Magyar Ifjúság, 1970. május-augusztus (14. évfolyam, 17-34. szám)

1970-08-21 / 33. szám

A farmeres fiú kézen fogva húzza mag­a után a lányt. Az íróasztal előtt megtorpannak. Itt már a lány a bátrabb. — Az a helyzet, hogy házasodni szeretnénk ... — Semmi akadálya — mosolyog bátorítóan az anyakönyvvezető. — Megállapodunk az időpont­ban, elhozzák a két személyi igazolványt, befi­zetik csekken a 300 forintot, ha más kerületben laknak... — De mi Szekszárdról jöttünk, és bizonyos kö­rülmények miatt otthon nem esküdhetünk — mondja a vőlegény. — Kár — töpreng az anyakönyvezető —, hi­szen ott is van szép tanácsháza, és az utazás nyilván fárasztó a kedves örömszülőknek is. — Hiszen éppen erről van szó! Más se hiány­zik csak, hogy az anyuék megtudják ... SZERELEM HELYETT „VÉNEK TANÁCSA” Ami a házasságkötést illeti, az utóbbi évtize­dekben nagyot fordult a világ. Mert mi is volt régen? Egy 1930-as, néprajzzal foglalkozó kiad­ványban például ezt olvashatjuk: „A szülők vagy a vének tanácsa elérkezettnek látván a megházasítás idejét, kiszemelik a lányt és azt a fiatalok tudta nélkül meg is kérik. A fiatalok, sokszor csak az eljegyzés napján látják először egymást. S ha netán lázadoznak is a szü­lői elhatározás ellen, idővel beletörődnek ren­desen." A hajdani világból való esküvővel kapcsolatos kifejezéseket, mondásokat: föld a földhöz háza­sodik, hozomány, kaució, háztűznéző, mesalliance, frigyláda stb­, stb. a maiak már alig, vagy egyál­talán nem ismerik. Egyéb szempontok helyett előtérbe került a szerelem, a házasulandók kölcsönös vonzalma. Milyen is egy mai esküvő? Például ilyen: „VÉGEM VAN! NEVETNI FOGOK!” Helyszín: 1. sz. Központi Házasságkötő Terem. Idő: 1970. augusztusának egyik péntek déli f­,1 órája. A hőmérő 35 fokot mutat árnyékban. A vőlegény vállas, magas, karján a menyasz­­szony, karcsú és 17 éves. A lány hajában gyön­gyök, lábához hófehér uszály borul. Bemutat­kozik : — Még fél óráig Berliner Éva vagyok. — Aztán? — Aztán Tasnádi Péterné. A vőlegényem 20 éves, raktáros. Egy időben a Honvédban súly­emelő is volt. Ez ugye, meglátszik az alakján? Én női szabó vagyok. A násznép lesi az ajtót. A ceremóniamester egymás mellé állítja izgatott interjúalanyaimat és miközben az uszály ráncait rendezgeti, gyors tanácsokat osztogat. — Az anyakönyvbe már asszonynevet tessék írni. A házastársak felszólításra csókkal üdvöz­­lik egymást... A menyasszony kétségbeesetten néz a férj­­jelöltre: — Végem van! Érzem, hogy nevetni fogok. Az ünnepélyes zene hullámai elárasztják a termet, az ablakokat becsukják. A rokoni arco­kon nem tudni, veríték vagy könny csorog. Az anyakönyvezető ünnepélyes és barátságos. Szőke kontyán ragyog a falikarok fénye. Két halk „igen”, és máris elhangzik: — Önöket a Magyar Népköztársaság törvényei értelmében házastársaknak nyilvánítom. A szavakra nehéz odafigyelni: „életre szóló szövetség ...a házasságban tűrni, engedni...”, „ha önökhöz­ is bekopogtat minden házasság ér­telme,, a gyermek ...” Az aláírásnál a szép uszály kicsit útban van. Ismét árad a zene, villognak a vakulámpák fényei, mindenki nevet, örül, csókok, gratulációk, ölelések. — Gratulálunk — állítjuk meg egy pillanatra az örömszülőket. — Nagyon boldogok vagyunk — nyilatkozik a mama —, a kislány gyönyörű és rendes is. Lát­hatta, mennyire szeretik egymást, alig akarták abbahagyni a házastársi