Magyar Ifjúság, 1972. január-április (16. évfolyam, 1-17. szám)

1972-01-07 / 1. szám

TV Budai Nagy Antal Nem volt semmiféle különleges idő­­szerűsége hogy a televízió 1971. kará­csony másodnapján bemutatta a KOS KÁROLY BUDAI NAGY AN­TAL című drámájából készített té­véjátékot. 1972-ben azonban Dózsa György emlékét idézzük országos ün­nepségsorozatban. Így mindenesetre hasznos volt ezt megelőzni ezzel a filmmel, mert a meseszövés önké­nyessége és az ebből adódó történel­mi pontatlanságok ellenére is sikere­sen ismertette meg azt az eszmei ta­lajt, amelyben majd egy század múl­tán a nagy parasztháború is gyöke­redzett. Már ezzel is bőségesen kamatozott volna a gyártás és a műsorra tűzés, de ezenfelül a felkelés ötszázadik évfordulójára 1936-ban írt dráma gon­dolatai megismertették a figyelmes nézőt a mai közvélemény előtt tel­jességgel ismeretlen „transzszilvá­­nizmus” elképzeléseivel is, amelyekbe az I. világháborút követő évtizedek erdélyi magyar értelmisége kapasz­kodott, hogy megtalálja az új körül­mények közé való beilleszkedés le­hetőségét. Ennek szellemében vallot­ta drámájában a transzszilvánizmus egyik szülőatyja, Kós Károly a min­denáron való megbékélés, a vala­mennyi erdélyi közti szükséges ösz­­szefogás elkerülhetetlenségét, és en­nek oltárán áldozta fel magának az igazi drámai összeütközésnek az áb­rázolását, hogy tehetségét egymással ívvé nem feszülő jelenetek magával ragadó drámaiságában bizonyítsa. A film készítői természetesen nem azonosultak a harmincas évek vala­miféle önálló erdélyi szellemiséget hirdető és az egységet megteremtő osztálybéke ábrándjával. Ezért az eredeti mű egyetlen szavának meg­változtatása nélkül, csupán a hang­súlyok áthelyezésével kísérelték meg a korszerű megközelítést. Ezáltal si­került a JUHÁSZ JÁCINT alakításá­ban emberivé kiteljesített Budai Nagy Antal alakját fokozottabban előtérbe állítaniuk és a drámában esetleges bukását szavak nélkül is a történelem logikájával indokolni. El­kerülhetetlenül vállalniuk kellett vi­szont azt, hogy az eredetileg leg­hangsúlyosabb és legtöbbet kifejező két szerep, Bálint pap és az Apát alakja — bármennyire remek színé­szekre is találtak az őket életre keltő SZÉNÁSI ERNŐ és NÉMETHY FE­RENC személyében — talaját vesztet­te és nem illeszkedett szervesen a film gondolatmenetébe. ADAM OTTÓ rendezése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy mindez nem tanmeseként hatott, hanem élvezet­tel és érdeklődéssel figyeltük végig a meglehetősen hosszú filmet. Bár le­het, hogy egyesek elmarasztalják, amiért a szónak közkeletű felfogá­sában nem filmet, hanem valójában hatásos, a képernyőn jól érvényesü­lő kultúrált, igazi szép színházi elő­adást rendezett és fényképeztetett le. Éppen a karácsonyi műsorban vetített másik történelmi filmmel való összevetés bizonyítja, hogy ezen az úton maradandóbb művészi él­ményt tudott nyújtani, mintha költ­séges történelmi tablókban hígította volna fel Kós Károly hagyományos történelmi drámáját. Ezt az élményt nyújtó hatást lehetővé tette Kós­ Ká­roly emelkedett, kort és hangulatot remekül festő, ízes és hibátlan írói nyelve, amivel ismét csak bizonyí­totta, hogy milyen értő és féltő gonddal ápolják határainkon túl élő és alkotó íróink