Magyar Ifjúság, 1970. január-április (14. évfolyam, 1-16. szám)

1970-04-10 / 14. szám

Az állam nélküli olasz nem­zetről” írt tudósításában a párizsi Express a 49 napos kormányválság kisérő jelensé­geivel ismertet meg bennün­­ket. A kereskedők például le­húzzák a redőnyöket és tűn­je­nek a szupermarketek el­len. Egyikük kartonpapírba csomagolt két szelet sonkát, s ezt így magyarázta a ked­ves vevőnek: „Ha a kormány rögzítette az árakat, valahol be kell hoznom a vesztesé­get ..Szóval, teljes volt a felfordulás Olaszhonban kor­mány nélkül, s mint az Exp­ress megírta, „ebben a fel­fordulásban senki sem törő­dött a haditengerészettel, s ezt felháborodással vette tu­domásul Gino Birindelli ten­gernagy. Szerinte a hajók, úgymond, elrothadnak az egyhelyben állástól, s a mat­rózok ott akarják hagyni a mesterségüket.” A miniszter rendre utasította az admirálist, de nem kér­dezték meg tőle, hogy miért van 207 tengernagy, amikor a hivatalos szervezési táblázat csak 64-et ír elő? Közben a kormányválság tovább húzó­dott, sőt, a koalícióra jelölt négy párt félbeszakította a tárgyalásokat. Hogy miért? Erre egy taxisofőr a követke­ző választ adta az Express munkatársának: „Biztosan csak a San Remo-i táncdal­fesztivált akarták meghallgat­ni. Elvégre válság itt is akad évente, míg fesztivál csak egy." Ebben egyetérthe­tünk .. Az óceánon túl, ahol az ál­lamhatalomnak új segítője akad a „nemzet első asszo­nyának", vagyis Pat Nixon­­nak, az Egyesült Államok „First Lady”-jének személyé­ben­­ egészen más problé­mák foglalkoztatják az új­ságírókat. Az elnök felesége, aki kezdetben sehogyan sem érezte otthon magát a First Lady szerepében, a Time sze­rint már „önbizalomra tett szert, hogy szembe nézzen az akadékoskodó, szkeptikus riporterekkel, ugyanúgy, mint az egyszerű polgárokkal. Az­tán felfedezte mozgási lehe­tőségét az önkéntes társadal­mi akciókban.” Márciusban már annyira otthon érezte magát a „nemzet asszonyá­nak” szerepében, hogy az elnöki Boeing 707 fedélzetén indult több államba, Ohiótól Coloradóig. Ezúttal nem lá­togatta meg a néger gettó­kat, hanem felkereste a ken­­tuckyi Eastern State elme­gyógyintézetet. Nixon asszony itt - a Time szerint - így szólt: „Jó itt lenni, ezen a helyen." Hát ami e­z­t a he­lyet illeti, nem volt a legsze­rencsésebb választás, de egy Sonka kartonpapírban Az elnök felesége Papillon ellenkönyve elnökasszonynak mindenütt kötelessége jól éreznie ma­gát! ... Charriere - akit olvasóink talán Papillon néven jobban ismernek -, sokkal nagyobb botránynak néz elébe ... Alig tíz hónapja került az üzletekbe az Ördög-szigetről megszökött Charriere 516 ol­dalas kötete, de már túllép­te az egymilliós példányszá­mot, s eddig 3,4 millióan olvasták Franciaországban, köztük Pompidou elnök is... Charriere-t, akit a mellére tetovált lepkéről neveztek el Pillangónak, vagyis Papillon­­nak, most azzal vádolja egy volt fegyenc, aki 30 évet töl­tött ott, hogy nem saját él­ményeit írta meg könyvében, s nem is szökött meg az Ör­dög-szigetről . A Paris-Match hajdani riportere, Ménager, rendőrségi jelentésekre tá­maszkodva nem az ártatlanul elítélt tiszteletreméltó polgár képét festi Papillonról - ha­nem a kisstílű naplopóét és besúgóét. Egy másik könyv, amelyet Gerard de Villiers, a kémregények ismert szerző­je írt, börtönfeljegyzések alapján