Magyar Ifjúság, 1970. május-augusztus (14. évfolyam, 17-34. szám)
1970-07-31 / 30. szám
FORRÁS Konc József: Úgy találok rád is Lehajtom fejem mint a latrok a fényben ideges drótok zizegnek Kilábalnék ebből a közegtelen áradó szinaranyból de bokáim végzetesen kifényesedtek Hol voltam én hol lettem volna én? Ki voltam merre jártam hogy nem voltam itt? Mert kin ez nagy kin hogy nem enyém csak az ami még mindig eltávolodik Én mindenütt vagyok és mindenütt voltam mi több annál hogy önmagam pöröljem? Magamra pofozom a vizet amire ráhajoltam És viszem az eget benzines vödörben Rákényszerülök a valóságra Ingem lappog a szélben értem őrjöng a nap Jó lesz ha te is csak a valóságnak adod meg magad Erős a tavasz de erős ez a nyár is Engem többet már nem hajszol világra Úgy találok rád is mint ácskapocs a fenyőgerendára Vasvári István: Mennyi? Fehér a hullám, oly fehér, mint köröttem itt a fecskeszél, mint ez a könnyű nyári hab, ahogy felnéz, arcomba csap - mint ez az egyszer volt soha tükrözés: ajkad mosolya, az a fájdalmas, az a lágy, amit felcsillant a vágy újból ölelés után — mint ez a pára-délután. Zamárdi, 1970 június Horváth József: Szerelmünk rádköszön már összebújnak a házak és szőlőt szaggat a szél rothad a burka a nyárnak s megfeszül lassan a fény egy nyaras örömmel arcán borzolódik az őszibarack és őszi kacagást tűznek szemünkbe a napsugarak rövidülnek a séták rongyolódik a látóhatár szerelmünk rádköszön béke s tovább él az őszben a nyár Besze Imre: Allegretto Messze innen, messze, távol, újra kéne élni már, kéne, kéne, kellene, távol a kő-óhazától, fújva szépre, még mi vár? vének kénye, kelleme. Más formájú keblű házak, más emberek, ásító csend-cseng, zeng fent s lent a szó más utcájú városkának, ház-eresznek kábító fecske-fészke, ékessége, temetés és házaló temetések feketéje, feketeség temetése újszülöttek jajgatása, jajgatások születése, sej-haj-tej-vaj, még mi vár? Konok-homok, hamis-kavics, marasztaló, massza-sár. Önszínű köd terjengett kint, és lepte az ablakokat. Az utca szemközti oldalán egy busz teteje úszott el, mint furcsa cethal háta látszott innen az emeletről. Elöl piros szeme villogott. Az ember fáradtan támaszkodott a gépre. Megfeledkezett a benti világról, nézte az elúszó lomha szörny ezüstös hátát, és messzire gondolt. A ködben meghatározhatatlan tárgyak kontúrjai lebegtek. Emlékezett rájuk, óriásiak voltak, de tartalmukat nem bírta belegondolni, emlékezete már elveszítette őket, s most mint puszta fekete és zöld szalagcsíkok lebegtek, hullámzottak. Hirtelen vijjogó szél füttyentett. Fönt, a levegő egy hidroglóbusznyi gömbje ezüstfehér színűre világosodott. A gömbben négy hatalmas karmos ujjú zöld kar emelkedett fel szemben egymással. Pillanatig figyelmeztetően álltak, majd lomha mozdulással közelítették egymást. Nézte óriás ujjaik finom érintkezését, lágy összefonódását. Kulcsolásuk oly érzéki volt, hogy beleborzongott. Erősen figyelt, de a zenét nem volt képes meghallani, amelyre enyhe ívben jobbra-balra mozdultak Mögöttük egy óra tompa bim bamja szólalt, amire megálltak holtmereven. A négy kar csúcsos kapujában háromszög alakú óra számlapja világosodott fel, s öltött egyre határozottabb alakot A számok két teljesen Hajdú Zoltán: KÖDBEN egyforma mutatója a nyolcast és a tizenkettest érintette. Az ember mögött valaki énekelni kezdett egy tegnapi