Magyar Ifjúság, 1970. január-április (14. évfolyam, 1-16. szám)
1970-04-10 / 14. szám
Az állam nélküli olasz nemzetről” írt tudósításában a párizsi Express a 49 napos kormányválság kisérő jelenségeivel ismertet meg bennünket. A kereskedők például lehúzzák a redőnyöket és tűnjenek a szupermarketek ellen. Egyikük kartonpapírba csomagolt két szelet sonkát, s ezt így magyarázta a kedves vevőnek: „Ha a kormány rögzítette az árakat, valahol be kell hoznom a veszteséget ..Szóval, teljes volt a felfordulás Olaszhonban kormány nélkül, s mint az Express megírta, „ebben a felfordulásban senki sem törődött a haditengerészettel, s ezt felháborodással vette tudomásul Gino Birindelli tengernagy. Szerinte a hajók, úgymond, elrothadnak az egyhelyben állástól, s a matrózok ott akarják hagyni a mesterségüket.” A miniszter rendre utasította az admirálist, de nem kérdezték meg tőle, hogy miért van 207 tengernagy, amikor a hivatalos szervezési táblázat csak 64-et ír elő? Közben a kormányválság tovább húzódott, sőt, a koalícióra jelölt négy párt félbeszakította a tárgyalásokat. Hogy miért? Erre egy taxisofőr a következő választ adta az Express munkatársának: „Biztosan csak a San Remo-i táncdalfesztivált akarták meghallgatni. Elvégre válság itt is akad évente, míg fesztivál csak egy." Ebben egyetérthetünk .. Az óceánon túl, ahol az államhatalomnak új segítője akad a „nemzet első asszonyának", vagyis Pat Nixonnak, az Egyesült Államok „First Lady”-jének személyében egészen más problémák foglalkoztatják az újságírókat. Az elnök felesége, aki kezdetben sehogyan sem érezte otthon magát a First Lady szerepében, a Time szerint már „önbizalomra tett szert, hogy szembe nézzen az akadékoskodó, szkeptikus riporterekkel, ugyanúgy, mint az egyszerű polgárokkal. Aztán felfedezte mozgási lehetőségét az önkéntes társadalmi akciókban.” Márciusban már annyira otthon érezte magát a „nemzet asszonyának” szerepében, hogy az elnöki Boeing 707 fedélzetén indult több államba, Ohiótól Coloradóig. Ezúttal nem látogatta meg a néger gettókat, hanem felkereste a kentuckyi Eastern State elmegyógyintézetet. Nixon asszony itt - a Time szerint - így szólt: „Jó itt lenni, ezen a helyen." Hát ami ezt a helyet illeti, nem volt a legszerencsésebb választás, de egy Sonka kartonpapírban Az elnök felesége Papillon ellenkönyve elnökasszonynak mindenütt kötelessége jól éreznie magát! ... Charriere - akit olvasóink talán Papillon néven jobban ismernek -, sokkal nagyobb botránynak néz elébe ... Alig tíz hónapja került az üzletekbe az Ördög-szigetről megszökött Charriere 516 oldalas kötete, de már túllépte az egymilliós példányszámot, s eddig 3,4 millióan olvasták Franciaországban, köztük Pompidou elnök is... Charriere-t, akit a mellére tetovált lepkéről neveztek el Pillangónak, vagyis Papillonnak, most azzal vádolja egy volt fegyenc, aki 30 évet töltött ott, hogy nem saját élményeit írta meg könyvében, s nem is szökött meg az Ördög-szigetről . A Paris-Match hajdani riportere, Ménager, rendőrségi jelentésekre támaszkodva nem az ártatlanul elítélt tiszteletreméltó polgár képét festi Papillonról - hanem a kisstílű naplopóét és besúgóét. Egy másik könyv, amelyet Gerard de Villiers, a kémregények ismert szerzője írt, börtönfeljegyzések alapján azt