Magyar Ifjúság, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)

1969-10-10 / 41. szám

Székely Dezső: Vedd le a kezed Vedd le a kezed homlokomról, ne simogasd ezt a követ, mely harmincéves életemben háromszázat öregedett. Vedd le a szemed életemről, engedd rámesni a havat. Tudod te jól, tudjuk mi jól: hűtlenek az űzött vadak. Vegy el mindent az életemből! Miért remegsz? Olyan nehéz? Szomorúfűzek szívetáján visszhangzik ez a reszketés. Szabados Árpád: Műterem M­arcsu a haját tupíroz­­za a tükör előtt. Ceru­zával alányúl, közben megszúrja a fejbőrét is, de oda se neki. Gondosan vasalt szoknyája a díványon hever. Marcsu elé­gedetten nézi. Remekmű —■ állapítja meg —, az egész dél­­előttömet elvacakoltam vele... Magára veszi, igazgatja, aztán végigsimogatja a derekát. Egyenesen áll, kifeszíti magát, nézi, milyen domborúan ugrik előre a blúza a melle fölött. Rúzst ken a szájára, nem so­kat, hiszen ő még gyerek ... Ha anyu itthon lenne, megint balhézna a rúzs miatt. De sze­rencsére anyu elutazott az öreggel, nagy most a szere­lem! Marcsu nem rajong anyuért, mert az erénycsőszt játssza, közben meg már ne­gyedévvel apa halála után volt valakije. Az öreget — a Lajos bácsit — anyu úgy mu­tatta be akkor, hogy ő a csa­lád régi barátja. Kopogva szalad le a lépcsőn. Szépen süt a nap, Marcsu hu­nyorog, míg átrohan a térre. A fiúk a padnál várják. Borzas Pepi egyre Marcsuék háza felé tekinget. Marcsu ész­re veszi, mosolyog.­ Pepi bele van esve. Tegnap mind a hár­man fent voltak nála, mag­nóztak, zálogosdit játszottak. Marcsu kiment Pepivel csilla­got számlálni, sokáig csókolóz­­tak, és Pepi irtó boldog volt... — Sziasztok — köszön Mar­csu a srácoknak. Azok örömmel fogadják. Róth Sanyi üdvözlésül meg­pengeti a gitárt. Marcsu levá­gódik a padra, a srácok mellé. Úgy ül, keresztbe dobott lá­bakkal, hogy kivillanjon a combja. Róth Sanyi gitározik, s mindannyian úgy mozgat­ják a lábaikat, mintha ülve táncolnának. Bordás Feri éne­kel, Tom Jonest utánozza. Marcsu is velük dúdol, és köz­ben fintorogva gondol arra, hogy anyuék nemsokára haza­jönnek Tihanyból. „Mit csi­náltál, míg elvoltam? Semmit. Nem takarítottál... Nem. Na­hát, szégyelle magad! Ilyen nagy lány, és ennyit sem le­het elvárni tőle...” Róth Sanyi egyszer csak fel­áll. — Jöttök moziba? Marcsu a fejét rázza. Bor­dás Feri fölpattan, tulajdon­képpen azt akarták, hogy Pe­pi egyedül maradhasson a lánnyal. Hát jó, legyen, Mar­­csunak már nyolc. Úgyis olyat fog mondani rögtön, hogy a Pepi vécékefe-haja megvakar­ja tőle a felhőket. — Sziasztok — köszönnek Róthék, ők meg vissza. — Sziasztok! Marcsu a lábát lóbálja, s várja, hogy Pepi megszólaljon. De végül elunja a csendet, nyújtózik. — Na, megyek ... Pepi megijed, szemét a lány­ra mereszti. — Este lejössz? Most robban a bomba — gondolja Marcsu. — Este randim van. Szinte hallja is, hogy Pepi­nek gyorsabban ver a szíve. De már nem bírja tovább. Most már nem húzni akarja a KÖVES JÓZSEF, fiút, most már muszáj mesél­nie. — Tegnap a Szép utcában megismerkedtem egy autós­palival. Majdnem elütött, kép­zeld, úgy megijedtem, hogy moccanni sem tudtam. Haza­hozott, és ma este találkozunk. Irtó klassz, meggyszínű kocsi­ja van... Pepi dühös, hogy mindezt végig kell hallgatnia. De nem mer szólni, mert akkor Mar­csu esetleg elrohanna, és töb­bé nem állna szóba vele. An­nál pedig az is jobb, ha a kö­zelében lehet, hátha egyszer... Marcsu meg folytatja: — Klassz hullámos haja van, és olyan ruhákban jár, mint egy Csekonics. — Marcsunak fogalma sincs ugyan, milyen ruhákban járhatott egy Cse­konics, de ezt anyutól tanulta, és jól illett ide. Derűsen néz Pepire, látja, hogy egészen letört. Most va­lami vigasztalót kell mondani, hm, de mit? — Azért holnap lejövök — mondja, és arcon csókolja a fiút. — Szevasz! — Cső — köszön vissza Pe­pi, és ettől a kedves