Magyar Ifjúság, 1972. január-április (16. évfolyam, 1-17. szám)

1972-03-31 / 13. szám

P­­örkötői Sándor, a Parasztpárt megyei titkára negyvenhét karácsonya előtt, éppen itteni munkássága fél­éves jubileumán, három na­pot feküdt betegen. Akkor csúnyán összevitatkoztak Laj­­kóval, a Kommunista Párt megyei titkárával, és mégis, barátságukat mintha azóta le­hetne igazán számítani. A történet tulajdonképpen szokványos, semmi érdekes nincs benne ... Nem fázott meg, először nem érzett se lázt, se fájdalmat, mégis ágy­nak esett kétnapi nyavalygás után, valami influenzajárvány csúfos támadása miatt. Fele­sége akkor még nem lakott itt, egyedül volt, se kutyája, se macskája, magára hagyot­tan izzadt a paplan alatt a kalmopyrinektől és a forró somlai bortól. Unalmában mit tehetett egyebet: sorra ol­vasott minden könyvet, ami a keze ügyébe került, így kezd­te el lapozgatni Lenin: Állam és forradalom című művét. Valamikor már olvasta, ta­lán még negyvenhatban, most mégis teljesen újnak tűnt. Olyan érdeklődéssel forgatta a könyvet, mintha izgalmas regénybe kezdett volna. Úgy érezte, tudta ő ezt, ami le van írva, csak nem lett volna ké­pes így megfogalmazni. Csupán a könyv vége felé kezdődött a baj, amikor a kommunista társadalmat raj­zolja meg Lenin. Ekkor az át­kozott hitetlenség gyökeret eresztett benne. Sehogy se tetszett ugyanis a végső kö­vetkeztetés. Elolvasta többször is egymás után. Hiába. Alapos ember volt még ab­ban az időben. Kiírta a neki nem tetsző részt egy kis fü­zetbe, majdnem szó szerint megtanulta és próbálta ma­gának magyarázni így is, úgy is. Megfelelő és elfogadható következtetésre mégis képte­len volt jutni. Amint így kínlódott, egyszer csak kopogtatást hallott, majd kinyílt az ajtó és belépett Lajkó Imre. Kissé ragyás arca széles mosolyra derült, amint egy üveg bort varázsolt elő megviselt, sárga aktatáskájá­ból. - Kerestelek, de azt mond­ta az adminisztrátorod: hal­dokolsz! így elhalasztottuk a pártközi tárgyalást... - Rá­kacsintott, amikor észrevette, hogy a bor láttán elmosolyo­dik. - Mi van veled, te na­­rodnyik? Lajkó nem sokszor járt még itt. Egy kicsit mindketten za­varban voltak. Azt beszéd nél­kül is tudták, hogy kölcsönö­sen sokra becsülik egymást. De férfiak ilyesmire nem sze­retik pazarolni a szót, ők meg még kerülték is, kényes lett volna mindkettőjüknek. Ha ő kezdi, Lajkó esetleg hízelgés­nek veszi, fordítva pedig még furcsább lett volna, elvégre a barátja mégegyszer annyi idős, meg a beosztása is. - Verset se írtál itt unal­madban? - kérdezte Lajkó. Óvatosan felelt: - Nem. Verset, azt nem. - Pedig régen nem jelen­tél már meg. - Mással voltam elfoglalva. - A betegséggel... Na hi­szen, nemhiába mondják az asszonyok, mi férfiak a legki­sebb betegségtől is megije­dünk. - Más baj van itt - mond­ta és felmutatta a könyvet, amit olvasott. - Orvos járt már nálad? - kérdezte akkor Lajkó aggo­dalmasan és kockás zakójá­nak zsebében matatott, mint­ha orvosságot akarna elő­szedni. - Nem velem van a baj, hanem ezzel itt - mutatott a bordókötésű füzetre. - Én a betegséget már kiheverem, de ezt nehezen bírom megemész­teni. Lajkó elvette a könyvet és megnézte a címet. Abban a pillanatban elkomorodott, mint akit halálosan megsértettek. - Szóval nem tetszik? - Nem arról van szó, hogy nem tetszik — kezdte a ma­gyarázkodást -, egyszerűen nem értem az egészet. Mert azt írja a szerző ... - Lenin! - vágott közbe Lajkó. FORRÁS GERŐ JÁNOS AZ ÚTNAK NINCS VÉGE Részlet a Táncsics Kiadónál a közeljövőben megjelenő regényből­ ­ Lenin, valóban ő írja és olvastam már másik könyvé­ben, sőt Engelsnél is, hogy a társadalmat a fejlődés viszi előre, ugyanúgy, mint a