a magyar nyelvet. Bersényi Iván HALHATATLAN MESTEREK ÉLŐ MODELLEK GOLDMANN GYÖRGY­ ­Színhely: a Madách Színház igazgatói irodá­ja. Idő: ma. Szereplő: a színház igazgatója, Rutt­­kai Ottó... Illetve ... Színhely: Magyarország. Idő: 1942.) — Már korábban megismertem, igaz, csak felületesen. A VI. kerü­leti SZDP-helyiségben találkoztunk először 1940. szilveszterén, önállóan is, a Szalmás­kórusban is felléptem. Akkoriban a Szalmás­kórussal dolgoztam; ez volt az illegális párt­munkám. Később, ami­kor Szalmás Piroska la­kásán próbáltunk, fel­jött oda Goldmann is. Megmutatta kis szobrát, a rendőrszobrot. Aztán egy ideig nem találkoz­tunk. 1942. június 21-én láttam újra. Csak né­mán, tekintetünkkel üd­vözöltük egymást, hi­szen az Andrássy-lakta­­nya foglyai voltunk. Ott tudtam meg, hogy Goldmann is az illegális kommunista párt tagja, s később, hogy egyik vezetője. Semmiféle kontaktus sem alakul­hatott ki akkor közöt­tünk, már csak azért sem, mert Goldmann egy másik teremben ra­boskodott. Körülbelül három hét után átvittek bennünket a Margit kör­úti fegyházba. Közös cellába kerültünk. Ha jól emlékszem, ötvenen voltunk a tizenhat főre tervezett cellában, ve­gyesen, katonaszökevé­nyekkel, jehovistákkal. Húszan voltunk kom­munisták. Barátságunk ott mélyült el, a tárgya­lásig tartó rövid idő alatt. Mindenki azt csi­nálta, amivel az életet fenntarthatta önmagá­ban és másokban. Réti szemináriumokat tar­tott, Goldmann rajzolt, én József Attilát sza­valtam. Nehéz azt így elmondani, de ott mu­tatkozott meg, milyen ember Goldmann. Nem volt abban szentimenta­­lizmus, ahogyan szerete­­tével fonta körül az em­bert. Szeretetével, fi­gyelmességével, hitével, rendíthetetlen akaratá­val. Kijutott belőle ne­kem is, bár két generá­cióhoz tartoztunk. Én akkor még csak tizenki­lenc éves voltam. Egy alkalommal leültetett. Elővett egy barna színű papírzacskót, kifordítot­ta, aztán feltépte és ki­simította. Ceruzacsonkot vett a kezébe, és leraj­zolt. Amikor elkészült a rajz, odaadta nekem. De nem szólt egy szót sem. Ami nem jelenti azt, hogy nem beszélt. A te­kintete beszélt, és a rajz, amelyet gondosan elrej­tettem. Aztán innen is elszállítottak bennün­ket: engem Vácra, Gold­­mannt Szegedre. Többé nem találkoztam vele. Csak a halálhírével... Vácról haza kellett kül­denünk a civil ruhánkat. A csomagoláshoz, ne­hogy feltűnő legyen a kicsempészés, felhasz­náltam csomagolópapír­nak Goldmann rajzát is. Hogy megmaradjon, ha valami történik. MEGVÉDENI MIHÁLY RÓZSÁT? ott ül mellettünk. Hihetetlenül pici és vékony kislány, szinte nincs is. Ennek ellenére komoly és megfontolt ember, tisztában van a szóban forgó „problé­mákkal”. — Nekem csak napi négy órában kellene a művelődési ház gazdasági ügyeivel foglalkoznom — mondja. — De legalább napi nyolc órát foglalko­zom vele, ebben benne van az is, amit Rózsának segítek, és mégsem tudom rendesen megcsinálni. Tudniillik nem értek hozzá. Itt olyan bonyolult dolgok vannak, amikhez legalább közgazdasá­gi technikumot végzett ember kellene. Nem is csinálom tovább, felmondtam január 1-től. — Julika felmondott, — szól közbe Rózsa —, de az adminisztrációs hibá­kért én vagyok a felelős, mint igazgató. Talán mondanom sem kell, hogy én sem értek hozzá. Ez