Magyar Ifjúság, 1971. május-augusztus (15. évfolyam, 19-35. szám)
1971-06-25 / 26. szám
ri VERONICA KALÓZ Kezdetben volt a hajó, melyhez a jól ismert dolgok alakulása folytán a kalóz személye társult. Az igazi kalóz többnyire félszemű volt, de legalábbis egyik lábát fa pótolta. És nem volt erénye az ékesszólás. Hála a bőbeszédű irodalomnak, tudunk annyit róla, , hogy a megfelelő életkorban felsóhajthassunk. Hol vannak azok ,az idők, amikor kalózok szelleme lebegett a vizek felett? Az idő eljött. Egészen pontosan egy ködös estén, amikor gumicsónakkal érkezett békaemberek felmásztak a Mebo 2 oldalán, bementek a gépházba, elhelyezték dinamitjaikat, majd hogy egészen pontosak legyenek a dolgukban, olajos rongyokat szórtak szét és csak ezután gyújtották meg a kanócot. De minthogy most már a történet csattanója következne, ne vágjunk az események elébe. A kalózirodalom új fejezete a kalózrádiók megjelenésével kezdődött. Jelen esetben Hollandiáról van szó, amelyes történetünkben ez nagyon fontos - nem írta alá 1958-ban az illegális rádióadók elleni nemzetközi egyezményt. Vannak, akik az előzményeket kiegészítik azzal a helyzetmagyarázattal: „A holland rádiónak sohasem volt erénye, hogy túlságosan lázbahozó műsorokat sugározzon. Sok a szöveg. Sok a konferencia. Sok a klasszikus zene. Röviden szólva: az unalom”. Két textilgyáros, a Vervey-testvérek, ebből azt a következtetést vonja le, hogy pótolni kell a hiányt. Társaságukba beveszik Norbert Jürgenst, akiről az a hír járja, hogy sok a pénze, de nincs lelkiismerete. Jurgens tehát Hamburgba utazik, ahonnan az öreg Veronicával tér vissza. A bárkával, amelyet az mentett meg a hajótemetőtől, hogy most már benne látták álmaik hajóját, a felségvizek határán kívül le kell horgonyozni és az üzlet megindul ... Néhány hónap alatt felszerelik rádióadóval, szerkesztőségi kellékekkel. 1960 márciusában megkezdi adását , és mindenki hallgatja, aki számít. A sajtgyárak, a dokkok, a Heineken sörgyár, az áruházak eladói és reklámszakemberei. Az első héten ingyenes a hirdetés. Minden a számítások szerint alakul. Sőt, talán túlságosan is jól. Mert akkor felbukkan az első konkurrens, Verolme, az egyik leggazdagabb holland tőkés személyében. És mivel ő a rotterdami hajóépítő műhelyek tulajdonosa, nem okoz különösebb gondot a Veronicánál jobb felszereléssel kifutnia. Ám elköveti azt a hibát, hogy a felségvizek határán belülről sugározza műsorát. A kormány két szakasz rendőrt küld ki, hogy ha kell, harc árán is hallgattassa el a kalózrádiót, mivel a reklám meg nem engedett dolog. A következő kormány változtat a politikán: megengedi, hogy a Neederland 1 és 2, a nemzeti adók is sugározhatnak hirdetést, naponta legfeljebb 15 percet. Ezekből a bevételekből a harmadik adó építését finanszírozzák, ugyanis ennek az állomásnak kell felvennie a harcot a Radio Veronica szaxofonjaival és elektromos gitárjaival. Nem sikerül. A Veronica már nagyon erős: reggel 7-től hajnali 2 óráig egyfolytában sugározza műsorát, minden órában 15 perc hirdetést, minden perc hirdetés 5 ezer forint (160 dollár). A befektetéshez képest virágzó üzlet, nem is beszélve a személyzetről: két technikus és két újságíró „rádiózik". És egy egészen kicsiny ügynökség, a hirdetések szervezésére - később már azzal a munkaköri többlettel, hogy az ajánlkozó hirdetőket viszszautasítja. És ezt nem kellett volna tenniük. Két svájci úr ugyanis — Erwin Meister és Edwin Bollier, mindketten kifogástalan eleganciával és modorral — bármiféle reklámot elvállal, számítógépektől kezdve az intim éjszakai lokálokig. 