Magyar Ifjúság, 1972. január-április (16. évfolyam, 1-17. szám)
1972-03-31 / 13. szám
Pörkötői Sándor, a Parasztpárt megyei titkára negyvenhét karácsonya előtt, éppen itteni munkássága féléves jubileumán, három napot feküdt betegen. Akkor csúnyán összevitatkoztak Lajkóval, a Kommunista Párt megyei titkárával, és mégis, barátságukat mintha azóta lehetne igazán számítani. A történet tulajdonképpen szokványos, semmi érdekes nincs benne ... Nem fázott meg, először nem érzett se lázt, se fájdalmat, mégis ágynak esett kétnapi nyavalygás után, valami influenzajárvány csúfos támadása miatt. Felesége akkor még nem lakott itt, egyedül volt, se kutyája, se macskája, magára hagyottan izzadt a paplan alatt a kalmopyrinektől és a forró somlai bortól. Unalmában mit tehetett egyebet: sorra olvasott minden könyvet, ami a keze ügyébe került, így kezdte el lapozgatni Lenin: Állam és forradalom című művét. Valamikor már olvasta, talán még negyvenhatban, most mégis teljesen újnak tűnt. Olyan érdeklődéssel forgatta a könyvet, mintha izgalmas regénybe kezdett volna. Úgy érezte, tudta ő ezt, ami le van írva, csak nem lett volna képes így megfogalmazni. Csupán a könyv vége felé kezdődött a baj, amikor a kommunista társadalmat rajzolja meg Lenin. Ekkor az átkozott hitetlenség gyökeret eresztett benne. Sehogy se tetszett ugyanis a végső következtetés. Elolvasta többször is egymás után. Hiába. Alapos ember volt még abban az időben. Kiírta a neki nem tetsző részt egy kis füzetbe, majdnem szó szerint megtanulta és próbálta magának magyarázni így is, úgy is. Megfelelő és elfogadható következtetésre mégis képtelen volt jutni. Amint így kínlódott, egyszer csak kopogtatást hallott, majd kinyílt az ajtó és belépett Lajkó Imre. Kissé ragyás arca széles mosolyra derült, amint egy üveg bort varázsolt elő megviselt, sárga aktatáskájából. - Kerestelek, de azt mondta az adminisztrátorod: haldokolsz! így elhalasztottuk a pártközi tárgyalást... - Rákacsintott, amikor észrevette, hogy a bor láttán elmosolyodik. - Mi van veled, te narodnyik? Lajkó nem sokszor járt még itt. Egy kicsit mindketten zavarban voltak. Azt beszéd nélkül is tudták, hogy kölcsönösen sokra becsülik egymást. De férfiak ilyesmire nem szeretik pazarolni a szót, ők meg még kerülték is, kényes lett volna mindkettőjüknek. Ha ő kezdi, Lajkó esetleg hízelgésnek veszi, fordítva pedig még furcsább lett volna, elvégre a barátja mégegyszer annyi idős, meg a beosztása is. - Verset se írtál itt unalmadban? - kérdezte Lajkó. Óvatosan felelt: - Nem. Verset, azt nem. - Pedig régen nem jelentél már meg. - Mással voltam elfoglalva. - A betegséggel... Na hiszen, nemhiába mondják az asszonyok, mi férfiak a legkisebb betegségtől is megijedünk. - Más baj van itt - mondta és felmutatta a könyvet, amit olvasott. - Orvos járt már nálad? - kérdezte akkor Lajkó aggodalmasan és kockás zakójának zsebében matatott, mintha orvosságot akarna előszedni. - Nem velem van a baj, hanem ezzel itt - mutatott a bordókötésű füzetre. - Én a betegséget már kiheverem, de ezt nehezen bírom megemészteni. Lajkó elvette a könyvet és megnézte a címet. Abban a pillanatban elkomorodott, mint akit halálosan megsértettek. - Szóval nem tetszik? - Nem arról van szó, hogy nem tetszik — kezdte a magyarázkodást -, egyszerűen nem értem az egészet. Mert azt írja a szerző ... - Lenin! - vágott közbe Lajkó. FORRÁS GERŐ JÁNOS AZ ÚTNAK NINCS VÉGE Részlet a Táncsics Kiadónál a közeljövőben megjelenő regényből Lenin, valóban ő írja és olvastam már másik könyvében, sőt Engelsnél is, hogy a társadalmat a fejlődés viszi előre, ugyanúgy, mint a