Magyar Ifjúság, 1970. május-augusztus (14. évfolyam, 17-34. szám)

1970-07-31 / 30. szám

FORRÁS Konc József: Úgy találok rád is Lehajtom fejem mint a latrok a fényben ideges drótok zizegnek Kilábalnék ebből a közegtelen áradó szinaranyból de bokáim végzetesen kifényesedtek Hol voltam én hol lettem volna én? Ki voltam merre jártam hogy nem voltam itt? Mert kin ez nagy kin hogy nem enyém csak az ami még mindig eltávolodik Én mindenütt vagyok és mindenütt voltam mi több annál hogy önmagam pöröljem? Magamra pofozom a vizet amire ráhajoltam És viszem az eget benzines vödörben Rákényszerülök a valóságra Ingem lappog a szélben értem őrjöng a nap Jó lesz ha te is csak a valóságnak adod meg magad Erős a tavasz de erős ez a nyár is Engem többet már nem hajszol világra Úgy találok rád is mint ácskapocs a fenyőgerendára Vasvári István: Mennyi? Fehér a hullám, oly fehér, mint köröttem itt a fecske­szél, mint ez a könnyű nyári hab, ahogy felnéz, arcomba csap - mint ez az egyszer volt soha tükrözés: ajkad mosolya, az a fájdalmas, az a lágy, amit felcsillant a vágy újból ölelés után — mint ez a pára-délután. Zamárdi, 1970 június Horváth József: Szerelmünk rádköszön már összebújnak a házak és szőlőt szaggat a szél rothad a burka a nyárnak s megfeszül lassan a fény egy nyaras örömmel arcán borzolódik az őszibarack és őszi kacagást tűznek szemünkbe a napsugarak rövidülnek a séták rongyolódik a látóhatár szerelmünk rádköszön béke s tovább él az őszben a nyár Besze Imre: Allegretto Messze innen, messze, távol, újra kéne élni már, kéne, kéne, kellene, távol a kő-óhazától, fújva szépre, még mi vár? vének kénye, kelleme. Más formájú­ keblű házak, más emberek, ásító csend-cseng, zeng fent s lent a szó más utcájú városkának, ház-eresznek kábító fecske-fészke, ékessége, temetés és házaló temetések­ feketéje, feketeség temetése újszülöttek jajgatása, jajgatások születése, sej-haj-tej-vaj, még mi vár? Konok-homok, hamis-kavics, marasztaló, massza-sár. Önszínű köd terjengett kint, és lepte az ablakokat. Az utca szemközti olda­lán egy busz teteje úszott el, mint furcsa cethal háta látszott innen az emeletről. Elöl piros szeme villogott. Az ember fáradtan támaszkodott a gépre. Megfeledkezett a benti világról, nézte az elúszó lomha szörny ezüstös hátát, és messzire gondolt. A ködben meghatározhatatlan tár­gyak kontúrjai lebegtek. Emlékezett rá­juk, óriásiak voltak, de tartalmukat nem bírta belegondolni, emlékezete már elveszítette őket, s most mint puszta fekete és zöld szalag­csíkok le­begtek, hullámzottak. Hirtelen vijjogó szél füttyentett. Fönt, a levegő egy hidroglóbusznyi gömbje ezüstfehér színűre világosodott. A gömbben négy hatalmas karmos ujjú zöld kar emelkedett fel szemben egy­mással. Pillanatig figyelmeztetően áll­tak, majd lomha mozdulással közelítet­ték egymást. Nézte óriás ujjaik finom érintkezé­sét, lágy összefonódását. Kulcsolásuk oly érzéki volt, hogy beleborzongott. Erősen figyelt, de a zenét nem volt képes meghallani, amelyre enyhe ív­ben jobbra-balra mozdultak Mögöttük egy óra tompa bim­ bamja szólalt, amire megálltak holtmereven. A négy kar csúcsos kapujában háromszög alakú óra számlapja vilá­gosodott fel, s öltött egyre határozot­tabb alakot A számok két teljesen Hajdú Zoltán: KÖDBEN egyforma mutatója a nyolcast és a tizenkettest érintette. Az ember mögött valaki énekelni kezdett egy tegnapi slágert. Ebből