Magyar Ifjúság, 1970. szeptember-december (14. évfolyam, 35-51. szám)

1970-11-27 / 47. szám

Rómeó és Júlia Nem akarok szabályos kritikát írni Zeffirelli Ró­meó és Júlia filmjéről. Az alkotónak is joga van úgy értelmezni a drámát, ahogyan benne él. Különö­sen Shakespeare-t, akinek minden korhoz, sőt szemé­lyesen mindenkihez van üzenete. Zeffirelli számára mindenesetre volt. Manapság, amikor világ­szerte a legszélsőségeseb­ben értelmezik a klasszi­kusokat, szinte meglepő, hogy Zeffirelli mennyire az eredeti drámát vitte filmre. Sőt, alighanem most először szól a Rómeó és Jú­lia pontosan arról a tizen­­valahány éves fiúról és tizennégy éves lányról, akiket Shakespeare megírt. (A drámából csak Júlia életkora derül ki pontosan; alakítója, Olivia Hussey egy évvel „öregebb” nála: tizenöt éves. A Rómeót ját­szó Leonard Whiting tizen­hét.) Teenagerek a felnőttek világával szemben — erről szól Zeffirelli filmje. S ennyiben nincs igazuk azoknak, akik azt mond­ják, hogy a rendező a Ró­meó és Júliából írt West Side Storyt vetítette vissza Shakespeare-re. Nem any­­nyira társadalmi, mint in­kább nemzedéki drámát látunk: gyerekeket, akik értetlen csodálkozással me­rednek szüleik idegen vi­lágára , és szülőket, akik annyi fáradságot sem vesz­nek, hogy megpróbálják megérteni gyerekeiket. Valószínűleg csak filmen lehetett megvalósítani ezt a rendezői elképzelést. És fordítva is igaz: filmen csak így lehetett megvaló­sítani mindezt. A film ter­mészeténél fogva több na­turális valóságelemet bír el, mint a színpad: itt he­lye van Capuleték kertjé­ben a szinte őserdőszerű bozótoknak, a környezet reneszánsz­ pompájának, a tobzódó színeknek és szen­vedélyeknek. Romantikus költői film Zeffirelli Rómeó és Júliája. Képzőművészeti igényes­séggel megkomponált tab­lói tulajdonképpen lá­­gyabb, puhább, finomabb stílust képviselnek annál, mint amilyet az utóbbi időben megszoktunk a Shakespeare-színpadon. De valószínűleg közel járunk az igazsághoz, ha mindezt úgy értékeljük, mint Zeffi­relli hitvallását a minden­kori­­ Shakespeare kora­beli és mai — fiatalság mellett. Lehet vitatkozni ezzel a felfogással, de azzal alig­ha, hogy Zeffirelli egyet­len sorral, egyetlen beállí­tással nem cáfolja Shakes­­peare-t. Mindazt, amit lá­tunk, csak a legelragad­­tatottabb jelzőkkel illethet­jük. S talán még egyetlen­egyszer sem éreztük eddig ilyen nyilvánvalóan, hogy ez van a Rómeó és Júliá­ban: az első szerelem él­ménye, amely olyan gyak­ran a világgal való első összeütközés „élménye” is. Zeffirelli filmjének vará­zsától ezért nem tudunk szabadulni: bizonyára mindannyian átéltük már ugyanezt. Koltai Tamás Két fiatal riporter A rádiókritika nem me­rülhet ki egyes műsorok elemzésében. Időről időre szívesen adunk hírt olyan fiatal riporterekről, színé­szekről is, akik nemcsak pénzkereseti forrásnak te­kintik a rádiót. Hangja még nem felis­merhetően jellegzetes. Ed­dig is plasztikusan kifeje­ző műsorokat készített, de eddig nem készített átütő hatású műsorokat. Vala­hogy minidig egy kicsit a nagyvárosi ember szemével csodálkozott rá kedvenc és