Magyar Ifjúság, 1970. május-augusztus (14. évfolyam, 17-34. szám)
1970-06-05 / 22. szám
Egy értekezleten felállt az egyik vállalat igazgatója és közölte, „lemaradtak a tervvel”, mert a fővárosi tanács elvitte a fiatalokat az NDK-ba. Kínos csönd. — Hányat? — kérdezte valaki bátortalanul. — Kettőt! — mondta nagy nyomatékkal a panaszos. Van ilyen. Három évvel ezelőtt, amikor a két testvéri állam közötti szerződés alapján elindult az első kétszáz fiatal, még az üzemek jelölték ki azokat, akiket jutalomként javasoltak a sok tekintetben hasznos külföldi tanulmánymunkára. Azóta változott a helyzet, sok vállalat idegenkedik attól, hogy aláírja a jelentkezőlapokat. Miért? „AZTÁN KIMONDTÁK A NEMET” Tátrai János, az Országos Szakipari Vállalat igazgatója így felelt: „ Amikor az új mechanizmus szellemében kezdtünk dolgozni, azt hittük, a jobb szervezés eredményeként országos viszonylatban bizonyos munkaerőfelesleg keletkezik. Nem így történt, sőt, munkáshiánnyal küszködünk, ennek következtében a vállalatok között kiéleződött a munkaerőért folytatott versengés: munkáscsábítás, ígérgetés ... Mindez a munkafegyelem általános lazulását hozta magával. 817 millió forintos az évi tervünk, legalább 300 millióval kisebb, mint a velünk szemben támasztott igény. Dolgozóink száma 4300, s ha lenne jelentkező, még ezret fölvehetnénk. Tavaly 1500 dolgozónk lépett ki. Igaz, ugyanennyit sikerült felvennünk is, de ha a minőség-különbözetet zongorázni tudnám... — Kevés a fizetés? — Az átlagbérszint 2300 forint. Az állami építőiparban ebben a második helyen állunk. — Talán a szociális juttatások hiányoznak? — Sorolhatnám, hogy mit adunk. Csak egy példát: most fejeztük be ötven lakás építését, nyolcvanat pedig most kezdünk el. Munkásaink hetven százaléka fiatal, a lakásjuttatásból is ilyen arányban részesülnek a KISZ-korúak. Csakhogy a tiszavirágéletű módszerekkel ügyeskedő téeszvállalkozásokkal nem tudjuk felvenni a versenyt. Tegnap ment el három bádogos. Négyezerháromszáz forintot ígértek nekik, órabérben... Megkockáztatom a kérdést: — Két fiú telefonált a tanácshoz, hogy ön nem írja alá a jelentkezőlapjukat. — Igaz. Tavaly eleinte aláírtam, aztán kimondtam a nemet. Azt gondolom, jogom van hozzá. Hogy ez adminisztratív intézkedés? Valóban... De miért ülök itt, ha nem azért, hogy döntsék és intézkedjem? A háborúban sem azt mondja az őrmester a katonáinak: „Ugyan már kedveseim, ha ráértek, esetleg foglaljátok el azt a magaslatot ...” Azt hiszem, egy versben olvastam, hogy a béke sem könnyebb dolog. És még valamit: kiadtam az utasítást a munkaügyi osztálynak, hogy azoknak az új munkavállalóknak, akik az utóbbi egy évben három pecsétet szereztek a könyvükbe, rövid úton mutassák meg a kijáratot. Az igazgató nem viccel. Nehéz is számonkérni tőle a két fiút, mert ahol példát próbálnak teremteni, ott nincs mese. De hát valóban ilyen rosszul állnánk? HÁROMFÉLE érdek? ötezer fiatal indul az idén az NDK- ba. A gép-, a műszer- és a vegyiparban kapnak munkát, például a radebergi és sömmerdai irodagépgyárakban, a ludwigsfeldei autógyárban, a lennai és rodlebeni vegyipari üzemekben. Felfutó, népszerű iparágakban