Magyar Ifjúság, 1970. január-április (14. évfolyam, 1-16. szám)
1970-02-27 / 8. szám
FELNŐNEK A GYEREKEK ÁGH TIHAMÉR: Mit tanultam a tánciskolában? A tornaterem büdös volt és ráadásul még a délelőtti tornaórák emléke is rémisztően kísértett. Hiába árulkodott a tavasz a nyitott ablakokon, enyhe friss lehellete nem tudta áttörni ezt a nehéz izzadságszaggal és fojtott indulatokkal terhes levegőt. Nekitámaszkodtam a bordásfalnak, sőt, hogy jobban lássak, felkúsztam időnként az első fokára és széttárt karommal riadtan csimpaszkodtam, mint egy véletlenül megfeszített áldozat, akitől elfelejtettek bocsánatot kérni a félreértésért, mely erre a sorsra juttatta. Néztem ezt a számomra furcsa világot, melyet mélységesen megvetettem és lenéztem, de mégis borzasztóan kívántam. Nagyon vártam ezt a délutánt, úgy gondoltam a tánciskola igen izgalmas világot nyit majd meg előttem, mesés örömöket fog nyújtani, olyanokat melyeket csak a felnőttek ismernek. Azt hittem a lányok a nyakamba fognak majd borulni, mert tudják, hogy a külső nem minden, a belső tartalom a lényeg. Tévedtem. Persze az igazság kedvéért azt is meg kell mondanom, hogy nem voltam kimondottan elegáns gyerek. Kinőtt Bocskai-kabátkát viseltem, szürkét, nagy fekete sújtásokkal és hozzá Petőfi-nyakkendőt, rojtosat, szép, szomorú aranyozással. Ez a felszerelés még 44 előttről maradt, de a nadrágom már az új világot képviselte. Bőszárú sötétkék kordbársony nadrág volt, mely ha mentem, úgy suhogott, mint rádióban a hangkulissza, mikor közeledő vihart akarnak sejtetni. A nadrág egyébként amerikai csomagból származott, míg ormótlan gumitalpú bakancsom svéd adomány volt. Ha visszagondolok én sem mentem volna el magammal táncolni. Feltűnő is lett volna. Az egyik sarokban agyonkozmetikált, puffadt nő ült két lánnyal, akik ha rám néztek, rögtön vigyorogni kezdtek, sőt kaján kuncogással mutogattak is felém. — No, ezeket megbüntetem! — gondoltam. Gonoszul még vártam is egy jó gyors számot. Egy fox vagy swing közben mégis könnyebben letaposhatom kecses kis topánjaikat — forraltam tovább a bosszú tervét —, nem beszélve arról, hogy esetleg ugrándozásommal körülöttük egy életre nevetségessé teszem őket barátnőik előtt. A zenekar végre rázendített azoknak az időknek egyik nagy slágerére, melynek értelemdús szövege, ha jól emlékszem így kezdődött: „Tempicó, Tempicó, nincsen messze Mexikó ...!” Elérkezett tehát az én nagy pillanatom. Óvatosan lekászálódtam a bordásfalról és a tömegen átvergődve megálltam a két lány előtt. A lányok rám néztek és elfelejtettek nevetni. Hirtelen beléjük fagyott a vidámság. Én pedig kihasználtam a helyzetet — mivel láttam, hogy meglepődtek és éktelen zavarban vannak —, tehát megpróbáltam fölényesen mosolyogni, miközben udvariasan meghajoltam előttük, és azt kérdeztem: szabad!? Az egyik lány szőke volt, fitos és kék szemű. Feltétlenül ez volt a szebbik, ami persze nem volt nehéz dolog, mert a másik lófejű, szeplős drakula volt, apró, piszkos egérfogakkal és hunyorgó szemekkel, úgy, hogy mellette minden más lány csak szépnek és vonzónak tűnhetett. — Szabad!? — mondtam mégegyszer keményen és határozottan, félreérthetetlenül a szőkére nézve, nehogy a drakula elbízza magát. A két lány egymásra nézett. A szőke arca eltorzult a méregtől és szinte elfehéredett, a lófejű meg vihogni kezdett, a csúnya nők ronda örömével, amikor a szebbiket valami baj éri. Az agyonkozmetikált gardedám tért először magához arcátlan pimaszságom láttán (nyilván nagyobb rutinja is volt az ilyesmiben) és mézédes bűbájjal rám mosolygott: — Nagyon kedves kisfiú vagy, hogy felkérted Micikét, csak az a baj, hogy összetévesztetted a tánciskolát a jelmezbállal! Különben úgy vélem, az anyukád keresett kint téged az előbb a ruhatárnál! Azt hittem megnyílik alattam a föld. De nem nyílt meg és nem nyelt el, pedig az lett volna a kellemesebb megoldás, mert szánalmasan megalázva és megszégyenítve elkotródni sokkal kényelmetlenebb volt. Akkor, ott a tánciskolában tanultam meg egy életre, hogy a lányokat hiába akarja megbüntetni az ember, úgyis mindig csak ők diadalmaskodnak, főleg — de erre már csak később jöttem rá —, ha még el is vetetik magukat feleségül. 