Magyar Ifjúság, 1972. január-április (16. évfolyam, 1-17. szám)
1972-01-07 / 1. szám
TV Budai Nagy Antal Nem volt semmiféle különleges időszerűsége hogy a televízió 1971. karácsony másodnapján bemutatta a KOS KÁROLY BUDAI NAGY ANTAL című drámájából készített tévéjátékot. 1972-ben azonban Dózsa György emlékét idézzük országos ünnepségsorozatban. Így mindenesetre hasznos volt ezt megelőzni ezzel a filmmel, mert a meseszövés önkényessége és az ebből adódó történelmi pontatlanságok ellenére is sikeresen ismertette meg azt az eszmei talajt, amelyben majd egy század múltán a nagy parasztháború is gyökeredzett. Már ezzel is bőségesen kamatozott volna a gyártás és a műsorra tűzés, de ezenfelül a felkelés ötszázadik évfordulójára 1936-ban írt dráma gondolatai megismertették a figyelmes nézőt a mai közvélemény előtt teljességgel ismeretlen „transzszilvánizmus” elképzeléseivel is, amelyekbe az I. világháborút követő évtizedek erdélyi magyar értelmisége kapaszkodott, hogy megtalálja az új körülmények közé való beilleszkedés lehetőségét. Ennek szellemében vallotta drámájában a transzszilvánizmus egyik szülőatyja, Kós Károly a mindenáron való megbékélés, a valamennyi erdélyi közti szükséges öszszefogás elkerülhetetlenségét, és ennek oltárán áldozta fel magának az igazi drámai összeütközésnek az ábrázolását, hogy tehetségét egymással ívvé nem feszülő jelenetek magával ragadó drámaiságában bizonyítsa. A film készítői természetesen nem azonosultak a harmincas évek valamiféle önálló erdélyi szellemiséget hirdető és az egységet megteremtő osztálybéke ábrándjával. Ezért az eredeti mű egyetlen szavának megváltoztatása nélkül, csupán a hangsúlyok áthelyezésével kísérelték meg a korszerű megközelítést. Ezáltal sikerült a JUHÁSZ JÁCINT alakításában emberivé kiteljesített Budai Nagy Antal alakját fokozottabban előtérbe állítaniuk és a drámában esetleges bukását szavak nélkül is a történelem logikájával indokolni. Elkerülhetetlenül vállalniuk kellett viszont azt, hogy az eredetileg leghangsúlyosabb és legtöbbet kifejező két szerep, Bálint pap és az Apát alakja — bármennyire remek színészekre is találtak az őket életre keltő SZÉNÁSI ERNŐ és NÉMETHY FERENC személyében — talaját vesztette és nem illeszkedett szervesen a film gondolatmenetébe. ADAM OTTÓ rendezése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy mindez nem tanmeseként hatott, hanem élvezettel és érdeklődéssel figyeltük végig a meglehetősen hosszú filmet. Bár lehet, hogy egyesek elmarasztalják, amiért a szónak közkeletű felfogásában nem filmet, hanem valójában hatásos, a képernyőn jól érvényesülő kultúrált, igazi szép színházi előadást rendezett és fényképeztetett le. Éppen a karácsonyi műsorban vetített másik történelmi filmmel való összevetés bizonyítja, hogy ezen az úton maradandóbb művészi élményt tudott nyújtani, mintha költséges történelmi tablókban hígította volna fel Kós Károly hagyományos történelmi drámáját. Ezt az élményt nyújtó hatást lehetővé tette Kós Károly emelkedett, kort és hangulatot remekül festő, ízes és hibátlan írói nyelve, amivel ismét csak bizonyította, hogy milyen értő és féltő gonddal ápolják határainkon túl élő és alkotó íróink a