puszitól megvidámodik. Tüstént elha­tározza, hogy bármi lesz, ő ki­tart Marcsu mellett. Marcsu meg lihegve indul a Körút felé. Autóspali egy cuk­rászdában várja, hat óra után. Most hát van ideje, minden üzlet előtt megáll. Egy illat­szerboltban puha hajkefét lát, erről megint eszébe jut Lajos bácsi, aki órákig képes kefél­­getni maradék ősz haját. Na hiszen, a Lajos bácsi! Ha ha­za­jön, állást is szerez. Mert Marcsu jelenleg nem dolgozik, most fejezte be az ipari tanuló­iskolát,­ végzett varrónő — ál­utóspali már bent ül a cukrászdában, rövidet iszik, de finoman, kor­tyolva — nem hajtja fel egyszerre az egészet, mint a srácok szokták­, ha valahol BÚI, HUH egg­ej italra tesznek szert. Még kísé­rő is van a tálcán. Marcsu rop­pant izgatott, ilyen komoly fejjel még soha nem randizha­tott, igazán különleges este. — Kezicsókolom — köszön Autóspali, és Marcsu úgy nyújtja csókra a kezét, mint anyu szokta Lajos bácsinak. Jön a pincér, udvariasan meghajol. — Cherryt innék — mondja Marcsu nyafogva, és, lopva Autóspalira néz, hogy nem ta­lálja-e megjátszósnak. De Autóspali mosolyog, kedvesen bólint, helyben hagyja a ren­delést. — Kislány, örülök, hogy el­jött — mondja csendesen, és két ujjal megsímogatja Mar­csu tenyerét. — Milyen szép ma este! Marcsu elpirul, örül a bók­nak, csak nem tud felelni rá. De már nincs is szükség vá­laszra, mert megjön a pincér az itallal. Amíg Autóspali be­szél, Marcsu elszopogatja a likőrt, s akkor a férfi még egy pohárral rendel. Marcsut a második féldeci elzsongatja, kellemes köd ül köré. Autós­pali megállás nélkül mesél, főleg a munkájáról, hogy mennyire szereti — motorsze­relő —, és hogy milyen jól keres. Igaz, este is dolgozik, mindent elvállal munkaidő után. Aztán Marcsu szemét dicséri. A lánynak már mele­ge van, egy kicsit pirul, de le­het, hogy csak a hőség okozza. Milyen csinos fiú, gondolja, nincs is több huszonhatnál, és már kocsija van! Aztán Autós­pali fizet, maga elé engedi Marcsut. Kint Marcsu dü­höng, mert a kocsi sehol, Autóspali gyalog jött. Még megbeszélik, hogy holnap újra találkoznak, aztán Autóspali kézcsókkal búcsúzik. Amint Marcsu egyedül ma­rad a mellékutcában, táncolni szeretne, s rajongva mondo­gatja magában, hiszen szere­tem, szeretem... Másnap nem megy le a tér­re, csak az ablakból les ki, ott áll-e Pepi. Persze, hogy ott áll, állandóan errefelé bá­mul. Aztán öltözik. Még csino­sabb akar lenni, mint tegnap. Autóspali a sarkon várja, most kocsival van, Marcsu be­ül mellé. Autóspali egy szót sem szól, csak az utat figyeli. Nagyon óvatosan vezet. A Ci­tadellába mennek. Marcsu rö­videt iszik, Autóspali meggy­lét. — Sosem iszom, ha kocsival vagyok — mentegetőzik, s et­től Marcsu még jobban rajong, mert milyen komoly fiú! A muzsika a fülébe mászik, és Marcsu szeretné, ha soha nem lenne vége ennek az estének. Kissé szédül, lilás színekben látja a környezetet. Boldog, mert Autóspali kétszer meg­csókolta a kezét, s olyan áhí­tattal nézett rá, hogy Marcsi­­nak elakadt a szívverése: ez a fiú szerelmes belé! A felis­merés és az ital gyöngédségre készteti. Óvatosan megcirógat­ja Autóspali borotvált arcát. Autóspali elmosolyodik, s olyan forrón néz Marcsura, hogy az már sok a jóból. Mar­csu fél egy kicsit, hogy egy­szer csak vége szakad az álom­nak. Autóspali egy kanyarban megállítja a kocsit, átfogja Marcsu vállát, és magához húzza. — Te gyönyörűség! — és rekedt a hangja. Marcsu riad­tan pislog, engedné is magát meg nem is, de az erős karok olyan keményen vonják ma­gukhoz, hogy már nincs is akarata. Nem először csóko­­lózik, de ez más, mint a töb­bi, ez valami nagyon új, és fé­lelmetesen különös . . . Otthon az ágyban sír, tele­könnyezi a rózsaszínű párnát, és most örülne, ha nem volna egyedül. — Szeretem — vallja be Pe­pinek, amikor legközelebb ta­lálkoznak, és nem törődik az­zal, hogy