Magyar Ifjúság, 1972. január-április (16. évfolyam, 1-17. szám)

1972-01-07 / 1. szám

FORRÁS ÚJÉV KEZDETÉN Elmúltak az ünnepek, kezdődhet a munka. A Forrás is új feladatokat, új, a réginél maga­sabb mércét állít maga elé. Elsődlegesnek továbbra is a tehetséges fiatal alkotók művei­nek közlését tartjuk. De igényesebbek leszünk, nem adjuk könnyen az első jelentkezés babér­­koszorúját. Manapság már némi irodalmi mű­veltséggel, valamennyi olvasottsággal nagyon sokan tudnak verset, novellát írni. De az íróvá váláshoz nem elegendő a külsődleges elemek felszínes eltanulása. Ahhoz rendkívüli tehetség, rendkívüli mondanivaló szükséges. Minden iro­dalmi mű egyszeri és megismételhetetlen cso­da. Csak nagyon keveseknek adatik meg e csoda gyötrelme és gyönyörűsége. Kamaszkorukban, felserdülve, az első szere­lem bűvöletében különösen sokan kezdenek irogatni. Ez természetes: ki akarják fejezni a bennük lezajló lelki folyamatokat. De a min­denkivel megtörténő dolgok sete-suta megfo­galmazása nem irodalom. Nem baj, ha költő nem leszel - mondja már elmével is egy re­gény. Ezt ajánlom figyelmébe minden fiatal­nak, aki beküldi első „verseit". A névre szóló levelek helyett, hiszen válaszolni csak kevésre, a tehetséget mutatók próbálkozásaira van má­­s lehetőség. S a pályakezdők, az első-második kötetük­kel jelentkezők mellett nagyobb teret kívánunk biztosítani irodalmunk derékhadának is: a be­érkezetteknek. Ők legyenek a mérce és a példa: a művészi fegyelmet és az alkotói bá­torságot tőlük tanuljuk. S az életünk az ő mű­veiket olvasva legyen gazdagabb és teljesebb. Mert a művészetek nélkül élő ember csonka marad, napjai puszták, mint a beíratlan pa- TÓTH BÁLINT VERSES TALÁLKOZÁS A KÚTNÁL Ki adta arcod hatalmát fölém? Ki pörget, mint ostor­csigát kötötted? Ahol állsz, lágyan meggörbül a tér,­­ tán minden útját magadhoz kötötted? Ki tette, hogy úgy zuhanok feléd, mint az űrutas, nem érezve súlyát? Ki bontotta ki zászlóként fölém elragadtatott tűzpiros vitorlád? Ki gyújtotta ki lángbarna szemed, zöld lobogással körül ki koszorúzta? Ki nyitotta rám árnyas tekinteted, mely mélységes mély, mint a sivatag kútja. Ember leánya, ki küldött elém? Csak állsz, s hallgatsz, akár Ráchel a kútnál, de fejed fölött nem halandó a fény, a mosolyodtól vetül szét a pusztán. Válladon korsód, szomjam úgy viszed ringó csípővel, dombnak, a nap ellen. Tán nem tudod még,­­ holtig őrized már azt az embert, általad, ki lettem. ELSZAKADNÉK Elszakadnék tőled, de tükrös szép arcod visszatart. Most úgy állunk mi szembe ketten, akár a viz s a part. Elszakadnál tőlem, de arcod csak arcom tükrözi, mint futó víz szinén ragyognak a part hű füzei. REGGELTŐL ESTIG CSÓKOLNÁLAK Reggeltől estig csókolnálak, hajad, homlokod, síkos szádat, lámpás testednek minden völgye kigyúlna, fényben tündökölne, villogna vállad, arcod, combod, harmat halk­an, mint nyári dombok. Te is, te is nagyon szeretnél, leheletedben melengetnél, szelídségeddel betakarnál, mohó ajkamnak enni adnál, fürösztenél bőröd fényében hét álló nap, hét álló éjjel. S nem csillapulna szemhunyásra tekinteted szép csillogása, mert fehér égen nap s hold együtt, a te melled fényesebben süt, s mint a forrás csillagos éjjel, árnyékod úgy villog