Magyar Ifjúság, 1971. szeptember-december (15. évfolyam, 36-53. szám)

1971-09-03 / 36. szám

tallózva Sinatra nagykövet lesz? * A „bohócok hetén” Strauss ezüstből Mindig van új a nap alatt! Olykor még Nixon is szolgál meglepetéssel az amerikaiak számára. No, nem pekingi utazásának vagy a dollár­mentő rendelkezéseknek a bejelentésére gondolunk ez­úttal, bár az ezekből eredő sokktól még ma is sok ame­rikai (és külföldi) rángatja a fejét. A francia Ciné-Revue egyik legutóbbi számában ol­vashattuk a hírt, amely sze­rint a színészkedéstől és ének­léstől visszavonult Frank Si­natra talán rövidesen az Egyesült Államok római nagy­követe lesz! Az amerikai san­zonkirály tehát már nem fél a rendőröktől, nem gyanúsít­ják, hogy a maffiával vagy a kábítószer-kereskedőkkel tart kapcsolatot, nem is kell buj­kálnia - hanem nagykövet lesz! A lap Spiro Agnew alel­­nöktől származtatja a hírt, s ezt Nixon nem cáfolta meg Ellentétben Agnew sok más nyilatkozatával) ... Frank Si­­nttrát, akit a Ciné-Revue ké­pei a „Kalóz” című operett szeeplőivel mutatnak be egyik búcsúvacsoráján, felte­­hetőn a republikánus párt­nak nyújtott pénzügyi és kor­­testámogatásért jutalmazná Nixot a római nagyköveti széket. Az olaszok állítólag nagy örömmel fogadnák őt, mert Sinatra ereiben olasz vér sörgedez ... De miért is kell meglepődnünk Sinatra esetleges nagyköveti kineve­zését? Hiszen a közepes te­­hetségű Ronald Reaganból, az ötvenes évek cowboy-szí­­nészéből kormányzót csinál­tak Kaliforniában. És Sinatra mindg jobb énekes volt, mint ahogyan Reagan játszott a vadnyugati filmekben. Reagan a kormányzói székben is hű maradt vadnyugati stílusához, s az olaszok azt remélik, Si­ntra vidámságához ragasz­­kodik majd ... Nem tudjuk, véletlen avagy szánalékos „egybeesésről" van szó?Nixon elnök ugyanis or­­szágos ünneppé, a „bohócok hetéé” nyilvánította az Egye­sült államokban azt a hetet, amelyen a Sinatra lehetséges nagyköveti kinevezésével kap­­csolatos hír elterjedt. „Ma­­napág csakúgy, mint bár­miké - mondotta az elnök - a bohócok, valamint az a szellem, amelyet ők képvisel­nek, létfontosságúak alkotói, termelői és irányítói ember­ségeik megtartásához.” Eb­ben bizonyára igaza van. De hol keressük ezt az emberies szellemet az elnök politiká­jában? ... Franz Josef Strauss, a bajor­­országi CSU vezére, a nyu­gatnémet jobboldal vezér­alakja, persze nem tréfának szánta azt a tízezer darab ezüstérmet, amit pártjának októberben esedékes kong­resszusára vezetett. Ezzel - egyik felén saját arcképével, a másik oldalon a bajor cí­merrel díszített éremmel - akarja megajándékozni a CSU régi tagjait. Persze nem számít ő tízezer tagra, így hát jut az éremből a gyűjtőknek és éremkereskedőknek is ... Jutna, ha ellenfelei, köztük a szociáldemokraták nem szed­tek volna elő egy régi ren­delkezést, amely tiltja a ba­jor címer engedély nélküli használatát. Nem tudjuk, mi lesz most a tízezer ezüstérem sorsa, Reinhold Raub szociál­demokrata vezetőnek a Spie­gelben megjelent mondása mindenesetre nem örvendez­tette meg Strauss urat: „Úgy látszik, hogy Strauss már nem ér aranyat a CSU számára!" Pedig Strauss éppen az ezüst­érmekkel akar aranyat csi­nálni magának az 1973-ban esedékes választásokra ... Ha győzne, akkor már nemcsak a bajor, hanem a bonni szö­vetségi címert is kisajátíthat­ná magának... Ibizát, a kis földközi-tengeri spanyol szigetet, az üdülők paradicsomát az amerikai hippik (és nyugat-európai társaik) próbálták kisajátítani maguknak. A nyáron többször valósággal megszállták a szi­getet, a vendéglőkből és a barlangokból hasis-szívó „szentélyeket" csináltak, mez­telenkedtek és szeretkeztek a nyílt utcán - ahogyan az iga­zi amerikai hippikhez illik. Ibiza lakosai rendőri erősítést kértek, s másnap már a pus­kák is megszólaltak. Noha a Newsweek szerint a kis sziget nem akar rivalizálni Koppen­hágával és Amszterdammal, az amerikai