magyar nyelvet. Bersényi Iván HALHATATLAN MESTEREK ÉLŐ MODELLEK GOLDMANN GYÖRGY Színhely: a Madách Színház igazgatói irodája. Idő: ma. Szereplő: a színház igazgatója, Ruttkai Ottó... Illetve ... Színhely: Magyarország. Idő: 1942.) — Már korábban megismertem, igaz, csak felületesen. A VI. kerületi SZDP-helyiségben találkoztunk először 1940. szilveszterén, önállóan is, a Szalmáskórusban is felléptem. Akkoriban a Szalmáskórussal dolgoztam; ez volt az illegális pártmunkám. Később, amikor Szalmás Piroska lakásán próbáltunk, feljött oda Goldmann is. Megmutatta kis szobrát, a rendőrszobrot. Aztán egy ideig nem találkoztunk. 1942. június 21-én láttam újra. Csak némán, tekintetünkkel üdvözöltük egymást, hiszen az Andrássy-laktanya foglyai voltunk. Ott tudtam meg, hogy Goldmann is az illegális kommunista párt tagja, s később, hogy egyik vezetője. Semmiféle kontaktus sem alakulhatott ki akkor közöttünk, már csak azért sem, mert Goldmann egy másik teremben raboskodott. Körülbelül három hét után átvittek bennünket a Margit körúti fegyházba. Közös cellába kerültünk. Ha jól emlékszem, ötvenen voltunk a tizenhat főre tervezett cellában, vegyesen, katonaszökevényekkel, jehovistákkal. Húszan voltunk kommunisták. Barátságunk ott mélyült el, a tárgyalásig tartó rövid idő alatt. Mindenki azt csinálta, amivel az életet fenntarthatta önmagában és másokban. Réti szemináriumokat tartott, Goldmann rajzolt, én József Attilát szavaltam. Nehéz azt így elmondani, de ott mutatkozott meg, milyen ember Goldmann. Nem volt abban szentimentalizmus, ahogyan szeretetével fonta körül az embert. Szeretetével, figyelmességével, hitével, rendíthetetlen akaratával. Kijutott belőle nekem is, bár két generációhoz tartoztunk. Én akkor még csak tizenkilenc éves voltam. Egy alkalommal leültetett. Elővett egy barna színű papírzacskót, kifordította, aztán feltépte és kisimította. Ceruzacsonkot vett a kezébe, és lerajzolt. Amikor elkészült a rajz, odaadta nekem. De nem szólt egy szót sem. Ami nem jelenti azt, hogy nem beszélt. A tekintete beszélt, és a rajz, amelyet gondosan elrejtettem. Aztán innen is elszállítottak bennünket: engem Vácra, Goldmannt Szegedre. Többé nem találkoztam vele. Csak a halálhírével... Vácról haza kellett küldenünk a civil ruhánkat. A csomagoláshoz, nehogy feltűnő legyen a kicsempészés, felhasználtam csomagolópapírnak Goldmann rajzát is. Hogy megmaradjon, ha valami történik. MEGVÉDENI MIHÁLY RÓZSÁT? ott ül mellettünk. Hihetetlenül pici és vékony kislány, szinte nincs is. Ennek ellenére komoly és megfontolt ember, tisztában van a szóban forgó „problémákkal”. — Nekem csak napi négy órában kellene a művelődési ház gazdasági ügyeivel foglalkoznom — mondja. — De legalább napi nyolc órát foglalkozom vele, ebben benne van az is, amit Rózsának segítek, és mégsem tudom rendesen megcsinálni. Tudniillik nem értek hozzá. Itt olyan bonyolult dolgok vannak, amikhez legalább közgazdasági technikumot végzett ember kellene. Nem is csinálom tovább, felmondtam január 1-től. — Julika felmondott, — szól közbe Rózsa —, de az adminisztrációs hibákért én vagyok a felelős, mint igazgató. Talán mondanom sem kell, hogy én sem értek hozzá. Ez az egyetlen, amibe