elébem. Szerelmünk én is úgy virrasztom, ébren akkor is, mikor alszom: melege a bőrömön átsüt, villáma szemhéjamon átüt, el is égetne, olyan éhes,­­ nem aludtam még veled, édes. ÉS POLITIKUS VERES PÉTER EMLÉKEZETE Most ünnepelhetnénk Veres Péter 75. születésnapját, író volt és politikus, íróként is népe előrevezető útját kereste. Mi­kor írni kellett, írt, mikor a történe­lem a forradalmár politikust hívta, vállalta a politikai feladatokat is. A parasztíró a felszabadulás után egy időre a Nemzeti Parasztpárt és a Földbirtokrendező Tanács elnöke lett, még honvédelmi miniszter is, koalíciós szükségből. Magatartása, szerepe éppen olyan jelentős volt, mint művei. Ember és mű nála tel­jesen azonos; parasztként, ember­ként, íróként és politikusként nőtt bele a magyar történelembe, sőt a közép-európai történelembe. Veres Pétert a sorsa irányítására érett szegénység küldte az iroda­lomba, akárcsak József Attilát, Illyés Gyulát és Szabó Pált. Végigjárta a szegényparaszti sors minden állo­mását, volt kiskondás, részes arató, pályamunkás, napszámos, 48 eszten­dős koráig, egészen a felszabadulá­sig, mindig kétkezi munkából élt. Életének ez a szakasza is fölér egy regénnyel: „kissé vérző tüdővel” is aratott, kapált. A fizikai munka szü­neteiben kezdett tanuláshoz, íráshoz, olyan faluszéli házban, ahol nyolcad­­magával ült az asztalhoz — élete utolsó évtizedében szűkebb családja, gyermekei, unokái, dédunokái har­mincegyen voltak —, a munka szü­neteiben pedig az országot járta, egy ócska biciklin. Az országos gondok­kal mindig a személyes gondok szo­rítása közben birkózott, egy magára hagyott nép közepén. Közben írta a műveit, amelyek az elismerés mellé csendőrpofonokat és fogházat is hoztak. Gondolkodón, szabad emberként nézett szembe a felmerülő kérdések­kel, azzal a hittel, hogy nem lehet olyan kérdés, amelyre választ ne le­hetne adni. Megpróbált úgy gondol­kodni, mintha egy tízmilliós nép min­dennapi szellemi szükségletéről, meg a jobb jövendő felé való fejlődéséről is neki kellene gondolkodni. Sémát, tézist nem ismert, az elméletet min­dig szembesítette az élettel. Akár­hány elképzelésére rácáfolt az élet, mindig hitt a világ jóra alakítható­­ságában. S azt munkálta „tevékeny bölcsességgel.” Azt a tevékeny és termékeny, az egész életet és a többi embereket szolgáló bölcsességet tar­totta célravezetőnek, amelyben „ezer gondolati és hangulati részigazság fölött” sorrendben a legfőbb igaz­ság: a megmaradás és a továbbfej­lődés törvénye. Ember küzdj, add csak önmagad — mondta —, mást úgysem tehetsz, mert életre ítéltet­tél. Az életet fogadnod kell, és dol­gozni érte, hogy jobbá legyen. Ezért nem lehetett sohasem olyan fáradt, hogy mindegyet intsen. Ezért szólt hozzá annyi mindenhez, noha tudta, hogy gondolatai, véleményei inkább csak vitaanyagok lehetnek. Nem bíz­ta magát percre sem formulákra, so­hasem fáradt el a gondolkodói ké­szenlétben. A magyar történelem nagy eszméltetői közé tartozik; érzé­sei egy népet sürgettek gondolkodni. A lelkesedés rózsaszíneivel szemben az elsők között figyelmeztetett az Almáskert hernyóira, a szocialista erkölcs kialakításának fontosságára, s a csöndes, szótlan emberség érté­keire. Még a fiatalokat is elsőként arra, hogy