azt állítja, hogy Pa­pillon nem kilenc, hanem csak két alkalommal szökött meg. Papillon azonban op­timista, hiszen könyvéből most német és angol film készül, ő pedig, miközben világ kö­rüli útja során olyan sztá­rokkal találkozott, mint Bri­gitte Bardot, most Caracas­ bárjában újabb könyvvel ké­szül a visszavágásra. Char­riere nem akar „falra szege­zett pillangó” lenni. Könyv­kiadója pedig örül az „el­lenkönyveknek”, ennél jobb és ingyenesebb reklámot aligha kapott volna a követ­kező kiadásokhoz... Charriere Bardot-val Lenin városában Állandó olvasói vagyunk a „Ma­gyar Ifjúság"-nak és most szeret­nénk, ha lapunkon keresztül élet­jeli hírt adhatnánk magunkról, ar­ról, hogyan múlt el 5 és fél év Le­nin városában, s hogyan képvisel­tük országunkat a szovjet emberek között. Sokan közülünk most búcsút mondanak Leningrádnak, az egye­temnek, s a barátoknak, akik min­dig segítettek és lelkesítettek ben­nünket. Hogy nyomtalanul mégse múljék el mindez, azoknak szánjuk az itt küldött cikket, akik egyidősek velünk, és tudják, érzik, mit jelent a pillanat, amikor hosszú évek után végre elérkezik a diplomaosztás. Előttünk a lehetőségek széles ská­lája és egyelőre mégsem hisszük, hi­szen jó volt diáknak lenni. Ma már elmúlt mindez. Elmúlt a diplomavé­dés izgalma és megmagyarázhatat­lan szomorkás hangulat lesz úrrá rajtunk. Megszerettük ezt a várost, az embereket, szokásaikat, és néha már keresni kell a megfelelő ma­gyar kifejezést. Az itt eltöltött évek­ről sokat írhatnánk, mi azonban megelégszünk azzal, amit lapunk engedélyez számunkra — reméljük, hogy tudunk valami hasznosat, érté­keset mondani társainknak. Leningrád! 900 napos blokád! Au­róra cirkáló! Szmolnij! Pétervár erőd! Néva! Balti tenger! Forrada­lom bölcsője! A hidak városa! Négy és fél millió lakos! Történelem! Hir­telen ezek jutnak eszünkbe, ha e vá­ros nevét halljuk. Utcáit, sugárútjait róva minden kő, minden ház Lenint idézi. Most, amikor beköszöntött a 70-es év, az emberiség készül, hogy méltókép­pen ünnepelhesse meg Lenin 100. születésnapját. Ünnepi hangulat ér­ződik mindenütt. A mozivásznon felelevenednek a dokumentumfil­mek, az utcákat és üzemeket, gyá­rakat kiállítások tarkítják és — kü­lönösen itt, Leningrádban — lázasan folynak az előkészületek. Nekünk, akik ebben az évben végzünk, már nem lesz részünk e nagy ünnepben. A műszaki főisko­lán megvédj­ük diplománkat és vár benünket az otthoni munka. A fo­lyosón izgalom és beszélgetésfoszlá­nyok! A teremben az állami vizsga­­bizottság! Mindannyiunknak át kell esni ezen! Öt és fél évet töltöttünk Leningrádban a Magyar Népköz­­társaság ösztöndíjasaiként. Hogyan múlt el ez a hosszú idő? Mit kap­tunk? Milyen érzésekkel távozunk? Erről tudósítunk. 1964 szeptemberében érkeztünk e városba, és ha megnézzük az akkor készült fényképeket, nem ismerünk magunkra. Megemberesedve, meg­komolyodva állunk ismét a fényké­pezőgép elé. Sokan közülünk meg­nősültek, családot alapítottak itt, mások itt hagyják élményeik szín­helyét és szívük egy darabkáját. Voltak nehéz pillanatok, megszen­vedtünk az orosz nyelvvel, de erre már mint a múltra tekintünk vissza. Nyílik az ajtó, és elérkezik mind­nyájunk napja, amikor be kell bi­zonyítani, hogy nem hiába múlt az idő. Az elnök magyar nyelven azt mondja: — Jó reggelt kívánok! Magyarul válaszolunk és