csókot. — Régóta ismerik már egymást a fiatalok? — Hát, ami azt illeti, nem túlzottan. Úgy négy vagy öt hete ... DIVAT A ROMANTIKA Ha az egészen fiatalok nem is, de az időseb­bek még emlékeznek arra a 15—20 ével ez­előtti időre, amikor a nők célszerű rövidre nyírt hajjal, meglehetősen egyforma holmikban, pél­dául szürke kaskaszoknyákban és piros pulóver­ben jártak. Ezekben a puritán években a házas­ságkötésekhez sem kívántak különösebb ceremó­niát az emberek. Az utcáról fogott tanúkkal ug­rottá­k át a tanácsházára, ha volt egy szabad félórájuk. Kifejezetten régimódi dolognak szá­mított akkoriban, ha valaki fátylasan, hosszú ruhában jelent meg a hivatalos küllemű taná­csi szobában. Tizenöt éve, amikor megnyílt az 1. számú Központi Házasságkötő Terem, még szinte csa­logatni kellett a félénk párokat. Bezzeg mostanában! Ma már divat a romanti­ka, a loknikontyok, a csipke, a fodor, és divat a nagy esküvő is. A többlet persze nemcsak az a bizonyos befizetendő 300 forint. A ruhák, a meg­hívók, a díszebéd, mind-mind kiadás, de úgy látszik, nem sajnálják, mert a két központi te­remben olyan a zsúfoltság, hogy Budán építik már a harmadikat is. Karácsonyt, húsvétot és más több napos ünne­pet leszámítva, augusztusban van az esküvő­csúcsforgalom. Egyesek összefüggést látnak e tény és a májusi pályásdömping között, persze ez lehet puszta véletlen is. Mindenesetre, csak itt az 1-esben heti 63—65 esküvőt bonyolítanak le, hét végén nem ritka a napi 23—27 szertartás sem. KONTY A SZÖGÖN Hétfőn szünnapot tartanak a színházak, bizo­nyos szórakozóhelyek. Hétfőn az 1. számú Köz­ponti Házasságkötő Teremben is esküvő-szünnap van. A széles szőnyeget porszívózzák, és civil­ben találjuk a legfiatalabb anyakönyvezetőnőt, Szőnyi Erzsébetet is. Így, szőke sófárok-frizurá­­jával, kötött miniruhában olyan, mint egy kis­lány, nincs benne semmi ünnepélyes. — Ilyenkor vállfára teszem a sötét kosztümöt, szögre akasztom a kontyomat. Ez nekem a pihe­nés. — Eredetileg is erre a foglalkozásra készült? — Nem. Zeneművészeti szakiskolát végeztem. Az anyakönyvvezetői szakvizsgát csak később tettem le. Ami a zenét illeti, legalább tanácsot tudok adni a házasulandóknak: kis lemeztárunk­ból mit válasszanak. Általában a Tavaszi zson­gás, Liszt Szerelmi álmok, meg a nászindulók a népszerűek. Egy fiatal pár beat-zenét akart, hoz­ták a magnót. Két perc után ők maguk kapcsol­ták ki. Azt mondták, ehhez a hangulathoz a beat valahogy „ciki”. — Van úgy, hogy az anyakönyvvezető is meg­hatódik? — Egyszer. Egy 70-en felüli pár állt előttem. Gyerekkori szerelem volt, de elszakadtak egy­mástól és 50 évig nem találkoztak. Aztán a bá­csi mégiscsak megkereste a nénit. Alig tudtam végigmondani a beszédet. — Mindig ugyanazt mondja? — Nem. Igyekszem aktualizálni. Lehet, hogy nekem aznap az már a huszadik esküvőm, de annak a párnak mindenképpen az első. — Érte-e már kudarc? — Egyszer. Egy idősebb bácsi azt mondta: minket kedvesem akárki összeadhat, csak maga nem, mert én babonás vagyok, és az a házasság, amit nő köt, az nem tartós. — Volt-e lámpalázas? — Amikor egy volt katolikus papot eskettem. Azt gondoltam, ehhez, ő is ért. Igyekeztem ki­tenni magamért. A végén azt mondta, akár templomban is megállnám a helyem! A beszélgetés itt megszakad. Egy fiú és egy lány állít be. Boldogan szedik elő az iratokat, minden megvan, ami