beleköthetnek. — Ezt hogy érti? — A falu vezetői azt szeretnék, ha elmennék innen. Mintha az apád lennék A legjobbkor, éppen tanácsülésre érkeztem Kenderesre. Többek között a Móricz Zsigmond művelődési ház népművelési tevékenységét tárgyalta a nagyközségi tanács. A nyolcoldalas jelentés, amelyet a tanácstagok elé terjesztettek, részletesen tárgyalja a művelődési ház eredményeit és hibáit. Többnyire a hibáit. A legfontosabb és leggyakrabban szereplő pont az előzmények ismeretében is megdöbbentő: a művelődési ház igazgatójának nem megfelelő a kapcsolata a falu gazdasági és társadalmi vezetőivel. Mi az oka ennek? A legegyszerűbben a művelődési ház ifjúsági klubjának fiataljai fogalmaztak. — Nem jó a kapcsolat, mert szeretnék „elpaterolni” az igazgatónőt. De hallgassuk meg az érdekelteket. Mihály Rózsa, úgy hiszem, a dolog lényegét érinti. — A tanácselnök, Tordai József többször mondta, hogy úgy beszél velem, mintha az apám lenne. Tényleg úgy beszél. Fölényesen kioktat mindenki előtt, mint egy kisgyereket, a kákán is csomót keres, és ha valami nem tetszik neki, úgy kiabál, hogy én szabályszerűen félek tőle. Özse János, a községi pártbizottság titkára tegez engem, nekem pedig bácsiznom és magáznom kell az idősebb kor és a tekintély jogán. Ugyanez a helyzet Bana Sándor pénzügyi vezetővel és Kerti Miklós tanácstitkárral. Elképzelheti, hogy ez milyen jót tesz a tekintélyemnek. Ezek után csodálkoznak, hogy ha a tsz-elnökkel, vagy más, helyi vezetőkkel meg akarom beszélni a programot, oda sem figyelnek rám. Nem érdekli őket, hogy mit mond az „igazgató kislány". Kérdezem, ha a parlamenti képviselők, KISZ központi bizottsági tagok, nagy tekintélyű KISZ-funkcionáriusok lehetnek fiatalok, akkor miért nem lehet egyenrangú társnak, vezetőnek tekinteni egy húszéves művelődési ház igazgatót is?! Azt hiszem, talán csak egyszerűen megszokásból nem teszik. Gépiesen, mert amikor valamilyen hiányosság miatt felelősségre vonnak, akkor hirtelen egyenrangúvá válok, és ugyanúgy kell felelnem mindenért, mint bárkinek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy én nem vállalom a hibáimat. Csak azt: ne csak a felelősségre vonásnál tekintsenek egyenrangú vezetőnek. Mit mond erről Tordai József, a tanácselnök? — Én nem tagadom le, kétszer tényleg kiabáltam, de jóindulattal. Megmondtam, hogy elfogyott a türelmem. Nekem az az érzésem, hogy nem tudjuk Mihály Rózsával megoldani a problémákat. Nem alkalmas ő erre a munkára, s ami a legfontosabb: nem gondoskodik megfelelően az objektum megőrzéséről. Mindenért én szóltam, mindenért nekem kell veszekedni. A fiatalok felteszik a falra a lábukat, hát miért nem tudja lerúgni úgy, hogy eltörjön és megemlegessék?! Képzelje el, még fociztak is a nagyteremben. Belőlem a féltés és a szeretet beszél. Az objektumnak gazdájának kell lennie. Anyagi felelősség is van a világon, hát hogy legyek én nyugodt, ha ő nem is gondol erre? Még soha, egyetlen esetben sem tudtak megfogni senkit, aki rongálta a berendezést. Ez egyszerűen felelőtlenség. Nem tudjuk felébreszteni ebben a lányban azt az érzést, hogy ő a felelős. — És mi a véleménye a művelődési ház programjáról? — Ezekbe az aprólékos