slágert. Ebből pontosan tudta, hogy nyolc óra van, és ez a dal ősrégi. Messziről, a Volga mellől származó, a volgai hajóvontatók dala. Énekelnikezdett, mert a kötél vállától a talpáig hasító fájdalommal marta a húsát. Izmait óvatosan feszítve húzni kezdte a kötelet, de a hajó csak nem akart előbukkanni a ködből. Egész lényét összpontosította az óvatos, lassú vonásba, izmai elérték feszíthetőségük maximális határát, húsa kőkemény tömbje mozdulatlanná vált. Így állt sokáig a feszítőerő megtestesüléseként, mozdulhatatlanná béklyózva. Már nem énekelt. Fülében zuborgó csöndbuborékok pattantak, arcára hűvös permet hullott. Hideg, merev testének belső nagyüregében egy nyújtott léggömb forma, bekötött szájú zsák forró idoma duzzadt egyre feszítőbben. A zsák belsejében vad örvények kavarogtak, valami erősödő mormogás tört a bekötözött száj felé. — Mereven ráng az egész tömlő — mondta félhangosan és mosolyogva. Szeme előtt a zsák szája apró belső lökésektől lassan szétterült. — Olyan, mint a tearózsa — és boldog volt, hogy látja. Elégedetten szemlélte a hatalmas virág sárga kelyhét, büszke volt. De kőmerev teste hirtelen betörve összerándult. Rémülettől tág száján a belső gomolygás vad sugárban tört a szabadba. Bő zuhatagot hányt a gép prizmáin púpozódó forgácshalomra. Borzongva ébredt, kabátját fázós mellére húzta. Fényes, mozdulatlan levegőben állt. Szeme kitisztult... Körülötte az emberek abbahagyták a munkát. Arcukból rémült kíváncsiság sugárküllői eredtek, átdöfték elgyötört testét, és tartották a nagy kerék középpontjában, hogy ki ne zuhanjon. — Kicsit rosszul vagyok — mentegetőzött, és körbe akart fordulni, hogy mindenki lássa. — Majd dolgozom én is, mindjárt — tette még hozzá az ember, aki nemrég a gépre támaszkodott. Negyed kilenckor egy pohárnyi vízzel kiöblögette a száját. Délig dolgozott, azután hazament, és lefeküdt. Egy ismerősével még megüzente az embereknek, akik valamikor körülötte voltak, hogy mostanában már nem hány, és nagyon szereti az altatódalokat, amelyeket esténként a szomszédja énekel. UDVAR BESZKÓ GABRIELLA RAJZA 70/3014MAGYAR IFJÚSÁG Szétfolynak a napjaim. Nem tudom élvezni a szabadságot. Igaz, ez csak olyan faramuci-szabadság. Nem kell bejárnom naponta, rendszeresen sehová, se nyolcra, se tízre, se kettőre. Se munkahelyre, se suliba, se a nyavalyába. Ha kedvem van, rádiózom, ha kedvem van, sétálok, ha kedvem van, strandra megyek. De mindenhová eljön velem az a nyugtalanító érzés, hogy „jobb lenne, ha tanulnál, mert majd úgy kivágnak a felvételin, mint a taknyot.’ Mit ér az ilyen szabadság! Mennyivel jobb azoknak, akik délután négykor leteszik a kalapácsot, aztán ha nem akarnak, még gondolkodniuk sem kell. — Na, ha ilyen nagyon ráérsz — mondja reggel apám —, akkor majd hordd be a szenet. Tegnap megrendeltem, ma kihozzák. Hála Istennek! Jaj, de jó, jaj, de jó! Komoran bólintok, magamban káromkodom. Apám gondos, precíz ember, nem rá vagyok dühös, hanem erre a rohadt életre. Hozza a kocsi a húsz mázsa olcsó, poros szenet, s leborítja az utcán. Én szépen kitámasztom a kaput, fogom a kerek füles kosarat, felimerem, megemelem, a hasamhoz szorítom, és végigvonszolom ezen az istenverte hosszú udvaron, hátra a fáskamrába. Ezt a játékot végigjátszom vagy hússzor, tökig koszos vagyok és lóg a nyelvem. Mert nincs ötven forintunk a kocsisnak, hogy behordja! Szóval, ez