76/Q18MAGYAR IFJÚSÁG AZ OPERAHÁZ FANTOMJA PÁLYAVÁLASZTÁS - Apa, most már hagyjál egyedül játszani! .. . — A zsebedet is szeretném megnézni, Vilmos!... NOCZIAR JÁNOS ÉS RIGÓ TIBOR, SZÉKESFEHÉRVÁR, PF. 153/I. „Ketten vagyunk Jó barátok, szeretjük a kalandos filmeket. Leveleznénk.” MOHÁCSI ÁGNES, TISZAFÜRED, SCHON B. U. 38. „IS éves Irodalom és zenekedvelő lány vagyok, filozófálni is szeretek, levelező partnert keresek.” NAGY MAGDOLNA, NAGYATÁD, DIÁKOTTHON, BAROSS UTCA 13. „Leveznék.” NAGY JULIANNA, RIMOVSZKY MÁRIA, GYULA, KERTÉSZETI TECHNIKUM, ADY ENDRE UTCA 19. „16 évesek vagyunk, szeretjük Metróékat és Zalatnayt.” OPRA ISTVÁN ÉS BARÁTJA, BUDAPEST 63. PF. 318/KG B. „30 évesek vagyunk, szeretjük a sportot és a tánczenét. Írjatok.” HATHÁZI ZSUZSA ÉS GABI, BUDAPEST VIH., MEZŐ I. U. 30. „Magányos Metró-kedvelő lányok vagyunk, szeretünk táncolni. Jókedvű fiúk levelét várjuk.” HEGEDŰS MÁRIA, GYÖRGY ILDIKÓ, VARGA ÁGNES ÉS PAULO JOLÁN, BALASSAGYARMAT, GEISLER ETA KÖZÉPISKOLÁS LEÁNYKOLLEGIUM. lennénk.” GÁBOR MARIA, BALATONKENESE, NYÁrpasors. „Szeretem a vidámságot és a beat-zenét. 18 éves vagyok, korban hozzám illő fiúk levelét várom.” OROSZ LAJOS, BUDAPEST IV., PAPP JÓZSEF TÉR 14. „18 éves vagyok, szeretek fényképezni. Írjatok !” KOVÁCS IMRE, BUDAPEST XIII., NÉPFÜRDŐ U. 15. „19 éves vagyok, megértő, komoly társat szeretnék találni. Csak olyan lány Írjon, aki elnézi, hogy szeretem a Vasast és táncolni nem tudok.” KRAPICZ ÉVA ÉS KUZCSÁR ÉVA, AJKA IV. KER., VÖRÖS HADSEREG Ú. 33. „Diáklányok vagyunk, szeretünk olvasni, rajongunk a tánczenéért.” BODIS KÁROLY, KECSKEMÉT, RÁKÓCZI VÁROS 33. m/16. „Szeretek sportolni, írjatok!” SILTER ISTVÁN, BUDAPEST VI., VÖRÖSMARTY U. 54. „Szüleimet elvesztettem, egyedül élek, barátok, ismerősök nélkül. 33 éves vagyok, dolgozom és tanulok. Hobbym a motorozás. Kedvenc márkám az NSU Prinz típusú robogó. Komoly lányok levelét várom.” KOSELAK JÁNOS, LENGYEL ANTAL, VOJNOVITS JÁNOS, nyírtelek PF* s 9* „30 éves katonák vagyunk, leveleznénk.” JELENIK GYÖNGYI, BUDAPEST X., ELŐD U. 18. „Egy komoly fiú levelét várja, 16 éves lány.” KIRÁLY LÁSZLÓ ÉS KIRÁLY ISTVÁN, CSALLAI ISTVÁN, BUDAPEST XX., PE. RÁKÓCZI ÚT 45. „Kedvencünk az Illés és a Beatles, 16—30 éves lányokkal leveleznénk.” RICK MÁRIA ÉS KEMÉNY mÁria, nagydoROG, PETŐFI U. 15. „Fiatal fiúk, lányok (14— 17 évesek) fényképes leveleit várjuk.” SCHWARCKOPF ZSUZSANNA, VÁRPALOTA, ADY MAJOR, ALKOTMÁNY Ú. 6. „Szeretem a Hungáriaegyüttest, Bobby Solót és Gianni Morandit, írjatok.” I .Gyermekkorom egy részét Coloradóban töltöttem, ebben az érzelmeket keltő, érdekes országrészben. Különösen emlékszem hegyeinek misztikus, csendes voltára, amit szerettem volna fölfedezni: hosszú tűnődés és szemlélődés után megismerni a ködös völgyek és a tiszta hegycsúcsok titkait. Mindezt most viszontláttam és a titkot is fölfedeztem Joan Baez dalai folytán." Ezek a sorok a newporti jazz fesztivál egyik zsűritagjának, Langston Hughesnek a szavait idézik, és sokkal inkább ráillenek egy beérkezett művészre, mintsem, hogy az élete első hangversenyén fellépő 19 éves lányról mondja el a hivatalból is szigorú bírálóbizottság egyik embere. Joan Baez persze, ettől