Magyar Ifjúság, 1970. május-augusztus (14. évfolyam, 17-34. szám)
1970-08-21 / 33. szám
A farmeres fiú kézen fogva húzza maga után a lányt. Az íróasztal előtt megtorpannak. Itt már a lány a bátrabb. — Az a helyzet, hogy házasodni szeretnénk ... — Semmi akadálya — mosolyog bátorítóan az anyakönyvvezető. — Megállapodunk az időpontban, elhozzák a két személyi igazolványt, befizetik csekken a 300 forintot, ha más kerületben laknak... — De mi Szekszárdról jöttünk, és bizonyos körülmények miatt otthon nem esküdhetünk — mondja a vőlegény. — Kár — töpreng az anyakönyvezető —, hiszen ott is van szép tanácsháza, és az utazás nyilván fárasztó a kedves örömszülőknek is. — Hiszen éppen erről van szó! Más se hiányzik csak, hogy az anyuék megtudják ... SZERELEM HELYETT „VÉNEK TANÁCSA” Ami a házasságkötést illeti, az utóbbi évtizedekben nagyot fordult a világ. Mert mi is volt régen? Egy 1930-as, néprajzzal foglalkozó kiadványban például ezt olvashatjuk: „A szülők vagy a vének tanácsa elérkezettnek látván a megházasítás idejét, kiszemelik a lányt és azt a fiatalok tudta nélkül meg is kérik. A fiatalok, sokszor csak az eljegyzés napján látják először egymást. S ha netán lázadoznak is a szülői elhatározás ellen, idővel beletörődnek rendesen." A hajdani világból való esküvővel kapcsolatos kifejezéseket, mondásokat: föld a földhöz házasodik, hozomány, kaució, háztűznéző, mesalliance, frigyláda stb, stb. a maiak már alig, vagy egyáltalán nem ismerik. Egyéb szempontok helyett előtérbe került a szerelem, a házasulandók kölcsönös vonzalma. Milyen is egy mai esküvő? Például ilyen: „VÉGEM VAN! NEVETNI FOGOK!” Helyszín: 1. sz. Központi Házasságkötő Terem. Idő: 1970. augusztusának egyik péntek déli f,1 órája. A hőmérő 35 fokot mutat árnyékban. A vőlegény vállas, magas, karján a menyaszszony, karcsú és 17 éves. A lány hajában gyöngyök, lábához hófehér uszály borul. Bemutatkozik : — Még fél óráig Berliner Éva vagyok. — Aztán? — Aztán Tasnádi Péterné. A vőlegényem 20 éves, raktáros. Egy időben a Honvédban súlyemelő is volt. Ez ugye, meglátszik az alakján? Én női szabó vagyok. A násznép lesi az ajtót. A ceremóniamester egymás mellé állítja izgatott interjúalanyaimat és miközben az uszály ráncait rendezgeti, gyors tanácsokat osztogat. — Az anyakönyvbe már asszonynevet tessék írni. A házastársak felszólításra csókkal üdvözlik egymást... A menyasszony kétségbeesetten néz a férjjelöltre: — Végem van! Érzem, hogy nevetni fogok. Az ünnepélyes zene hullámai elárasztják a termet, az ablakokat becsukják. A rokoni arcokon nem tudni, veríték vagy könny csorog. Az anyakönyvezető ünnepélyes és barátságos. Szőke kontyán ragyog a falikarok fénye. Két halk „igen”, és máris elhangzik: — Önöket a Magyar Népköztársaság törvényei értelmében házastársaknak nyilvánítom. A szavakra nehéz odafigyelni: „életre szóló szövetség ...a házasságban tűrni, engedni...”, „ha önökhöz is bekopogtat minden házasság értelme,, a gyermek ...” Az aláírásnál a szép uszály kicsit útban van. Ismét árad a zene, villognak a vakulámpák fényei, mindenki nevet, örül, csókok, gratulációk, ölelések. — Gratulálunk — állítjuk meg egy pillanatra az örömszülőket. — Nagyon boldogok vagyunk — nyilatkozik a mama —, a kislány gyönyörű és rendes is. Láthatta, mennyire szeretik egymást, alig akarták abbahagyni