rokonszenves témáira: a hajdúsági cigánytelepre vagy az árvíz következmé­nyeivel küszködő szabolcsi iskolára. Mivel magyaráz­ható ez a furcsa kettősség? Talán azzal, hogy Tomkai Judit látta ugyan az em­bereket — budapestisége gyakran izgalmassá is tette ezt a látásmódot —, de nem tudott feloldódni, és nem tudta igazán feloldani hall­gatóit sem. A múlt héten megtört a jég. A tévémen­tes nap késő esti rádiózói — milyen sok kitűnő műsort lehet hallani tíz óra után! — egy tehetséges riporter kiteljesedésének lehettek fültanúi. Igaz, Kállai Fe­renc szokatlanul érzékeny riportalanynak bizonyult, erre azonban csak utólag jöttem rá. Nem a szokásos szereposztás érvényesült. A riporter nem kérdezett, és a riportalany nem válaszolt, hanem két gondolkodó, al­kotó ember beszélgetett. Mintha Tomkai Judit hang­ja is egyszeriben összeté­veszthetetlenül jellegzetessé formálódott volna ... Szabó Gyula hangját — s arcát is — milliók ismerik. Férfiasan kellemes orgánu­ma és kifinomult értelme­zőkészsége okán a rádiósok is elhalmozták feladatokkal. Nagy a kísértés, hogy fél­­munkát végezzen, mégsem teszi. Már csak azért sem, mert befutott, méltán ér­tékelt színész, aki nem en­gedheti meg magának, hogy saját színvonala alatt dol­gozzon. Hosszú ideig csak igényességéről győződtem meg. Ha regényt olvasott fel folytatásokban, nap nap után vártam, hogy felszó­lítson: érdemes az író vi­lágával közelebbről is meg­ismerkedni! Ha verset mondott vagy hangjáték­ban szerepelt, magától ér­tetődőnek tartottam, hogy nem lélektelenségével rí ki a többi színész közül. S most íme, a vasárnap dél­előtt sugárzott, egyébként is sikerült Dózsa-emlékmű­­sorban arról is meggyőzött, hogy nagyon szereti a rá­diót. Igaz, kezdetben még csak megszokott beleérző­képességét csillogtatta, az összeállítás közepe táján azonban — amikor Székely János romániai magyar költő olvasásra is érdemes látomását mondta el — már nem Szabó Gyulát, a szí­nészt hallottam, aki kultu­ráltan jelenít meg egy öt­száz év előtti történelmi személyiséget, hanem a haldokló parasztvezért, aki még a tüzes trónon is má­sok bűneit veszi magára. Zöldi László Kossuth Lajos Korosztályunknak Kos­suth Lajosról alkotott vé­leménye korántsem egysé­ges. Nem sikerült még háttérbe szorítani teljesen a világosi fegyverletétel után keletkezett, s azóta mély gyökereket vert, Kos­suthot egyértelműen bíráló elfogult értékeléseket. In­nen néha a zavar, az értet­lenség a tizenévesek köré­ben, a fél füllel hallott men­demondákból kiinduló kéz­­legyintő ítéletek sokasága a felnőttebb korosztályok egyes tagjainál. Holott tör­ténettudósaink legjobbjai sokat tettek a múlt eszten­dőkben a valódi — minden­nemű torzítástól, avagy se­matizmustól mentes — Kossuth-kép kialakításáért. Ezzel szemben a szépirodal­­mi, illetve népszerűsítő fel­dolgozásoknak legtöbb esetben nem sikerült köze­lebb hozni Kossuth alakját az olvasókhoz. Nagy mulasztást pótol ezért Fekete Sándor „Kos­suth Lajos” című kitűnő munkája. Életrajz-regény ez, s nem regényes életrajz. A szerző — legjelesebb esszéistáink egyike — több mint két