Pepi majd felrobban dühében. — Csak vigyázz — mondja a fiú, s ezen Marcsu megsértő­dik. Pepi alig idősebb nála, nincs tizenhét, ő csak ne fi­­gyelmeztetgesse! Taknyos kö­lyök, ő meg lényegében fel­nőtt nő, igazi férfiak is kezet csókolnak neki! Aznap este Autóspali a vá­rosban kocsikáztatja. Marcsu hallgat, figyeli Autóspali vo­násait. Csuda helyes fej — gondolja —, és nagyon szeret­het. Megsímogatja Autóspali arcát, s közben könny szökik a szemébe. Autóspali lassít, ránéz Marcsura, hálásan néz rá, és egy pillanatra megszo­rítja a combját, közvetlenül a térde fölött. Megvacsoráznak a Hűvös­­völgyben. Cigány is játszik az asztal mellett. — Holnap vége az arany­­életnek — mondja szomorúan Marcsu. — Azt hiszem, holnap este jönnek vissza anyuék. Autóspali komoran néz rá. — Ha nem engednek el ve­lem, megszöktetlek. — Úgysem mered — piron­kodik Marcsu, de mosolyog. — Csak a szád jár. Autóspali viszont komoly marad, szinte megkeményedik az arca. — Nem akarom befejezni. Találkozni akarok veled, sok­szor ... Marcsu a legszívesebben föl­ugrana, és úgy szorítaná ma­gához Autóspalit, hogy meg­ropogjanak a csontjai. — Találkozunk ... Szeretlek — súgja. Autóspali hálás, a lány ke­zét csókolgatja. Úgy mennek a kocsihoz, hogy közben egymás derekát szorítják. Marcsu meg fölnéz Autóspali szemébe, mintha hipnotizálva lenne. Autóspali egy sötét zugban leállítja a motort. Hátradől a puha ülésen, és magához húz­za Marcsut. — Csöppség! — mondja na­gyon kedvesen, és szájon csó­kolja. Marcsu fintorogna a megszólítás miatt, de ... Aztán a fiú a combját simogatja, Marcsu elhúzódna, de nincs hozzá ereje. Autóspali cigarettázik, röp­köd a parázs a sötétben. Mar­csu szeretne elszaladni, de va­lami itt tartja. — Olyan boldog vagyok — mondja Autóspali, és Marcsu sírva fekszik az ülébe. Anyu éjjel jön haza. Marcsu az ablakból lesi, hogy hosszú csókkal búcsúzik odakint La­jos bácsitól. Úgy tesz, mintha aludna, aztán kinyitja a sze­mét. Halkan köszön, és anyu csodálkozik, hogy lánya nem is örül neki. N­apok múlva összevesz­nek Autóspalival, vala­mi apróságon. Marcsu kibőgött szemmel megy haza, anyu faggatja, de ő nem válaszol. Marcsu ideges, mert már itt volna az ideje... Már öt na­pot késik, s akkor anyu is megneszel valamit — Van neked valakid? — kérdi döbbenten. — Ühüm — feleli hetykén Marcsu, s közben arra gondol, hogy anyu nem is érdemel rendes választ, mert hazudott. Anyu sírva fakad, hisztizik, erre Marcsu toporzékolva or­dítja, hogy amíg ő oda volt, megismerkedett valakivel, na és akkor... ? — Viszonyotok van? — döb­ben meg anyu. Marcsu röhögni szeretne, olyan hülyének találja ezt a szót. Neki viszonya ...? — Szégyelld magad, te utol­só! — viszi fel anyu, és két kézzel belekap lánya hajába. — Ha szegény apád ezt tud­ná, megfordulna a sírjában! Marcsu ellöki­­magától az anyját. — Téged hamarabb észre vett volna — sziszegi. Ekkor lép be Lajos bácsi. Két doboz konyakmeggy a kezében, vigyor a száján. Lát­ja, hogy anyu bőg. Riadtan rohan hozzá, és a vállára teszi kezét. — Mi történt, kedves? — A lányom egy utolsó... Marcsát megüti a szó, de csak egy pillanatra. Aztán fel­ugrik, riszálva indul az elő­szoba felé, s vigyorogva mondja: — Ez van! Lajos bácsi döbbenten néz utána, lás nélkül.A Méhes László rajza Tasnádi Varga Éva: — És szólt a táskarádió.. Jegenyefa nézett az égre, örült, mert nem volt szenvedélye. És szólt a táskarádió, kis fémdobozka, harsogó zajjal. Sárga sörök, meredek asztal, fehér ruhámon arany cseppek, és bután mondtam, hogy szeretlek. — És s­zólt a táskarádió . .. Elvarázsolt kutyák ugattak, loboncos szőrük égnek állt, és elhittem egy óra hosszat, hogy elkerülöm a halált. És szólt a táskarádió... — Trili-trala, szép butaságok, és azóta, ha arra járok, borzongva gondolom, de jó, hogy­ akkor, ott e délutánon úgy szólt a táskarádió. "

Next