a házastársi csókot. — Régóta ismerik már egymást a fiatalok? — Hát, ami azt illeti, nem túlzottan. Úgy négy vagy öt hete ... DIVAT A ROMANTIKA Ha az egészen fiatalok nem is, de az idősebbek még emlékeznek arra a 15—20 ével ezelőtti időre, amikor a nők célszerű rövidre nyírt hajjal, meglehetősen egyforma holmikban, például szürke kaskaszoknyákban és piros pulóverben jártak. Ezekben a puritán években a házasságkötésekhez sem kívántak különösebb ceremóniát az emberek. Az utcáról fogott tanúkkal ugrották át a tanácsházára, ha volt egy szabad félórájuk. Kifejezetten régimódi dolognak számított akkoriban, ha valaki fátylasan, hosszú ruhában jelent meg a hivatalos küllemű tanácsi szobában. Tizenöt éve, amikor megnyílt az 1. számú Központi Házasságkötő Terem, még szinte csalogatni kellett a félénk párokat. Bezzeg mostanában! Ma már divat a romantika, a loknikontyok, a csipke, a fodor, és divat a nagy esküvő is. A többlet persze nemcsak az a bizonyos befizetendő 300 forint. A ruhák, a meghívók, a díszebéd, mind-mind kiadás, de úgy látszik, nem sajnálják, mert a két központi teremben olyan a zsúfoltság, hogy Budán építik már a harmadikat is. Karácsonyt, húsvétot és más több napos ünnepet leszámítva, augusztusban van az esküvőcsúcsforgalom. Egyesek összefüggést látnak e tény és a májusi pályásdömping között, persze ez lehet puszta véletlen is. Mindenesetre, csak itt az 1-esben heti 63—65 esküvőt bonyolítanak le, hét végén nem ritka a napi 23—27 szertartás sem. KONTY A SZÖGÖN Hétfőn szünnapot tartanak a színházak, bizonyos szórakozóhelyek. Hétfőn az 1. számú Központi Házasságkötő Teremben is esküvő-szünnap van. A széles szőnyeget porszívózzák, és civilben találjuk a legfiatalabb anyakönyvezetőnőt, Szőnyi Erzsébetet is. Így, szőke sófárok-frizurájával, kötött miniruhában olyan, mint egy kislány, nincs benne semmi ünnepélyes. — Ilyenkor vállfára teszem a sötét kosztümöt, szögre akasztom a kontyomat. Ez nekem a pihenés. — Eredetileg is erre a foglalkozásra készült? — Nem. Zeneművészeti szakiskolát végeztem. Az anyakönyvvezetői szakvizsgát csak később tettem le. Ami a zenét illeti, legalább tanácsot tudok adni a házasulandóknak: kis lemeztárunkból mit válasszanak. Általában a Tavaszi zsongás, Liszt Szerelmi álmok, meg a nászindulók a népszerűek. Egy fiatal pár beat-zenét akart, hozták a magnót. Két perc után ők maguk kapcsolták ki. Azt mondták, ehhez a hangulathoz a beat valahogy „ciki”. — Van úgy, hogy az anyakönyvvezető is meghatódik? — Egyszer. Egy 70-en felüli pár állt előttem. Gyerekkori szerelem volt, de elszakadtak egymástól és 50 évig nem találkoztak. Aztán a bácsi mégiscsak megkereste a nénit. Alig tudtam végigmondani a beszédet. — Mindig ugyanazt mondja? — Nem. Igyekszem aktualizálni. Lehet, hogy nekem aznap az már a huszadik esküvőm, de annak a párnak mindenképpen az első. — Érte-e már kudarc? — Egyszer. Egy idősebb bácsi azt mondta: minket kedvesem akárki összeadhat, csak maga nem, mert én babonás vagyok, és az a házasság, amit nő köt, az nem tartós. — Volt-e lámpalázas? — Amikor egy volt katolikus papot eskettem. Azt gondoltam, ehhez, ő is ért. Igyekeztem kitenni magamért. A végén azt mondta, akár templomban is megállnám a helyem! A beszélgetés itt megszakad. Egy fiú és egy lány állít be. Boldogan szedik elő az