pon­tosan tudta, hogy nyolc óra van, és ez a dal ősrégi. Messziről, a Volga mellől származó, a volgai hajóvontatók dala. Énekelni­­kezdett, mert a kötél vállá­­tól a talpáig hasító fájdalommal marta a húsát. Izmait óvatosan feszítve húzni kezdte a kötelet, de a hajó csak nem akart előbukkanni a ködből. Egész lé­nyét összpontosította az óvatos, lassú vonásba, izmai elérték feszíthetőségük maximális határát, húsa kőkemény tömbje mozdulatlanná vált. Így állt sokáig a feszítőerő megtestesüléseként, mozdulhatatlanná béklyózva. Már nem énekelt. Fülében zuborgó csönd­buborékok pattantak, arcára hű­vös permet hullott. Hideg, merev tes­tének belső nagyüregében egy nyújtott léggömb forma, bekötött szájú zsák forró idoma duzzadt egyre feszítőbben. A zsák belsejében vad örvények kavarogtak, valami erősödő mormogás tört a bekötözött száj felé. — Mereven ráng az egész tömlő — mondta félhangosan és mosolyogva. Szeme előtt a zsák szája apró belső lökésektől lassan szétterült. — Olyan, mint a tearózsa — és bol­dog volt, hogy látja. Elégedetten szem­lélte a hatalmas virág sárga kelyhét, büszke volt. De kőmerev teste hirtelen betörve összerándult. Rémülettől tág száján a belső gomolygás vad sugárban tört a szabadba. Bő zuhatagot hányt a gép prizmáin púpozódó forgácshalomra. Borzongva ébredt, kabátját fázós mellére húzta. Fényes, mozdulatlan levegőben állt. Szeme kitisztult... Körülötte az emberek abbahagyták a munkát. Arcukból rémült kíváncsi­ság sugárküllői eredtek, átdöfték elgyö­tört testét, és tartották a nagy kerék középpontjában, hogy ki ne zuhanjon. — Kicsit rosszul vagyok — mente­getőzött, és körbe akart fordulni, hogy mindenki lássa. — Majd dolgozom én is, mindjárt — tette még hozzá az ember, aki nem­rég a gépre támaszkodott. Negyed kilenckor egy pohárnyi víz­zel kiöblögette a száját. Délig dolgo­zott, azután hazament, és­­ lefeküdt. Egy ismerősével még megüzente az embereknek, akik valamikor körülötte voltak, hogy mostanában már nem hány, és nagyon szereti az altatódalo­kat, amelyeket esténként a szomszédja énekel. UDVAR BESZKÓ GABRIELLA RAJZA 70/3014MAGYAR IFJÚSÁG S­zétfolynak a napjaim. Nem tudom élvezni a szabadságot. Igaz, ez csak olyan faramuci-sza­badság. Nem kell bejár­nom naponta, rendszeresen sehová, se nyolcra, se tízre, se kettőre. Se munkahelyre, se suliba, se a nyava­lyába. Ha kedvem van, rádiózom, ha kedvem van, sétálok, ha kedvem van, strandra megyek. De mindenhová el­jön velem az a nyugtalanító érzés, hogy „jobb lenne, ha tanulnál, mert majd úgy kivágnak a felvételin, mint a taknyot.’­ Mit ér az ilyen szabadság! Mennyivel jobb azok­nak, akik délután négykor leteszik a kalapácsot, aztán ha nem akarnak, még gondolkodniuk sem kell. — Na, ha ilyen nagyon ráérsz — mondja reggel apám —, akkor majd hordd be a szenet. Tegnap megren­deltem, ma kihozzák. Hála Istennek! Jaj, de jó, jaj, de jó! Komoran bólintok, magamban káromkodom. Apám gondos, precíz ember, nem rá vagyok dühös, hanem erre a ro­hadt életre. Hozza a kocsi a húsz mázsa­ olcsó, poros szenet, s leborít­ja az utcán. Én szépen kitámasztom a kaput, fogom a kerek füles kosarat, felimerem, megemelem, a hasamhoz szorítom, és végigvonszolom ezen az istenverte hosszú udvaron, hátra a fáskamrába. Ezt a játékot végigját­szom vagy hússzor, tökig koszos vagyok és lóg a nyelvem. Mert nincs ötven forintunk a kocsisnak, hogy behordja! Szóval, ez a