biztosítják számukra a legkorszerűbb eljárások és gépek megismerésének lehetőségét. Tapasztaltabbak és tanultabbak lesznek. Kinek rossz ez? Tudom, csaknem minden vállalat kapuján ott lóg a tábla, ilyen és ilyen munkavállalókat keresnek. Az újságokban is van bőven álláshirdetés. Csakhogy sok üzemben jártam már, s — hadd maradjak finom —elég kevés embert láttam megizzadni a munkától. Fölemlegessem a jól ismert ellentmondásokat? Ötezer fiatal készül az NDK-ba. Nem országos esemény. Mégis a cseppben ott a tenger. Ellentmondásba kerül egymással három érdek. Az állam érdeke: teljesíteni kell a szerződést, amelynek eredményeként szélesebb látókört, nagyobb szakmai gyakorlatot szerezhetnek a fiatal munkások. A vállalatok érdeke: teljesíteni a kötelezettségeket, őrizni a meglevő létszámot. És a fiatalok érdeke ... Miért is jelentkeznek a fiatalok? „HOZZÁJUK jövök VISSZA” Találomra válogattam ki az aláírt jelentkezési lapok közül a megszólaltatottakét. A szúrópróba tanulságai alighanem nagyjából általánosíthatók. ADORJÁN KATALIN (25 éves, technikumot végzett férfiszabó. Nem tud németül. Járt már a Szovjetunióban, Csehszlovákiában, az NDK-ban.) — A ruhaiparban is előbb-utóbb szóhoz jutnak a komputerek. Szeretnék odakinn megbarátkozni az elektrotechnikával. Az ősszel kezdtem németül tanulni. Ott tartok, hogy „ich spreche picht deutsch” ... Közvetlen főnököm nem örült túlságosan, de utamat sem állta Megmondtam neki: hozzájuk jövök vissza. BÁN ANDRÁS (19 éves szerszámkészítő. Tud németül. Csehszlovákiában járt.) — Tíz német lánnyal levelezek. Igaz, sokszor ismétlem ugyanazokat a mondatokat, de legalább belejövök. A szakmámban is előbbre akarok jutni. Egy barátom már hazajött, ő alaposan felkészített, nem hiszem, hogy sok problémám lesz. FORGÓ ERZSÉBET (19 éves, nyolc általánost végzett. Mosodai munkás. Nem tud németül. Lengyelországban járt.) — Volt kolléganőm két éve betanított munkás egy német hajógyárban. Azt mondja, jól keres. A szövőszakmához nincs kedvem, odakinn talán kitanulhatnék valami mást. Nem a szüleimnél lakomTudok főzni, mosni, vasalni. Ha elmegyek az NDK-ba, el tudom látni magam. Szórakozni? Táncolni járok a barátnőimmel. Láttam az Operettben a My fair Lady-t. A tévét nézem. Olvasok is, újságot, Rejtő-könyveket. Legutóbb a „Réztábla a kapu alatt”-ot. ILLÉS GYÖRGY (23 éves, érettségizett irodagép-műszerész. Nem tud németül. Járt a Szovjetunióban, Jugoszláviában, Csehszlovákiában, Romániában.) — Más üdülni valahol és megint más hosszabb ideig külföldön élni. Ezt a Szovjetunióban tanultam meg, ahol három hónapig dolgozhattam. Egy új gépet kellett kiismerni. Aztán hazajöttem és visszahelyeztek a régi munkakörbe, kisebb pénzzel. Azóta csak messziről láttam az új gépet... Azt mondják, odakinn nem drága a fotocucc, azt akarok majd venni. Persze, furcsa lesz. Nem lesz, aki vacsorával vár. Varrni? Honnan tudnék? Majd akad, aki fölvarrja az ember gombját... „TANULNI AKAROK...” K. GYÖRGY (20 éves, vegyésztechnikus. Tud németül. Járt az NDK-ban.) — Egyedül élek. Apám meghalt, anyám szélhámos. Most is körözik, öt éve levelezek német lányokkal. Elég jól tudok németül, legutóbb