évtizeddel ezelőtt tett tanúbizonyságot először a könyvében tárgyalt kor­szak kiváló ismeretéről. (Milyen kár, hogy nem je­lent meg új kiadásban a márciusi fiatalokról szóló munkája). Azóta pedig Pe­tőfi Sándorról, majd Szé­chenyi Istvánról láttak napvilágot írásai. Az író ezúttal látszólag csupán közismert emlék­irattöredékeket idéz, kora­beli leveleket publikál, kor­­társak naplórészleteire hi­vatkozik. Ám ha figyelem­mel olvassuk végig köny­vét , rögtön szembetűnik, mennyire szigorúan, elfogu­latlanul csoportosította a tényeket, melyekből egy­szer csak izgalmas, fiatalok­nak és felnőtteknek egy­aránt szánt Kossuth-élet­­rajz kerekedik ki. A cselekmény jelentős része — a könyvnek több mint kétharmada — a re­formkor, az 1848—49-es for­radalom, és a szabadság­­harc időszakára esik, de fog­lalkozik az 1848—49-et kö­vető évekkel is. A szerző nemegyszer utal hőse ko­moly tévedéseire, gyengéi­re, ugyanakkor méltó pie­­desztálra állítja a nemze­tünk önállóságáért és ha­zánk társadalmi alakulá­sáért harcoló erők vezér­alakját. Ami a legfonto­sabb: szerzőnknek sikerült elhitetnie velünk, hogy a könyv legelső oldalain oszt­rák vizsgálati fogságban ra­boskodó Kossuth gondolat­­világa szerves egységben áll utolsó naplótöredékei­vel. Íme Kossuth szavai, melyek egyúttal összefog­lalják életrajzírójának mon­danivalóját: ......Az óramutató nem szabályozza az idő folyását, de jelzi, azért nevem óra­mutató, jelzi az időt, mely jönni fog, melynek jönni kell, ha a magyar nemzet számára még tartottak fel jövőt a végzetek, és annak a jövendőnek neve: szabad haza Magyarország szabad polgárainak, annak a jö­vendőnek neve: állami füg­getlenség.” Kun Miklós Feltűnően csendes most a Hungária. Leg­nagyobb ritkaság, ha fellépnek Pesten. Az If­júsági Parkban is csak egy fellépésük volt. — Igaz a hír? — kér­deztük az együttestől. — Attól függ, melyik. — Az, hogy abba­hagyták­­a fellépéseket. — Igaz — válaszol­ták. Majd, némi tanakodás után, hozzátettek egyet s mást. Egymás szavába vág­va: — Persze csak any­­nyiban, amennyiben nyilvános fellépésekről van szó. És Budapest­ről. És természetesen ... — Hogyan? — Természetesen ... Csak átmeneti időről van szó. Reméljük, egy­szer csak megoldódnak a problémák. — Milyen problémák? — Olyan klubot ke­resünk, amely elég sok szempontnak megfelel. Egyelőre nincs. Azt nem akarjuk, mint tavaly, hogy olyanba kezdjünk, amiről előre lehet lát­ni, nem megy. Nem ülünk ölbe tett kézzel. — Hogy haladnak a dolgok? — Foglalkoztat ugyan bennünket a klubkérdés, elég sokat, de azért nem áll le a munka. Éppen ezekben a napokban je­lenik meg kislemezünk, a nagylemez óta, egy­szerre kettő is. Az egyi­ken az együttes irány­adó stílusa, sajátos rock and roll variáció, a rol­­li lesz hallható („Ere­deti ,rubin”, „Ítéletnap”). A másikon a melodiku­­sabb, nagyzenekari hangszereléssel ellátott zene szólal meg („Csin­­bumm-cirkusz”, „Ha hív a fény”). — Lesz második nagylemez? — Írjuk, hangszerel­jük. Ezt is most csinál­juk. Bemutatkozik majd rajta két új szerző is, mindketten együttesünk tagjai: Csomós Péter és