ter­mészetben, összecsapnak az ellentétek, a régi és születő­ben levő, ebből jön létre az új, a szintézis. Vagyis így ha­lad előre a világ. - Na és? - kérdezte Lajkó vésztjóslóan. - Talán nem így van? - De igen. Legalábbis re­mélem. Mert ezt a tételt így el tudom fogadni. - Hát akkor? Mit sütöttél ki azzal a pihent narodnyik eszeddel? M­ielőtt válaszolt vol­na, felbontotta a bort. Kinyúlt az ágy­ból, elővette a po­harakat és töltött. Gondolta, így könnyebben feloldódik a feszültség, ami már ott vib­rált a levegőben. Egyébként határozottan sértve érezte magát. Mert ilyen hangnem­ben nem lehet vitatkozni. Ha így kezdik, tíz perc múlva a leggorombább kifejezéseket csapkodják egymáshoz. Lajkó is észrevette, hogy túl élesre sikerült a hangja. Csendesebben kezdte: - Folytasd, nem szólok be­le! - mondta mosolyogva, mint aki öt perc múlva úgyis megcáfolja minden állítását. Folytatta: - Az eddigi fejtegetéssel nincs semmi hiba. Csak ami­kor a kommunizmushoz el­érünk. Mert mint tudvalevő (még a magamfajta narod­­nyik is tudja), a kommuniz­musban megszűnnek az osz­tályok, egységes társadalom alakul ki. Éppen erről ír Le­nin az utolsó fejezetben. Az egységes társadalomról. Már­pedig, ha nem lesznek egy­mással szemben álló osztá­lyok, nem lesz, aki összecsap­jon. Akkor aztán vége a fej­lődésnek. Ez pedig, úgy hi­szem, te szerinted is lehetet­len. - Ugyan, te kis naiv! - ne­vetett Lajkó fölényesen. Át­vette a füzetet, olvasni kezd­te. Ott böngészte legfigyelme­sebben, ahol Perkátai alá­­húzgálta a sorokat. Némán várt, figyelte az ar­cát! Még most, ha rágondolt, így a távolból is be kell is­mernie, rendkívül kellemes ér­zés volt látni, hogy a kommu­nisták megyei titkára percről percre sápadt, veszítette el magabiztosságát, és egyre jobban beletemetkezett az ol­vasásba. Mert sértegetni köny­­nyű, de ha tényekkel kerül szembe az ember, ott a nagy hang nem bizonyul elegendő fegyvernek. Márpedig akkor nagyon kézzelfogható tények­kel került szembe Lajkó Im-­f re... Újra töltött a borból. Lajkó elfogadta szó nélkül. Fenékig kiürítette a poharat, majd folytatta az olvasást nagy buzgalommal, ahol abba­hagyta. - Khm ... khmm - köszörülte Perkátai a torkát a hosszú hallgatás után. - Szól­jál már valamit, roppant kí­váncsi vagyok a véleményed­re. Lajkó rápillantott rosszal­lóan és így szólt: - Kérlek, ez nem olyan egyszerű! Légy egy kis türe­lemmel! Még azt se néztem végig, miket huzigáltál alá. Ez persze nem volt igaz. Mert egyszer már végigfutot­ta az oldalakat. De várt, tü­relmet mutatott, öt percig, vagy talán tízig bírta. Utána már belébújt az ördög, visz­­sza akart vágni az iménti sér­tésért, és már ő kezdte.­­ Akkor talán halljam vég­re a hangod. Mert vagy igaz, hogy amióta a világ világ, az ellentétek viszik előre és ez így lesz ezután is, vagy nem igaz, és akkor megdőlt az egész elmélet. Lajkó olyan képet vágott, mint aki menten ketté akarja harapni a torkát. - A marxizmus nem dől­het meg, mert te itt okosko­­dol, ahelyett, hogy verset ír­nál. Perkátai dühösen vágott vissza: - Azt remélem, belátod, hogy a kérdésfeltevésem jo­gos? - Belátni éppen belátom, de csak nem gondolod ko­molyan, hogy Lenin és Engels nem tudta azt, amit te itt két pohár forralt bor között kisü­töttél? - Lehet, hogy ők tudták, de azt látom, hogy te nem tudod. És ebben a könyvben nincs is felelet az én kérdé­semre. Márpedig, amíg en­gem meg nem győztek az el­lenkezőjéről, addig azt kell mondanom: megcáfoltam a marxizmust. Lajkó szeme villogott. Ra­gyás arca elvörösödött. - Mármint te! A nagyképű zseni, a halhatatlan lírikus ... - Amint hallod. Én, a sze­rény kis lírikus. Nem a nagy­képű zseni, csupán a szerény