mai programom. Ked­ves. Lesem tehát egész nap a szenet, ki se mozdulhatok, állandó készen­lét a rongyos ruhában, olvasom, „... áll előttünk. A Szentivánéji álomban a két fiatalember és két leány kapcsolatában magyarázhatat­lan zűrzavar támad, a tündérkirály­nő meg egyenesen a szamárfejű Zu­­bolyba lesz szerelmes...” s közben látom, amint a vén szivar kocog a kocsival, húsz mázsa, az éppen elég a két­ gebének. Jó muri lenne, ha csacsik húznák a tragacsot, két édes Zuboly. Van rá egy lyukas kétfilléresem, hogy Tomi most is tanul. A Baross utcában laknak, saját házban. Azaz­hogy, csak volt a sajátjuk, államosí­tották. Szép városi ház, hatalmas kerttel. Ella néni hangosan csodál­kozik: — Ne, mi van, Székely, te mért nem tanulsz? ... — Tomi? — kérdem. Bírom őt, kérdez, de kérdéseire egyáltalán nem vár feleletet. Helyes, mi a nyava­lyának mindig felelni! — Hátul van. Tanul. Na, ugye? Megmondtam! Hátramegyek. A rózsalugasból vi­lágítanak a könyvhegyek. — Halló, nem itt valaki? Hülyéskedem. Persze, hogy van, ott van mögöttük, kidugja a fejét, vigyorog. — Nem tudod, kész már az ebéd? — kérdi. — Mit tudom én, er­dj, nézd meg. — Megvonom a vállam, ő legyint. — Ez aztán a keleti kényelem! Tomi fonott kerti székben ül, kis­párnák között, lábai magasan, a má­sik kerti székben. — Nyugati, öregem — mondja —, nyugati. Leemeli a lábát hosszú nyögések közben, int, hogy dobjam le magam. Tüntetően lefújom cipője nyomát, ahogy hajolok, seggbe rúg. Feléje ug­rom, öklömmel az orra felé kapok, ijesztem, nem ijed. — Mizújs — mondja aztán, nyúj­tózkodik, ásít. — Mi lenne? Biggyesztem a szám, a könyveiben lapozok. Kémia, fizika, matematika, féloldalas betű- és számhieroglifák. — Na, még az aztán egy marha — mondom —, aki ilyeneket tanul. Bólint. — Az — s ül nyugodtan tovább a helyén. Vigyorog, a szemembe. A könyvhalmaz alól kibányász egy sár­ga fedelű könyvet, egyetemi jegyzet, Ugyeli, mit szólok hozzá. Mit szóljak? Gondolkodom. — Spanyolul van, mi? Mármint neked. — Persze. Egál. Körülnéz, töpreng. — Igazad van, ha nem tanulsz. Ezt nekem mondja! — Dehogynem tanulok. De ésszel! Nem bírom ki, hangosan röhögök. A guta majd megüti. Unott mozdu­latokkal kihajol a kerti székből, apró kavicsokat szed a földről, a fejemet célozgatja. Kapkodom a fe­jem. Behunyja a fél szemét, céloz. Ezt nem játszom tovább, a szemem is kifolyhat. Felállok, s mintha a rózsákban gyönyörködnék, a háta mögé kerülök. — Maradj nyugodtan! — Tekeri a nyakát, minden mozdulatomat fi­gyeli. — Szóval, nem maradsz nyu­godtan! A kisujjam sem mozdítom, csak a széke mögött állok, mégis, ez idege­síti. Ismerem, nyolc éve vagyunk barátok. Még az apja gabonakeres­kedésére is emlékszem, szép üzlet volt a Fő téren, most bútort árulnak benne. — Szóval, nem maradsz nyugod­tan! — Világos, belém akar kötni. Feláll, hozzám lép, egy fejjel magasabb, te­nyere élével a halántékomat ütögeti. Ugrom, emelem, a csípőjénél szorí­tom, a levegőben van, keze-lába ka­limpál. Nehéz, akaratlanul is nyögök, na, mi van, röhögi, elkaszálja a lá­bam, a földön vagyunk, birkózunk. Két vállra akar fektetni, átlátom szándékát, megfeszítem magam, tá­mad, keresi a gyenge pontokat, sze­­m­be hull a haja, mozdulatlan va­gyok, ez remek pozíció. Elenged, csend, nem látom, felnézek, hirtelen a lábamnál emel, átfordít, torkomra szorítja a karját. — Ki a hülye? — kérdi lihegve. Rajtam fekszik, képembe gőzölög