Magyar Ifjúság, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)

1969-09-12 / 37. szám

15 KISS BENEDEK: RÉGI SZARVAS Régi szarvas rőt szeme, mintha hívna, intene, füstök mögül, imbolyogva, mintha földerengene. Ki az a szem? hív vagy az? láplidérc? rózsatűz? Vénhedt, ütött kutyaként, jóindulatúan morgunk, holmi szarvas rőt szemén illendően elborongunk. • GERŐ JÁNOS: Korosztályom, ti negy­venévesek ! Közüle­­tek is azok, akik mesz­­sziről indultatok­­ el meghódítani a tudo­mány kopott lépcsős, szürke csarnokát. Ugye, sokat tudnátok arról beszélni, milyen nehéz családdal, deresedő fej­jel diplomát szerezni? Géza barátomnak is sok álmatlan éjszakájá­ba, számtalan ősz haj­szálába került a merész vállalkozás. Műszerész­inasként kezdte otthon, Érpályiban, azután mint segéd ott folytatta, an­nál a mesternél, ahol szabadult. Pestre tulaj­donképpen véletlenül került fel, huszonegy évesen. Negyvenkilenc­ben egy falubeli rokonát látogatta meg Csepelen, és itt ragadt. Nem a nagy gyár tetszett meg neki, — mert mi taga­dás, attól eleinte inkább irtózott, szinte félt —, hanem­ a jóval nagyobb kereset. Később még sok minden, különösen az, hogy tanulásra ösz­tönözték, ötvennégyben érettségizett, hatvanegy­ben technikumot vég­zett, aztán pedig öt év múlva befejezte a mű­szaki egyetemet. Természetesen nem ment ez ilyen egysze­rűen. Az álmatlan, át­magolt éjszakáit nem számítva, feleségét, gyermekeit lopta meg. Vidám Park, kirándulás, mozi, mindez megsíny­, tette az ő tanulását. De végül is kézhez kapta a diplomát. A megpróbál­tatáshoz, áldozatválla­láshoz viszonyítva elég sovány kis kartonpapírt. Viszont új beosztását is, és ez már nem számított csekélységnek, üzem­mérnöknek nevezték ki. Régen várt erre a nap­ra. Felpakolta a csalá­dot a vonatra, és haza­utazott az édesapjához Biharba. Mert ezzel a sikerrel el kellett dicse­kednie valahol, minde­nek előtt otthon, a fa­luban. Azelőtt is szűknek érezte a nádfedeles há­zat, a néhány lépésnyi udvart, most meg külö­nösen, a diplomával a zsebében. Úgy járt-kell a tenyérnyi virágágyás és a veteményeskert krumplibokrai között, mint egy fejedelemje­lölt, aki már az egész környezetet kinőtte, és joggal elvárja, hogy ezt más is vegye észre. Ebédig magában hor­dozta a titkot, de akkor nem bírta tovább. El­kezdte : — Édesapám, megsze­reztem a diplomát! — Az jó — mondta az apja, mint aki nem érti, miről van szó, és szopogatta a csirke nya­káról a főtt húst. A fiú erősködött: — Mérnök lettem! Ér­ti? özvegy édesapja most már csodálkozva, némi tisztelettel nézett rá. — Szóval, letetted?... És most mi vagy? — Üzemmérnök! Az öreg elengedte a csirkecsontot, majd a kezét feltartva óvatosan magyarázott: — Ezt értem. Letetted a vizsgát, mérnöknek hívnak. De mit csinálsz? Géza színes szavakkal elkezdte ecsetelni az üzemmérnök feladatait. Apja sűrűn bólogatott, mintha csak értené, mi­ről van szó. Nem helye­selt és nem kifogásolt, egyszerűen tudomásul vette a tényeket. Géza pedig kihúzta magát az asztalton, büszkén feszí­tett az apja és a gyere­kei előtt. Hát hogyne, amikor a faluból ezt nem sok ember csinál­ta utána. Már az ebéd végefelé jártak, amikor édesapja végül is véleményt nyil­vánított a dologban: — Fiam, mégis nagy