Magyar Ifjúság, 1970. január-április (14. évfolyam, 1-16. szám)

1970-02-27 / 8. szám

FELNŐNEK A GYEREKEK ÁGH TIHAMÉR: Mit tanultam a tánciskolában? A tornaterem büdös volt és ráadásul még a délelőtti tornaórák emléke is ré­misztően kísértett. Hiába árulkodott a ta­vasz a nyitott ablakokon, enyhe friss le­­hellete nem tudta áttörni ezt a nehéz iz­zadságszaggal és fojtott indulatokkal ter­hes levegőt. Nekitámaszkodtam a bordásfalnak, sőt, hogy jobban lássak, felkúsztam időnként az első fokára és széttárt karommal riad­tan csimpaszkodtam, mint egy véletlenül megfeszített áldozat, akitől elfelejtettek bocsánatot kérni a félreértésért, mely erre a sorsra juttatta. Néztem ezt a számomra furcsa világot, melyet mélységesen megve­tettem és lenéztem, de mégis borzasztóan kívántam. Nagyon vártam ezt a délutánt, úgy gon­doltam a tánciskola igen izgalmas vilá­got nyit majd meg előttem, mesés örömö­ket fog nyújtani, olyanokat melyeket csak a felnőttek ismernek. Azt hittem a lá­nyok a nyakamba fognak majd borulni, mert tudják, hogy a külső nem minden, a belső tartalom a lényeg. Tévedtem. Persze az igazság kedvéért azt is meg kell mondanom, hogy nem voltam kimon­dottan elegáns gyerek. Kinőtt Bocskai-ka­­bátkát viseltem, szürkét, nagy fekete súj­­tásokkal és hozzá Petőfi-nyakkendőt, roj­tosat, szép, szomorú aranyozással. Ez a fel­szerelés még 44 előttről maradt, de a nad­rágom már az új világot képviselte. Bő­szárú sötétkék kordbársony nadrág volt, mely ha mentem, úgy suhogott, mint rádióban a hangkulissza, mikor közeledő vihart akarnak sejtetni. A nadrág egyéb­ként amerikai csomagból származott, míg ormótlan gumitalpú bakancsom svéd ado­mány volt. Ha visszagondolok én sem men­tem volna el magammal táncolni. Feltűnő is lett volna. Az egyik sarokban agyonkozmetikált, puffadt nő ült két lánnyal, akik ha rám néztek, rögtön vigyorogni kezdtek, sőt ka­ján kuncogással mutogattak is felém. — No, ezeket megbüntetem! — gondol­tam. Gonoszul még vártam is egy jó gyors számot. Egy fox vagy swing közben mégis könnyebben letaposhatom kecses kis to­pánjaikat — forraltam tovább a bosszú tervét —, nem beszélve arról, hogy esetleg ugrándozásommal körülöttük egy életre nevetségessé teszem őket barátnőik előtt. A zenekar végre rázendített azoknak az időknek egyik nagy slágerére, melynek értelemdús szövege, ha jól emlékszem így kezdődött: „Tempicó, Tempicó, nincsen messze Mexikó ...!” Elérkezett tehát az én nagy pillanatom. Óvatosan lekászálódtam a bordásfalról és a tömegen átvergődve megálltam a két lány előtt. A lányok rám néztek és elfelejtettek nevetni. Hirtelen beléjük fagyott a vidámság. Én pedig ki­használtam a helyzetet — mivel láttam, hogy meglepődtek és éktelen zavarban vannak —, tehát megpróbáltam fölénye­sen mosolyogni, miközben udvariasan meg­hajoltam előttük, és azt kérdeztem: sza­bad!? Az egyik lány szőke volt, fitos és kék szemű. Feltétlenül ez volt a szebbik, ami persze nem volt nehéz dolog, mert a má­sik lófejű, szeplős drakula volt, apró, pisz­kos egérfogakkal és hunyorgó szemekkel, úgy, hogy mellette minden más lány csak szépnek és vonzónak tűnhetett. — Szabad!? — mondtam mégegyszer keményen és határozottan, félreérthetetle­nül a szőkére nézve, nehogy a drakula el­bízza magát. A két lány egymásra nézett. A szőke arca eltorzult a méregtől és szinte elfehéredett, a lófejű meg vihogni kezdett, a csúnya nők ronda örömével, amikor a szebbiket valami baj éri. Az agyonkozmetikált gardedám tért elő­ször magához arcátlan pimaszságom lát­tán (nyilván nagyobb rutinja is volt az ilyesmiben) és mézédes bűbájjal rám mo­solygott: — Nagyon kedves kisfiú vagy, hogy fel­kérted Micikét, csak az a baj, hogy össze­tévesztetted a tánciskolát a jelmezbállal! Különben úgy vélem, az anyukád keresett kint téged az előbb a ruhatárnál! Azt hittem megnyílik alattam a föld. De nem nyílt meg és nem nyelt el, pedig az lett volna a kellemesebb megoldás, mert szánalmasan megalázva és megszégyenítve elkotródni sokkal kényelmetlenebb volt. Akkor, ott a tánciskolában tanultam meg egy életre, hogy a lányokat hiába akarja megbüntetni az ember, úgyis mindig csak ők diadalmaskodnak, főleg — de erre már csak később jöttem rá —, ha még el is ve­tetik magukat feleségül. 