Magyar Ifjúság, 1972. január-április (16. évfolyam, 1-17. szám)
1972-01-07 / 1. szám
FORRÁS ÚJÉV KEZDETÉN Elmúltak az ünnepek, kezdődhet a munka. A Forrás is új feladatokat, új, a réginél magasabb mércét állít maga elé. Elsődlegesnek továbbra is a tehetséges fiatal alkotók műveinek közlését tartjuk. De igényesebbek leszünk, nem adjuk könnyen az első jelentkezés babérkoszorúját. Manapság már némi irodalmi műveltséggel, valamennyi olvasottsággal nagyon sokan tudnak verset, novellát írni. De az íróvá váláshoz nem elegendő a külsődleges elemek felszínes eltanulása. Ahhoz rendkívüli tehetség, rendkívüli mondanivaló szükséges. Minden irodalmi mű egyszeri és megismételhetetlen csoda. Csak nagyon keveseknek adatik meg e csoda gyötrelme és gyönyörűsége. Kamaszkorukban, felserdülve, az első szerelem bűvöletében különösen sokan kezdenek irogatni. Ez természetes: ki akarják fejezni a bennük lezajló lelki folyamatokat. De a mindenkivel megtörténő dolgok sete-suta megfogalmazása nem irodalom. Nem baj, ha költő nem leszel - mondja már elmével is egy regény. Ezt ajánlom figyelmébe minden fiatalnak, aki beküldi első „verseit". A névre szóló levelek helyett, hiszen válaszolni csak kevésre, a tehetséget mutatók próbálkozásaira van más lehetőség. S a pályakezdők, az első-második kötetükkel jelentkezők mellett nagyobb teret kívánunk biztosítani irodalmunk derékhadának is: a beérkezetteknek. Ők legyenek a mérce és a példa: a művészi fegyelmet és az alkotói bátorságot tőlük tanuljuk. S az életünk az ő műveiket olvasva legyen gazdagabb és teljesebb. Mert a művészetek nélkül élő ember csonka marad, napjai puszták, mint a beíratlan pa- TÓTH BÁLINT VERSES TALÁLKOZÁS A KÚTNÁL Ki adta arcod hatalmát fölém? Ki pörget, mint ostorcsigát kötötted? Ahol állsz, lágyan meggörbül a tér, tán minden útját magadhoz kötötted? Ki tette, hogy úgy zuhanok feléd, mint az űrutas, nem érezve súlyát? Ki bontotta ki zászlóként fölém elragadtatott tűzpiros vitorlád? Ki gyújtotta ki lángbarna szemed, zöld lobogással körül ki koszorúzta? Ki nyitotta rám árnyas tekinteted, mely mélységes mély, mint a sivatag kútja. Ember leánya, ki küldött elém? Csak állsz, s hallgatsz, akár Ráchel a kútnál, de fejed fölött nem halandó a fény, a mosolyodtól vetül szét a pusztán. Válladon korsód, szomjam úgy viszed ringó csípővel, dombnak, a nap ellen. Tán nem tudod még, holtig őrized már azt az embert, általad, ki lettem. ELSZAKADNÉK Elszakadnék tőled, de tükrös szép arcod visszatart. Most úgy állunk mi szembe ketten, akár a viz s a part. Elszakadnál tőlem, de arcod csak arcom tükrözi, mint futó víz szinén ragyognak a part hű füzei. REGGELTŐL ESTIG CSÓKOLNÁLAK Reggeltől estig csókolnálak, hajad, homlokod, síkos szádat, lámpás testednek minden völgye kigyúlna, fényben tündökölne, villogna vállad, arcod, combod, harmat halkan, mint nyári dombok. Te is, te is nagyon szeretnél, leheletedben melengetnél, szelídségeddel betakarnál, mohó ajkamnak enni adnál, fürösztenél bőröd fényében hét álló nap, hét álló éjjel. S nem csillapulna szemhunyásra tekinteted szép csillogása, mert fehér égen nap s hold együtt, a te melled fényesebben süt, s mint a forrás csillagos éjjel, árnyékod úgy