James Bondot olvastam. Simán elengednek a munkahelyemről, csak azt kérték, szerezzek valakit a helyemre. Már megkerestem a volt iskolám végzőseit. Miért jelentkeztem? A szakmámban sokat tanulhatok odakinn. A nyelvet is precízen meg akarom tanulni. És hát... az ember keresi a helyét a világban. SOM ANDREA (21 éves, érettségizett. Import-lebonyolító egy külkereskedelmi vállalatnál. Tud németül. Csehszlovákiában járt.) — Radebergbe szeretnék menni. Onnan is importálunk számítóberendezéseket. A munka mellett elsajátítom odakint a műszaki nyelvet is. Ha visszajövök, remélem jó üzletkötő leszek. A vállalatnál örülnek, hogy vállalkozom erre a tanulmánymunkára. Hetente két reggel megyek nyelvórára, két délután külker-főiskolára. Vannak német levelező-partnereim is. Tudom, hogy két év alatt mit érdemes megnézni, kolléganőim sokat meséltek. Szabad időm itthon alig van, kinn sem lesz több. A látnivalókból semmit sem akarok kihagyni. EGY FEKETE KISLÁNY (19 éves, érettségizett betanított munkás. Nem tud németül. Kecskeméten járt.) — Szüleim elváltak. Anyám lemondott rólam, írásban. Apám nem fogadott be. Nevelőintézetbe jelentkeztem. Ott tanulhattam. Érettségi után elhelyezkedtem. Egy kolléganőmnél lakom, albérletben. Hatszáz forintért. Órabérem hat forint. Szeretnék megtanulni németül, már vettem nyelvkönyvet is. A tanácsnál azt mondták, mielőtt elindulunk, lesz egy nyelvtanfolyam. Diákkoromban szerettem táncolni, azóta megváltoztam. Szeretnék megint vidám lenni, de nehéz. SOPONYAI JÓZSEF (18 éves, érettségizett segédművezető egy szövőgyárban. Nem tud németül. Nem járt külföldön.) — Egy barátom kinn dolgozik, tőle kaptam kedvet. Jókat mesél... Nem szeretem a szövőipart. Meleg, zajos, kicsi a pénz. Talán elektroműszerész lehetnék, vagy a vegyiparban ... VIRGA ERZSÉBET MÁRIA (22 éves, érettségizett ablaktisztító. Tud németül. Járt Ausztriában és háromszor az NDK-ban.) — Könyvelői képesítést akartam szerezni, de a vállalatnál azt mondták, arra nincs szükségük. Márpedig én tanulni akarok! És lehetőleg úgy, hogy közben a pénzem se legyen kevesebb. Odakinn is megkeresem azt, amit itthon, esetleg ott is kézbe veszem a szarvasbőrt ráérő időmben. Nem szégyen a munka. De első, hogy szakmát szerezzek, mondjuk a vegyiparban, az érdekel. Aztán: jól beszélek németül, de nem elég biztonságosan. Itthon biztosan kezdhetek majd valamit a nyelvtudással, oroszul is tudok. Mire férjhez megyek, lakásom lesz és kocsim. És legalább egy nyelvvizsgám! Tudom, hova megyek, elutaztam tavaly és megnéztem, hogyan élnek ott a magyarok, milyen a munkájuk, mit keresnek. Tudja, nem vagyok elragadtatva tőlük. Mármint a mieinktől. KÉZENFEKVŐ A MEGOLDÁS Elgondolkoztató és figyelmeztető tény: a jelentkezők között sok a magárahagyott, „problémás” fiatal. Nagy részük tovább akar lépni saját szakmájában, s legtöbben elhatározták: megtanulják a nyelvet is. Mindehhez persze sok akaraterő és kitartás kell. De miért ártana ez a vállalatoknak? Nem igaz, hogy egy-egy üzem annyira megérzi néhány fiatal távozását. Azt hiszem, az egyes üzemek vezetőinek a hiábavaló ellenkezés helyett — amelyet a szűken értelmezett pillanatnyi