a mai programom. Kedves. Lesem tehát egész nap a szenet, ki se mozdulhatok, állandó készenlét a rongyos ruhában, olvasom, „... áll előttünk. A Szentivánéji álomban a két fiatalember és két leány kapcsolatában magyarázhatatlan zűrzavar támad, a tündérkirálynő meg egyenesen a szamárfejű Zubolyba lesz szerelmes...” s közben látom, amint a vén szivar kocog a kocsival, húsz mázsa, az éppen elég a két gebének. Jó muri lenne, ha csacsik húznák a tragacsot, két édes Zuboly. Van rá egy lyukas kétfilléresem, hogy Tomi most is tanul. A Baross utcában laknak, saját házban. Azazhogy, csak volt a sajátjuk, államosították. Szép városi ház, hatalmas kerttel. Ella néni hangosan csodálkozik: — Ne, mi van, Székely, te mért nem tanulsz? ... — Tomi? — kérdem. Bírom őt, kérdez, de kérdéseire egyáltalán nem vár feleletet. Helyes, mi a nyavalyának mindig felelni! — Hátul van. Tanul. Na, ugye? Megmondtam! Hátramegyek. A rózsalugasból világítanak a könyvhegyek. — Halló, nem itt valaki? Hülyéskedem. Persze, hogy van, ott van mögöttük, kidugja a fejét, vigyorog. — Nem tudod, kész már az ebéd? — kérdi. — Mit tudom én, erdj, nézd meg. — Megvonom a vállam, ő legyint. — Ez aztán a keleti kényelem! Tomi fonott kerti székben ül, kispárnák között, lábai magasan, a másik kerti székben. — Nyugati, öregem — mondja —, nyugati. Leemeli a lábát hosszú nyögések közben, int, hogy dobjam le magam. Tüntetően lefújom cipője nyomát, ahogy hajolok, seggbe rúg. Feléje ugrom, öklömmel az orra felé kapok, ijesztem, nem ijed. — Mizújs — mondja aztán, nyújtózkodik, ásít. — Mi lenne? Biggyesztem a szám, a könyveiben lapozok. Kémia, fizika, matematika, féloldalas betű- és számhieroglifák. — Na, még az aztán egy marha — mondom —, aki ilyeneket tanul. Bólint. — Az — s ül nyugodtan tovább a helyén. Vigyorog, a szemembe. A könyvhalmaz alól kibányász egy sárga fedelű könyvet, egyetemi jegyzet, Ugyeli, mit szólok hozzá. Mit szóljak? Gondolkodom. — Spanyolul van, mi? Mármint neked. — Persze. Egál. Körülnéz, töpreng. — Igazad van, ha nem tanulsz. Ezt nekem mondja! — Dehogynem tanulok. De ésszel! Nem bírom ki, hangosan röhögök. A guta majd megüti. Unott mozdulatokkal kihajol a kerti székből, apró kavicsokat szed a földről, a fejemet célozgatja. Kapkodom a fejem. Behunyja a fél szemét, céloz. Ezt nem játszom tovább, a szemem is kifolyhat. Felállok, s mintha a rózsákban gyönyörködnék, a háta mögé kerülök. — Maradj nyugodtan! — Tekeri a nyakát, minden mozdulatomat figyeli. — Szóval, nem maradsz nyugodtan! A kisujjam sem mozdítom, csak a széke mögött állok, mégis, ez idegesíti. Ismerem, nyolc éve vagyunk barátok. Még az apja gabonakereskedésére is emlékszem, szép üzlet volt a Fő téren, most bútort árulnak benne. — Szóval, nem maradsz nyugodtan! — Világos, belém akar kötni. Feláll, hozzám lép, egy fejjel magasabb, tenyere élével a halántékomat ütögeti. Ugrom, emelem, a csípőjénél szorítom, a levegőben van, keze-lába kalimpál. Nehéz, akaratlanul is nyögök, na, mi van, röhögi, elkaszálja a lábam, a földön vagyunk, birkózunk. Két vállra akar fektetni, átlátom szándékát, megfeszítem magam, támad, keresi a gyenge pontokat, szembe hull a haja, mozdulatlan vagyok, ez remek pozíció. Elenged, csend, nem látom, felnézek, hirtelen a lábamnál emel, átfordít, torkomra szorítja a karját. — Ki a hülye? — kérdi lihegve. Rajtam fekszik, képembe