Magyar Ifjúság, 1970. szeptember-december (14. évfolyam, 35-51. szám)

1970-09-04 / 35. szám

380OOO Közel négy órát álltam, illetve üldögéltem a kis Trabantban. Várakoz­tam. Július eleje volt, rekkenő hőség. A kocsi egy fa alatt állt az út szélén, így csak az egyik oldalon lehetett ajtót nyitni. Ha lehet, ez még csak fokozta a fülledtsé­get. A kis falu csendes és nyugodt volt. A rekkenő hőségben az emberek nem nagyon mutatkoz­tak. Legtöbben dolgoz­tak, ki a határban, ki pedig a városban. Az ott­hon maradott öregek és fiatalok is inkább behú­zódtak a hűvös szobába, varrogattak vagy éppen a kicsiny gyerekekre vi­gyáztak. Még az ebédfő­zés is elmaradt. Több­nyire délután — amikor enyhült a meleg — kezd­tek a főzéshez. Az utca néptelen és kihalt. Csak a nagy gép­kocsiforgalom meg a szemtelen jegyek nem hagyják az embert nyu­godtan olvasni, na és természetesen a nagy hő­ség. Forgalom? Igen. For­galmat és port csinálnak ezek a hatalmas ZIL-ek, amelyek mint hatalmas tankok suhannak el az ember mellett, öt-hat percenként húznak el mellettem a közeli kő­bányától az útépítésig és vissza. Húzhatnak és suhanhatnak, hiszen üres az utca. Mégis az egyik gyorshajtás áldozatot kö­vetelt. A fiatal mama négy fiával az útszéli árokban böngészett, a gyerekek kissé lemaradtak. Eperfa hajlott föléjük, és az epercsemegét élvezettel ették. Talán még hűsí­tette is őket. Egy gyors gondolatvál­tás, és a mama máris el­indult keresztül az úton a másik oldalra. Ott is volt egy eperfa. Három fia minden kérés nélkül vele tartott. De a negye­dik nem! És ez okozta a tragédiát. Közvetlenül a Trabant előtt állt a kicsi. Észrevette, hogy oltal­­mazója és testvérei már a másik oldalon vannak. Hirtelen támadt benne is a gondolat, mint imént az anyjában, és igyeke­zett át az úton. De hogy? Gondolko­dás és körültekintés nél­kül. Hórukk! És már ro­hant is. — Vigyázz, te! — or­dítottam, de már késő volt. Jött a ZIL, körül­belül 70-es tempóban. A sofőr figyelme is csök­kent egy kicsit. — Ilyen melegben, főleg ha for­galom sincs, és eléggé egyhangú az út és a táj — ez előfordul. Sajnos. Az apróság szinte ész­revétlenül ért az útra. Úgy találkoztak, hogy azt csak én, a kissé tá­volabbról szemlélődő lát­hattam. Maga a kicsi is csak akkor kapott észbe, ami­kor már késő volt. A ha­talmas, teherrel megra­kott kocsi kerekei szinte akadály nélkül gördül­tek át rajta. Gyenge a szívem! Pillanatra be­hunytam a szemem, így csak azt láttam, hogy porfelhőbe burkolva el­tűnik az autó, és a ka­tasztrófát észre sem ve­szi. A baleset azonban nem sok fájdalmat okozha­tott. A laposra nyomott virgonc azonnal kimúlt. A tyúkmama visszafor­dult, szétnézett, s mint aki jól végezte dolgát, tovább kaparászott ma­radék három csibéjével. Feküdtem a füvön. Jó fű volt, hosszú, sima, fénylő. A strand tele volt, mint minden vasárnap. Fejemet a csuklómra tá­masztottam, és tulajdon­képpen figyeltem. Érde­kes volt innen alulról: elöl lábak mentek, hát­rább combok és a me­dencénél már egész em­berek. Úgy tetszett, hogy akik elöl mennek, azok­nak nincs törzsük. Lusta voltam megnézni, iga­zam van-e. Elzsibbadtam. Felká­szálódtam és elindul­tam a medence mel­lett. Sokan küzdöttek a vízben, csúnya víz volt, valami gusztus­talan keveréke a sár­gának és zöldnek, átha­tolhatatlan kemény, bu­ta víz. Úgy tűnt, hogy a benne fürdő emberek is hozzá