Magyar Ifjúság, 1970. szeptember-december (14. évfolyam, 35-51. szám)
1970-09-04 / 35. szám
380OOO Közel négy órát álltam, illetve üldögéltem a kis Trabantban. Várakoztam. Július eleje volt, rekkenő hőség. A kocsi egy fa alatt állt az út szélén, így csak az egyik oldalon lehetett ajtót nyitni. Ha lehet, ez még csak fokozta a fülledtséget. A kis falu csendes és nyugodt volt. A rekkenő hőségben az emberek nem nagyon mutatkoztak. Legtöbben dolgoztak, ki a határban, ki pedig a városban. Az otthon maradott öregek és fiatalok is inkább behúzódtak a hűvös szobába, varrogattak vagy éppen a kicsiny gyerekekre vigyáztak. Még az ebédfőzés is elmaradt. Többnyire délután — amikor enyhült a meleg — kezdtek a főzéshez. Az utca néptelen és kihalt. Csak a nagy gépkocsiforgalom meg a szemtelen jegyek nem hagyják az embert nyugodtan olvasni, na és természetesen a nagy hőség. Forgalom? Igen. Forgalmat és port csinálnak ezek a hatalmas ZIL-ek, amelyek mint hatalmas tankok suhannak el az ember mellett, öt-hat percenként húznak el mellettem a közeli kőbányától az útépítésig és vissza. Húzhatnak és suhanhatnak, hiszen üres az utca. Mégis az egyik gyorshajtás áldozatot követelt. A fiatal mama négy fiával az útszéli árokban böngészett, a gyerekek kissé lemaradtak. Eperfa hajlott föléjük, és az epercsemegét élvezettel ették. Talán még hűsítette is őket. Egy gyors gondolatváltás, és a mama máris elindult keresztül az úton a másik oldalra. Ott is volt egy eperfa. Három fia minden kérés nélkül vele tartott. De a negyedik nem! És ez okozta a tragédiát. Közvetlenül a Trabant előtt állt a kicsi. Észrevette, hogy oltalmazója és testvérei már a másik oldalon vannak. Hirtelen támadt benne is a gondolat, mint imént az anyjában, és igyekezett át az úton. De hogy? Gondolkodás és körültekintés nélkül. Hórukk! És már rohant is. — Vigyázz, te! — ordítottam, de már késő volt. Jött a ZIL, körülbelül 70-es tempóban. A sofőr figyelme is csökkent egy kicsit. — Ilyen melegben, főleg ha forgalom sincs, és eléggé egyhangú az út és a táj — ez előfordul. Sajnos. Az apróság szinte észrevétlenül ért az útra. Úgy találkoztak, hogy azt csak én, a kissé távolabbról szemlélődő láthattam. Maga a kicsi is csak akkor kapott észbe, amikor már késő volt. A hatalmas, teherrel megrakott kocsi kerekei szinte akadály nélkül gördültek át rajta. Gyenge a szívem! Pillanatra behunytam a szemem, így csak azt láttam, hogy porfelhőbe burkolva eltűnik az autó, és a katasztrófát észre sem veszi. A baleset azonban nem sok fájdalmat okozhatott. A laposra nyomott virgonc azonnal kimúlt. A tyúkmama visszafordult, szétnézett, s mint aki jól végezte dolgát, tovább kaparászott maradék három csibéjével. Feküdtem a füvön. Jó fű volt, hosszú, sima, fénylő. A strand tele volt, mint minden vasárnap. Fejemet a csuklómra támasztottam, és tulajdonképpen figyeltem. Érdekes volt innen alulról: elöl lábak mentek, hátrább combok és a medencénél már egész emberek. Úgy tetszett, hogy akik elöl mennek, azoknak nincs törzsük. Lusta voltam megnézni, igazam van-e. Elzsibbadtam. Felkászálódtam és elindultam a medence mellett. Sokan küzdöttek a vízben, csúnya víz volt, valami gusztustalan keveréke a sárgának és zöldnek, áthatolhatatlan kemény, buta víz. Úgy tűnt, hogy a benne fürdő emberek is hozzá