az egyetlen, amibe beleköthetnek. — Ezt hogy érti? — A falu vezetői azt szeretnék, ha elmennék innen. Mintha az apád lennék A legjobbkor, éppen tanácsülésre ér­keztem Kenderesre. Többek között a Móricz Zsigmond művelődési ház nép­művelési tevékenységét tárgyalta a nagyközségi tanács. A nyolcoldalas je­lentés, amelyet a tanácstagok elé ter­jesztettek, részletesen tárgyalja a mű­velődési ház eredményeit és hibáit. Többnyire a hibáit. A legfontosabb és leggyakrabban szereplő pont az előz­mények ismeretében is megdöbbentő: a művelődési ház igazgatójának nem megfelelő a kapcsolata a falu gazda­sági és társadalmi vezetőivel. Mi az oka ennek? A legegyszerűbben a mű­velődési ház ifjúsági klubjának fia­taljai fogalmaztak. — Nem jó a kapcsolat, mert szeret­nék „elpaterolni” az igazgatónőt. De hallgassuk meg az érdekelteket. Mihály Rózsa, úgy hiszem, a dolog lé­nyegét érinti. — A tanácselnök, Tordai József többször mondta, hogy úgy beszél ve­lem, mintha az apám lenne. Tényleg úgy beszél. Fölényesen kioktat minden­ki előtt, mint egy kisgyereket, a kákán is csomót keres, és ha valami nem tet­szik neki, úgy kiabál, hogy én szabály­szerűen félek tőle. Özse János, a köz­ségi pártbizottság titkára tegez engem, nekem pedig bácsiznom és magáznom kell az idősebb kor és a tekintély jo­gán. Ugyanez a helyzet Bana Sándor pénzügyi vezetővel és Kerti Miklós ta­nácstitkárral. Elképzelheti, hogy ez mi­lyen jót tesz a tekintélyemnek. Ezek után csodálkoznak, hogy ha a tsz-el­­nökkel, vagy más, helyi vezetőkkel meg akarom beszélni a programot, oda sem figyelnek rám. Nem érdekli őket, hogy mit mond az „igazgató kislány". Kér­dezem, ha a parlamenti képviselők, KISZ központi bizottsági tagok, nagy tekintélyű KISZ-funkcionáriusok lehet­nek fiatalok, akkor miért nem lehet egyenrangú társnak, vezetőnek tekinte­ni egy húszéves művelődési ház igaz­gatót is?! Azt hiszem, talán csak egy­szerűen megszokásból nem teszik. Gé­piesen, mert amikor valamilyen hiá­nyosság miatt felelősségre vonnak, ak­kor hirtelen egyenrangúvá válok, és ugyanúgy kell felelnem mindenért, mint bárkinek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy én nem vállalom a hi­báimat. Csak azt: ne csak a felelősség­re vonásnál tekintsenek egyenrangú ve­zetőnek. Mit mond erről Tordai József, a ta­nácselnök? — Én nem tagadom le, kétszer tény­leg kiabáltam, de jóindulattal. Meg­mondtam, hogy elfogyott a türelmem. Nekem az az érzésem, hogy nem tud­juk Mihály Rózsával megoldani a prob­lémákat. Nem alkalmas ő erre a mun­kára, s ami a legfontosabb: nem gon­doskodik megfelelően az objektum megőrzéséről. Mindenért én szóltam, mindenért nekem kell veszekedni. A fiatalok felteszik a falra a lábukat, hát miért nem tudja lerúgni úgy, hogy el­törjön és megemlegessék?! Képzelje el, még fociztak is a nagyteremben. Be­lőlem a féltés és a szeretet beszél. Az objektumnak gazdájának kell lennie. Anyagi felelősség is van a világon, hát hogy legyek én nyugodt, ha ő nem is gondol erre? Még soha, egyetlen eset­ben sem tudtak megfogni senkit, aki rongálta a berendezést. Ez egyszerűen felelőtlenség. Nem tudjuk felébreszteni ebben a lányban azt az érzést, hogy ő a felelős. — És mi a véleménye a művelődési ház programjáról? — Ezekbe az