Magyar Ifjúság, 1971. május-augusztus (15. évfolyam, 19-35. szám)

1971-06-25 / 26. szám

r­i VERONICA K­­­ALÓZ Kezdetben volt a hajó, melyhez a jól ismert dol­gok alakulása folytán a kalóz személye társult. Az igazi kalóz többnyire fél­szemű volt, de legalábbis egyik lábát fa pótolta. És nem volt erénye az ékes­szólás. Hála a bőbeszédű iro­dalomnak, tudunk annyit róla, , hogy a megfelelő életkorban felsóhajthas­sunk. Hol vannak azok ,az idők, amikor kalózok szel­leme lebegett a vizek fe­lett? Az idő eljött. Egészen pontosan egy ködös es­tén, amikor gumicsónak­kal érkezett békaemberek felmásztak a Mebo 2 ol­dalán, bementek a gép­házba, elhelyezték dina­­mitjaikat, majd hogy egé­szen pontosak legyenek a dolgukban, olajos rongyo­kat szórtak szét és csak ezután gyújtották meg a kanócot. De minthogy most már a történet csat­tanója következne, ne vág­junk az események elébe. A kalózirodalom új feje­zete a kalózrádiók megje­lenésével kezdődött. Jelen esetben Hollandiáról van szó, amely­e­s történe­tünkben ez nagyon fontos - nem írta alá 1958-ban az illegális rádióadók el­leni nemzetközi egyez­ményt. Vannak, akik az előzményeket kiegészítik azzal a helyzetmagyará­zattal: „A holland rádió­nak sohasem volt erénye, hogy túlságosan lázbaho­­zó műsorokat sugározzon. Sok a szöveg. Sok a kon­ferencia. Sok a klasszikus zene. Röviden szólva: az unalom”. Két textilgyáros, a Vervey-testvérek, ebből azt a következtetést von­ja le, hogy pótolni kell a­ hiányt. Társaságukba be­veszik Norbert Jürgenst, akiről az a hír járja, hogy sok a pénze, de nincs lel­kiismerete. Jurgens tehát Hamburgba utazik, ahon­nan az öreg Veronicával tér vissza. A bárkával, amelyet az mentett meg a hajótemetőtől, hogy most már benne látták ál­maik hajóját, a felségvi­zek határán kívül le kell horgonyozni és az üzlet megindul ... Néhány hónap alatt fel­szerelik rádióadóval, szer­kesztőségi kellékekkel. 1960 márciusában meg­kezdi adását , és min­denki hallgatja, aki szá­mít. A sajtgyárak, a dok­kok, a Heineken sörgyár, az áruházak eladói és rek­lámszakemberei. Az első héten ingyenes a hirdetés. Minden a számítások sze­rint alakul. Sőt, talán túl­ságosan is jól. Mert akkor felbukkan az első konkurrens, Verolme, az egyik leggazdagabb holland tőkés személyé­ben. És mivel ő a rotter­dami hajóépítő műhelyek tulajdonosa, nem okoz kü­lönösebb gondot a Vero­­nicánál jobb felszereléssel kifutnia. Ám elköveti azt a hibát, hogy a felségvi­zek határán belülről sugá­rozza műsorát. A kor­mány két szakasz rendőrt küld ki, hogy ha kell, harc árán is hallgattassa el a kalózrádiót, mivel a rek­­lám meg nem engedett dolog. A következő kormány változtat a politikán: meg­engedi, hogy a Needer­­land 1 és 2, a nemzeti adók is sugározhatnak hir­detést, naponta legfeljebb 15 percet. Ezekből a bevé­telekből a harmadik adó építését finanszírozzák, ugyanis ennek az állomás­nak kell felvennie a harcot a Radio Veronica szaxo­fonjaival és elektromos gi­tárjaival. Nem sikerül. A Veroni­ca már nagyon erős: reg­gel 7-től hajnali 2 óráig egyfolytában sugározza műsorát, minden órában 15 perc hirdetést, minden perc hirdetés 5 ezer fo­rint (160 dollár). A be­fektetéshez képest virágzó üzlet, nem is beszélve a személyzetről: két tech­nikus és két újságíró „rá­diózik". És egy egészen kicsiny ügynökség, a hir­detések szervezésére - később már azzal a mun­kaköri többlettel, hogy az ajánlkozó hirdetőket visz­­szautasítja. És ezt nem kellett vol­na tenniük. Két svájci úr ugyanis — Erwin Meister és Edwin Bollier, mindketten kifo­gástalan eleganciával és modorral — bármiféle rek­lámot elvállal, számítógé­pektől kezdve az intim éj­szakai lokálokig. 