lesznek hasonlók. Kopaszodó szemüveges habzsolta a vizet, kis srácok viháncoltak, ugráltak — talán primitív asszociáció, de itt mintha világosabb lett volna a víz. Szemtelenül szemeztem a sarokban evickélő amazonnal. Mentem tovább. Lefröcsköltek. Atyaian pózoló hangon: — Gyermekem, állítsd le magad! A vízhez fordultam, a gyermeknek feltűnően szép szeme volt, és lejjebb sem adta alább. — Tessék? — kérdezget. — Hogy hívnak? — Mi közöd hozzá? (Hű, de durva.) — Csak nem szólítgathatlak életem végéig per te?! — Igaz — mondta nem nagy meggyőződéssel. — Nna, ugye. Péter. — Szilvia. Kimászott. Előző hipotézisem helytállónak bizonyult. — Kedves, hogy kikászálódtál a kedvemért. — Nem a kedvedért... — Na, persze. Kijössz holnap? — Dolgozom. Fél négyig dolgozom. — Helyes, négyre otthon vagy, fél perc, míg átöltözöl... Hol laksz? — Megmodta. — Na, ez körülbelül ötszáz, jó, legyen hatszáz méter, az maximum hatvan másodperc — a hátszelet nem is számítjuk — szóval gyakorlatilag négy óra öt perckor itt vagy. Elnevette magát. — Jó, kijövök. — Akkor holnap el is mehetünk valahová, ma nem érek rá. — Miért? — kérdezte élesen, az újonnan hódítottak keménységével. — Randevúm van. — Nahát ez ... — kezdte felháborodottan. — Várj, kicsi. (Gyorsan kellett beszélnem, nehogy elfusson.) Azt belátod, hogy egy lányt nem szabad becsapni. — Bólintott. — Gondolj utána, ha egyszer már megbeszéltem, el kell mennem, csak nem vágom át?! — és erkölcsnemesítően felvontam a szemöldököm. Megfogtam az állát. A tenyerembe bólintott egy bizonytalant. — Megyek. — szólt. — Jó. — Lehajoltam és csendesen megcsókoltam. Akkor már tudtam, hogy a vonat tizenkettő ötvenötkor indul. Szerencsére, teszem hozzá, ilyen kalandoknak nincsen jóízű folytatása, csak a poén kedvéért kezdem, egy szellemes mosolyért vagy félmondatért, s ha jó napom van, egészségesen be is tudom fejezni. Ma befejeztem.* Kis strandköpeny volt rajta, rövid, combtőig érő, lábát egymáson átvetve lóbázta. Furcsa-sűrű, kissé hullámos haja szorosan simult a fejéhez. Kicsi a keze, kicsi a lába. Már nagyon soká nézhettem, mert felemelte a fejét a nagy fekete könyvből, és csodálkozva rám nézett. Nagy és nagyon kék szeme volt. Elfordultam és megindultam a medence szegélyén. Körbejártam a vizet, és megint nála voltam. Néztem, tudtam, hogy tudja. Felemelte azt a két szép kéket. És megint nem jutott eszembe semmi. Idétlen dolog. Mellette volt egy IVÓVÍZ felirat, a hozzá szükséges csappal. Ittam , menekültem. Nem jut eszembe semmi. Hogy is volt az előbb? Nem, az nem jó, nincs vízben. Kérdezzem meg, mit olvas, erőltetett ötlet, de hátha belejövök. Meglöktek, két hosszúhajú srác húzott el mellettem. Elérték a lány vonalát: — Mit olvasol, kicsim? A lány válaszként felemelte a könyvet. (Udvarias.) Valamit mondott, azok tovább mentek. Rendszereztem az eseményeket, dobta őket — ez jó, de ugrott az ötlet — ez rossz. Megint rám nézett, és kicsit mentegetőzve elmosolyodott. Valamit könnyedén, lezserül, hogy volt az előbb, nem, nem jut eszembe semmi. Olvas. Illetve nézi a könyvet. (Programozok — kicsit már elkésve, idegesen sietve, elindulok, odamegyek. Te, ne haragudj, hogy leszólítalak, tudom, hogy nem ez az ismerkedés legelegánsabb módja, dehát másként nem tudlak megismerni, pedig kell, mert