állítja, hogy Papillon nem kilenc, hanem csak két alkalommal szökött meg. Papillon azonban optimista, hiszen könyvéből most német és angol film készül, ő pedig, miközben világ körüli útja során olyan sztárokkal találkozott, mint Brigitte Bardot, most Caracas bárjában újabb könyvvel készül a visszavágásra. Charriere nem akar „falra szegezett pillangó” lenni. Könyvkiadója pedig örül az „ellenkönyveknek”, ennél jobb és ingyenesebb reklámot aligha kapott volna a következő kiadásokhoz... Charriere Bardot-val Lenin városában Állandó olvasói vagyunk a „Magyar Ifjúság"-nak és most szeretnénk, ha lapunkon keresztül életjeli hírt adhatnánk magunkról, arról, hogyan múlt el 5 és fél év Lenin városában, s hogyan képviseltük országunkat a szovjet emberek között. Sokan közülünk most búcsút mondanak Leningrádnak, az egyetemnek, s a barátoknak, akik mindig segítettek és lelkesítettek bennünket. Hogy nyomtalanul mégse múljék el mindez, azoknak szánjuk az itt küldött cikket, akik egyidősek velünk, és tudják, érzik, mit jelent a pillanat, amikor hosszú évek után végre elérkezik a diplomaosztás. Előttünk a lehetőségek széles skálája és egyelőre mégsem hisszük, hiszen jó volt diáknak lenni. Ma már elmúlt mindez. Elmúlt a diplomavédés izgalma és megmagyarázhatatlan szomorkás hangulat lesz úrrá rajtunk. Megszerettük ezt a várost, az embereket, szokásaikat, és néha már keresni kell a megfelelő magyar kifejezést. Az itt eltöltött évekről sokat írhatnánk, mi azonban megelégszünk azzal, amit lapunk engedélyez számunkra — reméljük, hogy tudunk valami hasznosat, értékeset mondani társainknak. Leningrád! 900 napos blokád! Auróra cirkáló! Szmolnij! Pétervár erőd! Néva! Balti tenger! Forradalom bölcsője! A hidak városa! Négy és fél millió lakos! Történelem! Hirtelen ezek jutnak eszünkbe, ha e város nevét halljuk. Utcáit, sugárútjait róva minden kő, minden ház Lenint idézi. Most, amikor beköszöntött a 70-es év, az emberiség készül, hogy méltóképpen ünnepelhesse meg Lenin 100. születésnapját. Ünnepi hangulat érződik mindenütt. A mozivásznon felelevenednek a dokumentumfilmek, az utcákat és üzemeket, gyárakat kiállítások tarkítják és — különösen itt, Leningrádban — lázasan folynak az előkészületek. Nekünk, akik ebben az évben végzünk, már nem lesz részünk e nagy ünnepben. A műszaki főiskolán megvédjük diplománkat és vár benünket az otthoni munka. A folyosón izgalom és beszélgetésfoszlányok! A teremben az állami vizsgabizottság! Mindannyiunknak át kell esni ezen! Öt és fél évet töltöttünk Leningrádban a Magyar Népköztársaság ösztöndíjasaiként. Hogyan múlt el ez a hosszú idő? Mit kaptunk? Milyen érzésekkel távozunk? Erről tudósítunk. 1964 szeptemberében érkeztünk e városba, és ha megnézzük az akkor készült fényképeket, nem ismerünk magunkra. Megemberesedve, megkomolyodva állunk ismét a fényképezőgép elé. Sokan közülünk megnősültek, családot alapítottak itt, mások itt hagyják élményeik színhelyét és szívük egy darabkáját. Voltak nehéz pillanatok, megszenvedtünk az orosz nyelvvel, de erre már mint a múltra tekintünk vissza. Nyílik az ajtó, és elérkezik mindnyájunk napja, amikor be kell bizonyítani, hogy nem hiába múlt az idő. Az elnök magyar nyelven azt mondja: — Jó reggelt kívánok! Magyarul válaszolunk és hirtelen, minden