kell, jöhet az esküvő! — Rajtam nem múlik — mondja nekik az anyakönyvvezető. * Arai azt illeti, a boldogság valóban nem az anyakönyvezeten múlik, őszintén kívánjuk a csúcsforgalmi esküvők valamennyi főszereplőjé­nek, hogy az idő igazolja választásukat és bol­dogok legyenek. Ez viszont elsősorban rajtuk múlik. Bedecs Éva ESKÜVŐ-CSÚCSFORGALOM m * -" A srác odaállt Jocó elé. — Ismered az aszódi fülest? Aztán már ütött is. Mi hárman ötfelé sza­ladtunk. Jó delta fejek voltak, úgy nyolcan ki­osztottak volna bennün­ket. Kicsi a világ, bizo­nyára találkozunk még. — Vérzik? — Nem. Csak egy ki­csit dagadt. — Bejön még a csőbe a fej. — Most hová? — Fürdeni. — Nem rossz ötlet, nyomás a Balcsi. A strand dugig volt, a víz szintén. — Beúszunk a bójáig! — Oké! — Nem jössz? — Még nem. Napo­zom. Tegnap érkeztünk vo­nattal, három napot szándékozunk a Balaton mellett tölteni. Jocónak van itt egy haverja, együtt voltak katonák, s meghívta pár napra. Jo­có meg elhívott minket is. Mellettem egy rádió szól, beat-műsort sugá­roz. Bekentem magam olajjal, s kifeküdtem a napra. A gitárszóló óriá­si, jó, hogy nincs itt Se­lejt, mert ezalatt már elrágta volna a plédet. Most belevágott a dob is. Pazar. Értik a témát. A Nap pokolian süt, für­deni kellene. Árnyék ve­tődött rám. — Nem vigyáznál a rádiómra, fürdöm egyet. Felnézek. Egy, lány szólt. — Szívesen. Legalább lesz mit hallgatni. Micsoda alakja van — bámultam meg, amint a víz felé ment. Nekem is kedvem támadt meg­mártózni. A srácokat nem lát­tam sehol, bizonyára jól beúsztak. Jocó prímán úszik, Selejt se gyen­gébb. A víz valóban jó, öröm fürödni benne. Csak ez az átkozott szél ne fújna annyira. Igaz, hogy csak most támadt fel, amikor én bejöttem. Egész jól dönti már a fákat. Még egy kicsit úszkálok, s aztán kime­gyek. Egy hullám az ar­,­comba ver, aztán még egy. Most már nagyok a hullámok, ideje ki­mennem. A parton em­berek szaladnak, bizo­nyára a szél elől. De nem! Ezek mind egyfelé szaladnak, mi történhe­tett? Csak nem a srá­cok? Futás. Az emberek közre fognak valamit, a vízben messze bent egy fölborult vitorlás. Befu­­rakszom. Jocó egy srác mellett térdel, gyengé­den ütögeti az arcát. Se­lejt mellette áll. Intek a szememmel — mi az? — Jocó kihozta. Lo­pott vitorlással ment, majdnem bent maradt. Ránézek a fekvő fiúra — de ismerős! —, Se­­lejtre nézek, bólint, ő is megismerte. A srác már magához tért, ijedten néz körül. Jocó gyengé­den ütögeti az arcát. — Ismered az aszódi fülest, fiú? Sümegi László Szombathely, Éden Gyula t. 4. 70/33­0 MAGYAR IFJÚSÁG KÉPES ÉS KÉPTELEN NYÁRI KALANDOK ÉPÍTŐTÁBOR KOMPLETT ÁTADÁS — A gólyát a budapesti Állatkertből hoztuk ... A partról odahallat­­szott a békák brekegése meg az egyik Beatles-le­­mez valamelyik táskará­dióból. Végigdőlt a nyug­ágyon és hosszan, fi­gyelmesen nézte az előt­te meredező, ipszilon alakú fát, ami egy óriási gyerekcsúzlira hasonlí­tott, s közben a körmé­vel a mosdótál alján do­bolta a Beatles-szám rit­musát. A partról napolaj-, lán­­gos- és halszagot kevert az orrába a fel-felélén­­külő szél. Nem tudott örülni az ipszilonjának, pedig ő fedezte fel és so­káig nézegette, nem a mások mosolyának, nem a jó időnek, zavarta a lángosszag, a mosdótál meg minden. Elhatároz­ta, kiszedi az asztalból, bedugja az ágy alá, de nem­ tette. A parton jöttek meg mentek az emberek, akik pirosak