dolgokba én nem tudok belemenni. Nem is vagyok rá képes, csak nagyképűsködés lenne. Érdekes a véleménye Özse Jánosnak, a községi pártszervezet titkárának is. — Két gyerekre bízták a művelődési házat — mondta. — A kultúrigazgató nem tudott tekintélyt szerezni magának. Ha ő megy valahová, valamit megszervezni, nem veszik semmibe. Nem képes a feladatok megoldására. Pedig mi mondjuk neki, hogy szervezzen népdal-szakkört, kórust, meg TIT-előadásokat, de hiába magyarázunk neki. Azt hiszi, a tudatformáláshoz csak a színház kell. Pedig az itt nem nagyon érdekli az embereket. Főleg persze, ha olyan darabokat hoznak le, amilyeneket lehoztak. Mert ha valami szép operett lenne, arra biztosan elmennének az emberek. Meg aztán nálunk az sem elég, ha csak kiplakátolják a műsort. Azokat a modern betűket el sem tudják olvasni az emberek. Nálunk személyesen el kell menni mindenhová és névre szólóan kell meghívni mindenkit, akkor biztosan elmennek. No, meg aztán azt is megkérdezném, ha olyan jó a kapcsolata a fiatalokkal, ha úgy szeretik őt, akkor miért nem csinálnak semmilyen társadalmi munkát?! Mert igaz, hogy néhány széket kijavítottak, de egyetlen zárat sem csináltak meg. Nem ők festettek és a szenet is tanácsi pénzen kellett lerakatni a pincébe. Nincs szükség falrepesztésre A falu vezetői közül a legelfogulatlanabbnak tűnő hangon Kerti Miklós tanácstitkár beszél. — Szerintem nem mindenben elégíti ki a művelődési ház műsora a község lakosságának igényeit. Úgy gondolom, hogy egy közvélemény-kutatást kellene csinálni arról, hogy mire is lenne szükség. No, nem valami kérdőíves közvélemény-kutatásra gondolok, nálunk az is elég, ha személyesen elbeszélgetünk az emberekkel. Az biztos, hogy kevés a színház vonzása, legfeljebb a vígjátékokat igénylik. A helyi népdalvetélkedőnek viszont nagy sikere volt. Nagy szükségünk lenne egy dalárdára, fiatalokból, ennek főleg a temetéseken lenne jelentősége. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy szükség van a művelődési háznak a hangos beatzenére. Én itt lakom, szemben, hozzám áthallatszik. Elismerem, hogy ebből jön a bevétel, szükség van rá, sőt a tánczenét is szeretem, de nem tudom, minek kell az a borzalmas hangerő? Miért van szükség erre a fülrepesztésre? Amikor zenélnek, úgy érzem magam, mintha egy teherautóban laknék. Nem tehettünk mást, az időtartamát korlátoztuk az ilyen rendezvényeknek. Este tíz óra után itt nem lesz beatzene! És ezzel abszolút nem csinálunk rosszat a fiataloknak, mert én biztos vagyok abban, hogy ez a hangerő káros az emberi fülre. Tiszta lappal Abbahagyom a kérdezősködést, nem azért, mintha nem lenne szükség többféle „igazságra” a világos beszédhez. Mondjuk inkább azt: a kör bezárult. A kör, amelynek közepén egy éves számát tekintve kétségtelenül fiatal ember áll, vele szemben pedig a felnőtt számonkérés puskacsövei. Elfogulatlanul és a tényekkel számolva, csak ez a hasonlat látszik jellemzőnek. Ki és mikor követte el az első hibát? Kit nevezzünk ki vétkesnek: az ifjúkor tapasztalatlan, alkalmazkodninemtudását vagy a felnőtti felelősséget türelmetlenül számon kérő atyai és főnöki szigort?! Nyilván egyiket sem, azért mert az ügyet, egészen