Magyar Ifjúság, 1970. május-augusztus (14. évfolyam, 17-34. szám)

1970-08-21 / 33. szám

CSILLAG KERÜLT A VÁLL-LAPRA Csillag került a váll-lapra. Tiszti csillag. Az Országház előtti téren először láthatják ezekkel a váll-lapokkal a fiúkat az apák, meny­asszonyok és testvérek. A Kossuth téri katonai ünnepség az alkotmány napjának új színt, a tisztavatásnak pedig nagyobb ünnepélyességet kölcsönöz. Csillag került a váll-lapra. Négy esztendő kemény munkája, tanulása, gya­korlása, vizsgadrukkja és vizsgaeredménye hozta meg a Kossuth Lajos Katonai Főiskola most végzett növendékeinek új csillagjait is. Életútjaik az ország különböző részeiből futot­tak itt össze, hogy most ismét szétváljanak. Kismándor Béla komlói bányász fia, Biró László szülei a böjti termelőszövetkezetben dolgoznak, Bánfi József édesapja motorszerelő, édesanyja a HÓDIKÖT-ben dolgozik Hódmezővásárhelyen. Sá­­sik László a Somogy megyei Nágócsról jött, Mor­vai István Angyalföldről, Piószeghy János Nyír­egyházáról ... Van köztük, aki már gyerekkorában eljegyezte magát a katonasággal, más — mint Bíró László — egy növendék toborzó beszédének hatására je­lentkezett, vagy — mint Kismándor Béla — csa­ládi hagyományt követett (ő az ötödik tiszt a családban), s olyan is akad, aki sorkatonaként választotta a katonai, a tiszti pályát. Tisztnek lenni — nemes hivatás. E hivatás szeretete s tudata sugárzik minden szavukból. PIÓSZEGHY JÁNOS­ ­neve mellé tegyük mindjárt a rendfokozatot is: főhadnagy. Nyolcszoros kiváló, valameny­­nyi félév végén elnyerte ezt a címet. •­­ Amikor jelentkeztem, csak arra gondoltam, jól kell szerepelnem, de erről álmodni sem mertem. Azután az első, a második, a harmadik félév végén is egymás mellé sora­koztak az ötösök ... Életútja nem egyenesen ve­zetett a Kossuth Főiskola padjaiba.. — Nyíregyházán, a Vasvári Pál Gimnáziumban érettségiz­tem, azután dolgozni mentem. Bevonultam katonának, s ha­marosan feltaláltam magam a hadseregben. Az akkor bon­takozó „kiváló” mozgalom is tetszett. Az első év végére „kiváló” lettem, s jutalomból — leszereltek. Irány: haza. Én idejöttem. Tehát öt éve „kiváló” kato­na egyházamban. Ritka tel­jesítmény! — Rengeteg tanulás, le­mondás van mögötte. De megéri! Műszaki tiszt lettem, s felsőfokú „civil” műszaki végzettséget is szereztem. Ré­gebbi és újabb vágyam — együtt teljesült. Valamikor műszaki pályára vágytam, sorkatonaként pedig a tiszti­re, s most együtt értem el mind a kettőt. Sőt, itt a hadseregben olyan műszaki ismereteket szerezhet az em­ber, amihez foghatót másutt aligha: gépek sokaságával kell megismerkedni, nem le­het senki egyetlen szakág be­skatulyázott specialistája... — Társaimnak segíteni, ve­lük konzultálni — ez is szép feladat. S nemcsak mint nö­vendék szakaszparancsnok vé­geztem ilyen munkát, hanem KISZ-megbízatásból is. Jóleső érzés olyan munkát végezni, olyan hivatást teljesíteni, amit szeret az ember ... (Ősz hajú ezredes, a tanszék vezetője lépett mellém a be­szélgetés végén: „Nem szere­tem a nagy szavakat — kezd­te —, de Piószeghy ízig-vérig katona, igazi parancsnoktí­pus, végtelenül szorgalmas, ta­pasztalt parancsnokként vála­szol a kérdésekre, szereti fegyvernemét, segítőkész, olyan adottságokkal rendel­kezik, amilyeneket ritkán le­het egy emberben megtalálni. Jól megérdemelt jutalomüdü­lése után a fiatal növendékek nevelésében kap majd fel­adatot”.)­­ MORVAI ISTVÁN most már hadnagy — a pán­célos tanszék kedvence volt. Hatszoros élenjáró (tehát hat félév végén nem kapott rosz­­szabb jegyet az államvizsga­­tárgyakból a négyesnél, s át­laga is ennél magasabb volt), s rendkívül vidám ember, An­gyalföldi. Édesapja a Láng Gépgyárban dolgozik. — Valamikor gyermekkorá­ban katonásdit kezd játszani mindenki. Van, aki ezt később abbahagyja, elfelejti. Én nem tudtam és nem is akartam sem abbahagyni, sem elfelej­teni. Már gyermekkoromban katona akartam lenni, s nem titkoltam ezt a középiskolá­ban, az épületgépészeti tech­nikumban sem. Sőt azt sem, hogy nem is akármilyen ka­tona, hanem harckocsizó! Emiatt volt is aztán vitám a felvételikor. Mint épületgépész technikust mindenáron a mű­szakiakhoz akartak felvenni. Akkor azt mondtam: ha nem lehetek páncélos, visszalépek. (A tanszékvezető