érdek táplál —, inkább nrm kellene több gondot fordítaniuk, : ezek a fiatalok két-három év eltelté, s'r hozzáiu menjenek vissza. Sőt, hői esetleg szerződés alapján erkölcsi...agai anyagilag is támogathatnák őket abban, hogy értelmesen használják ki a távolban eltöltött időt... Tapasztaltabb, használhatóbb embereket kapnának így, gyakorlatilag befektetés nélkül. S ebből kiderül: a háromféle érdek, amelyről szóltam, voltaképpen megegyezik egymással. Az ellenkezés pedig úgyis hiábavaló, hiszen sok fiatal tudja: ha az üzem nem írja alá a jelentkezési lapot, kézenfekvő megoldás kínálkozik. Kilép az ember a vállalattól, aztán a lakóhely szerint illetékes tömbmegbízott és a kerületi, illetvejárási KISZ-bizottság ráteheti a papírra a szükséges pecséteket És másnap — a kiutazásig — ismét munkába lehet állni, esetleg a korábbi vállalatnál. Verstehen Sie picit magyarul? Szántó Gábor SOPONYAI JÓZSEF: „Talán elektroműszerész lehetnék" VIRGA ERZSÉBET: „Mire férjhez megyek, lakásom lesz és kocsim" l le tegezz... Vészesen közeledett a dolgozatírás napja. Zsuzsa a bukás szélén állt. „Nyaralás vagy szobafogság?” — ez volt a kérdés. Az összes lehetőséget számba véve, végül is a cetlizésnél maradt. Másolta a képleteket, szabályokat egész nap s egész éjjel. Papírcetlikkel teleragasztott köpenyzsebbel jelent meg a dolgozatírás napján. Az osztálynak egyetlen gondolata volt: Zsuzsa nem bukhat meg! Valaki bedobta a mentőötletet. Kati, a matekzseni megoldja a példákat, s előre juttatja Zsuzsának. Megnyugodva ültek le, s várták a csengetést. A gyűlölt matematika kedves, fiatal tanárnője füzetcsomóval a kezében belépett az osztályba. A levegőben érezni lehetett a túlfűtött izgatottságot. Végre mindenki kézhez kapta a füzetet, s szorgalmasan másolni kezdték a megoldásra váró példákat. Eddig simán ment minden. Zsuzsa elfásulva ült a padban. Egyszeri ránézésre megállapította: a megoldáshoz az első lépést sem tudná megtenni. Előre dőlt, mintha dolgozna, ehelyett azonban a pad falapját díszítgette. Néhány perc múlva egész virágoskert bontakozott ki előtte, Beatles, Metró és Latinovits feliratokkal tarkítva. Kati fél óra alatt megfejtette a három példát. Az órából már csak 15 perc volt hátra. Kati előre szólt Zsuzsának: nyújtsd hátra a füzetedet, az enyém is megy. Kicsengetés előtt két-három perccel megismétlődött a füzetcsere. Kati átnézte a feladatait, Zsuzsa pedig megnyugodva — anélkül, hogy belenézett volna a füzetbe — a pad jobb oldalára csúsztatta. A következő matekórán izgatott suttogás, találgatás légkörébe csöppent a tanárnő. Zsuzsa is izgatott volt, pedig látszólag nem volt rá oka. Megkapta füzetét, s legnagyobb megrökönyödésére hatalmas piros elégtelen éktelenkedett benne. Hirtelen minden világos lett. A harmadik példa után Kati ceruzával halványan odaírta: „Ezt a két számjegyet elosztod, s megkapod a végeredményt.” Alatta a tanárnő piros tintás válasza: „Köszönöm, hogy ennyire bízol képességeimben. Csak azt nem tudtam, hogy tegeződünk. Pedig, ha a példákat egyedül oldod meg, még ezt is vállalnám.” Ezek után — gondolom — természetes, hogy Zsuzsa mégis megbukott. MAGYAR IFJÚSÁG770/22