gőzölög az izzadsága, vörös az arca. — Ki a hülye? Fulladok. Jobb kezem szabad, beletéphetnék a hajába... — Én — nyögöm. Elenged. — Jól van — mondom —, te kosarazol! Csoda, ha erős vagy? Porolja magát, rám néz. — Te meg oltári elegáns vagy. Igen, persze, lóg az ingem, gyűrött, mint a kapca, térdemen pedig bezöldítette a nadrágot a fű. — Vízzel kijön — vigasztal. — Vagy ollóval. A kerti csapnál derékig lemosakszunk, törülköző helyett forrón tűz a Nap és gyengén lengedez a szellő. A nadrágomból valóban kijön a folt, de az ingem! — Most mehetek haza átöltözni. — Dühös vagyok magamra, étteremben ebédelek, így nem állíthatok be. — Ne törődj vele. — Persze. Fiatal lány jön hátra, kötényébe töreli a kezét. — Tomika, azt üzeni az édesanyja, jöjjön ebédelni. — Mi az, új lány? — Vadonatúj. — Ejnye, honnan ismerem magát, angyalom? — hülyéskedek, de a lány már elment. — Ne szemtelenkedj vele, hallod-e! — Csini. — Neked mindenki az. Előremegyünk. Beköszönök. — Csókolom! — mondom Ella néninek. Már a számon van, „viszlát, angyalom”, de Ella néni előtt nem szemtelenkedünk a lánnyal. Nem szemtelenkedünk...! — Délután benézek hozzád — szól utánam Tomi. Hazamegyek, másik inget veszek magamra, aztán megebédelek az étteremben. Előfizetéses ebéd. Olyan is. Kár volt Tomihoz elmennem. Negyedórát sem ültem nála. Nyugtalan vagyok. Ebéd után lemegyek a kastélykertbe. A patakon túl srácok rúgják a labdát. Jó lenne beállni. Átsétálok a kis hídon. Tavasszal hömpölyög a hegyek vize a mederben, ki-kinyal a partra, a város szélén kiköltöztetik a házakból a lakókat Most moszatos párnák között kígyózik, kristálytiszta. Egyszer levettük a cipőnket, s fűzfakosárral mertük a vizet, halásztunk. Az apró halakat dunsztos üvegbe tettük, aztán megdöglöttek. Felemelkedik az út a városba. Az állomás felé sétálok, villák között, hársfák alatt. Ez az út a mesékbe visz, az álmokba. Csibésszel jártuk ezt az utat, mindig Csibésszel. Egymás mellett mentünk, soha nem karoltunk egymásba, összekoccant a karunk. — Jó veled — mondtam Csibésznek. — Jó. Nem sokat beszéltünk. Én leveleket tépkedtem a fákról és összemorzsoltam. Aztán az állomásnál elkanyarodtunk jobbra, fel a Kálvária-dombra. Szürke vasúti raktárak terültek el alattunk, sokszor vasárnap délután is dolgoztak az emberek. A Nap a szemünkbe sütött, én Csibészt néztem, kék-fekete haja elnyelte a sugarakat. — Kék-fekete a hajad —, mondtam Csibésznek. — Én nem szeretem — válaszolta komolyan —, egyszer majd befestetem bronzvörösre. — A bronzvörös is szép, de ez... ez az igazi... Addig hagyd meg feketének, amíg együtt vagyunk. Nevetett. Fehér, durva terméskövekből épült az Olajfák hegye, a lépcsőkön felmentünk a keresztre feszített Jézushoz, és a lépcsőfordulókban csókolóztunk. — Látják... — fulladozott Csibész. Arra gondoltam, nem baj, hisz szeretjük egymást. Szerettük egymást. Az volt az első szerelem. Aztán elszakadt. Egy nagy olló kettévágta. Bizonyára szét kellett szakadjon, ez a világ sora. Egy biztos: amikor az ilyen hülye objektív folyamatok létrejöttek, előtte nem kérdeztek meg engem. A pad a Kálvária tövében a miénk volt. Messze elláttunk onnan, túl az acélsíneken, a néha-néha elpöfögő fekete vonatokon is túl, Borsosgyőr felé. — Emlékszel az őszünkre? Mert a mi őszünk volt az az ősz, amikor megismerkedtünk. Deregen Gábor: MENJ ÚTADÓN (REGÉNYRÉSZLET)