aprólékos dolgokba én nem tudok belemenni. Nem is vagyok rá képes, csak nagyképűsködés lenne. Érdekes a véleménye Özse Jánosnak, a községi pártszervezet titkárának is. — Két gyerekre bízták a művelődési házat — mondta. — A kultúr­igazgató nem tudott tekintélyt szerezni magá­nak. Ha ő megy valahová, valamit meg­szervezni, nem veszik semmibe. Nem képes a feladatok megoldására. Pedig mi mondjuk neki, hogy szervezzen nép­dal-szakkört, kórust, meg TIT-előadá­­sokat, de hiába magyarázunk neki. Azt hiszi, a tudatformáláshoz csak a szín­ház kell. Pedig az itt nem nagyon ér­dekli az embereket. Főleg persze, ha olyan darabokat hoznak le, amilyeneket lehoztak. Mert ha valami szép operett lenne, arra biztosan elmennének az em­berek. Meg aztán nálunk az sem elég, ha csak kiplakátolják a műsort. Azo­kat a modern betűket el sem tudják olvasni az emberek. Nálunk személye­sen el kell menni mindenhová és névre szólóan kell meghívni mindenkit, ak­kor biztosan elmennek. No, meg aztán azt is megkérdezném, ha olyan jó a kapcsolata a fiatalokkal, ha úgy szere­tik őt, akkor miért nem csinálnak sem­milyen társadalmi munkát?! Mert igaz, hogy néhány széket kijavítottak, de egyetlen zárat sem csináltak meg. Nem ők festettek és a szenet is tanácsi pén­zen kellett lerakatni a pincébe. Nincs szükség falrepesztésre A falu vezetői közül a legelfogulat­lanabbnak tűnő hangon Kerti Miklós tanácstitkár beszél. — Szerintem nem mindenben elégíti ki a művelődési ház műsora a község lakosságának igényeit. Úgy gondolom, hogy egy közvélemény-kutatást kellene csinálni arról, hogy mire is lenne szük­ség. No, nem valami kérdőíves közvé­lemény-kutatásra gondolok, nálunk az is elég, ha személyesen elbeszélgetünk az emberekkel. Az biztos, hogy kevés a színház vonzása, legfeljebb a vígjáté­kokat igénylik. A helyi népdalvetélke­dőnek viszont nagy sikere volt. Nagy szükségünk lenne egy dalárdára, fiata­lokból, ennek főleg a temetéseken len­ne jelentősége. Nem vagyok meggyő­ződve arról, hogy szükség van a mű­velődési háznak a hangos beatzenére. Én itt lakom, szemben, hozzám áthal­­latszik. Elismerem, hogy ebből jön a bevétel, szükség van rá, sőt a táncze­nét is szeretem, de nem tudom, minek kell az a borzalmas hangerő? Miért van szükség erre a fülrepesztésre? Ami­kor zenélnek, úgy érzem magam, mint­ha egy teherautóban laknék. Nem te­hettünk mást, az időtartamát korlátoz­tuk az ilyen rendezvényeknek. Este tíz óra után itt nem lesz beatzene! És ez­zel abszolút nem csinálunk rosszat a fiataloknak, mert én biztos vagyok ab­ban, hogy ez a hangerő káros az em­beri fülre. Tiszta lappal Abbahagyom a kérdezősködést, nem azért, mintha nem lenne szükség több­féle „igazságra” a világos beszédhez. Mondjuk inkább azt: a kör bezárult. A kör, amelynek közepén egy éves szá­mát tekintve­­ kétségtelenül fiatal em­ber áll, vele szemben pedig a felnőtt számonkérés puskacsövei. Elfogulatlanul és a tényekkel szá­molva, csak ez a hasonlat látszik jel­lemzőnek. Ki és mikor követte el az első hi­bát? Kit nevezzünk ki vétkesnek: az ifjúkor tapasztalatlan, alkalmazkodni­­nemtudását vagy a felnőtti felelősséget türelmetlenül számon kérő atyai és fő­nöki szigort?! Nyilván egyiket sem, azért mert az ügyet, egészen pontosan a