hippik két euró­pai „nyári fővárosával"­­ a hippik ilyenné akarják vál­toztatni, sőt új „állandó fővá­rosukká", mivel Ibizán télen sem fagynának meg rongyaik­ban. A spanyolok most az észak-afrikai és a közel-keleti meg az ázsiai hippi zarán­dokhelyeket reklámozzák Ibi­­zán, remélve, hogy amit nem sikerült elérniük erőszakkal, az talán megy majd a hippik nyelvén — virágos, szép sza­vakkal. Ha nem sikerül a hip­pik eltávolítása, akkor jövőre az egymillió helyett csak né­hány tízezer turistára számít­hatnak Ibizán. Nem hiába mondják az ibizaiak: inkább a sáskák, mint a hippik! I (Sebes) 71/3610MAGYAR IFJÚSÁG T­ESTKÖZELBŐL Észak-Írországban ismét fellángoltak a harcok. Augusz­tusban, két hét alatt, huszonnyolcan haltak meg a zavar­gások és a brit katonasággal történt összecsapások során. Az Észak-Írországba vezényelt 12 ezer angol katona bru­tális akciói, az internálás bevezetése nem csökkentette, ha­nem méginkább elmélyítette az észak-írországi válságot. A londoni Heath-kormány nem volt hajlandó összehívni az angol parlamentet az ír válság megvitatására, s politi­kai megoldás helyett továbbra is támogatja a belfasti unionista (konzervatív) párt erőszak-politikáját, szabad kezet hagyva az ítélet nélküli bebörtönzésekhez, internálá­sokhoz. Csak súlyosbítja a helyzetet, hogy az IRA, a szél­sőséges Ír Köztársasági Hadsereg továbbra is a merény­letek politikáját folytatja. A katolikusok és protestáns munkások egyre inkább fel­ismerik, hogy nem vallási ellentétekből fakad az észak-ír polgárháborús válság, s a haladó szervezetek — Észak­írországban, az Ír Köztársaságban és Nagy-Britanniában egyaránt — politikai megoldást követelnek, s ennek eléré­sére első lépésként az internáltak szabadon bocsátását, az angol katonaság kivonását és a parlament rendkívüli ülé­sének összehívását tartják szükségesnek. A négy katona hajnali négy órakor mászott át a kerítésen, amely 1969 óta választja el az Argiogne katolikus gettót a szomszé­dos protestáns negyedtől. Az őrvezető egy düledező házikóra mutat, a svájci­­ sapkás tommyk egyike csöngetés nélkül berúgja az ajtót. Iszony A falon katolikus nap­tár, szen­tképek, feszület, VI. Pál pápa olcsó olaj­­nyomaton, öt-hat maszatos poronty alszik a földre te­rített matracokon, a három kisebbik egy turistáktól el­dobott hálózsákban melen­geti egymást. A katonák hangos szavára fölsír a család pöttömnyi kedven­ce. Anyjuk szégyenlősen maga köré tekeri a pokró­cot. — Házkutatást tartunk — mondja hangosan az al­tiszt. — És ne is próbálja­nak ügyeskedni, mert meg­­keserülik. Nyomatékul ráfogja gép­pisztolyát a kamaszfiúra. — Hol a férje? — kér­dezi az egyik katona az asszonyt. — Across the water — a vízen túl. Liverpoolban keres munkát. — Mit hazudik, hiszen tudjuk, hogy Dublinba ment az IRA (illegális Ír Köztársasági Hadsereg) fő­hadiszállására, bombaké­szítést tanulni? Az alig harmincas, de már fogatlan asszony ide­gesen elneveti magát: — A besúgók megint át­­ejtették magukat. Hívják csak föl Liverpoolban az unokatestvéremet, O'Fla­­hertyt, megadom a számát. Öt perc alatt előkeríti a férjemet. Így megspórol­hatnak egy házkutatást. Rendcsinálás A tommyk egymásra néz­nek, az egyik hitetlenkedő arcot vág, a másik hangta­lanul int az altisztnek: te­gyünk próbát, hátha igazat mond az asszony. Az őrvezető egy másod­perc alatt határoz: — Nektek nem lehet hinni, you Fenian bastards (ti lázadó ír fattyúk)! Egy kis rendcsinálás úgysem árthat meg ennek a disz­nóólnak! Tábori ásóval fölfeszítik a korhadó padlódeszkát, rohamkéssel kibelezik a matracokat, hópelyheket csinálnak a vánkosokból, összetörik a szentképek, családi fotók üvegét, szét­hasítják a féltve őrzött csontfedelű imakönyv kö­tését. A vöröshajú kiskato­­na röhögve tapogatja végig az asszony meleg testét a hálóing alatt: „A motozás erre is kiterjed” — mond­ja. A falhoz állított na­gyobbik fiú sötét, tehetet­len