoz, áldozatvállaláshoz viszonyítva elég sovány kis kartonpapírt. Viszont új beosztását is, és ez már nem számított csekélységnek, üzemmérnöknek nevezték ki. Régen várt erre a napra. Felpakolta a családot a vonatra, és hazautazott az édesapjához Biharba. Mert ezzel a sikerrel el kellett dicsekednie valahol, mindenek előtt otthon, a faluban. Azelőtt is szűknek érezte a nádfedeles házat, a néhány lépésnyi udvart, most meg különösen, a diplomával a zsebében. Úgy járt-kell a tenyérnyi virágágyás és a veteményeskert krumplibokrai között, mint egy fejedelemjelölt, aki már az egész környezetet kinőtte, és joggal elvárja, hogy ezt más is vegye észre. Ebédig magában hordozta a titkot, de akkor nem bírta tovább. Elkezdte : — Édesapám, megszereztem a diplomát! — Az jó — mondta az apja, mint aki nem érti, miről van szó, és szopogatta a csirke nyakáról a főtt húst. A fiú erősködött: — Mérnök lettem! Érti? özvegy édesapja most már csodálkozva, némi tisztelettel nézett rá. — Szóval, letetted?... És most mi vagy? — Üzemmérnök! Az öreg elengedte a csirkecsontot, majd a kezét feltartva óvatosan magyarázott: — Ezt értem. Letetted a vizsgát, mérnöknek hívnak. De mit csinálsz? Géza színes szavakkal elkezdte ecsetelni az üzemmérnök feladatait. Apja sűrűn bólogatott, mintha csak értené, miről van szó. Nem helyeselt és nem kifogásolt, egyszerűen tudomásul vette a tényeket. Géza pedig kihúzta magát az asztalton, büszkén feszített az apja és a gyerekei előtt. Hát hogyne, amikor a faluból ezt nem sok ember csinálta utána. Már az ebéd végefelé jártak, amikor édesapja végül is véleményt nyilvánított a dologban: — Fiam, mégis nagy dolog ez a mai világ. Mindenki meglelheti a számítását. Képzeld el, Bercsényi Jóska is mire vitte!?. . Várta, hogy a fia bólintson: emlékszik még a szóban forgó Bercsényi Jóskára. Amint megkapta a jóváhagyást, folytatta: — Az szintén szépen halad előre, büszke is rá az anyja. Géza eddig nem hallott falujabeli karrierjéről, aki ezek szerint még őt is megelőzte. Másra alig következtethetett, ha az apja ilyen fontos pillanatban őt hozta fel példa gyanánt. — Képzeld el — folytatta az öreg —, a városi kórház bejáratánál ő mondja meg mindenkinek, hogy bemehet-e vagy sem. Ott a kisablaknál osztogatja a parancsot mindenkinek. Géza nem tudta, sírjon, vagy nevessen. A felesége meg elpirult, s valamit mondani akart, de eleintette. Most értette meg igazán, milyen messze esik Csepel ettől a nádfedeles,ségi viskótól. DIPLOMA VÉGH MIKLÓS: ÜNNEP Mézet álmodtam magunknak, mázas csuporba frissen szűrt tejet, s a szelet köményes kenyérrel, a dolgok csendes derűjével halkan felébresztelek. SZÁNTÓ GÁBOR: VÉGLETEK Lerakodtak köréd a tárgyak — én mégis ruhátlanul látlak. Harminc év árkolja a tested — hintázni a szívemre veszlek Hideg ujjaidon kés-köröm — pózaim páncélját feltöröm. Emlékeid zuhanó kövek — bokád köré szőlőt ültetek. Régvolt örömök fészke lettél — ha nem lennék, el is mehetnél. Hidad a vizeken spárga csak — hát ölelj, mielőtt elszakad. BRUCKMANN ZSUZSA: OTTHON Leeresztett sorompók mögött áll a tömeg, szépkeblű asszonyok tekintetén átvisz a lendület, s már futok szétbontott fák közt le a Dunáig, az érdi sziget századokat őrző otthonáig. Jártam már itt, akkor bőröm, körmöm alól hulltak a levelek, fiatal fák szemeztek velem, vízbe dőlt ágakról ugrottam fényt fogni a vizen elvágódva kifáradás után az avar-ölű csöndszigeten. Most hatalmas templom a zöld, lépéseimre mocorgó nesz felel, hová üljek, vagy leüljek-e egyáltalán, hisz minden énekel?! Az erdőszélről látom a falut, a minaret tornyát, ahonnan most magyar nyárt jelez a kövek közül kinőtt néhány fűszál, balra a kastélyt, s a kis hegyet, amely mögött szegényes sikátorok romantikái rejlenek, de késő délután, amikor a port fölszívja a homály, s a házak pórusaiba beégett napfényt nem verik vissza az arcok, akkor a víz erősebben bújik a parthoz, nem ragadja magával a föléje hajló ágakat, akkor a sok szemből gyűlt tábortűzben keményölelésű szeretők ereje van! GREGORIK ANDRAS: ITT ÜLÖK Itt ülök és érzem a lüktető idő agyat repesztő zúgását, a felém sújtó percek lassú koppanását, nappalok és éjek megunt változását, undort hozó évek hiába múlását, időt félő lények langyos borzongását, hosszú hajú szentek gitár-vinnyogását, elfelejtett zászlók kopott lobogását, rég-nem-fénylő szemek messiásvárását, egy szürkén-gyilkos földrész holtágba futását. Itt ülök, de érzem fények tágulását, szilánkos egeken halál száguldását, kigyúlt tüzű lelkek hűtetlen izzását, még kemény tömegek jobbért indulását, láva szavú hősök új utat adását, fegyverrel építő nyers had áradását, a nagyot lépő Világ biztos haladását. Itt ülök és érzem, hogy fel kellene állnom, de a tokosult szemekben csak a bús közönyt találom, — ha most felpattannék, nem követne senki, hát tovább ülök én is, — lesz aki elkezdi?!