izgalom elröpül. Ünnepélyes pillanat! A mai naptól kezdve gépészmérnök vagy! Nem frázis és nem is tolakodás, ha Lenin nevét említi az elnök, amikor kihirdeti az eredményeket. Nem tudni, ki van jobban meghatódva ebben a pillanatban, a mi, akik öt és fél év kemény munkája után eljutottunk idáig, vagy az elnök, aki a háború és a blokád borzalmait végigélve mosolyogva kezet szorít velünk. Mindenesetre egyikünk sem felejti el ezt a pillanatot! A folyosón már Vologya, Kolja, Natasa és a többiek izgulnak. — Na, hogy történt? Hogy alakult? — Harasó! Otlicsna! — válaszolunk és az örömtől szeretnénk az egész csoportot átölelni. Hiszen ők azok, akik mindig készek voltak segíteni. Hányszor kérdezték, hogy élünk mi, mit jelent egy magyar diploma, mi a különbség a két ország felsőoktatása között? Hányszor ültünk ünnepi asztalnál, most ennek a születésnapja, most az nősült és így tovább. Olyan érzés tölt el, bennünket, mintha már rég ismernénk egymást. Mintha óvodába is együtt jártunk volna. Ez az orosz ember. Csupa szív, csupa láng, csupa energia. Úgy, ahogy Lenin akarta és tanította. Elmúlnak az életben azok a nagy pillanatok is, amiket hosszú évek köde sem tud behomályosítani. Lehet, hogy a XIII. század stílusában hangzanak e szavak! Minden szentimentalizmus nélkül mondhatjuk, hogy nem volt hiába! Két ember vagy, mert két nyelvet tudsz! Csak még egyszer úgy igazán szeretnél, nyugodtan, gondtalanul végigsétálni a Nyevszkij sugárúton, már nincs idő! Holnap a vonat elrobog. Viszontlátásra, tisztelt és szeretett város! Viszontlátásra. Mindannyiunk nevében: Dalocsa István Hatvanmillió látogatót várnak Oszakába, Japán második legnagyobb városába a március 14-én megnyílt világkiállításra. Az Expo 70, amelyet a buddhista naptár szerint a Kutya Évében rendelnek, 77 kiállító nemzet 115 pavilonjával „minden idők legnagyobb kiállítása”. A technikai ás tudományos fantázia mérési alkotásokat szült és óriásokat. Sxáxtx méter magas csúcsával a sarló alakban lobogó xásxló formájára alkotott szovjet pavilon emelkedik a legmagasabbra, de valamennyi kiállító ország kitett magáért! Az Expón látható Cagarin űrhajója, egy kis darabka holdkőzet, automatizált gépállatok a mesterséges állatkertben, s még több mint egymillió érdekesség ! Valamennyi ország igyekszik bemutatni kultúráját, fejlődését, felfedezéseit. Fellépnek majd a moszkvai Nagy Színház balettkara, a Brodway színészei. Bemutatják a világ múzeumainak kincseit is. Mi anyagi okokból nem állítunk ki az Expón, de részt veszünk más japán nemzetközi bemutatókon. Szakembereink pedig megismerkedhetnek a tudományos és technikai újdonságokkal. Ezúttal mi is pillantást vetünk az Expo 70-re. Érdeklődők tömege veszi körül a kiállítás szimbólumát, a Naptornyot. A mintegy 65 méter magas alkotás Taro Okamoto híres japán szobrász műve. A toronynak három arca van, amely az emberiség múltját, jelenét és jövőjét jelképezi, a Nap pedig az ember szakadatlan fejlődését és energiáját.Merre van Expo-ország? Az irányjelző táblától balra látható a világ legpontosabb órájának tartott atomóra. Gondoltak az Expo 70 látogatóinak szórakozására is: az óriási „vidám parkba” ilyen kisvasút szállítja az érdeklődőket. (Fotó PANA - MTI Külföldi Képszolgálat) 70/1410MAGYAR IFJÚSÁG