gyűlölettel bámul ma­ga elé. Persze hogy nem talál­tak semmit! S másnap, mi­re a munkanélküli család­apa megérkezik Liverpool­ból a tönkretett házba, apa és fia együtt vásárol ben­zint, együtt töltik tejes­üvegbe, együtt vágják a brit páncélautóhoz. Lehet, hogy egy nyári éjszakán együtt véreznek el az eső­áztatta belfasti aszfalton.. Ugyanez narancsban A fenti történetet a „zöl­dek” az északi-írországi katolikusok egyikétől hal­lottam. Pontosan ugyan­ilyen nyomortanyák állnak a „belfasti fal” másik ol­dalán, de ott már orange (III. Orániai Vilmos pro­testáns király narancssár­g; színe) a törzsi szín, brit lo­bogó fakul a házak fölön, s a falakon nincs feszület, sem szentkép. Őfelsége II Erzsébet királynő és Ian Paisley önjelölt protestáns lelkész-politikus képmása tekint le a penészes búto­rokra. A Crumlin Road protes­táns szegényei még nem tudják, milyen monumen­tális szélhámosság kelepcé­jébe estek. Sikerült elhitet­ni velük, hogy a szomszé­dos Ardoyne negyed kato­likus szegényei az ő ellen­ségeik, őket kell gyűlöl­niük, nem pedig a downi és tyrone-i gazdag uradal­mak protestáns birtokosait, akik télen a bahamai ka­szinókban rulettezik el per­cek alatt egy belfasti csa­lád évi keresetét, nyáron St. Tropez-ben vízisíznek a szép lányokkal, ősszel az angliai lankákon agarász­­nak. Billy csak tudja A kocsma pultját tá­masztja Billy, a 16 éves protestáns legényke. (Hon­nan tudom, hogy protes­táns? Egyszerű: a William nevet, Orániai Vilmos ne­vét ebben a tartományban csak protestáns szülő adja az újszülöttnek. Katoliku­sok inkább a Patrick, John, Michael nevet kedvelik ...) Elpanaszolja, hogy nem kap munkát, pedig jól vizs­gázott az iskolában. — A pápisták vadul sza­porodnak, kölykeik minden helyet elfoglalnak — mond­ja őszinte meggyőződéssel. Arra a kérdésre, hogy a katolikusok között miért van még több munkanél­küli, Billynek kész válasza van: — Lusták, iszákosok, semmirekellők. Az egész az amerikai Dél fehér szegényeinek mentalitásához hasonlít: ők is nyomorultak, kisemmi­zettek, megvetettek, de azt hiszik, mindezért kárpótol­ja őket az, hogy valakik — a négerek — még náluk is lejjebb helyezkednek el a társadalmi ranglétrán; van, akit még ők is lenézhetnek. — Iszonyatos bosszú vár az észak-írországi urakra, ha a protestáns dolgozók egy szép napon ráébrednek a nagy svindlire — mond­ja Bernadette Devlin, a fiatal ellenzéki képviselő­nő. De mikor ébrednek rá? Erre a kérdésre három látogatásom alatt sem kap­tam választ Belfastban, Londonderryben. Közben csőstül jönnek a hírek újabb házkutatásokról, gyújtogatásokról, interná­lásról, halottakról és sebe­sültekről. Egyre feneketle­nebbé válik a gyűlölet, sö­tétebbé a tudatlanság. Átok — Talán ezer év múlva, ha lesz itt valami élet, uram. Átok ül ezen az or­szágon, rajtunk már Szent Patrick sem segít, meg a Szűzanya sem. Pedig amúgy szép sziget volna — mondja whiskys lehelettel egy katolikus atyafi, és a barikádokra mutat. A sarkon katonai bulldó­zer tűnik föl, hogy elsöpör­je a torlaszt, meg az éjjel kilőtt gumilövedékeket. Csikorog a talpam alatt a benzines palackok, ablakok üvegcserepe. A távolból robbanások tompa döreje hangzik, de ezt már senki sem veszi észre. Még az utcagyerekek sem hederí­tenek rá. Komoly arccal, felhevül­­ten folytatják játékukat: gránátnak kikiáltott fatus­­kóval dobálnak egy üres ládát, amelyre angol zászlót festettek. Senki sem akar angol katona lenni, úgy kell kisorsolni az egyik kis szeplős fiúcskát, de inkább sírva elrohan. Mindegyik csak IRA-harcos lenne eb­ben a játékban. Mire felnőnek, a világon mindenütt nagy változások lesznek, vízi erőművek épülnek föl, országok ala­kulnak át. Ezek a gyerekek is nagy változáson esnek majd át, igazi kézigránátot szorítanak és igazi páncél­autó lesz a célpont. SUGÁR ANDRÁS : EGYRE FENEKETLENEBBÉ VÁUK A GYŰLÖLET, SÖTÉTEBBÉ A TUDATLANSÁG A SZERZŐ FELVÉTELEI

Next