helyettese éppen e szavaknál pillant be a KISZ-klubba, s rábólint Morvai István szavaira. An­nak idején ő volt a beszélge­tőpartnere .. . Nem bánta meg, hogy hallgatott, a fiatalember szavára.) — Csodálatos dolog a harc­kocsi, ez az acélkolosszus. Vezetni, bánni vele hihetetle­nül jó érzés, ezt csak az érez­heti, tudhatja, aki már meg­próbálta. A páncélos a maga harmincegynéhány vagy még több tonnájával — igazi ha­talom. Aki benne ül, vezeti, irányítja, azt tisztelni kell... Gyerekkorom óta bámultam, s most birtokomba vehetem. Nem is adtam ki a kormányt a kezemből, amikor csak vá­lasztani lehetett, ki mit csi­náljon a gyakorlaton ... Sőt, egy kicsit már sajnálom is, hogy tiszt lettem, mert így kevesebbet vezethetek ... A friss tiszti váll-lap mögött ott van még a növendék, sőt a régi angyalföldi srác ... — Persze maga a katona­élet is vonzott. Most négy év után elmondhatom: érdemes volt jelentkezni. Igaz, azóta megváltozott sok minden kö­rülöttem, s elképzelésem is a hadseregről. Más dolog tizen­nyolc évesen — vagy még fiatalabban — nézni, hogy a katona mit csinál, s megint más — csinálni azt. Hogy miért sikerülhettek mindig olyan jól a vizsgát? — A vizsgához szerencse is kell, de azért nem árt tanul­ni sem, s főleg tudni, mit vár az ember magától, s mit vár­nak tőle. Ezek már a tisztté érett ember szavai. Azé a fiatal tiszté, aki tudja, milyen fel­adat vár rá a csapatnál. Csillag került a váll-lapra. Miközben a tér a fiatal tiszteket üdvözli, ün­nepli — a tanárokról, a parancsnokokról sem feled­kezhetünk meg. Beliczky László tisztről például, aki egy vasárnap reggel — hosszú éjszakai utazás után is — bement konzultálni az államvizsgára készülő növendékekkel. S a többiekről, köztük Babos Ist­vánról, Sverdeczky Andrásról, Agócs Gyuláról, Ba­latoni Józsefről, Mészár Lászlóról, akik mint fő­tanárok, tanárok, tanszékvezetők vagy osztályfőnö­kök, mind-mind kellemes emlékekkel gazdagították növendékeiket. Róluk, s a most épülő-szépülő főiskoláról (amikor elkészül, bármelyik polgári főiskolával vetekszik majd a felszerelése, berendezése), a hadsereg mind korszerűbb fegyverzetéről és technikájáról is szót kell ejteni az ünnepi pillanatokban. Ennek a fegyverzetnek, technikának lesznek mes­teri kezelői s beosztottjaik nevelői a felsorakozott fiatal tisztek, akik időnként még oda-oda sandíta­nak vállukra. Csillag került a váll-lapra. Baktai György 70/334MAGYAR IFJÚSÁG »Kinek István király orrát, fülét levágatta, az megtanulta, mint kell tisztelni a Másét, és bélyeges lett élethossziglan, mert ama szokatlan és kegyetlen új törvény telt be rajta, mely tilalomfát állított a múltnak...« AZ IGAZI ISTVÁN KIRÁLY » E­ mlékszem még: a negyvenes évek elején elemi is­kolai olvasókönyvünk egyik lapjáról galambősz, koronás férfiú mosolygott ránk. Nyílt, már-már angyalian naiv tekintetéből szinte sugárzott a jó­ság. Szent István — mutatta be őt a tömörségében fenséges képaláírás és a rajz valóban szentet ábrázolt. Elomló vonású, meleg szemű szentet__ Ez a szent szemrebbenés nélkül négyeltette fel Kop­pányt, végeztette ki A­j­t­o­n­y­t, nagybátyját, Gyulát pedig „csak” száműzte erdélyi székhelyéről. Orrát, fülét vá­gatta le annak, aki más — akármilyen csekély — javának eltulajdonítására vetemedett. Kegyetlen volt? Az igazi humánum nem azonos a so­káig hirdetett krisztusi béketűrő szelídséggel. A nagy tár­sadalmi változások tudatos munkálói éppoly könyörtelenek, ha kell, mint amilyen emberségesek, ha lehet. A sokak ér­dekében könyörtelenek az egyesekkel. A milliók érdekében a százakkal, ezrekkel. Államalapító királyunk következetes kérlel­­hetetlensége is ebből fakadt. Nem lehetetlen, hogy a lázadó pogányvezér, Koppány felnégyeltetése köz­ben neki is össze kellett préselnie a fogát! ! A pontos dátum Ismerkedjünk egy ki­csit vele. Kereken ezer esztendeje született. Ke­reken? De minderről szóljon inkább Dr. Elekes Lajos egyetemi tanár, az ELTE középkori történeti tan­székének vezetője: — Már az is érdekes, hogy az idén beszélünk István születésének mil­lenniumáról, ugyanis a 970-es év szinte az egyet­len, amely szóba sem jön a különböző forrásokban. Kézai krónikája a 967-es esztendőt jelöli meg Ist­ván születési éveként, a

Next