dolog ez a mai világ. Mindenki meglelheti a számítását. Képzeld el, Bercsényi Jóska is mire vitte!?. . Várta, hogy a fia bó­lintson: emlékszik még a szóban forgó­ Bercsényi Jóskára. Amint megkap­ta a jóváhagyást, foly­tatta: — Az szintén szépen halad előre, büszke is rá az anyja. Géza eddig nem hal­lott falujabeli karrier­­jéről, aki ezek szerint még őt is megelőzte. Másra alig következtet­hetett, ha az apja ilyen fontos pillanatban őt hozta fel példa gyanánt. — Képzeld el — foly­tatta az öreg —, a városi kórház bejáratánál ő mondja meg mindenki­nek, hogy bemehet-e vagy sem. Ott a kisab­­laknál osztogatja a pa­rancsot mindenkinek. Géza nem tudta, sír­jon, vagy nevessen. A felesége meg elpirult, s valamit mondani akart, de e­leintette. Most értette m­eg igazán, milyen messze esik Cse­pel ettől a nádfedeles,­ségi viskótól. DIPLOMA VÉGH MIKLÓS: ÜNNEP Mézet álmodtam magunknak, mázas csuporba frissen szűrt tejet, s a szelet köményes kenyérrel, a dolgok csendes derűjével halkan felébresztelek. SZÁNTÓ GÁBOR: VÉGLETEK Lerakodtak köréd a tárgyak — én mégis ruhátlanul látlak. Harminc év árkolja a tested — hintázni a szívemre veszlek­ Hideg ujjaidon kés-köröm — pózaim páncélját feltöröm. Emlékeid zuhanó kövek — bokád köré szőlőt ültetek. Régvolt örömök fészke lettél — ha nem lennék, el is mehetnél. Hidad a vizeken spárga csak — hát ölelj, mielőtt elszakad. BRUCKMANN ZSUZSA: OTTHON Leeresztett sorompók mögött áll a tömeg, szépkeblű asszonyok tekintetén átvisz a lendület, s már futok szétbontott fák közt le a Dunáig, az érdi sziget századokat őrző otthonáig. Jártam már itt, akkor bőröm, körmöm alól hulltak a levelek, fiatal fák szemeztek velem, vízbe dőlt ágakról ugrottam fényt fogni a vizen elvágódva kifáradás után az avar-ölű csönd­szigeten. Most hatalmas templom a zöld, lépéseimre mocorgó nesz felel, hová üljek, vagy leüljek-e egyáltalán, hisz minden énekel?! Az erdőszélről látom a falut, a minaret tornyát, ahonnan most magyar nyárt jelez a kövek közül kinőtt néhány fűszál, balra a kastélyt, s a kis hegyet, amely mögött szegényes sikátorok romantikái rejlenek, de késő délután, amikor a port fölszívja a homály, s a házak pórusaiba beégett napfényt nem verik vissza az arcok, akkor a víz erősebben bújik a parthoz, nem ragadja magával a föléje hajló ágakat, akkor a sok szemből gyűlt tábortűzben kemény­­ölelé­sű szeretők ereje van! GREGORIK ANDRAS: ITT ÜLÖK Itt ülök és érzem a lüktető idő agyat­ repesztő zúgását, a felém sújtó percek lassú koppanását, nappalok és éjek megunt változását, undort hozó évek hiába múlását, időt félő lények langyos borzongását, hosszú­ hajú szentek gitár-vinnyogását, elfelejtett zászlók kopott lobogását, rég-nem-fénylő szemek messiásvárását, egy szürkén-gyilkos földrész holtágba­ futását. Itt ülök, de érzem fények tágulását, szilánkos egeken halál száguldását, kigyúlt tüzű lelkek hűtetlen izzását, még­ kemény tömegek jobbért indulását, láva­ szavú hősök új utat adását, fegyverrel építő nyers had áradását, a nagyot lépő Világ biztos haladását. Itt ülök és érzem, hogy fel kellene állnom, de a tokosult szemekben csak a bús közönyt találom, — ha most felpattannék, nem követne senki, hát tovább ülök én is, — lesz aki elkezdi?!

Next