természetben, összecsapnak az ellentétek, a régi és születőben levő, ebből jön létre az új, a szintézis. Vagyis így halad előre a világ. - Na és? - kérdezte Lajkó vésztjóslóan. - Talán nem így van? - De igen. Legalábbis remélem. Mert ezt a tételt így el tudom fogadni. - Hát akkor? Mit sütöttél ki azzal a pihent narodnyik eszeddel? Mielőtt válaszolt volna, felbontotta a bort. Kinyúlt az ágyból, elővette a poharakat és töltött. Gondolta, így könnyebben feloldódik a feszültség, ami már ott vibrált a levegőben. Egyébként határozottan sértve érezte magát. Mert ilyen hangnemben nem lehet vitatkozni. Ha így kezdik, tíz perc múlva a leggorombább kifejezéseket csapkodják egymáshoz. Lajkó is észrevette, hogy túl élesre sikerült a hangja. Csendesebben kezdte: - Folytasd, nem szólok bele! - mondta mosolyogva, mint aki öt perc múlva úgyis megcáfolja minden állítását. Folytatta: - Az eddigi fejtegetéssel nincs semmi hiba. Csak amikor a kommunizmushoz elérünk. Mert mint tudvalevő (még a magamfajta narodnyik is tudja), a kommunizmusban megszűnnek az osztályok, egységes társadalom alakul ki. Éppen erről ír Lenin az utolsó fejezetben. Az egységes társadalomról. Márpedig, ha nem lesznek egymással szemben álló osztályok, nem lesz, aki összecsapjon. Akkor aztán vége a fejlődésnek. Ez pedig, úgy hiszem, te szerinted is lehetetlen. - Ugyan, te kis naiv! - nevetett Lajkó fölényesen. Átvette a füzetet, olvasni kezdte. Ott böngészte legfigyelmesebben, ahol Perkátai aláhúzgálta a sorokat. Némán várt, figyelte az arcát! Még most, ha rágondolt, így a távolból is be kell ismernie, rendkívül kellemes érzés volt látni, hogy a kommunisták megyei titkára percről percre sápadt, veszítette el magabiztosságát, és egyre jobban beletemetkezett az olvasásba. Mert sértegetni könynyű, de ha tényekkel kerül szembe az ember, ott a nagy hang nem bizonyul elegendő fegyvernek. Márpedig akkor nagyon kézzelfogható tényekkel került szembe Lajkó Im-f re... Újra töltött a borból. Lajkó elfogadta szó nélkül. Fenékig kiürítette a poharat, majd folytatta az olvasást nagy buzgalommal, ahol abbahagyta. - Khm ... khmm - köszörülte Perkátai a torkát a hosszú hallgatás után. - Szóljál már valamit, roppant kíváncsi vagyok a véleményedre. Lajkó rápillantott rosszallóan és így szólt: - Kérlek, ez nem olyan egyszerű! Légy egy kis türelemmel! Még azt se néztem végig, miket huzigáltál alá. Ez persze nem volt igaz. Mert egyszer már végigfutotta az oldalakat. De várt, türelmet mutatott, öt percig, vagy talán tízig bírta. Utána már belébújt az ördög, viszsza akart vágni az iménti sértésért, és már ő kezdte. Akkor talán halljam végre a hangod. Mert vagy igaz, hogy amióta a világ világ, az ellentétek viszik előre és ez így lesz ezután is, vagy nem igaz, és akkor megdőlt az egész elmélet. Lajkó olyan képet vágott, mint aki menten ketté akarja harapni a torkát. - A marxizmus nem dőlhet meg, mert te itt okoskodol, ahelyett, hogy verset írnál. Perkátai dühösen vágott vissza: - Azt remélem, belátod, hogy a kérdésfeltevésem jogos? - Belátni éppen belátom, de csak nem gondolod komolyan, hogy Lenin és Engels nem tudta azt, amit te itt két pohár forralt bor között kisütöttél? - Lehet, hogy ők tudták, de azt látom, hogy te nem tudod. És ebben a könyvben nincs is felelet az én kérdésemre. Márpedig, amíg engem meg nem győztek az ellenkezőjéről, addig azt kell mondanom: megcáfoltam a marxizmust. Lajkó szeme villogott. Ragyás arca elvörösödött. - Mármint te! A nagyképű zseni, a halhatatlan lírikus ... - Amint hallod. Én, a szerény kis lírikus. Nem a nagyképű zseni, csupán a szerény kis gondolkodó. - Azzal