1970 januárjában érkeznek a Mebo 2-vel a holland partok elé, s a Radio Veronicáénál tízszer erősebb Radio Nordsea alig egy mérföldtávolságról, a szó szoros értelmében elhallgattatta a holland kalózokat. Jurgens, úriemberhez méltón, el akarja kerülni a konfliktust és ezért 1 millió forintot ajánl fel a két svájcinak csak azért, hogy távozzanak. Meister és Bollier inkasszál. Majd két hónapig Anglia partjainál ad „műsort" a Mebo 2. De március végén már ismét a Veronica mellett vet horgonyt. Megkezdődik a harc az éterért. Először csak az éterben. Bollier reklámszakembereket dolgoztat és kevesebbet kér a hirdetésekért. A szerzőknek több honoráriumot fizet, mint a Veronica. A küzdelem végső kimenetele nem kétséges. Jürgens fut a pénze után, szeretné visszaszerezni a millióját. A svájciak koncessziót ajánlanak. Ezt április végén látványosan meg is kötik. Május folyamán, két ízben is, titokzatos békaemberek keresik a Mebo 2 horgonyláncát és kormányszerkezetét éppen akkor, amikor az uralkodó áramlás egészen rövid idő alatt holland felségvizekre vitte volna a konkurrenciát. Kudarc. Ezt azonban klasszikus fordulat követi. Augusztus 29-én a Hauski nevű vontató ráúszik a Mebo 2-re és 11 ember azonnal csáklyázni kezdi a svájciakat. Az ellenfél felkészült, vízbe vágják a támadókat. A verekedésben különösen Bollier gorillái jeleskednek. A hír a parton is elterjedt, hiszen a Radio Nordsea gyökeret eresztett, kevesebbért jobbat ad, mint az ellenfél. Jürgens számára tehát nem maradt más, mint a megsemmisülés. Vagy a megsemmisítés... A három ember 25 ezer holland forintot kapott volna a gumicsónakos vállalkozásért, de rossz munkát végeztek. A Mebo SOS jeleire idő-A Veronica, mely dalaival és szövegével elbűvölte a holland partokat ben érkezett a mentőhajók és helikopterek sokasága. A história, bárki láthatja, ezen a ponton teljesen eltér a klasszikusoktól, (valamint abban is, hogy a győzelmi dal is anakronisztikus: a forró nadrágról szólt az első lemez). Mindez azonban csak részlet a jól ismert dolgok alakulása során, melyben, ha a romantika nem is, de a kalózok és a kalózszellem tovább él. Modern hajón, gentleman a kalóz, ám azért a lényeg nem változott a halálfejes-lobogós korszak óta! K. E. Arcukon a győztesek elégedettsége, a konkurrencia elhallgatott Szünetre szólt az utolsó csengetés. Nem született még meg az a diák, aki e tényben nem a szabadulás szimfóniáját köszöntené. A csengő tehát nemzetközi szimbólum, olyan, mint a katonakürt, és éppen olyan, mint a lélekharang. A tanév végeztével tudósítást kértünk a világ négy nagyvárosából, hogy milyen közegben hangzott el az 1970 71-et lezáró hang. Pihenés következik, vagy csak kötelező szünet az évek óta válságot élő középiskolában? WASHINGTON Sínek, váltók nélkül AVAR JÁNOS TELEXJELENTÉSE Esőért imádkoznak az amerikai nagyvárosok polgármesterei — félnek a nyártól. A tétlenség és a forróság a legveszélyesebb — idéz egy igazságügyi minisztériumi főtisztviselőt a mindig higgadtan és szárazon elemző Wall Street Journal. Nekem ez az első amerikai nyaram, s csak néhány páradúsan forró tavaszi nap áll mögöttem,, viszont már láttam New York, vagy a néger többségű Newark és Washington nyomornegyedeinek valóban fullasztó utcáit, s így élénken el tudom képzelni milyen veszélyekkel terhes e kövek közt a hírhedtté vált forró nyár. A forróságot az esők enyhíthetik, a tétlenség viszont a tanév végétől kezdve éri el a vészhatárt” az amerikai nagyvárosok belsejében, ahonnan a tehetős fehérek a kertvárosokba menekültek, egyre több a néger és az egyéb „nem fehér” minősítésű lakos, sköztük immár 25 százalékos a munkanélküliség. Továbbá a Vietnamból hazatérő katonák is többnyire a városokban maradnak, ők is szaporítják a munkaközvetítő irodák előtt toporgók számát. Vagyis a most végző, vagy nyári munkát kereső diák helyzete az 57 nagyvárosban