76/Q18MAGYAR IFJÚSÁG AZ OPERAHÁZ FANTOMJA PÁLYAVÁLASZTÁS - Apa, most már hagyjál egyedül játszani! .. . — A zsebedet is szeretném megnézni, Vilmos!... NOCZIAR JÁNOS ÉS RIGÓ TIBOR, SZÉKESFE­HÉRVÁR, PF. 153/I. „Ketten vagyunk Jó ba­rátok, szeretjü­k a kalan­dos filmeket. Levelez­nénk.” MOHÁCSI ÁGNES, TI­SZAFÜRED, SCHON B. U. 38. „IS éves Irodalom és ze­nekedvelő lány vagyok, filozófálni is szeretek, le­velező partnert keresek.” NAGY MAGDOLNA, NAGYATÁD, DIÁKOTT­HON, BAROSS UTCA 13. „Leveznék.” NAGY JULIANNA, RI­­MOVSZKY MÁRIA, GYU­LA, KERTÉSZETI TECH­NIKUM, ADY ENDRE UT­CA 19. „16 évesek vagyunk, sze­retjük Metróékat és Za­­latnayt.” OPRA ISTVÁN ÉS BA­RÁTJA, BUDAPEST 63. PF. 318/KG B. „30 évesek vagyunk, sze­retjük a sportot és a tánc­zenét. Írjatok.” HATHÁZI ZSUZSA ÉS GABI, BUDAPEST VIH., MEZŐ I. U. 30. „Magányos Metró-kedve­lő lányok vagyunk, szere­tünk táncolni. Jókedvű fiúk levelét várjuk.” HEGEDŰS MÁRIA, GYÖRGY ILDIKÓ, VARGA ÁGNES ÉS PAULO JO­LÁN, BALASSAGYAR­MAT, GEISLER ETA KÖ­ZÉPISKOLÁS LEÁNY­­KOLLEGIUM. lennénk.” GÁBOR MARIA, BALA­TONKENESE, NYÁrpa­sor­s. „Szeretem a vidámságot és a beat-zenét. 18 éves vagyok, korban hozzám il­lő fiúk levelét várom.” OROSZ LAJOS, BUDA­PEST IV., PAPP JÓZSEF TÉR 14. „18 éves vagyok, szere­tek fényképezni. Írjatok !” KOVÁCS IMRE, BUDA­PEST XIII., NÉPFÜRDŐ U. 15. „19 éves vagyok, megér­tő, komoly társat szeretnék találni. Csak olyan lány Ír­jon, aki elnézi, hogy sze­retem a Vasast és táncolni nem tudok.” KRAPICZ ÉVA ÉS KUZ­­CSÁR ÉVA, AJKA IV. KER., VÖRÖS HADSEREG Ú. 33. „Diáklányok vagyunk, szeretünk olvasni, rajon­gunk a tánczenéért.” BODIS KÁROLY, KECS­KEMÉT, RÁKÓCZI VÁROS 33. m/16. „Szeretek sportolni, írja­­tok!” SILTER ISTVÁN, BUDA­PEST VI., VÖRÖSMARTY U. 54. „Szüleimet elvesztettem, egyedül élek, barátok, is­merősök nélkül. 33 éves vagyok, dolgozom és tanu­lok. Hobbym a motorozás. Kedvenc márkám az NSU Prinz típusú robogó. Ko­moly lányok levelét vá­rom.” KOSELAK JÁNOS, LEN­GYEL ANTAL, VOJNO­­VITS JÁNOS, nyírtelek PF* s 9* „30 éves katonák va­gyunk, leveleznénk.” JELENIK GYÖNGYI, BUDAPEST X., ELŐD U. 18. „Egy komoly fiú levelét várja, 16 éves lány.” KIRÁLY LÁSZLÓ ÉS KI­RÁLY ISTVÁN, CSALLAI ISTVÁN, BUDAPEST XX., PE. RÁKÓCZI ÚT 45. „Kedvencünk az Illés és a Beatles, 16—30 éves lá­nyokkal leveleznénk.” RICK MÁRIA ÉS KE­MÉNY mÁria, nagydo­­ROG, PETŐFI U. 15. „Fiatal fiúk, lányok (14— 17 évesek) fényképes le­veleit várjuk.” SCHWARCKOPF ZSU­ZSANNA, VÁRPALOTA, ADY­ MAJOR, ALKOT­MÁNY Ú. 6. „Szeretem a Hungária­­együttest, Bobby Solót és Gianni Morandit, írjatok.” I .Gyermekkorom egy részét Coloradóban töltöt­tem, ebben az érzelmeket keltő, érdekes országrész­ben. Különösen emlékszem hegyeinek misztikus, csendes voltára, amit szerettem volna fölfedezni: hosszú tűnődés és szemlélődés után megismerni a ködös völgyek és a tiszta hegycsúcsok titkait. Mindezt most viszontláttam és a titkot is fölfedez­tem Joan Baez dalai folytán." Ezek a sorok a newporti jazz fesztivál egyik zsűritagjának, Langston Hughesnek a szavait idé­zik, és sokkal inkább ráillenek egy beérkezett mű­vészre, mintsem, hogy az élete első hangversenyén fellépő 19 éves lányról mondja el a hivatalból is szigorú bírálóbizottság egyik embere. Joan