a paraszteszeddel? - Ha a bányász eszed nem tud előttem világosságot gyújtani, kénytelen vagyok a magam esze után menni. Lajkó egyre dühösebb lett. A borból kérés nélkül töltött, de Perkátai poharára csak odabökött: - Igyál... Megcáfolja ... jól... Ez csak olyan narodnyikizmus, hülye harmadikutas gondolkodás. Időt se hagy az embernek, mindjárt a plafonon kezdi, és ráadásul még komolyan is kellene venni. Megcáfolja, ami eddig senkinek se sikerült. És nem pirul el a szégyentől. - Ez egyszerűen gorombasági - jelentette ki kereken. - Ezzel leplezed, hogy nekem van igazam. Érveket mondj, ne sértéseket ! - Engedd meg, hogy röhögjek. Két fröccs között megcáfolja a marxizmust! A kis naiv... Gúnyosan vágott vissza, bizonyára már a bor hatására: - Kínodban mondod ! Ezt már kínodban mondod! Lajkó a gúnyos hangra ugyanúgy válaszolt: - Verset írni nem tud, mert már szellemi impotens, így hát hülye elméleteket gyárt. Egyre csapdosták egymáshoz a sértéseket, mint az előre látható volt. Végül Lajkó teljesen megdühödött, kiabált és bevágta rá az ajtót: - Én még ennek hozok bort. Már amit megivott, az is az agyára ment... Előbb csak nevetett, örült a győzelemnek. Mert, hogy teljes győzelmet aratott, abban egy percig sem kételkedett. Hiszen Lajkó semmi ellenérvet nem bírt felhozni az állítások megcáfolására ... Később mégis lelkiismeret-furdalása támadt. Hátha elhamarkodta a dolgot, nem olvasta végig figyelmesen a könyvet, és feleslegesen sértegette okvetetlenkedésével. Elővette a jegyzeteit még egyszer. Ha lehet, még alaposabban olvasott. Nem lett okosabb. Bosszantotta a dolog, de még ennél is jobban, hogy haraggal váltak el. Vitatkoztak már máskor is, ilyen csúnyán azonban még nem vesztek össze. Mindketten makacsok, csökönyösek ... Ahelyett, hogy higgadtan megbeszélték volna a dolgot, csak sértegették egymást ... Estefelé felöltözött, s bár még láza volt, bement az irodába. Telefonon felhívta a megyei pártbizottságot. - Nincs itthoni - kapta a titkárnőtől a feleletet... - Hogyhogy nincs? - reklamált. - Délelőtt még nálam járt. Reggel megint kereste. Még híre se volt. Dél felé is eredménytelen maradt többszöri telefonhívása, s a válasz mindig egyformán hangzott: nincs itt, üzenetet nem hagyott. Most már letett a hiábavaló keresésről. Biztosra vette, Lajkó megharagudott, összevesztek végérvényesen. Kár volt ennyire heveskedni... Megivott fél liter bort, búfelejtőnek, aztán ágyba bújt újra. És közben azon gondolkodott, mivel békíthetné ki, hogyan kezdje, ha találkoznak. A bor elnyomta, hamar elaludt. Azt se tudta, mennyi ideig feküdt csaknem öntudatlanul. Egyszerre arra ébredt, valaki veri az ajtót irgalmatlanul, s kiabál. " MILÁNKOVITS A. MILÁN RAJZA egismerte Lajkó hangját. Álmosan, tántorogva kinyitotta az ajtót. Valóban Lajkó állt ott, ünneplőben, gúnyos mosollyal az arcán. - Beengednél talán? — mondta nagy hangon, aztán, mint valami győztes hadvezér, besétált a szobába. - Hát, kisöcsém, te híres narodnyik - kezdte oktató hangon -, nem olyan könnyű megcáfolni a marxizmust. Mert, ha nem lesznek ellentétes osztályok, akkor is lesz, ami előrevigye a fejlődést. Az emberiség majd olyan célokat tűz maga elé, mint a bolygók, csillagok meghódítása, a természet leigázása, és akkor is lesz maradiság, butaság - itt határozottan Perkátaira mutatott -, ami ellen küzdeni kell. - Ezt viszont nem te találtad ki! - vágta rá Sándor gondolkodás nélkül. - Tegnap ilyesmi eszedbe se jutott. - Mit számít az? - kacagott Lajkó. - Ha éppen tudni akarod, fent voltam a központi pártiskolán, ott mondták. Na, mit bámulsz? Van még egy pohár borod? Mert