kis gondolkodó. - Azzal a paraszteszeddel? - Ha a bányász eszed nem tud előttem világosságot gyújtani, kénytelen vagyok a magam esze után menni. Lajkó egyre dühösebb lett. A borból kérés nélkül töltött, de Perkátai poharára csak odabökött: - Igyál... Megcáfolja ... j­ól... Ez csak olyan narod­­nyikizmus, hülye harmadik­utas gondolkodás. Időt se hagy az embernek, mindjárt a plafonon kezdi, és ráadásul még komolyan is kellene ven­ni. Megcáfolja, ami eddig senkinek se sikerült. És nem pirul el a szégyentől. - Ez egyszerűen goromba­sági - jelentette ki kereken. - Ezzel leplezed, hogy nekem van igazam. Érveket mondj, ne sértéseket ! - Engedd meg, hogy rö­högjek. Két fröccs között meg­cáfolja a marxizmust! A kis naiv... Gúnyosan vágott vissza, bi­zonyára már a bor hatására: - Kínodban mondod ! Ezt már kínodban mondod! Lajkó a gúnyos hangra ugyanúgy válaszolt: - Verset írni nem tud, mert már szellemi impotens, így hát hülye elméleteket gyárt. Egyre csapdosták egymás­hoz a sértéseket, mint az elő­re látható volt. Végül Lajkó teljesen megdühödött, kiabált és bevágta rá az ajtót: - Én még ennek hozok bort. Már amit megivott, az is az agyára ment... Előbb csak nevetett, örült a győzelemnek. Mert, hogy tel­jes győzelmet aratott, abban egy percig sem kételkedett. Hiszen Lajkó semmi ellenér­vet nem bírt felhozni az állí­tások megcáfolására ... Ké­sőbb mégis lelkiismeret-furda­­lása támadt. Hátha elhamar­kodta a dolgot, nem olvasta végig figyelmesen a könyvet, és feleslegesen sértegette ok­­vetetlenkedésével. Elővette a jegyzeteit még egyszer. Ha lehet, még alaposabban ol­vasott. Nem lett okosabb. Bosszantotta a dolog, de még ennél is jobban, hogy harag­gal váltak el. Vitatkoztak már máskor is, ilyen csúnyán azon­ban még nem vesztek össze. Mindketten makacsok, csökö­nyösek ... Ahelyett, hogy hig­gadtan megbeszélték volna a dolgot, csak sértegették egy­mást ... Estefelé felöltözött, s bár még láza volt, bement az iro­dába. Telefonon felhívta a megyei pártbizottságot. - Nincs itthoni - kapta a titkár­nőtől a feleletet... - Hogy­hogy nincs? - reklamált. - Délelőtt még nálam járt. Reggel megint kereste. Még híre se volt. Dél felé is ered­ménytelen maradt többszöri telefonhívása, s a válasz min­dig egyformán hangzott: nincs itt, üzenetet nem hagyott. Most már letett a hiába­való keresésről. Biztosra vet­te, Lajkó megharagudott, összevesztek végérvényesen. Kár volt ennyire hevesked­­ni... Megivott fél liter bort, búfelejtőnek, aztán ágyba bújt újra. És közben azon gondolkodott, mivel békíthet­­né ki, hogyan kezdje, ha ta­lálkoznak. A bor elnyomta, hamar el­aludt. Azt se tudta, mennyi ideig feküdt csaknem öntu­datlanul. Egyszerre arra éb­redt,­ valaki veri az ajtót ir­galmatlanul, s kiabál. " MILÁNKOVITS A. MILÁN RAJZA egismerte Lajkó hangját. Álmosan, tántorogva kinyitot­ta az ajtót. Valóban Lajkó állt ott, ünneplőben, gúnyos mosollyal az arcán. - Beengednél talán? — mondta nagy hangon, aztán, mint valami győztes hadvezér, besétált a szobába. - Hát, kisöcsém, te híres narodnyik - kezdte oktató hangon -, nem olyan könnyű megcáfolni a marxizmust. Mert, ha nem lesznek ellentétes osztályok, akkor is lesz, ami előrevigye a fejlődést. Az emberiség majd olyan célokat tűz maga elé, mint a bolygók, csillagok meghódítása, a természet le­igázása, és akkor is lesz ma­­radiság, butaság - itt hatá­rozottan Perkátaira mutatott -, ami ellen küzdeni kell. - Ezt viszont nem te talál­tad ki! - vágta rá Sándor gondolkodás nélkül. - Teg­nap ilyesmi eszedbe se jutott. - Mit számít az? - kaca­gott Lajkó. - Ha éppen tud­ni akarod, fent voltam a köz­ponti pártiskolán, ott mond­ták. Na, mit bámulsz? Van még