Magyar Ifjúság, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)

1969-09-12 / 37. szám

HENRI DÜNANT VENDÉGE“ »> Elmondta: Takács Marika, a tv bemondónője Amikor elindultam Svájcba, hogy a zürichi televízióban vé­gigkonferáljam a csere­egyezmény alapján meg­rendezésre kerülő Ma­gyar Estet, betettem a bőröndömbe két köny­vet. Arra számítottam, hogy majd nagyokat al­szom, s kiolvasom a könyveket. Persze, eb­ből semmi sem lett­ Szi­­netárt Miklósnak, kétta­gú, minidelegációnk ve­zetőjének, s nekem, percnyi szabad­időnk sem volt. Voltunk Lu­­zernben és Engelberg­­ben, szabadtéri színpa­don láttuk a Broadway egyik leghíresebb musi­caljét, amelynek címe Fiddler on the Roofs, azaz Hegedűs a házte­tőn. Dorothea Furrer, a legnépszerűbb svájci be­mondónő —, akit a ma­gyar nézők is megismer­hettek —, végigjárta ve­lünk Zürichet, megmu­tatta a televíziós stú­diókat, s jártunk ven­dégségben is, ahol meg­kóstoltuk a svájciak nemzed l­eledelét, a fon­­due-t, s nemzeti italu­kat, a körtepálinkát. A fondue sajtos massza, tűzálló tálban melegí­tik az asztal közepén, a vendégek, pedig körül­­ülik a tálat, s hosszú villára tűzött kockake­nyerüket belemerítik. ‘ Egy tálból cseresznyéz­­tünk... A négynapos svájci út FLAMINGÓ TÁNCOSNŐ VOLTAM... Elmondta: Margittai Ági, a Mikroszkóp Szín­pad tagja. S­­panyolországban jártam, a San Se­­bastian-i filmfesztivá­lon. Ritka összetételű dele­gáció volt, csupa nő: Kiss Manyi, Elek Judit, Huszárik­ Józsefné, a Hungarofilm képvisele­tében és én. A négy „grácia”... Kezdem a .,keserű pi­rulákkal”, azzal, ami nem sikerült. Nem lát­tunk jó filmeket, s nem találkoztunk márkás ne­vű világsztárokkal. Vit­tünk magunkkal három­négy fürdőruhát, köny­­nyű nyári holmikat, s itthon hagytuk a kabá­tokat, esernyőket, mert minek az, hiszen spa­nyolhonban mindig tik­kasztó a meleg... Erre alaposan — szó szerint is — „ráfáztunk”! A­­tenger jéghideg volt, folyton zuhogott az eső,­­s mi összebújva, egymást melegítettük. De a leg­nagyobb fájdalmunk az volt, hogy nem láttunk bikaviadalt, mert azt is elmosta az eső! Egy na­pot töltöttünk a csodála­tos szépségű Madridban, s ebből csak másfél óra jutott a Pradó­ra, amelynek kincseibe úgy belefelejtkeztünk, hogy hajszál híján lekéstük a repülőgépet, s Kiss Ma­nyinak el is veszett egy bőröndje... A legnagyobb élmé­nyem egy fogadás volt, alatt volt egy különös élményem, amelyet va­lószínűleg annak kö­szönhetek, hogy olyan szívhezszólóan beszél­tem a Magyar Televí­zióban Henri Dunant­­ról, a Nemzetközi Vö­röskereszt megalapítójá­ról... Amikor megér­keztünk Engelbergbe, a hegyek között meghúzó­dó kis városba, amint kiléptem a kocsiból — életemben először —, el­­ájultam! A hirtelen lég­nyomáskülönbségtől le­szaladt a vérnyomásom, s a kórházban tértem magamhoz. A vendéglá­tók félbe akarták szakí­tani a kirándulást, de a sarkamra álltam, nem engedtem, s többszöri átszállással felmentem a síliften a háromezer mé­ter magas csúcsra. Csak nem hagyom, hogy ki­fogjon rajtam az Alpok! amelynek végén műsort rendeztek. A vendégek — talpig szmokingban és estélyi ruhában — le­ültek a földre, s úgy cso­dálták az aprócska színpadon megjelenő flamingó táncosokat, két nőt és egy férfit, akik kasztanyettát pergetve­­csattogtatva járták jel­legzetes spanyol táncai­kat. Amikor már egé­szen felforrósodott a hangulat, a férfitáncos sétálni kezdett a közön­ség soraiban. Megállt előttem, vállamra dobta a kezében tartott ken­dőt, s táncolni hívott... Most jól jött táncos múltam! Nem tudom, meddig jártam velük önfeledten a táncot, csak azt tudom: csodálatos élmény volt! _^j ji^MPnatt|yi¥JFJ_ jMi j£$&jl fitest a k^kSI zr MtS&a*. ’S' a«** il «*#% r!