meg kell vívniuk a saját harcaikat. Gondolkodóként és íróként is ma­ga volt a lelkiismeret. Számontartó­­ja az álmoknak, s a realitásoknak. S azok gondjainak is, akik nem lettek igazgatók, sőt brigádvezetők sem. S ez már nemcsak a gondolkodó igaz­ságkeresése volt, hanem a szív igaz­ságkeresése is. A szabad ember tu­lajdonsága, aki szembenézett min­dennel, s emberségében sem ismert korlátozó határokat. Ember, akinek a becsületén, szavahitelén semmi­lyen időben sem esett csorba. Életrajzából hadd idézzünk egy mozzanatot. A Magyar Tanácsköz­társaság idején, 1919-ben, 22 évesen, direktóriumi tag volt a szülőfalujá­ban. Debrecenbe kellett mennie, hi­vatalos dolgokban. De vonat nem volt, s Debrecen 25 kilométernyi tá­volságra feküdt. Mint direktóriumi tag, kocsit igényelhetett volna, de ő arra gondolt, hogy a sok eső miatt a szántás, vetés amúgy is megkésett, s gyalog indult útnak. S úgy házaso­dott, a kommün idején, hogy eskü­vőjén egy csepp ital sem volt, mert hát szesztilalmat rendelt el a Ta­nácsköztársaság. S betartotta. Pedig a pince kulcsa, mint direktóriumi tagnak, a zsebében volt. A jellem meghatározó vonásáról, s rendkívüli tisztaságáról beszél ez a kis történet. Egy moralistának szü­letett lélekről. S ilyen mozzanatokat füzérben hozhat az életrajzíró. Re­gényhőse, Balogh Jani, az ő életel­vét fogalmazza: „Megdögölni lehet, de rongyemberré válni nem lehet.” Rendkívüli hatása innen is érthe­tő. Etikus ember volt, íróként és po­litikusként is egy eszményien szép emberforma megtestesítője. Ha sem­mit sem írt volna, akkor is a törté­nelembe és a legendába nőtt volna fehéringes, csizmás alakja. De író­nak is jelentős volt. Egyik mél­tányló­ja, Bori Imre paraszt-Mon­­taigne-ként jellemezte. A montaigne-i magatartásformának szépirodalmi eredményeit kell először idézni; a gondolkodás hősét, a tanuló és ta­nító egyéniség megnyilvánulásait és hatását, amellyel olvasói — az egész magyarság — gondolkodásformáját, szemléletét alakította. Elmélkedései­vel, reflexióival, naplójegyzeteivel írta be talán legmélyebben nevét a magyar irodalom történetébe. Annak a kérdésnek a fejtegetésével, hogy „mit ér az ember, ha magyar?” Mit ér az ember, ha egy kis nép fia, Európa keleti vagy délkeleti tájain? Máig időszerű kérdés, amelyre elmé­letben is, gyakorlatban is választ kell adni. Veres Péter szerint any­­nyit érünk, amennyit emberségből és tudásból a világnak és szűkebb kö­zösségünknek adni tudunk. Maga a Címképünk irodalomtörténeti ne­vezetességű. Az 1940 táján ké­szült felvételen Veres Péter, Mó­ricz Zsigmond, Erdei Ferenc és Darvas József látható. Móricz Zsigmond és a népi írók között szoros baráti és munkatársi kap­csolat alakult ki ebben az időben parasztban a magyart, a magyarban az embert szolgálta minden időkben. Veres Péter életműve már életé­ben közüggyé vált. Embersége mér­tékké. Az lett, győzve a körülmé­nyeken, ami akart lenni: a magyar nép felszabadulási harcában valaki és valami. Mint példában, benne csakugyan nemzetté ért a nép. CZINE MIHÁLY VOLT A hatvanas években készült fény­képen Veres Péter egy táci isme­rőse kertjében nézelődik. Évtize­dekig a földművelő munkából élt... a parasztban a magyart, a magyarban az embert szolgálta mindig

Next