iratokat, minden megvan, ami kell, jöhet az esküvő! — Rajtam nem múlik — mondja nekik az anyakönyvvezető. * Arai azt illeti, a boldogság valóban nem az anyakönyvezeten múlik, őszintén kívánjuk a csúcsforgalmi esküvők valamennyi főszereplőjének, hogy az idő igazolja választásukat és boldogok legyenek. Ez viszont elsősorban rajtuk múlik. Bedecs Éva ESKÜVŐ-CSÚCSFORGALOM m * -" A srác odaállt Jocó elé. — Ismered az aszódi fülest? Aztán már ütött is. Mi hárman ötfelé szaladtunk. Jó delta fejek voltak, úgy nyolcan kiosztottak volna bennünket. Kicsi a világ, bizonyára találkozunk még. — Vérzik? — Nem. Csak egy kicsit dagadt. — Bejön még a csőbe a fej. — Most hová? — Fürdeni. — Nem rossz ötlet, nyomás a Balcsi. A strand dugig volt, a víz szintén. — Beúszunk a bójáig! — Oké! — Nem jössz? — Még nem. Napozom. Tegnap érkeztünk vonattal, három napot szándékozunk a Balaton mellett tölteni. Jocónak van itt egy haverja, együtt voltak katonák, s meghívta pár napra. Jocó meg elhívott minket is. Mellettem egy rádió szól, beat-műsort sugároz. Bekentem magam olajjal, s kifeküdtem a napra. A gitárszóló óriási, jó, hogy nincs itt Selejt, mert ezalatt már elrágta volna a plédet. Most belevágott a dob is. Pazar. Értik a témát. A Nap pokolian süt, fürdeni kellene. Árnyék vetődött rám. — Nem vigyáznál a rádiómra, fürdöm egyet. Felnézek. Egy, lány szólt. — Szívesen. Legalább lesz mit hallgatni. Micsoda alakja van — bámultam meg, amint a víz felé ment. Nekem is kedvem támadt megmártózni. A srácokat nem láttam sehol, bizonyára jól beúsztak. Jocó prímán úszik, Selejt se gyengébb. A víz valóban jó, öröm fürödni benne. Csak ez az átkozott szél ne fújna annyira. Igaz, hogy csak most támadt fel, amikor én bejöttem. Egész jól dönti már a fákat. Még egy kicsit úszkálok, s aztán kimegyek. Egy hullám az ar,comba ver, aztán még egy. Most már nagyok a hullámok, ideje kimennem. A parton emberek szaladnak, bizonyára a szél elől. De nem! Ezek mind egyfelé szaladnak, mi történhetett? Csak nem a srácok? Futás. Az emberek közre fognak valamit, a vízben messze bent egy fölborult vitorlás. Befurakszom. Jocó egy srác mellett térdel, gyengéden ütögeti az arcát. Selejt mellette áll. Intek a szememmel — mi az? — Jocó kihozta. Lopott vitorlással ment, majdnem bent maradt. Ránézek a fekvő fiúra — de ismerős! —, Selejtre nézek, bólint, ő is megismerte. A srác már magához tért, ijedten néz körül. Jocó gyengéden ütögeti az arcát. — Ismered az aszódi fülest, fiú? Sümegi László Szombathely, Éden Gyula t. 4. 70/330 MAGYAR IFJÚSÁG KÉPES ÉS KÉPTELEN NYÁRI KALANDOK ÉPÍTŐTÁBOR KOMPLETT ÁTADÁS — A gólyát a budapesti Állatkertből hoztuk ... A partról odahallatszott a békák brekegése meg az egyik Beatles-lemez valamelyik táskarádióból. Végigdőlt a nyugágyon és hosszan, figyelmesen nézte az előtte meredező, ipszilon alakú fát, ami egy óriási gyerekcsúzlira hasonlított, s közben a körmével a mosdótál alján dobolta a Beatles-szám ritmusát. A partról napolaj-, lángos- és halszagot kevert az orrába a fel-felélénkülő szél. Nem tudott örülni az ipszilonjának, pedig ő fedezte fel és sokáig nézegette, nem a mások mosolyának, nem a jó időnek, zavarta a lángosszag, a mosdótál meg minden. Elhatározta, kiszedi az asztalból, bedugja az ágy alá, de nem tette. A parton jöttek meg mentek az