kenderesi művelődési ház jelenét és főleg jövőjét ez nem szolgálná. Mihály Rózsa, a tények tanulsága szerint elkövetett egy hibát, amit talán idézőjelbe kellene tenni. Könnyebbik oldalról fogta meg a dolgokat, arra hú­zódott, ahol szerették, becsülték: a fia­talok felé. Érthető módon, így igencsak szegényes a művelődési ház felnőttek­nek nyújtott programja. Mivel csak egy ilyen épület van Kenderesen, nem lehet külön ifjúsági házat nyitni, meg kell tehát oldania Mihály Rózsának, hogy jusson a művelődésből az időseb­beknek is. Úgy érhetné el ezt a leg­könnyebben, ha ő és a község vezetői egyaránt befejeznék a vádak és véde­kezések sorozatát, tiszta lapot nyitná­nak, és a nem könnyű munkát elölről kezdenék. Erre a törvényes alap is megvan, mert 1971. december 20-án Kenderes nagyközség tanácsa elutasí­totta a művelődési ház igazgatónőjének leváltását és hat hónapot adott arra, hogy bizonyítson. Hisszük, hogy sike­rülni fog neki. Jobban, mint elődeinek, akik néhány év alatt egymásnak adták a kilincset a kenderesi művelődési ház igazgatói irodájában. De ez már megint a múlt. Most tehát következzék a „tiszta lap" fél esztendeje .. Hegedős László A művelődési házban négy év alatt öt igazgató adta Fenyőfaünnep, „modern a kilincset egymásnak betűkkel hirdetve ..Belőlem a féltés és a szeretet beszél" DERKOVITS GYULA (1930. A világgazdasá­gi válság Magyarorszá­got sem kerülte el. Der­­kovits Gyula akkor fes­tette a Végzést. Mindegyik modellje eredeti volt. A Végzést, amely a képre fes­tett ablak alján látható, a valóságos Hivatal küldte. A címzett: a férj. Ő maga, Derkovits. A másik érdekelt: a fe­leség, Viktória. Ma már csak egyetlen modell van közöttünk: Viktó­ria asszony. Levélben kértem, engedje meg, hogy meglátogathassam. Néhány nap múlva meg­érkezett a válasz.­ „Köszönettel vettem levélbeli érdeklődését a ré­szünkre szomorú emlékezetű Vég­zés című Derko­vits Gyula-kép ke­letkezése, alkotá­sa iránt. Ugyan­csak a Magyar Nemzeti Galéria egyik művésze­t­történésze is arról értesített, hogy a Budapest, VI. ke­rület Hunyadi tér 10. számú ház fa­lára emléktáblát helyeznek, Der­kovits Gyula volt lakóhelyére, ahol 1928 őszétől 1931. augusztus 18-ig la­kott. Itt készítette a Dózsa-famet­­szetsorozatot, és több, igen értékes, az akkori nehéz idők nehéz emlé­kezetű, maradan­dó művét, a Vég­zést is többi kö­zött. A polgári társada­lom a forradalmár mű­vésztől elfordult, nem támogatta vásárlásaival, a munkásosztály pedig munkanélkülivé vált és napirenden volt a kila­koltatásuk. Művésze is hasonló sorsra jutott. Derkovits Gyulát, velem együtt, kilakoltatták, lakbértartozás címén. Az összes képeit lefoglaltat­ta a hatóság, és tönkre­tettek bennünket. Nehéz idők nehéz em­léke ez nekem, idegileg meggyötört engem. Gyulám 1934. június 18-án este halt bele ab­ba az embertelen meg­hurcoltatásba a Horthy­­rendszer idején. Én jelenleg a mária­­remetei Nyugdíjas Pe­dagógusok Otthonában kaptam elhelyezést. Jó helyem van, külön kis szobában vagyok. Mivel idegileg is beteg vagyok, nem járok sehová és ri­portereket sem tudok fogadni. Fáradt lettem. Köszönöm figyelmét, és elvtársi üdvözlettel kö­szöntöm. Derkovitsné Dombay Viktória" Simon Gy. Ferenc VÉGZÉS MAGYAR IFJÚSÁG 1372/1

Next