voltak, mint gumimatracaik má­sik fele, és halszagúak, akár a Balaton. Csendesült a szél. Fe­lejteni jött ide, meg ki­kapcsolódni, amikor ott­honról elindult, arra gondolt, talál majd itt egy belevaló kis társa­ságot, jókedvű fiúkat és lányokat, egy csomó esti programot és csak azzal kell majd törődnie, hogy mit vegyen fel és az olyan jó érzés, de egy valamit tudott­ felejteni, hiába is akar, sosem tud. Mindezek helyett hal­­szagú unalom, folytonos déli tespedtség, a vége­láthatatlan országút két partján futó kavicssző­nyeg, néhány vasúti sín­pár és egy csomó ön­magába visszatérő köz­ember várta, meg a há­zaspár az asztaluknál, akik közül a férfi min­dig azzal szekírozta a nőt, hogy már megint keveset eszik. Úgy érezte, hogy ezen az üdülőhelyen nem is él senki, az emberi szót is csak az időnként fel­bomló táskarádiók ezrei árasztják felé, és itt nincs is több üdülő, csak a SZOT, meg a Fém­munkás. Megpróbálta összerakni az emlékeit. Egészen érdekes dolgok sültek ki belőle. A kultúros lány a len­gyel idegenvezetőt, Dor­kát juttatta az eszébe. Tegnap este indítványo­zott valami közös játék­félét, ugyanúgy, mint annak idején a cseh lány a Tátrában. Itt is kör­beültek játszani, de ez az egész olyan izzadt­­ságszagú erőlködésnek tűnt a szemében. A vé­gén már minden móká­­zás nélkül osztották ki a zálogokat, mert a kul­túros unta az egészet. A Tátrában nem un­ták és Varsóban is ér­dekesebb­­volt minden. Jobb híján tovább néz­te az ipszilonját. Sze­retett volna beszélgetni vele, elmondani neki egy történetet — vagy megérti, vagy nem — egy történetet, a fiúról, akinek még nem is olyan régen megírta, még meg is táviratozta, hogy ne találkozzanak. Soha töb­bet az életben, pedig na­gyon közel érezte ma­gát hozzá és talán már el sem tudta képzelni az életét nélküle. Még, aznap, ahogy írt neki, megbánta az egé­szet, de a fiú már nem hitt neki többet. Egy szirupos kis emlékvers csengett vissza újra meg újra a fülébe! „A sze­retet aranyfonál, mely ha egyszer elszakad, összekötni lehet ugyan, de a csomó megmarad.” Azután a „Csak várj!” kezdetű sláger dallama és szövege, amit akkor hallott először, amikor együtt voltak a klub­ban és a közönség tom­bolt ezért a számért. Akkor tervezték egy­formára a nyarukat. És azután adta fel azt a bizonyos levelet és a táv­iratot, amit vagy felad­ni, vagy pedig megbánni volt kár, de úgy érezte, mindenképpen kár volt érte, mert amióta meg­hallja azt a dalt a rá­dióban, mindig szoron­gatni kezdi valami a torkát és üldözni a né­hány soros emlékvers, a pesti Városliget, a lige­ti séták, a fények a kör­úti pocsolyákban, a fiú kedves arca és az a megmondhatatlanul sok minden, ami hozzáfűz­te őt. És nincs azóta a szá­mára senki és semmi, a társaságok se érdeklik, csak ez az egy, ipszilon­­fa. — Te soha nem fogsz ide jönni, de a lemezt mindig hallom, pedig ha itt volnál, megmutat­nám a síneket, a vasúti felüljárót, a rózsákat, az ipszilonfámat, meg min­dent, ami számomra olyan nagyon kedves. „Csak várj!, várnod kell...” „Úgyis vissza­jövök ...” Szeretlek! Szeress! Ez az én fám! A tiéd is! Az ipszilon alakú... Már nem süt a sze­membe a nap. Reggel óta itt ülök, egy dél­előtt nem hosszú idő, he­tek óta itt ülök, egy hét nem hosszú idő, évek óta itt ülök. Egy év nem hosszú idő, csak az ip­­szilonfa árnyékában. Csikós Tóth Judit AZ IPSZILONFA ÁRNYÉKÁBAN

Next