szeretlek, szerelmes vagyok, szeretlek és nem állhatok örökké mulyán az IVÓVÍZ-nél.) És álltam mulyán az IVÓVÍZ-nél. A lány becsukta a könyvet, kicsit talán csapta is, felállt, a könyvet a szatyorba tette és anélkül, hogy rám nézett volna, elindult felém, önkéntelenül előreléptem. A táska nekem ütődött. — Bocsánat — és ment tovább. Akkor már tudtam, hogy a vonat tizenkettő ötvenötkor indul. Szerencsére, teszem hozzá, az ilyen kalandoknak nincs jóízű folytatása : csak a poén kedvéért kezdem őket, egy szellemes dialógusért, egy jól ülő félmondatért. Ha jó a napom, be is tudom fejezni. Ma befejeztem. Ma egészen befejeztem. Esty Péter Bp. III., Emőd utca 20 70/351 MAGYAR IFJÚSÁG INTERJÚ KÁCSOR GYULÁVAL, A KISZ KB TÁBOROZÁSI BIZOTTSÁGÁNAK TITKÁRÁVAL — Mi a nehezebb: a lapátot markolni vagy szervezni ? — Ezt is csinálni kell valakinek. Ha mi, szervezők tévedünk vagy megfeledkezünk valamiről, azok iszszák meg a levét, akik a lapátot markolják. Igyekszem erről nem elfeledkezni, hiszen tizenhárom évvel ezelőtt én is ott voltam az első hansági táborban a „lapátmarkolók” között. Mi örültünk annak a munkának és örültünk az eredménynek. Az utódok, a mostani fiúk és lányok ugyanígy éreznek. Tudom, mert látom. Nem íróasztal mögül szervezzük őket és a munkájukat. Tizenhárom nyár — számokban — Ez volt a tizenharmadik nyár. A fiatalok azonban nem babonásak. Szép eredmények sorakoznak a táborozási „nagykönyvben”. Készült valamiféle összesítés az eddigiekről? — Az elmúlt 12 évben majd 340 ezer diák vett részt az építőtáborok munkájában. A fiatalok a Hanság és a Bodrogzug lecsapolásával 47 ezer holdat tettek művelhetővé. 338 kilométeres csatornahálózatot építettek és 59 kilométer utat. Eközben megmozgattak csaknem kétmillió köbméter földet. A mezőgazdasági csúcsidőszakban leszedtek egymillió 169 ezer mázsa zöldséget és gyümölcsöt, továbbá több mint 37 millió szőlőtőke zöldmunkáit látták el. Kivették részüket több jelentős ipari, egyetemi és főiskolai építkezésből. Az idei nyáron több mint negyvenezer fiatal dolgozott a harmincnyolc „hagyományos”, az öt egyetemi, az öt Csongrád megyei anyagmentő táborban, a négy egyetemi rakodótáborban és a hét árvízi építőtáborban. Idén 27 ezer mázsa gyümölcsöt és zöldséget szedtek. Megmozgattak 65 ezer köbméter földet, 600 ezer négyzetméternyi területen egyengették a talajt, háromezer hektáron mintegy nyolcmillió tőkeszőlőt bújtattak-kötöztek, kétezer hektárt kapáltak. — A felsorolásban nem szerepelnek az anyagmentő, a rakodó és az árvízi építőtáborok eredményei. A váratlan és különleges munkát vállaló fiatalok tevékenységét hogyan értékeli a KISZ központi bizottsága? — Mindenütt sokat dolgoztak a gyerekek. Nem gyerekmunkát végeztek! Nélkülük egyaránt megoldhatatlan gondokkal küszködtek volna az építővállalatok és az árvízkárosultak. Munkájuk értékét nem lehet számokkal érzékeltetni, mert mindig ott segítettek, ahol kellett. És nem sajnálták az erejüket. Az építők mellett dolgozó tízezerhatszáz ifjúkommunista 816 200 órát szánt a jó ügyre a nyárból. Nem tétlenkedtek, pedig — különösen az első egy-két hét során — meglehetősen rossz körülmények között táboroztak-dolgoztak. Az első időben — érthető okok miatt — döcögött az anyagellátás, a munkaszervezés, nem volt elegendő szerszám sem. Sok diák