lesznek hasonlók. Kopaszodó szemüveges habzsolta a vizet, kis srácok viháncoltak, ug­ráltak — talán primitív asszociáció, de itt mintha világosabb lett volna a víz. Szemtelenül szemez­tem a sarokban evickélő amazonnal. Mentem to­vább. Lefröcsköltek. Atyaian pózoló hangon: — Gyermekem, ál­lítsd le magad! A vízhez fordultam, a gyermeknek feltűnően szép szeme volt, és lej­jebb sem adta alább. — Tessék? — kérdez­get. — Hogy hívnak? — Mi közöd hozzá? (Hű, de durva.) — Csak nem szólít­­gathatlak életem végéig per te?! — Igaz — mondta nem nagy meggyőződés­sel. — Nna, ugye. Péter. — Szilvia. Kimászott. Előző hipo­tézisem helytállónak bi­zonyult. — Kedves, hogy ki­kászálódtál a kedve­mért. — Nem a kedvedért... — Na, persze. Kijössz holnap? — Dolgozom. Fél né­gyig dolgozom. — Helyes, négyre ott­hon vagy, fél perc, míg átöltözöl... Hol laksz? — Megmodta. — Na, ez körülbelül ötszáz, jó, le­gyen hatszáz méter, az maximum hatvan má­sodperc — a hátszelet nem is számítjuk — szó­val gyakorlatilag négy óra öt perckor itt vagy. Elnevette magát. — Jó, kijövök. — Akkor holnap el is mehetünk valahová, ma nem érek rá. — Miért? — kérdezte élesen, az újonnan hódí­tottak keménységével. — Randevúm van. — Nahát ez ... — kezdte felháborodottan. — Várj, kicsi. (Gyor­san kellett beszélnem, nehogy elfusson.) Azt belátod, hogy egy lányt nem szabad becsapni. — Bólintott. — Gondolj utána, ha egyszer már megbeszéltem, el kell mennem, csak nem vá­gom át?! — és erkölcs­­nemesítően felvontam a szemöldököm. Megfogtam az állát. A tenyerembe bólintott egy bizonytalant. — Megyek. — szólt. — Jó. — Lehajoltam és csendesen megcsókol­tam. Akkor már tudtam, hogy a vonat tizenkettő ötvenötkor indul. Sze­rencsére, teszem hozzá, ilyen kalandoknak nin­csen jóízű folytatása, csak a poén kedvéért kezdem, egy szellemes mosolyért vagy félmon­datért, s ha jó napom van, egészségesen be is tudom fejezni. Ma befe­jeztem.* Kis strandköpeny volt rajta, rövid, combtőig érő, lábát egymáson át­vetve lóbázta. Furcsa-sű­rű, kissé hullámos haja szorosan simult a fejé­hez. Kicsi a keze, kicsi a lába. Már nagyon soká néz­hettem, mert felemelte a fejét a nagy fekete könyvből, és csodálkozva rám nézett. Nagy és na­gyon kék szeme volt. El­fordultam és megindul­tam a medence szegé­lyén. Körbejártam a vi­zet, és megint nála vol­tam. Néztem, tudtam, hogy tudja. Felemelte azt a két szép kéket. És me­gint nem jutott eszembe semmi. Idétlen dolog. Mellette volt egy IVÓ­VÍZ felirat, a hozzá szük­séges csappal. Ittam , menekültem. Nem jut eszembe sem­mi. Hogy is volt az előbb? Nem, az nem jó, nincs vízben. Kérdezzem meg, mit olvas, erőltetett ötlet, de hátha belejövök. Meglöktek, két hosszú­hajú srác húzott el mel­lettem. Elérték a lány vonalát: — Mit olvasol, kicsim? A lány válaszként fel­emelte a könyvet. (Ud­varias.) Valamit mon­dott, azok tovább men­tek. Rendszereztem az eseményeket, dobta őket — ez jó, de ugrott az öt­let — ez rossz. Megint rám nézett, és kicsit mentegetőzve el­mosolyodott. Valamit könnyedén, lezserül, hogy volt az előbb, nem, nem jut eszembe semmi. Olvas. Illetve nézi a könyvet. (Programo­zok — kicsit már elkés­ve, idegesen sietve, el­indulok, odamegyek. Te, ne haragudj, hogy leszólítalak, tudom, hogy nem ez az ismerkedés legelegánsabb módja, dehát másként nem tud­lak megismerni, pedig kell, mert szeretlek, szerelmes