Baez persze, ettől a véleménytől függetle­nül beérkezett. Az a newporti este tehát csak a kezdetét jelentette egy csodálatos, de nem az éne­kes-sztárok szokvány karrierje szerint alakuló élet­­útnak. A népdalok, régi balladák után 1963-ban kö­vetkezik be a nagy kanyar pályafutásában, amely­ről az elfogulatlan kritikusok úgy írnak, hogy meg­találta igazi hangját. Talán helyénvalóbb azt mondani, hogy igazi önmagát találta meg. Ettől fogva ugyanis a testvériségért, a békéért és az erő­szakmentességért harcol. Bob Dylannel együtt lép fel Amerika-szerte, és a világ sok országában. Ter­mészetesen repertoárja is bővül, csodálatosan szép hangját a háború borzalmainak, a fajüldözésnek és az éhségnek és a nyomornak bemutatására szánja. Dalai történelmet idéznek: „What have they done to the rain; We shall overcome; With God on our side; Battle hymn of the republic”, és a rendkívüli erejű: „Farewell Angelina”. A kitagadottak érdekében énekel, részt vesz bé­kegyűléseken, tömegrendezvényeken. Ott van Dé­len a Békemenet résztvevői között, megtalálható Birminghamban és Selmában is. Iskolát teremt az erőszak nélküli tiltakozásra és mozgalmat szervez az amerikai hadsereg fejleszté­sére megemelt adó visszautasítására. Elmegy min­denhová, ahol a békéről, a vietnami háború befe­jezéséről, s egyáltalán az igazságtalanul szenvedők­ről van szó. Nem véletlenül kapta az Atlanti-óceán túloldalán a nevet: Megvetettek Madonnája. A következőkben azokat a sorait idézzük, ame­lyek a nemrég megjelent naplójában olvashatók. A VIZSGÁLÓBÍRÓ ELŐTT — Rendben van, ön pacifista. De mit tenne, ha valaki, tegyük fel, megtámadná az ön nagyanyját. — Megtámadják a szegény, öreg nagymamát? — Igen. Ön egy szobában van a nagyanyjával és ott van egy ember, aki támadni készül és maga mindezt látja. Mit tesz Ön? — Kiabálni kezdek. Háromszoros hurrá a nagyma­mának! és elhagyom a helyiséget. — Beszéljen komolyan. Tegyük fel, hogy ennek az embernek pisztolya is van, és rá is lőhet. Vajon elsőként ön lőne? — Mivelhogy ... revolverem is van? — Igen. — Nem. Én nem hordok revolvert. — Na jó, de képzelje el, hogy hord. — Rendben van. Jó lövő vagyok? — Igen. — Kiugratok egy töltényt a pisztolyból, amelyet a kezemben tartok. — Nem. Ön nem ismeri a pisztoly szerkezetét. — Akkor nem lehetek, mert attól tartok, hogy a nagymamát ölöm meg. — Hát jó ,­­ akkor vegyünk egy másik példát. Tegyük fel, hogy kamiont vezet. Szűk úton halad, és oldalt szakadék tátong. Az út közepén észrevesz egy kislányt. De ahhoz túl gyorsan megy, hogy meg tudjon állni. Mit csinál? — Nem tudom. És ön mit csinálna? — Itt én kérdezek. Ön pacifista? — Miféle kapcsolat van a döntésem és aközött a tény között, hogy a békéért harcolok? — Ön nem a kérdésre válaszolt. Ön egyszerűen csak arra törekszik, hogy kitérjen. É­e­lm­ egyszerűen meg szeretnék mondani né­hány dolgot: az egyik az, hogy senki nem tudja előre, hogy mit fog tenni a veszély pillanatában. És hogy a feltételes kérdések feltételes választ von­zanak. De ezenkívül megjegyzem, hogy ön olyan helyzetbe kíván engem hozni, ahonnan nincs más menekvés, mint csak gyilkolás árán. És ennek az egésznek az a célja, hogy ön bebizonyítsa: „Béke­harcosnak lenni csábító, de lehetetlen dolog.” Azt hiszem feleslegesen fáradozik ... ELLENÁLLNI Milyen különös élmény ellenállni, ellenállni a szó valóságos gyakorlati értelmében, visszautasítani a parancsokat, mozdulatlannak maradni és nemet mondani az ebédlőterem teljes csöndjében, a többi fogoly előtt, az összes őr között, mint a filmekben. S tudom, hogy kis büntetés az enyém, másfél hónapos börtön, de már büntetés, lidércnyomás és rögeszme és várakozás és néha különös módon még vágyakozás is. Itt vagyok és azt mondom: legalább

Next