villog elébem. Szerelmünk én is úgy virrasztom, ébren akkor is, mikor alszom: melege a bőrömön átsüt, villáma szemhéjamon átüt, el is égetne, olyan éhes, nem aludtam még veled, édes. ÉS POLITIKUS VERES PÉTER EMLÉKEZETE Most ünnepelhetnénk Veres Péter 75. születésnapját, író volt és politikus, íróként is népe előrevezető útját kereste. Mikor írni kellett, írt, mikor a történelem a forradalmár politikust hívta, vállalta a politikai feladatokat is. A parasztíró a felszabadulás után egy időre a Nemzeti Parasztpárt és a Földbirtokrendező Tanács elnöke lett, még honvédelmi miniszter is, koalíciós szükségből. Magatartása, szerepe éppen olyan jelentős volt, mint művei. Ember és mű nála teljesen azonos; parasztként, emberként, íróként és politikusként nőtt bele a magyar történelembe, sőt a közép-európai történelembe. Veres Pétert a sorsa irányítására érett szegénység küldte az irodalomba, akárcsak József Attilát, Illyés Gyulát és Szabó Pált. Végigjárta a szegényparaszti sors minden állomását, volt kiskondás, részes arató, pályamunkás, napszámos, 48 esztendős koráig, egészen a felszabadulásig, mindig kétkezi munkából élt. Életének ez a szakasza is fölér egy regénnyel: „kissé vérző tüdővel” is aratott, kapált. A fizikai munka szüneteiben kezdett tanuláshoz, íráshoz, olyan faluszéli házban, ahol nyolcadmagával ült az asztalhoz — élete utolsó évtizedében szűkebb családja, gyermekei, unokái, dédunokái harmincegyen voltak —, a munka szüneteiben pedig az országot járta, egy ócska biciklin. Az országos gondokkal mindig a személyes gondok szorítása közben birkózott, egy magára hagyott nép közepén. Közben írta a műveit, amelyek az elismerés mellé csendőrpofonokat és fogházat is hoztak. Gondolkodón, szabad emberként nézett szembe a felmerülő kérdésekkel, azzal a hittel, hogy nem lehet olyan kérdés, amelyre választ ne lehetne adni. Megpróbált úgy gondolkodni, mintha egy tízmilliós nép mindennapi szellemi szükségletéről, meg a jobb jövendő felé való fejlődéséről is neki kellene gondolkodni. Sémát, tézist nem ismert, az elméletet mindig szembesítette az élettel. Akárhány elképzelésére rácáfolt az élet, mindig hitt a világ jóra alakíthatóságában. S azt munkálta „tevékeny bölcsességgel.” Azt a tevékeny és termékeny, az egész életet és a többi embereket szolgáló bölcsességet tartotta célravezetőnek, amelyben „ezer gondolati és hangulati részigazság fölött” sorrendben a legfőbb igazság: a megmaradás és a továbbfejlődés törvénye. Ember küzdj, add csak önmagad — mondta —, mást úgysem tehetsz, mert életre ítéltettél. Az életet fogadnod kell, és dolgozni érte, hogy jobbá legyen. Ezért nem lehetett sohasem olyan fáradt, hogy mindegyet intsen. Ezért szólt hozzá annyi mindenhez, noha tudta, hogy gondolatai, véleményei inkább csak vitaanyagok lehetnek. Nem bízta magát percre sem formulákra, sohasem fáradt el a gondolkodói készenlétben. A magyar történelem nagy eszméltetői közé tartozik; érzései egy népet sürgettek gondolkodni. A lelkesedés rózsaszíneivel szemben az elsők között figyelmeztetett az Almáskert hernyóira, a szocialista erkölcs kialakításának fontosságára, s a csöndes, szótlan emberség értékeire. Még a fiatalokat is elsőként