az izzadsága, vörös az arca. — Ki a hülye? Fulladok. Jobb kezem szabad, beletéphetnék a hajába... — Én — nyögöm. Elenged. — Jól van — mondom —, te ko­sarazol! Csoda, ha erős vagy? Porolja magát, rám néz. — Te meg oltári elegáns vagy. Igen, persze, lóg az ingem, gyűrött, mint a kapca, térdemen pedig be­­zöldítette a nadrágot a fű. — Vízzel kijön — vigasztal. — Vagy ollóval. A kerti csapnál derékig lemosak­­szunk, törülköző helyett forrón tűz a Nap és gyengén lengedez a szellő. A nadrágomból valóban kijön a folt, de az ingem! — Most mehetek haza átöltözni. — Dühös vagyok magamra, étte­remben ebédelek, így nem állítha­tok be. — Ne törődj vele. — Persze. Fiatal lány jön hátra, kötényébe töreli a kezét. — Tomika, azt üzeni az édesany­ja, jöjjön ebédelni. — Mi az, új lány? — Vadonatúj. — Ejnye, honnan ismerem magát, angyalom? — hülyéskedek, de a lány már elment. — Ne szemtelenkedj vele, hal­lod-e! — Csini. — Neked mindenki az. Előremegyünk. Beköszönök. — Csókolom! — mondom Ella né­ninek. Már a számon van, „viszlát, angyalom”, de Ella néni előtt nem szemtelenkedünk a lánnyal. Nem szemtelenkedünk...! — Délután benézek hozzád — szól utánam Tomi. Hazamegyek, másik inget veszek magamra, aztán megebédelek az ét­teremben. Előfizetéses ebéd. Olyan is. Kár volt Tomihoz elmennem. Negyedórát sem ültem nála. Nyug­talan vagyok. Ebéd után lemegyek a kastély­kertbe. A patakon túl srácok rúgják a labdát. Jó lenne beállni. Átsétálok a kis hídon. Tavasszal hömpölyög a hegyek vize a meder­ben, ki-kinyal a partra, a város szé­lén kiköltöztetik a házakból a lakó­kat Most moszatos párnák között kígyózik, kristálytiszta. Egyszer le­vettük a cipőnket, s fűzfakosárral mertük a vizet, halásztunk. Az apró halakat dunsztos üvegbe tettük, az­tán megdöglöttek. Felemelkedik az út a városba. Az állomás felé sétálok, villák között, hársfák alatt. Ez az út a mesékbe visz, az álmokba. C­sibésszel jártuk ezt az utat, mindig Csibésszel. Egymás mellett mentünk, soha nem karoltunk egy­másba, összekoccant a karunk. — Jó veled — mondtam Csibész­nek. — Jó. Nem sokat beszéltünk. Én levele­ket tépkedtem a fákról és összemor­zsoltam. Aztán az állomásnál elkanyarod­tunk jobbra, fel a Kálvária-dombra. Szürke vasúti raktárak terültek el alattunk, sokszor vasárnap délután is dolgoztak az emberek. A Nap a szemünkbe sütött, én Csibészt néz­tem, kék-fekete haja elnyelte a su­garakat. — Kék-fekete a hajad —, mond­tam Csibésznek. — Én nem szeretem — válaszolta komolyan —, egyszer majd befeste­tem bronzvörösre. — A bronzvörös is szép, de ez... ez az igazi... Addig hagyd meg fe­ketének, amíg együtt vagyunk. Nevetett. Fehér, durva terméskövekből épült az Olajfák hegye, a lépcsőkön fel­mentünk a keresztre feszített Jézus­hoz, és a lépcsőfordulókban csóko­­lóztunk. — Látják... — fulladozott Csi­bész. Arra gondoltam, nem baj, hisz szeretjük egymást. Szerettük egymást. Az volt az első szerelem. Aztán elszakadt. Egy nagy olló kettévágta. Bizonyára szét kellett szakadjon, ez a világ sora. Egy biz­tos: amikor az ilyen hülye objektív folyamatok létrejöttek, előtte nem kérdeztek meg engem. A pad a Kálvária tövében a miénk volt. Messze elláttunk onnan, túl az acélsíneken, a néha-néha elpöfögő fekete vonatokon is túl, Borsosgyőr felé. — Emlékszel az őszünkre? Mert a mi őszünk volt az az ősz, amikor megismerkedtünk. Deregen Gábor:­­ MENJ ÚTADÓN (REGÉNYRÉSZLET)

Next