a véleménytől függetlenül beérkezett. Az a newporti este tehát csak a kezdetét jelentette egy csodálatos, de nem az énekes-sztárok szokvány karrierje szerint alakuló életútnak. A népdalok, régi balladák után 1963-ban következik be a nagy kanyar pályafutásában, amelyről az elfogulatlan kritikusok úgy írnak, hogy megtalálta igazi hangját. Talán helyénvalóbb azt mondani, hogy igazi önmagát találta meg. Ettől fogva ugyanis a testvériségért, a békéért és az erőszakmentességért harcol. Bob Dylannel együtt lép fel Amerika-szerte, és a világ sok országában. Természetesen repertoárja is bővül, csodálatosan szép hangját a háború borzalmainak, a fajüldözésnek és az éhségnek és a nyomornak bemutatására szánja. Dalai történelmet idéznek: „What have they done to the rain; We shall overcome; With God on our side; Battle hymn of the republic”, és a rendkívüli erejű: „Farewell Angelina”. A kitagadottak érdekében énekel, részt vesz békegyűléseken, tömegrendezvényeken. Ott van Délen a Békemenet résztvevői között, megtalálható Birminghamban és Selmában is. Iskolát teremt az erőszak nélküli tiltakozásra és mozgalmat szervez az amerikai hadsereg fejlesztésére megemelt adó visszautasítására. Elmegy mindenhová, ahol a békéről, a vietnami háború befejezéséről, s egyáltalán az igazságtalanul szenvedőkről van szó. Nem véletlenül kapta az Atlanti-óceán túloldalán a nevet: Megvetettek Madonnája. A következőkben azokat a sorait idézzük, amelyek a nemrég megjelent naplójában olvashatók. A VIZSGÁLÓBÍRÓ ELŐTT — Rendben van, ön pacifista. De mit tenne, ha valaki, tegyük fel, megtámadná az ön nagyanyját. — Megtámadják a szegény, öreg nagymamát? — Igen. Ön egy szobában van a nagyanyjával és ott van egy ember, aki támadni készül és maga mindezt látja. Mit tesz Ön? — Kiabálni kezdek. Háromszoros hurrá a nagymamának! és elhagyom a helyiséget. — Beszéljen komolyan. Tegyük fel, hogy ennek az embernek pisztolya is van, és rá is lőhet. Vajon elsőként ön lőne? — Mivelhogy ... revolverem is van? — Igen. — Nem. Én nem hordok revolvert. — Na jó, de képzelje el, hogy hord. — Rendben van. Jó lövő vagyok? — Igen. — Kiugratok egy töltényt a pisztolyból, amelyet a kezemben tartok. — Nem. Ön nem ismeri a pisztoly szerkezetét. — Akkor nem lehetek, mert attól tartok, hogy a nagymamát ölöm meg. — Hát jó , akkor vegyünk egy másik példát. Tegyük fel, hogy kamiont vezet. Szűk úton halad, és oldalt szakadék tátong. Az út közepén észrevesz egy kislányt. De ahhoz túl gyorsan megy, hogy meg tudjon állni. Mit csinál? — Nem tudom. És ön mit csinálna? — Itt én kérdezek. Ön pacifista? — Miféle kapcsolat van a döntésem és aközött a tény között, hogy a békéért harcolok? — Ön nem a kérdésre válaszolt. Ön egyszerűen csak arra törekszik, hogy kitérjen. Éelm egyszerűen meg szeretnék mondani néhány dolgot: az egyik az, hogy senki nem tudja előre, hogy mit fog tenni a veszély pillanatában. És hogy a feltételes kérdések feltételes választ vonzanak. De ezenkívül megjegyzem, hogy ön olyan helyzetbe kíván engem hozni, ahonnan nincs más menekvés, mint csak gyilkolás árán. És ennek az egésznek az a célja, hogy ön bebizonyítsa: „Békeharcosnak lenni csábító, de lehetetlen dolog.” Azt hiszem feleslegesen fáradozik ... ELLENÁLLNI Milyen különös élmény ellenállni, ellenállni a szó valóságos gyakorlati értelmében, visszautasítani a parancsokat, mozdulatlannak maradni és nemet mondani az ebédlőterem teljes csöndjében, a többi fogoly előtt, az összes őr között, mint a filmekben. S tudom, hogy kis büntetés az enyém, másfél hónapos börtön, de már büntetés, lidércnyomás és rögeszme és várakozás és néha különös módon még vágyakozás is. Itt vagyok és azt mondom: legalább