pontosan a kenderesi művelődési ház jelenét és főleg jövőjét ez nem szolgálná. Mihály Rózsa, a tények tanulsága szerint elkövetett egy hibát, amit talán idézőjelbe kellene tenni. Könnyebbik oldalról fogta meg a dolgokat, arra húzódott, ahol szerették, becsülték: a fiatalok felé. Érthető módon, így igencsak szegényes a művelődési ház felnőtteknek nyújtott programja. Mivel csak egy ilyen épület van Kenderesen, nem lehet külön ifjúsági házat nyitni, meg kell tehát oldania Mihály Rózsának, hogy jusson a művelődésből az idősebbeknek is. Úgy érhetné el ezt a legkönnyebben, ha ő és a község vezetői egyaránt befejeznék a vádak és védekezések sorozatát, tiszta lapot nyitnának, és a nem könnyű munkát elölről kezdenék. Erre a törvényes alap is megvan, mert 1971. december 20-án Kenderes nagyközség tanácsa elutasította a művelődési ház igazgatónőjének leváltását és hat hónapot adott arra, hogy bizonyítson. Hisszük, hogy sikerülni fog neki. Jobban, mint elődeinek, akik néhány év alatt egymásnak adták a kilincset a kenderesi művelődési ház igazgatói irodájában. De ez már megint a múlt. Most tehát következzék a „tiszta lap" fél esztendeje .. Hegedős László A művelődési házban négy év alatt öt igazgató adta Fenyőfaünnep, „modern a kilincset egymásnak betűkkel hirdetve ..Belőlem a féltés és a szeretet beszél" DERKOVITS GYULA (1930. A világgazdasági válság Magyarországot sem kerülte el. Derkovits Gyula akkor festette a Végzést. Mindegyik modellje eredeti volt. A Végzést, amely a képre festett ablak alján látható, a valóságos Hivatal küldte. A címzett: a férj. Ő maga, Derkovits. A másik érdekelt: a feleség, Viktória. Ma már csak egyetlen modell van közöttünk: Viktória asszony. Levélben kértem, engedje meg, hogy meglátogathassam. Néhány nap múlva megérkezett a válasz. „Köszönettel vettem levélbeli érdeklődését a részünkre szomorú emlékezetű Végzés című Derkovits Gyula-kép keletkezése, alkotása iránt. Ugyancsak a Magyar Nemzeti Galéria egyik művészettörténésze is arról értesített, hogy a Budapest, VI. kerület Hunyadi tér 10. számú ház falára emléktáblát helyeznek, Derkovits Gyula volt lakóhelyére, ahol 1928 őszétől 1931. augusztus 18-ig lakott. Itt készítette a Dózsa-fametszetsorozatot, és több, igen értékes, az akkori nehéz idők nehéz emlékezetű, maradandó művét, a Végzést is többi között. A polgári társadalom a forradalmár művésztől elfordult, nem támogatta vásárlásaival, a munkásosztály pedig munkanélkülivé vált és napirenden volt a kilakoltatásuk. Művésze is hasonló sorsra jutott. Derkovits Gyulát, velem együtt, kilakoltatták, lakbértartozás címén. Az összes képeit lefoglaltatta a hatóság, és tönkretettek bennünket. Nehéz idők nehéz emléke ez nekem, idegileg meggyötört engem. Gyulám 1934. június 18-án este halt bele abba az embertelen meghurcoltatásba a Horthyrendszer idején. Én jelenleg a máriaremetei Nyugdíjas Pedagógusok Otthonában kaptam elhelyezést. Jó helyem van, külön kis szobában vagyok. Mivel idegileg is beteg vagyok, nem járok sehová és riportereket sem tudok fogadni. Fáradt lettem. Köszönöm figyelmét, és elvtársi üdvözlettel köszöntöm. Derkovitsné Dombay Viktória" Simon Gy. Ferenc VÉGZÉS MAGYAR IFJÚSÁG 1372/1