meglehetősen „forraló”. Máris sok az utcán tétlenül őgyelgő teenager, s egyre többször hallani az utalást 1967— 68 véres, forró nyarára. Egy philadelphiai városi tisztviselő mondta:,,A körülmények 1967 óta nem változtak, nem javultak, csakhogy most több ember van — kevesebb reménnyel”. ISKOLARENDŐRÖK A SZABAD ÚTÉRT Bevallom, nekem legjobban Amerikában az „iskolába járás” imponál: kimustrált sárga buszok viszik a kis és nagy diákokat, s ahol a közellakók gyalog járnak, a mi utcaseprőink narancsszín mellényéhez hasonlót viselő gyerek és felnőtt „iskolarendőrök” biztosítják a szabad utat a nagy autóforgalomban. Ez, és az iskolák valóban elég jó felszereltsége, persze az adófizető szülők zsebe jől származik. Ebből aztán egyenesen következik két dolog: egyrészt terjed az elégedetlenség az iskolák növekvő költségei miatt, másrészt az a bizonyos zseb határozza meg az oktatás minőségét és lehetőségeit. Kenneth Clark szociológus ezt sínrendszernek nevezte. Az amerikai vagyon nagyon is hamar rákerül a sínre, amelyen elég ritka a „váltó”. A jól keresők lakta környéken nagyobb a helyi adóbevétel, tehát többre telik az iskolának, költségvetése lépést tarthat az inflációs folyamattal. Az egy diákra számított oktatási kiadás a 200 dolláros szinttől a 2000-ig változik, s természetesen az iskolakörülmények is ennek megfelelőek. De ez persze a közoktatás, a gazdagok gyerekei jórészt magániskolába járnak. A sínrendszer még ennél is meghatározóbb. Amerikában perdöntő, hogy ki hol végzett? A „nagy egyetemek” — a Harvard, a Yale, a Columbia, a massachussetsi egyetem — diplomája és egy névtelen vidékié között akkora a társadalmi értékelési különbség mint nálunk az érettségi bizonyítvány és a valóságos oklevél közt. A nagy egyetemre bejutni viszont „jó iskolából” lehet, s ezzel a kör bezárult. A középiskolákról és a diákokról el kell mondani, hogy amilyen egységes az iskolarendszer, (lényegében egy nagy általános iskolatípusban található meg a mi gimnáziumi, technikumi stb. rendszerünk minden lehetősége) anynyira bonyolult belülről is ez a szisztéma, s a korábban említett sínek már ott belül is meghúzódtak. Egy kollégám gimnazista fiát kérdeztem, hogy milyen különbséget és azonosságot lát ő, a tavaly még odahaza, idén már itt tanuló diák. „Nagyon kevés a hasonló, majdnem minden különbözik — válaszolta — a gyakorlatban szétfolynak az osztályok, mivel a ■tanulók körülbelül nyolcvan tárgy közül választhatnak, tehát például öt-hat címmel és nehézségi fokkal tanulhatnak matematikát, így mindenki ingázik, a választásának megfelelően". Ez persze jól hangzik a diákfülnek, s talán kedvező is. A tapasztalatok szerint viszont ez a válogatás csak egy kisebbséget ösztönöz keményebb munkára. Márpedig a „nagy egyetemekre”, de még a „közepesekre” is csak meghatározott „súlyú” tárgyak kiválasztásával, s persze az azokban elért kedvező eredmény felmutatásával lehet bejutni. A választás azonban nem csupán egyéni kedv kérdése: miután Amerikában „mánia” a teszt, különböző tesztvizsgálatokon irányítják a diákokat a tárgyak nehézségi fokai között. Nem értek hozzá, hogy menynyire meghatározó egy tizenéves intelligencia-tesztjének eredménye, de az kétségtelen, hogy annak kimenetele „ráteszi” a diákot valamilyen „belső sínre”, hiszen megjelöli a neki megfelelő tárgyakat, s ismét bezárul egy kör. BÍRÁL AZ ADÓFIZETŐ Kétségtelen, hogy ha csak az összefoglaló számokat tekintjük, Amerika lakosságának többsége elvégezte a mi középiskoláinknak megfelelő szintet. Amiből következik, hogy az érettségi szintre immár a modern élet szükséges, de nem elégséges követelménye. Viszont ha bőrszín és lakóhely szerint felbontjuk ezeket a számokat, a kép kezd tarkább lenni: a fehérek 62,2 