1970 ja­nuárjában érkeznek a Me­bo 2-vel a holland par­tok elé, s a Radio Veroni­­cáénál tízszer erősebb Radio Nordsea alig egy mérföld­­távolságról, a szó szoros értelmében elhall­gattatta a holland kalózo­kat. Jurgens, úriemberhez méltón, el akarja kerülni a konfliktust és ezért 1 millió forintot ajánl fel a két svájcinak csak azért, hogy távozzanak. Meister és Bollier inkasszál. Majd két hónapig Anglia part­jainál ad „műsort" a Me­bo 2. De március végén már ismét a Veronica mel­lett vet horgonyt. Megkezdődik a harc az éterért. Először csak az éterben. Bollier reklámszakembere­ket dolgoztat és keveseb­bet kér a hirdetésekért. A szerzőknek több honorá­riumot fizet, mint a Vero­nica. A küzdelem végső kimenetele nem kétséges. Jürgens fut a pénze után, szeretné visszaszerezni a millióját. A svájciak kon­cessziót ajánlanak. Ezt április végén látványosan meg is kötik. Május folya­mán, két ízben is, titokza­tos békaemberek keresik a Mebo 2 horgonyláncát és kormányszerkezetét ép­pen akkor, amikor az uralkodó áramlás egészen rövid idő alatt holland felségvizekre vitte volna a konkurrenciát. Kudarc. Ezt azonban klasszikus fordulat követi. Augusztus 29-én a Hauski nevű vontató ráúszik a Mebo 2-re és 11 ember azonnal csáklyázni kezdi a svájciakat. Az ellenfél felkészült, vízbe vágják a támadókat. A verekedés­ben különösen Bollier go­rillái jeleskednek. A hír a parton is elterjedt, hiszen a Radio Nordsea gyökeret eresztett, kevesebbért job­bat ad, mint az ellenfél. Jürgens számára tehát nem maradt más, mint a megsemmisülés. Vagy a megsemmisítés... A há­rom ember 25 ezer holland forintot kapott volna a gu­micsónakos vállalkozásért, de rossz munkát végeztek. A Mebo SOS jeleire idő-A Veronica, mely dalaival és szöve­gével elbűvölte a holland partokat ben érkezett a mentőhajók és helikopterek sokasága. A história, bárki láthat­ja, ezen a ponton teljesen eltér a klasszikusoktól, (valamint abban is, hogy a győzelmi dal is anakro­nisztikus: a forró nadrág­ról szólt az első lemez). Mindez azonban csak részlet a jól ismert dolgok alakulása során, melyben, ha a romantika nem is, de a kalózok és a kalóz­szellem tovább él. Modern hajón, gentleman a kalóz, ám azért a lényeg nem változott a halálfejes-lobo­­gós korszak óta! K. E. Arcukon a győzte­sek elégedettsége, a konkurrencia el­hallgatott Szünetre szólt az utolsó csengetés. Nem született még meg az a diák, aki e tényben nem a szabadulás szimfóniáját köszöntené. A csengő tehát nemzetközi szimbólum, olyan, mint a katonakürt, és éppen olyan, mint a lélekharang. A tanév végeztével tudósítást kértünk a világ négy nagyvárosából, hogy milyen közegben hangzott el az 1970 71-et lezáró hang. Pihenés következik, vagy csak kötelező szünet az évek óta válságot élő középiskolában? WASHINGTON Sínek, váltók nélkül AVAR JÁNOS TELEXJELENTÉSE Esőért imádkoznak az ame­rikai nagyvárosok polgármes­terei — félnek a nyártól. A tétlenség és a forróság a leg­veszélyesebb — idéz egy igaz­ságügyi minisztériumi főtiszt­­viselőt a mindig higgadtan és szárazon elemző Wall Street Journal. Nekem ez az első amerikai nyaram, s csak né­hány páradúsan forró tavaszi nap áll mögöttem,­, viszont már láttam New York, vagy a néger többségű Newark és Washington nyomornegyedei­nek valóban fullasztó utcáit, s így élénken el tudom képzelni milyen veszélyekkel terhes e kövek közt a hírhedtté vált forró nyár. A forróságot az esők enyhít­hetik, a tétlenség viszont a tanév végétől kezdve éri el a vészhatárt” az amerikai nagyvárosok belsejében, ahon­nan a tehetős fehérek a kert­városokba menekültek, egyre több a néger és az egyéb „nem fehér” minősítésű lakos, s­­köztük immár 25 százalékos a munkanélküliség. Továbbá a Vietnamból hazatérő katonák is többnyire a városokban maradnak, ők is szaporítják a munkaközvetítő irodák előtt toporgók számát. Vagyis a most végző, vagy nyári mun­kát kereső diák helyzete az 57 nagyvárosban