kegyetlenül megszomjaztam az úton. Bora nem maradt. De ez mit se számított. Hajnalig beszélgettek, úgy csapongott a gondolatuk, mint nyári égen a fényes hátú, fekete fecske ... MAI SZOVJET , Az Európa Könyvkiadó gondozásában nemrég jelent meg a Férjhez mennek az angyalok című kötet. Rab Zsuzsa kiváló tolmácsolásában a legújabb szovjet líra részben már világhírű, részben csak mostanában ismertté váló alkotói közül mutat be jó néhányat. Felszabadulásunk évfordulója alkalmából felhívjuk a figyelmet erre az értékes antológiára, s bemutatunk l ''I nási írtv MIHA KALIVIDZE BALLADA A KATONÁRÓL Megöltek tizenhét éves koromban. A háború tűztengerébe fúltam. A szót: szeretlek - épphogy megtanultam, de kimondani már nem volt időm. Barátaim mind százfelé eredtek. Futtában intettem csak kedvesemnek. Tizenhét éves koromban megöltek, úgy tört le életem, mint gyönge ág. És húsz év múlva, vagy huszonöt múlva Egy őszülő ember hajol síromra, aki, ha élek, én lehettem volna Felé nyújtom tapogató kezem. Jaj, messze van, szédítő messzeségben ! Milyen rövid a kezem ! El nem érem. Remélem, már rég nem bánkódtak értem, de rajtam ne is mosolyogjatok, a mert ily esztelen vágy él szívemben: sóvárgok az után, ki nem lehettem. Tizenhét éves koromban elestem. Ki adja vissza, ami az enyém? ROBERT ROZSGYESZTVENSZKIJ ZSIBVÁSÁR ABBAN AZ ÉVBEN Zsibogó? Zsibogól Árusok zsinatolnak: „Csomagolt szaharin!" „Gyógyhatású mahárka !" Mi mindent oda nem hordtak. Kivált reggel, vasárnaponta... „Katonaköpeny, nem fogta golyót Sajnálom, eladni, biz'istenl” „Itt a toll, dumába valói Menyecske, hé, ide süssön !” „Ki kér lepényt, friss, gyönge lepény?” „Szappan, csodaszappanl” „Érdemrend Berlinért I” „Labdát, labdát! Né, de magasra pattan I" „Csizma, a csizmás Posztó a javából I Aki hordja, fütyülhet a fagyról” Egy féllábú, fekete, rekedt szavú matróz káromkodásokat árul, párját félrubelért adja. „Sapka, a sapka ! Itt van a fejrevalól Nem bánja meg, ha - Hát te, apó? Te mit árulsz? - Én csodákat... - Micsodákat? Hogy te miket mesélsz? - Hátide nézzl ! Kis szőnyeget idefárad...” térit el a macskakövön, füléhez nyúl - uborkát húz ki belőle. S a dinnyehéjas, szemetes kőre aprópénz hull, csengő, ezüstös özön ... Aztán galambot röptet ki a zsákból, majd tuskóból varázsol csorba fűrészt... Igyekszik igazából ! Száraz kis ujjai járnak, megszolgálja a pénzt !" „Tessék, tessék, itt a csodát Nem kérek sokat érte!” Gyereksereg tódul oda, csattan az asszonyok harsány nevetése ... Ácsorog ott egy kisgyerek is, csak áll, a csodára meredve, így szól egyszer csak: - Apóka ... Tégy csodát nekem is. Olyan csodát, hogy a végén ... a papát... tudod... ha lehetne ... Tehetetlen vállat vont az öreg. Győzelmi jelszavakkal virultak a csorba falak ... Elnéztek az emberek. Hallgattak az emberek. Már vége. Már vége. Már vége a háborúnak. TAMASZ CSILADZE HÍVÁS és hívtalak megint. Az éjben a folyó kékes teste izott, az éjszaka olyan szelíd volt, olyan gyengéd, olyan nyugalmas, hogy úgy tetszett, velem bolyongasz. A folyó lelke járt az utcán, még a kutyák is megugatták, mintha egy idegen osonna, és furcsán kondultak a hangok, mint süketnémák otthonában. Állt a sötétség, mint a strázsa, és csaláncsípős volt a pokróc, a folyosón egy gyertya égett, kéken izzó kis fecskefészek. Állt a kinek tépte sötétség, a folyó csapta ki a partra, még egy perc és kőtömbrobajjal zuhan is, mindent összezúzva. Mikor volt ez tegnap, vagy egyszer, lehet, hogy ma e pillanatban. Hívlak ma újra. És hivatásom életre kelt, ki sose voltál, s minden érted szivárgó könnyem mint vasbilincs, szorul nyakadra. MAGYAR IFJÚSÁG 1572/13