hirtelen, minden izgalom elröpül. Ünnepélyes pillanat! A mai naptól kezdve gé­pészmérnök vagy! Nem frázis és nem is tolakodás, ha Lenin nevét említi az elnök, amikor kihirdeti az eredményeket. Nem tudni, ki van jobban meghatódva ebben a pilla­natban, a mi, akik öt és fél év ke­mény munkája után eljutottunk idáig, vagy az elnök, aki a háború és a blokád borzalmait végigélve mosolyogva kezet szorít velünk. Mindenesetre egyikünk sem felejti el ezt a pillanatot! A folyosón már Vologya, Kolja, Natasa és a többiek izgulnak. — Na, hogy történt? Hogy ala­kult? — Harasó! Otlicsna! — válaszo­lunk és az örömtől szeretnénk az egész csoportot átölelni. Hiszen ők azok, akik mindig készek voltak se­gíteni. Hányszor kérdezték, hogy élünk mi, mit jelent egy magyar diploma, mi a különbség a két or­szág felsőoktatása között? Hányszor ültünk ünnepi asztalnál­­, most ennek a születésnapja, most az nő­sült és így tovább. Olyan érzés tölt el, bennünket, mintha már rég is­mernénk egymást. Mintha óvodába is együtt jártunk volna. Ez az orosz ember. Csupa szív, csupa láng, csu­pa energia. Úgy, ahogy Lenin akar­ta és tanította. Elmúlnak az életben azok a nagy pillanatok is, amiket hosszú évek köde sem tud behomályosítani. Le­het, hogy a XIII. század stílusában hangzanak e szavak! Minden szenti­­mentalizmus nélkül mondhatjuk, hogy nem volt hiába! Két ember vagy, mert két nyelvet tudsz! Csak még egyszer úgy igazán szeretnél, nyugodtan, gondtalanul végigsétálni a Nyevszkij sugárúton­­, már nincs idő! Holnap a vonat elrobog. Viszont­látásra, tisztelt és szeretett város! Viszontlátásra. Mindannyiunk nevében: Dalocsa István Hatvanmillió látogatót várnak Oszakába, Japán második legna­gyobb városába a március 14-én megnyílt világkiállításra. Az Expo 70, amelyet a buddhista naptár szerint a Kutya Évében rendelnek, 77 kiállító nemzet 115 pavilonjá­val „minden idők legnagyobb ki­állítása”. A technikai ás tudomá­nyos fantázia mérési alkotásokat szült­­ és óriásokat. Sxáxt­x mé­ter magas csúcsával a sarló alak­ban lobogó xásxló formájára al­kotott szovjet pavilon emelkedik a legmagasabbra, de valamennyi ki­­állító ország kitett magáért! Az Expón látható Cagarin űr­hajója, egy kis darabka holdkőzet, automatizált gépállatok a mes­terséges állatkertben, s még több mint egymillió érdekesség ! Vala­mennyi ország igyekszik bemutat­ni kultúráját, fejlődését, felfede­zéseit. Fellépnek majd a moszkvai Nagy Színház balettkara, a Brod­­way színészei. Bemutatják a világ múzeumainak kincseit is. Mi anyagi okokból nem állítunk ki az Expón, de részt veszünk más japán­ nemzetközi bemutatókon. Szakembereink pedig megismer­kedhetnek a tudományos és tech­nikai újdonságokkal. Ezúttal mi is pillantást vetünk az Expo 70-re. Érdeklődők tömege veszi körül a kiállítás szimbólumát, a Nap­tornyot. A mintegy 65 méter ma­gas alkotás Taro Okamoto híres japán szobrász műve. A torony­nak három arca van, amely az emberiség múltját, jelenét és jö­vőjét jelképezi, a Nap pedig az ember szakadatlan fejlődését és energiáját.­­Merre van Expo-ország? Az irányjelző táblától balra látható a világ legpontosabb órájának tartott atomóra. Gondoltak az Expo 70 látogatói­nak szórakozására is: az óriási „vidám parkba” ilyen kisvasút szállítja az érdeklődőket. (Fotó PANA - MTI Külföldi Kép­­szolgálat) 70/1410MAGYAR IFJÚSÁG

Next