meglehetősen „forraló”. Máris sok az utcán tétlenül őgyelgő teenager, s egyre több­ször hallani az utalást 1967— 68 véres, forró nyarára. Egy philadelphiai városi tisztviselő mondta:,,A körülmények 1967 óta nem változtak, nem ja­vultak, csakhogy most több ember van — kevesebb re­ménnyel”. ISKOLARENDŐRÖK A SZABAD ÚTÉRT Bevallom, nekem legjobban Amerikában az „iskolába já­rás” imponál: kimustrált sár­ga buszok viszik a kis és nagy diákokat, s ahol a közellakók gyalog járnak, a mi utcasep­rőink narancsszín mellényé­hez hasonlót viselő gyerek és felnőtt „iskolarendőrök” biz­tosítják a szabad utat a nagy autóforgalomban. Ez, és az is­kolák valóban elég jó felsze­reltsége, persze az adófizető szülők zsebe jől származik. Ebből aztán egyenesen követ­kezik két dolog: egyrészt ter­jed az elégedetlenség az isko­lák növekvő költségei miatt, másrészt az a bizonyos zseb határozza meg az oktatás mi­nőségét és lehetőségeit. Kenneth Clark szociológus ezt sínrendszernek nevezte. Az amerikai vagyon nagyon is hamar rákerül a sínre, ame­lyen elég ritka a „váltó”. A jól keresők lakta környéken nagyobb a helyi adóbevétel, tehát többre telik az iskolá­nak, költségvetése lépést tart­hat az inflációs folyamattal. Az egy diákra számított okta­tási kiadás a 200 dolláros szinttől a 2000-ig változik, s természetesen az iskolakörül­mények is ennek megfelelőek. De ez persze a közoktatás, a gazdagok gyerekei jórészt ma­gániskolába járnak. A sínrendszer még ennél is meghatározóbb. Amerikában perdöntő, hogy ki hol végzett? A „nagy egyetemek” — a Harvard, a Yale, a Columbia, a massachussetsi egyetem — diplomája és egy névtelen vi­dékié között akkora a társa­dalmi értékelési különbség mint nálunk az érettségi bi­zonyítvány és a valóságos ok­levél közt. A nagy egyetemre bejutni viszont „jó iskolából” lehet, s ezzel a kör bezárult. A középiskolákról és a diá­kokról el kell mondani, hogy amilyen egységes az iskola­­rendszer, (lényegében egy nagy általános iskolatípusban található meg a mi gimnáziu­mi, technikumi stb. rendsze­rünk minden lehetősége) any­­nyira bonyolult belülről is ez a szisztéma, s a korábban em­lített sínek már ott belül is meghúzódtak. Egy kollégám gimnazista fiát kérdeztem, hogy milyen különbséget és azonosságot lát ő, a tavaly még odahaza, idén már itt tanuló diák. „Nagyon kevés a hasonló, majdnem minden különbözik — vála­szolta — a gyakorlatban szét­folynak az osztályok, mivel a ■tanulók körülbelül nyolcvan tárgy közül választhatnak, te­hát például öt-hat címmel és nehézségi fokkal tanulhatnak matematikát, így mindenki in­gázik, a választásának megfe­lelően". Ez persze jól hangzik a diákfülnek, s talán kedvező is. A tapasztalatok szerint viszont ez a válogatás csak egy ki­sebbséget ösztönöz keményebb munkára. Márpedig a „nagy egyetemekre”, de még a „kö­zepesekre” is csak meghatáro­zott „súlyú” tárgyak kiválasz­tásával, s persze az azokban elért kedvező eredmény fel­mutatásával lehet bejutni. A választás azonban nem csupán egyéni kedv kérdése: miután Amerikában „mánia” a teszt, különböző tesztvizsgálatokon irányítják a diákokat a tár­gyak nehézségi fokai között. Nem értek hozzá, hogy meny­nyire meghatározó egy tizen­éves intelligencia-tesztjének eredménye, de az kétségtelen, hogy annak kimenetele „ráte­szi” a diákot valamilyen „bel­ső sínre”, hiszen megjelöli a­ neki megfelelő tárgyakat, s ismét bezárul egy kör. BÍRÁL AZ ADÓFIZETŐ Kétségtelen, hogy ha csak az összefoglaló számokat te­kintjük, Amerika lakosságának többsége elvégezte a mi közép­iskoláinknak megfelelő szin­tet. Amiből következik, hogy az érettségi szintre immár a modern élet szükséges, de nem elégséges követelménye. Vi­szont ha bőrszín és lakóhely szerint felbontjuk ezeket a számokat, a kép kezd tarkább lenni: a fehérek 62,2 százalé­ka, a „nem fehérek” 42,2 szá­zaléka végezte el a középisko­lát. Amíg az évi tizenötezer dol­lár feletti jövedelmű családok gyerekeinek mintegy nyolcvan százaléka egyetemre kerül, ad­dig a hatezer dollár alatt ez már csak körülbelül harminc százalék, s ismétlem, óriási a különbség egyetem és egyetem között. Nemcsak deficites a közok­tatás, hanem számtalan bírálat éri magát az iskolarendszert is, olyannyira, hogy egyesek fel akarják számolni a nyilvá­nos iskolát. A tanárok szak­­szervezetének elnöke élesen válaszolt a különböző, adófize­tői kicsinyességből vagy az elitszemléletből fakadó bírála­tokra. „Az iskolák pénzügyi válsága abból eredt, hogy a terheket a túladóztatott mun­kások és középrétegek viselik, míg a milliomosok egy jelen­tékeny része egyszerűen nem is fizet adót. Nem amiatt van iskolaválság, mert túl sokat, hanem mert nem eleget költöt­tünk iskoláinkra. Pedig ha többet fektettünk volna be az oktatásba, most kevesebbet kellene fordítanunk a szociá­lis bajok és a bűnözés elleni küzd­emre.” Tény az, hogy az amerikai bűnözési átlagéletkor az el­múlt negyedszázadban egyre „lejjebb” ment. 1960—68 kö­zött a fiatalkorú bűnözés 78 százalékkal növekedett — a komoly bűntettek kategóriájá­ban. Meghökkentő, de kor­mánykiadvány adata: a ko­moly bűnök felét fiatalkorúak­ követték el. S tekintve, hogy a fiatalok zömét igyekeznek „vé­gigvonszolni” az érettséginek megfelelő szintig, ez meglehe­tősen rossz képet fest az ame­rikai középiskolákban levő helyzetről. A leghívebb képet a kábítószerfogyasztás ijesztő alakulása mutatja, hiszen a bűntettek javarészénél a kábí­tószer hatása kimutatható. Nos, az említett időszakban a 18 éven aluliak esetében a tör­vénysértésnek minősülő, tehát már felfedezett kábítószer­­ügyek száma tizennyolcszoros­ra nőtt, nem egészen egy évti­zed alatt. MILYENEK A „HETVENEGYESEK"? Nem venném magamnak a bátorságot, hogy akár a hazai középiskola átlagdiák-portré­­ját megrajzoljam, hát még az óriási és annyira különböző rétegekből álló Amerika átlag­középiskolájáét?! Éppen ezért a Washington Post nyilván nálam tájékozottabb riporteré­re támaszkodom. Nos, ő a Csendes-óceán partján levő kisváros, Monroe (Washington állam) iskolájának idei végző­seit „mérte fel”, s beszámolója szerint: — a diákok nagy része el­fordul az egyháztól, főleg a katolikusoktól, — majdnem 95 százalékuk fogyasztott már marijuanát (sokhelyütt a lebukástól való félelem miatt egymást kény­szerítik erre), — általában nincs egyetlen amerikai „nagyság”, akit pél­daképnek tekintenek, beleértve a meggyilkolt Kennedyeket is, — Nixon ellen akar szavaz­ni 60 százalékuk, de a demok­rata jelölteket sem szívelik sokkal jobban, sem Muskie-t, sem McGovent vagy éppen Ed­ward Kennedyt, — általában Vietnamot okol­ják a válságért, amelyet a tár­sadalomban látnak, de fő gondjuk a szüleik és a maguk gazdasági helyzetének romlá­sa és a bizonytalanság, ami miatt most elsősorban a hiva­talban levő kormányt és Ni­­xont tartják bűnösnek. A vidéki kisváros diákjairól készített képnél nyilván har­sányabb lehetne egy New York-i, vagy L­os Angeles-i vagy éppen washingtoni. A kép meglehetős cinizmus­ról és kiábrándultságról, s az amerikai társadalom megjavít­­hatóságába vetett idealisztikus hitről tanúskodik. Talán kissé elnagyolt ez a hetvenegyes­­portré, de más lapokból is ez bontakozik ki. Ám ami ezt az idei és a jövőre végző közép­­iskolás korosztályt különösen érdekessé és fontossá teszi, az­az, hogy jövőre először sza­vaznak a 18—21 év közötti fiatalok, s állásfoglalásuk per­döntő lehet a választások ki­menetele szempontjából. Jól tudja ezt Nixon és minden számbajöhető amerikai poli­tikus, azok is akit ezek a fia­talok nenki éppen kedvezően értékelnek ... „ méHf f Jm Ili J« ' mm TePlffOHr MAGYAR IFJÚSÁG 971/26

Next