vagyok, sze­retlek és nem állhatok örökké mulyán az IVÓVÍZ-nél.) És álltam mulyán az IVÓVÍZ-nél. A lány be­csukta a könyvet, kicsit talán csapta is, felállt, a könyvet a szatyorba tet­te és anélkül, hogy rám nézett volna, elindult fe­lém, önkéntelenül elő­reléptem. A táska nekem ütő­­dött. — Bocsánat — és ment tovább. Akkor már tudtam, hogy a vonat tizenkettő ötvenötkor indul. Sze­rencsére, teszem hozzá, az ilyen kalandoknak nincs jóízű folytatá­­s­a : csak a poén kedvé­ért kezdem őket, egy szellemes dialógusért, egy jól ülő félmondatért. Ha jó a napom, be is tu­dom fejezni. Ma befejeztem. Ma egészen befejez­tem. Esty Péter Bp. III., Em­őd utca 20 70/351 MAGYAR IFJÚSÁG INTERJÚ KÁCSOR GYULÁVAL, A KISZ KB TÁBOROZÁSI BIZOTTSÁGÁNAK TITKÁRÁVAL — Mi a nehezebb: a la­pátot markolni vagy szer­vezni ? — Ezt is csinálni kell va­lakinek. Ha mi, szervezők tévedünk vagy megfeledke­zünk valamiről, azok isz­­szák meg a levét, akik a lapátot markolják. Igyek­szem erről nem elfeledkez­ni, hiszen tizenhárom évvel ezelőtt én is ott voltam az első hansági táborban a „lapátmarkolók” között. Mi örültünk annak a munká­nak és örültünk az ered­ménynek. Az utódok, a mostani fiúk és lányok ugyanígy éreznek. Tudom, mert látom. Nem íróasztal mögül szervezzük őket és a munkájukat. Tizenhárom nyár — számokban — Ez volt a tizenharma­dik nyár. A fiatalok azon­ban nem babonásak. Szép eredmények sorakoznak a táborozási „nagykönyvben”. Készült valamiféle összesí­tés az eddigiekről? — Az elmúlt 12 évben majd 340 ezer diák vett részt az építőtáborok mun­kájában. A fiatalok a Han­ság és a Bodrogzug lecsa­­polásával 47 ezer holdat tettek művelhetővé. 338 ki­lométeres csatornahálózatot építettek és 59 kilométer utat. Eközben megmozgat­tak csaknem kétmillió köb­méter földet. A mezőgaz­dasági csúcsidőszakban le­szedtek egymillió 169 ezer mázsa zöldséget és gyü­mölcsöt, továbbá több mint 37 millió szőlőtőke zöld­munkáit látták el. Kivették részüket több jelentős ipa­ri, egyetemi és főiskolai építkezésből.­­ Az idei nyáron több mint negyvenezer fiatal dolgozott a harmincnyolc „hagyományos”, az öt egye­temi, az öt Csongrád me­gyei anyagmentő táborban, a négy egyetemi rakodótá­borban és a hét árvízi épí­tőtáborban. Idén 27 ezer mázsa gyümölcsöt és zöld­séget szedtek. Megmozgat­tak 65 ezer köbméter föl­det, 600 ezer négyzetméter­nyi területen egyengették a talajt, háromezer hektáron mintegy nyolcmillió tőke­szőlőt bújtattak-kötöztek, kétezer hektárt kapáltak. — A felsorolásban nem szerepelnek az anyagmen­tő, a rakodó és az árvízi építőtáborok eredményei. A váratlan és különleges munkát vállaló fiatalok te­vékenységét hogyan érté­keli a KISZ központi bi­zottsága? — Mindenütt sokat dol­goztak a gyerekek. Nem gyerekmunkát végeztek! Nélkülük egyaránt megold­hatatlan gondokkal küsz­ködtek volna az építőválla­latok és az árvízkárosultak. Munkájuk értékét nem le­het számokkal érzékeltetni, mert mindig ott segítettek, ahol kellett. És nem saj­nálták az erejüket. Az épí­tők mellett dolgozó tízezer­­hatszáz ifjúkommunista 816 200 órát szánt a jó ügy­re a nyárból. Nem tétlen­kedtek, pedig — különösen az első egy-két hét során — meglehetősen rossz kö­rülmények között táboroz­­tak-dolgoztak. Az első idő­ben — érthető okok miatt — döcögött az anyagellátás, a munkaszervezés, nem volt elegendő szerszám sem. Sok diák maga