§i||| / ..yh $s$ j MgM | jg*m. | i^m ? HJ&s |*f^ SUI ] f||p | i 1 |g|| * H­­ ónapokkal ezelőtt el­nyarat a jugoszláv ten­gerparton töltöm majd el. Még tavasszal, ami­kor elkezdődtek a „Hun­cut kísértet” próbái, Bé­kés András, a vendég­­rendező megkérdezte, nem volna-e kedvem le­szerződni a nyárra a Szentendrei Teátrum előadásaira? Volt. Kezet csaptunk, s nem bántam meg! A száraz próbákat Bé­kés András lakásán kezdtük el, s aztán a helyszínen, Szentendre főterén folytattuk. Ritka, először kicsit­ furcsa, de aztán annál izgalmasabb élmény volt: színházat csinálni a premier plattban! Miközben mi próbáltunk, a város to­vább élte megszokott életét. Vásároltak a szomszédos közértben. A Jeunesses Musicales tavalyi, lisszaboni kongresszusán hallotta meg hegedűjátékomat és Kiss Gyula zongora­­játékát a svéd ifjú zene­barátok szervezetének elnöke, s meghívott ben­nünket koncertkörútra. Augusztusban csaknem három hétig voltunk Svédországban. Első koncertünk a stockholmi Nemzeti Múzeumban volt, ahol még a lépcsőin is ültek. Sok helyen jártunk, de az egyik legérdekesebb Vik volt, a zenei tábor, Uppsalától tíz kilomé­terre. A Viki kastély 1600 körül épült, kis tó partján. Nagyom roman­tikus és misztikus hely, a vacsorát a pincében tálalták, imbolygó gyer­tyafény mellett, s el­mondták, hogy a kastély „TESSÉK JOBBAN DADOGNI!“ Elmondta: Sztankay István, a Nemzeti Szín­ház tagja, sétáltatták a gyerekeket. A rendező a nézőtér első sorában ült, mi pedig a színpadon voltunk, s köztünk bonyolódott egy utca,forgalma, suhantak az autók. Kicsit tessék félre állni!’’, kérte a rendező a bámészkodó­kat, akik minden szín­padi helyzetet azonnal lereagáltak és meg is kritizáltak... Először megdöbben­tünk. Szokatlan volt ez az állandó közönség. Az­tán annál nagyobb kedvvel próbáltunk, s a premierre valamennyi­ünk lámpaláza nyomta­lanul eltűnt. A környező házak ablakai páholyok­ká alakultak. Az egyik főpróbán, amikor Jutka Perzsi, azaz Psota Irén üstökénél fogva megfor­gatta a tatár kán levá­gott fejét, a műfej szép ívben berepült az egyik nyitott ablakon, s még fokozta a nézők harsány mulatságát. Az egyik ablak tulajdo­nosa, egy kedves, idős néni, odahívott magához s azt mondta: „Tessék a szerep szerint egy kicsit jobban dadogni, Szabó Gyulának pedig azt üze­nem, hogy tessék jobban csuklani!” A MEGBOKRO­SODOTT HEGEDŰ Elmondta: Perényi Eszter hegedűművésznő­ „főbérlői” állítólag kí­sértetek. Nem szorgal­maztuk velük a találko­zást! Gyönyörű időnk volt, azt mondták, hogy hat­­van-hetven éve nem volt ilyen ragyogó svéd nyár. Csak egy napig esett az eső, de attól is nagyon megijedtem. A hegedűm régi hangszer, egy 1732-ből való Josef Guarnerius. A hirtelen időváltozásra megbokro­sodott, s úgy szólt, mint egy repedt fazék! Más­napra kiderült az ég, s az" én kedélyem is: a hegedűm­ megnyugo­dott ... Mióta hazajöttem, ke­resek, de nem találok egy magyar—svéd szó­tárt. Szeretnék megta­nulni svédül, hogy ha jövőre visszamegyek, meg tudjam értetni ma­gam, ugyanis az egyik leghíresebb, mai, svéd zeneszerző, Sven-Erik Johanson, nekem aján­lotta Hegedűversenyét, s valószínűleg én fogom bemutatni, Göteborg­ban... A svédül tanu­lást már Stockholmban elkezdtem, tudom azt, hogy a „sjöldpadda” tek­nősbékát jelent, mert­­­ nem a teknősbékaleves. Kezdetnek, ugye, nem is rossz? Felmentem a háromezer méter magas csúcsra csináltunk Színházat premier plánban! Kasztanyettával járták jellegzetes táncukat A viki kastély 1600 körül épült... ÖSSZEÁLLÍTOTTA: SOMOS ÁGNES

Next