Barta Tamás. Tizennégy új szám tanúskodik majd arról, merre tart a Hungária. Közben ugyan­is változott a zenénk. Hogy pozitív vagy ne­gatív irányban-e, ez íz­lés dolga. Ami tény, az a változás. A többi már a megítélés dolga. Persze, nem egészen. Nem a megítélés a leg­döntőbb. Hanem az, amit megítélünk. Ze­nében is. Simon Gy. Ferenc A HUNGÁRIÁBAN VALAMI KÉSZÜL Eddig különösen az Egyetemi Színpad kö­zönsége ismerte nevét és szerette műsorát, mostanában pedig or­szágszerte járnak már előadóestjeire. Jelenleg egy ORI-műsorban a Peger Sándor közös est szereplőjeként járja az országot. — Azt mondják, hu­mora keveseknek, az in­­tellektuálisabb érdeklő­­désűeknek szól. Milyen sikert remél most a szé­lesebb nyilvánosságtól? — Nem ez lesz az el­ső bemutatkozásom a vegyesebb összetételű közönség előtt, úgyhogy már tapasztalatból is be­szélhetek■ Több éve lé­pek fel az ifjúsági klu­bokban, KISZ-rendez­vényeken, a vidéki egye­temek meghívásaira ugyanúgy, mint kis fal­vak vendégeként. Kö­rülbelül öt-hat órás mű­sorom van, ebből min­dig olyan válogatásban adok elő, amilyen jelle­gű a közönség. Azt már az első pillanatokban Sándor Györggyel észreveszi az ember, mire reagálnak jobban, mire kevésbé, és ehhez kell alakítani a műsort. — Különösen a fiata­lok szeretik a humorát. — Azért szól ez a mű­sor főleg a fiataloknak, (bár a fiatalságot nem az évek száma szerint értem), mert ez az a kö­zönség, amelyik előíté­let nélkül tud nevetni. Ami másoknak megfel­lebbezhetetlennek tűnik, azt a fiatalok, ha kell, ki tudják nevetni. Azt hiszem, humorérzékben is lehet mérni a generá­ciós különbséget. Kiseb­bik fiammal együtt, aki még teenager a javából, gyakran együtt dolgo­zom, ő az első közönsé­gem, sokszor segít el­dönteni, ez vagy az a poén ül-e vagy sem. Sokszor mondja: ezt a felnőttek nem is fogják megérteni.” — Hogyan találta meg a kifejezésnek ezt a különös formáját, ho­gyan lett „abszurd” hu­morista? — Valahogyan belő­lem fakadt a mai fiata­lok ismeretében. Ez olyan munkamegosztásféle is. Helyettük is, amíg ők dolgoznak vagy tanul­nak, humorizálok. Az ő humorukat fejezem ki tulajdonképpen. A lé­nyeg az, hogy fiatal tud­jak maradni, és meg­­érezzem azt, ami a leve­gőben van, ami foglal­­koztatja a többi fiatalt. Legutóbbi műsoromnak a címe ez volt: „Boksz­­kesztyű és rózsa". Végezetül: egy-két részlet az új műsorból. „Vettem egy írógépet. Beletettem egy indigót. Most két írógépem van.” A másik: „Egy amerikai orvosprofesszor bevette saját készítésű fiatalító szerét, amitől húsz évet visszafiatalodott. És így most halt meg abban a húsz év előtti betegség­ben, amit azóta gyógyí­tani tudott." A harma­dik: „Embriókriticiz­mus: nekem fogamzás­­gátlásaim vannak.” —Székely— Egy fiatal orvos pályakezdése. NDK-film DECEMBER 3-I FILMBEMUTATÓK: A lányok,­­ sírjatok Zenés magyar film a METRO, a KEX, a TOLCSVAY­ és a SYRIUS együttes közreműködésével. Vidám emberek és állatok Főszereplők: Jarka Schallerová, Zala Márk fh., Balázsovits Lajos. Rendező: MÉSZÁROS MÁRTA 14 éven felülieknek ! Színes mesefilmsorozat 70/4712MAGYAR IFJÚSÁG

Next