maga döntötte el ekkor, hogy mit csinál, hol segít. Számtalan ember és szervezet öszszefogásának eredménye, hogy rövid idő alatt minden árvíz sújtotta településen teljes kapacitással megindult az építkezés és ekkorra már az önkéntes ifjúsági építőtáborok működtetésének technikai, műszaki feltételeit is sikerült biztosítani. — A munka nem ért véget. Hányan és hol dolgoznak ezután a fiatalok? — Szeptember 2—október 3. között kéthetes turnusokban körülbelül ötezerkétszáz Szabolcs, Borsod és Hajdú megyei gimnazista és szakközépiskolás segít a földmunkák, a betonozás, a falazás elvégzésében a vállalati szakembereknek. A különleges őszi táborok ugyanott lesznek, ahol az eddigiek, de a diákok többségét sátrak helyett lakókocsikban helyezzük el. Mint a Magyar Ifjúság is jelezte a múlt héten, ősszel további 25 ezer diák dolgozik hat napot a földeken, hogy a betakart Építés után üdülőbe — És mi lesz jövőre? — Reméljük, nem lesz árvíz és nem lesz szükség a fiatalok rohammunkájára. Szükség van azonban lelkesedésükre és munkakedvükre a földeken, az építkezéseknél, az út-, vasút-, csatorna- és egyéb építési munkálatoknál. Jövő nyáron először szeretnénk biztosítani, hogy a legjobban dolgozó táborozók ne csak jutalmat és emléklapot kapjanak, nyaralásukról is gondoskodni akarunk. — Azt tervezzük, hogy a Balaton mellett olyan üdülőtábort létesítünk, ahol az idei év legjobbjai pihenhetnek az első turnusokban, a harmadik-negyedik csoportban pedig a jövő év kiválóit látjuk vendégül. Tovább szeretnénk erősíteni, gazdagítani a központi programokat is, amelyekkel ugyan idén is elégedettek lehetünk. A színművészeti és a zeneművészeti főiskolások műsora, a miskolci Gárdonyi Géza művelődési ház csoportjának bemutatói különösen nagy tetszést arattak minden táborban. A táborvezetők — köztük kétszázötven pedagógus, zömmel évek óta munkatársaink — dicséretére legyen mondva: a helyben szervezett programok is többnyire sikeresek voltak. A gyerekek szívesen hallgatták az ifjúságpolitikai, kül- és belpolitikai tájékoztatókat valamennyi előadás vitává, ankéttá szélesedett —, s nagy tetszéssel fogadták — különösen a leánytáborokban a KRESZ-vetélkedőket. Mindössze a filmekkel volt említésre méltó problémánk: a megyei MOKÉP Vállalatok a táborokba — mindenhol hetente egy vetítésre került sor — poros, érdektelen filmeket küldtek a legtöbb helyen. Jövőre ezt nem fogjuk megengedni. Önkéntes társadalmi akció — A nyári ifjúsági építőtáborozás a magyar fiatalok nagy, önkéntes társadalmi akciója. Olyan alapelv ez számunkra, amelynek tiszteletben tartására és érvényesítésére eddig is megkülönböztetett figyelmet fordítottunk és a jövőben is sokszoros gonddal ügyelünk. A hangsúly az önkéntességén van, ezen nem eshet csorba. Végül pedig még egy tanulság: többet kell törődnünk a fiatalok felkészítésével. Amikor elindulnak a táborba, tudniuk kell, milyen körülmények közé érkeznek, mi lesz a feladatuk és ismerniük kell a munka célját, fontosságát. Csak így biztosíthatjuk, hogy a diákélet legszebb élményei közé tartozzanak a táborban töltött hetek — fejezte be a nyilatkozatot Kácsor Gyula, a KISZ központi bizottságának osztályvezetőhelyettese, a táborozási bizottság titkára. 816 200 óra az árvizes területeken táj időre és hiánytalanul befejeződjék.