egy pohár borod? Mert kegyetlenül megszomjaztam az úton. Bora nem maradt. De ez mit se számított. Hajnalig beszélgettek, úgy csapongott a gondolatuk, mint nyári égen a fényes há­tú, fekete fecske ... MAI SZOVJET , Az Európa Könyvkiadó gondozásában nemrég jelent meg a Férjhez mennek az angyalok című kötet. Rab Zsuzsa kiváló tolmácsolásában a legújabb szovjet líra részben már világhírű, részben csak mos­tanában ismertté váló alkotói közül mutat be jó néhányat. Felszabadulásunk évfor­dulója alkalmából felhívjuk a figyelmet erre az értékes antológiára, s bemutatunk l ''I nási írtv MIHA KALIVIDZE BALLADA A KATONÁRÓL Megöltek tizenhét éves koromban. A háború tűztengerébe fúltam. A szót: szeretlek - épphogy megtanultam, de kimondani már nem volt időm. Barátaim mind százfelé eredtek. Futtában intettem csak kedvesemnek. Tizenhét éves koromban megöltek, úgy tört le életem, mint gyönge ág. És húsz év múlva, vagy huszonöt múlva Egy őszülő ember hajol síromra, aki, ha élek, én lehettem volna Felé nyújtom tapogató kezem. Jaj, messze van, szédítő messzeségben ! Milyen rövid a kezem ! El nem érem. Remélem, már rég nem bánkódtak értem, de rajtam ne is mosolyogjatok, a mert ily esztelen vágy él szívemben: sóvárgok az után, ki nem lehettem. Tizenhét éves koromban elestem. Ki adja vissza, ami az enyém? ROBERT ROZSGYESZTVENSZKIJ ZSIBVÁSÁR ABBAN AZ ÉVBEN Zsibogó? Zsibogól Árusok zsinatolnak: „Csomagolt szaharin!" „Gyógyhatású mahárka !" Mi mindent oda nem hordtak. Kivált reggel, vasárnaponta... „Katonaköpeny, nem fogta golyót Sajnálom, eladni, biz'istenl” „Itt a toll, dum­ába valói Menyecske, hé, ide süssön !” „Ki kér lepényt, friss, gyönge lepény?” „Szappan, csodaszappanl” „Érdemrend Berlinért I” „Labdát, labdát! Né, de magasra pattan I" „Csizma, a csizmás Posztó a javából I Aki hordja, fütyülhet a fagyról” Egy féllábú, fekete, rekedt szavú matróz káromkodásokat árul, párját félrubelért adja. „Sapka, a sapka ! Itt van a fejrevalól Nem bánja meg, ha - Hát te, apó? Te mit árulsz? - Én­­ csodákat... - Micsodákat? Hogy te miket mesélsz? - Hát­­ide nézzl ! Kis szőnyeget idefárad...” térit el a macskakövön, füléhez nyúl - uborkát húz ki belőle. S a dinnyehéjas, szemetes kőre aprópénz hull, csengő, ezüstös özön ... Aztán galambot röptet ki a zsákból, majd tuskóból varázsol csorba fűrészt... Igyekszik igazából ! Száraz kis ujjai járnak, megszolgálja a pénzt !" „Tessék, tessék, itt a csodát Nem kérek sokat érte!” Gyereksereg tódul oda, csattan az asszonyok harsány nevetése ... Ácsorog ott egy kisgyerek is, csak áll, a csodára meredve, így szól egyszer csak: - Apóka­­ ... Tégy csodát nekem is. Olyan csodát, hogy a végén ... a papát... tudod... ha lehetne ... Tehetetlen vállat vont az öreg. Győzelmi jelszavakkal virultak a csorba falak ... Elnéztek az emberek. Hallgattak az emberek. Már vége. Már vége. Már vége a háborúnak. TAMASZ CSILADZE HÍVÁS és hívtalak megint. Az éjben a folyó kékes teste izott, az éjszaka olyan szelíd volt, olyan gyengéd, olyan nyugalmas, hogy úgy tetszett, velem bolyongasz. A folyó lelke járt az utcán, még a kutyák is megugatták, mintha egy idegen osonna, és furcsán kondultak a hangok, mint süketnémák otthonában. Állt a sötétség, mint a strázsa, és csaláncsípős volt a pokróc, a folyosón egy gyertya égett, kéken izzó kis fecskefészek. Állt a kinek tépte sötétség, a folyó csapta ki a partra, még egy perc és kőtömbrobajjal zuhan is, mindent összezúzva. Mikor volt ez­­ tegnap, vagy egyszer, lehet, hogy ma e pillanatban. Hívlak ma újra. És hivatásom életre kelt, ki sose voltál, s minden érted szivárgó könnyem mint vasbilincs, szorul nyakadra. MAGYAR IFJÚSÁG 1572/13

Next