arra, hogy meg kell vívniuk a saját harcaikat. Gondolkodóként és íróként is maga volt a lelkiismeret. Számontartója az álmoknak, s a realitásoknak. S azok gondjainak is, akik nem lettek igazgatók, sőt brigádvezetők sem. S ez már nemcsak a gondolkodó igazságkeresése volt, hanem a szív igazságkeresése is. A szabad ember tulajdonsága, aki szembenézett mindennel, s emberségében sem ismert korlátozó határokat. Ember, akinek a becsületén, szavahitelén semmilyen időben sem esett csorba. Életrajzából hadd idézzünk egy mozzanatot. A Magyar Tanácsköztársaság idején, 1919-ben, 22 évesen, direktóriumi tag volt a szülőfalujában. Debrecenbe kellett mennie, hivatalos dolgokban. De vonat nem volt, s Debrecen 25 kilométernyi távolságra feküdt. Mint direktóriumi tag, kocsit igényelhetett volna, de ő arra gondolt, hogy a sok eső miatt a szántás, vetés amúgy is megkésett, s gyalog indult útnak. S úgy házasodott, a kommün idején, hogy esküvőjén egy csepp ital sem volt, mert hát szesztilalmat rendelt el a Tanácsköztársaság. S betartotta. Pedig a pince kulcsa, mint direktóriumi tagnak, a zsebében volt. A jellem meghatározó vonásáról, s rendkívüli tisztaságáról beszél ez a kis történet. Egy moralistának született lélekről. S ilyen mozzanatokat füzérben hozhat az életrajzíró. Regényhőse, Balogh Jani, az ő életelvét fogalmazza: „Megdögölni lehet, de rongyemberré válni nem lehet.” Rendkívüli hatása innen is érthető. Etikus ember volt, íróként és politikusként is egy eszményien szép emberforma megtestesítője. Ha semmit sem írt volna, akkor is a történelembe és a legendába nőtt volna fehéringes, csizmás alakja. De írónak is jelentős volt. Egyik méltánylója, Bori Imre paraszt-Montaigne-ként jellemezte. A montaigne-i magatartásformának szépirodalmi eredményeit kell először idézni; a gondolkodás hősét, a tanuló és tanító egyéniség megnyilvánulásait és hatását, amellyel olvasói — az egész magyarság — gondolkodásformáját, szemléletét alakította. Elmélkedéseivel, reflexióival, naplójegyzeteivel írta be talán legmélyebben nevét a magyar irodalom történetébe. Annak a kérdésnek a fejtegetésével, hogy „mit ér az ember, ha magyar?” Mit ér az ember, ha egy kis nép fia, Európa keleti vagy délkeleti tájain? Máig időszerű kérdés, amelyre elméletben is, gyakorlatban is választ kell adni. Veres Péter szerint anynyit érünk, amennyit emberségből és tudásból a világnak és szűkebb közösségünknek adni tudunk. Maga a Címképünk irodalomtörténeti nevezetességű. Az 1940 táján készült felvételen Veres Péter, Móricz Zsigmond, Erdei Ferenc és Darvas József látható. Móricz Zsigmond és a népi írók között szoros baráti és munkatársi kapcsolat alakult ki ebben az időben parasztban a magyart, a magyarban az embert szolgálta minden időkben. Veres Péter életműve már életében közüggyé vált. Embersége mértékké. Az lett, győzve a körülményeken, ami akart lenni: a magyar nép felszabadulási harcában valaki és valami. Mint példában, benne csakugyan nemzetté ért a nép. CZINE MIHÁLY VOLT A hatvanas években készült fényképen Veres Péter egy táci ismerőse kertjében nézelődik. Évtizedekig a földművelő munkából élt... a parasztban a magyart, a magyarban az embert szolgálta mindig