százaléka, a „nem fehérek” 42,2 százaléka végezte el a középiskolát. Amíg az évi tizenötezer dollár feletti jövedelmű családok gyerekeinek mintegy nyolcvan százaléka egyetemre kerül, addig a hatezer dollár alatt ez már csak körülbelül harminc százalék, s ismétlem, óriási a különbség egyetem és egyetem között. Nemcsak deficites a közoktatás, hanem számtalan bírálat éri magát az iskolarendszert is, olyannyira, hogy egyesek fel akarják számolni a nyilvános iskolát. A tanárok szakszervezetének elnöke élesen válaszolt a különböző, adófizetői kicsinyességből vagy az elitszemléletből fakadó bírálatokra. „Az iskolák pénzügyi válsága abból eredt, hogy a terheket a túladóztatott munkások és középrétegek viselik, míg a milliomosok egy jelentékeny része egyszerűen nem is fizet adót. Nem amiatt van iskolaválság, mert túl sokat, hanem mert nem eleget költöttünk iskoláinkra. Pedig ha többet fektettünk volna be az oktatásba, most kevesebbet kellene fordítanunk a szociális bajok és a bűnözés elleni küzdemre.” Tény az, hogy az amerikai bűnözési átlagéletkor az elmúlt negyedszázadban egyre „lejjebb” ment. 1960—68 között a fiatalkorú bűnözés 78 százalékkal növekedett — a komoly bűntettek kategóriájában. Meghökkentő, de kormánykiadvány adata: a komoly bűnök felét fiatalkorúak követték el. S tekintve, hogy a fiatalok zömét igyekeznek „végigvonszolni” az érettséginek megfelelő szintig, ez meglehetősen rossz képet fest az amerikai középiskolákban levő helyzetről. A leghívebb képet a kábítószerfogyasztás ijesztő alakulása mutatja, hiszen a bűntettek javarészénél a kábítószer hatása kimutatható. Nos, az említett időszakban a 18 éven aluliak esetében a törvénysértésnek minősülő, tehát már felfedezett kábítószerügyek száma tizennyolcszorosra nőtt, nem egészen egy évtized alatt. MILYENEK A „HETVENEGYESEK"? Nem venném magamnak a bátorságot, hogy akár a hazai középiskola átlagdiák-portréját megrajzoljam, hát még az óriási és annyira különböző rétegekből álló Amerika átlagközépiskolájáét?! Éppen ezért a Washington Post nyilván nálam tájékozottabb riporterére támaszkodom. Nos, ő a Csendes-óceán partján levő kisváros, Monroe (Washington állam) iskolájának idei végzőseit „mérte fel”, s beszámolója szerint: — a diákok nagy része elfordul az egyháztól, főleg a katolikusoktól, — majdnem 95 százalékuk fogyasztott már marijuanát (sokhelyütt a lebukástól való félelem miatt egymást kényszerítik erre), — általában nincs egyetlen amerikai „nagyság”, akit példaképnek tekintenek, beleértve a meggyilkolt Kennedyeket is, — Nixon ellen akar szavazni 60 százalékuk, de a demokrata jelölteket sem szívelik sokkal jobban, sem Muskie-t, sem McGovent vagy éppen Edward Kennedyt, — általában Vietnamot okolják a válságért, amelyet a társadalomban látnak, de fő gondjuk a szüleik és a maguk gazdasági helyzetének romlása és a bizonytalanság, ami miatt most elsősorban a hivatalban levő kormányt és Nixont tartják bűnösnek. A vidéki kisváros diákjairól készített képnél nyilván harsányabb lehetne egy New York-i, vagy Los Angeles-i vagy éppen washingtoni. A kép meglehetős cinizmusról és kiábrándultságról, s az amerikai társadalom megjavíthatóságába vetett idealisztikus hitről tanúskodik. Talán kissé elnagyolt ez a hetvenegyesportré, de más lapokból is ez bontakozik ki. Ám ami ezt az idei és a jövőre végző középiskolás korosztályt különösen érdekessé és fontossá teszi, azaz, hogy jövőre először szavaznak a 18—21 év közötti fiatalok, s állásfoglalásuk perdöntő lehet a választások kimenetele szempontjából. Jól tudja ezt Nixon és minden számbajöhető amerikai politikus, azok is akit ezek a fiatalok nenki éppen kedvezően értékelnek ... „ méHf f Jm Ili J« ' mm TePlffOHr MAGYAR IFJÚSÁG 971/26