dön­tötte el ekkor, hogy mit csinál, hol segít. Számta­lan ember és szervezet ösz­­szefogásának eredménye, hogy rövid idő alatt min­den árvíz sújtotta telepü­lésen teljes kapacitással megindult az építkezés és ekkorra már az önkéntes ifjúsági építőtáborok mű­ködtetésének technikai, műszaki feltételeit is sike­rült biztosítani. — A munka nem ért vé­get. Hányan és hol dolgoz­nak ezután a fiatalok? — Szeptember 2—októ­ber 3. között kéthetes tur­nusokban körülbelül öt­ezerkétszáz Szabolcs, Bor­sod és Hajdú megyei gim­nazista és szakközépiskolás segít a földmunkák, a be­tonozás, a falazás elvégzé­sében a vállalati szakem­bereknek. A különleges őszi táborok ugyanott lesznek, ahol az eddigiek, de a diá­kok többségét sátrak he­lyett lakókocsikban helyez­zük el. Mint a Magyar If­júság is jelezte a múlt hé­ten, ősszel további 25 ezer diák dolgozik hat napot a földeken, hogy a betakart­ Építés után üdülőbe — És mi lesz jövőre? — Reméljük, nem lesz árvíz és nem lesz szükség a fiatalok rohammunkájára. Szükség van azonban lel­kesedésükre és munkaked­vükre a földeken, az épít­kezéseknél, az út-, vasút-, csatorna- és egyéb építési munkálatoknál. Jövő nyá­ron először szeretnénk biz­tosítani, hogy a legjobban dolgozó táborozók ne csak jutalmat és emléklapot kap­janak, nyaralásukról is gondoskodni akarunk. — Azt tervezzük, hogy a Balaton mellett olyan üdü­lőtábort létesítünk, ahol az idei év legjobbjai pihen­hetnek az első turnusokban, a harmadik-negyedik cso­portban pedig a jövő év kiválóit látjuk vendégül. Tovább szeretnénk erősíte­ni, gazdagítani a központi programokat is, amelyekkel ugyan idén is elégedettek lehetünk. A színművészeti és a zeneművészeti főisko­lások műsora, a miskolci Gárdonyi Géza művelődési ház csoportjának bemuta­tói különösen nagy tetszést arattak minden táborban. A táborvezetők — köztük kétszázötven pedagógus, zömmel évek óta munka­társaink — dicséretére le­gyen mondva: a helyben szervezett programok is többnyire sikeresek voltak. A gyerekek szívesen hall­gatták az ifjúságpolitikai, kül- és belpolitikai tájékoz­tatókat valamennyi előadás vitává, ankéttá szélesedett —, s nagy tetszéssel fogad­ták — különösen a leány­táborokban a KRESZ-ve­­télkedőket. Mindössze a filmekkel volt említésre méltó problémánk: a me­gyei MOKÉP Vállalatok a táborokba — mindenhol he­tente egy vetítésre került sor — poros, érdektelen fil­meket küldtek a legtöbb helyen. Jövőre ezt nem fog­juk megengedni. Önkéntes társadalmi akció — A nyári ifjúsági épí­tőtáborozás a magyar fia­talok nagy, önkéntes társa­dalmi akciója. Olyan alap­elv ez számunkra, amely­nek tiszteletben tartására és érvényesítésére eddig is megkülönböztetett figyel­met fordítottunk és a jövő­ben is sokszoros gonddal ügyelünk. A hangsúly az önkéntességén van, ezen nem eshet csorba. Vé­gül pedig még egy tanul­ság: többet kell törődnünk a fiatalok felkészítésével. Amikor elindulnak a tá­borba, tudniuk kell, milyen körülmények közé érkez­nek, mi lesz a feladatuk és ismerniük kell a munka célját, fontosságát. Csak így biztosíthatjuk, hogy a diák­élet legszebb élményei kö­zé tartozzanak a táborban töltött hetek — fejezte be a nyilatkozatot Kácsor Gyula, a KISZ központi bi­zottságának osztályvezető­helyettese, a táborozási bi­zottság titkára. 816 200 óra az árvizes területeken táj időre és hiánytalanul befejeződjék.

Next