emberek, akik pirosak voltak, mint gumimatracaik másik fele, és halszagúak, akár a Balaton. Csendesült a szél. Felejteni jött ide, meg kikapcsolódni, amikor otthonról elindult, arra gondolt, talál majd itt egy belevaló kis társaságot, jókedvű fiúkat és lányokat, egy csomó esti programot és csak azzal kell majd törődnie, hogy mit vegyen fel és az olyan jó érzés, de egy valamit tudott felejteni, hiába is akar, sosem tud. Mindezek helyett halszagú unalom, folytonos déli tespedtség, a végeláthatatlan országút két partján futó kavicsszőnyeg, néhány vasúti sínpár és egy csomó önmagába visszatérő közember várta, meg a házaspár az asztaluknál, akik közül a férfi mindig azzal szekírozta a nőt, hogy már megint keveset eszik. Úgy érezte, hogy ezen az üdülőhelyen nem is él senki, az emberi szót is csak az időnként felbomló táskarádiók ezrei árasztják felé, és itt nincs is több üdülő, csak a SZOT, meg a Fémmunkás. Megpróbálta összerakni az emlékeit. Egészen érdekes dolgok sültek ki belőle. A kultúros lány a lengyel idegenvezetőt, Dorkát juttatta az eszébe. Tegnap este indítványozott valami közös játékfélét, ugyanúgy, mint annak idején a cseh lány a Tátrában. Itt is körbeültek játszani, de ez az egész olyan izzadtságszagú erőlködésnek tűnt a szemében. A végén már minden mókázás nélkül osztották ki a zálogokat, mert a kultúros unta az egészet. A Tátrában nem unták és Varsóban is érdekesebbvolt minden. Jobb híján tovább nézte az ipszilonját. Szeretett volna beszélgetni vele, elmondani neki egy történetet — vagy megérti, vagy nem — egy történetet, a fiúról, akinek még nem is olyan régen megírta, még meg is táviratozta, hogy ne találkozzanak. Soha többet az életben, pedig nagyon közel érezte magát hozzá és talán már el sem tudta képzelni az életét nélküle. Még, aznap, ahogy írt neki, megbánta az egészet, de a fiú már nem hitt neki többet. Egy szirupos kis emlékvers csengett vissza újra meg újra a fülébe! „A szeretet aranyfonál, mely ha egyszer elszakad, összekötni lehet ugyan, de a csomó megmarad.” Azután a „Csak várj!” kezdetű sláger dallama és szövege, amit akkor hallott először, amikor együtt voltak a klubban és a közönség tombolt ezért a számért. Akkor tervezték egyformára a nyarukat. És azután adta fel azt a bizonyos levelet és a táviratot, amit vagy feladni, vagy pedig megbánni volt kár, de úgy érezte, mindenképpen kár volt érte, mert amióta meghallja azt a dalt a rádióban, mindig szorongatni kezdi valami a torkát és üldözni a néhány soros emlékvers, a pesti Városliget, a ligeti séták, a fények a körúti pocsolyákban, a fiú kedves arca és az a megmondhatatlanul sok minden, ami hozzáfűzte őt. És nincs azóta a számára senki és semmi, a társaságok se érdeklik, csak ez az egy, ipszilonfa. — Te soha nem fogsz ide jönni, de a lemezt mindig hallom, pedig ha itt volnál, megmutatnám a síneket, a vasúti felüljárót, a rózsákat, az ipszilonfámat, meg mindent, ami számomra olyan nagyon kedves. „Csak várj!, várnod kell...” „Úgyis visszajövök ...” Szeretlek! Szeress! Ez az én fám! A tiéd is! Az ipszilon alakú... Már nem süt a szemembe a nap. Reggel óta itt ülök, egy délelőtt nem hosszú idő, hetek óta itt ülök, egy hét nem hosszú idő, évek óta itt ülök. Egy év nem hosszú idő, csak az ipszilonfa árnyékában. Csikós Tóth Judit AZ IPSZILONFA ÁRNYÉKÁBAN