Magyar Ifjúság, 1972. január-április (16. évfolyam, 1-17. szám)

1972-01-28 / 4. szám

OBERON ő az, aki saját ábrázatát szinte sohasem „használhatja” a szín­padon, hisz rendszerint idős em­bereket alakít. Szinte hagyo­mány az operairodalomban, hogy az ifjú szerelmesek tenor, illetve szoprán hangon epekednek egy­másért, míg a szőrösszívű atyák vagy egyéb akadékoskodó ag­gastyánok leginkább basszus hangon dörögnek bele - viharos égiháború gyanánt - a fiatalok napfényes nyarába. Fülöp ki­rály, Bartolo, Fiesco és Ramphis mind-mind nagy hanganyagot, komoly felkészülést­­ és alapos maszkírozást igénylő szerepek. De még a szimpatikus basszus­hősök is — Rocco, Iván Szusza­­nyin, Timur, Leporello, Gremin, Borisz — zömmel élemedett em­berek, nagyon kevés operakom­ponista adott lehetőséget a fia-­­­tal basszistáknak arra, hogy tor­­zonborz szakáll és deres paróka nélkül éljenek, mozogjanak a színpadon. A basszistákra tehát fordítva áll a közkedvelt szólás­mondás: ők a világot jelentő deszkákon többnyire csak oko­sak lehetnek, szépek nem. Ezért aztán a harmincöt éves □tő Endrét - aki egyébként igen jóvágású fiatalember és ami fon­tosabb: kitűnő basszista - jóval kevesebben ismerik föl az utcán, mint - teszem azt - Bartha Al­­fonzot vagy Ilosfalvy Róbertet. A hangját viszont egyre többen is­merik és szeretik. Én jó tizenöt esztendeje sze­rettem meg a hangját. Húszéve­sek voltunk, ő akkortájt fejezte be a kamaszos mutálást, én még javában mutáltam, már ami az egyéni költői hangot illeti. Az Eötvös-kollégium nagy társalgójá­ban kezdő pályatársaimmal gya­korta rendeztünk szerzői esteket azokban az időkben. Mindig iz­galommal vártuk az újabb po­rondra lépés nagy napját, sóvá­rogva a sikert, ugyanakkor ret­tegve a velünk egykori publikum kérlelhetetlenül kritikus „hozzá­állását”. S hogy rendszerint si­kerrel végződtek ezek a költői estek, abban nagy része volt az akkor még színművészeti főisko­lás Kézdy György és Győry Fran­ciska versmondásának, valamint egy búgó hangú zeneakadémiai növendék:­ütő Endre szép ének­lésének. A két gránátost dalolta legtöbbször, percek alatt ámu­latba ejtve a közönséget, amely — a magas művészi élmény bű­völetében — még a mi csetlő­­botló versezeteinket is megtap­solta. Bandinak komoly része volt abban, hogy ifjan megízlelhettük a művészek leghatékonyabb dop­pingszerét: a sikert. ütő Endre azóta megbecsült énekművésze a Magyar Állami Operaháznak. Hogyan is alakult így a dolog? Legjobb, ha ő maga mondja el: — Kőbányán laktunk, a Pong­rác úton, erdélyi menekültek kö­zött. Amikor csecsemőkoromban olykor el-elbőgtem magam, az öreg szomszédasszony sosem mu­lasztotta el megjegyezni: böm­böl már a kis Kóréh. (Kóréh End­re székely származású basszista volt.) Nem is sejtette a néni, hogy a látnok — vagy inkább „hall­­nok” — beszél belőle, már ami a szólamot illeti.­­ Amikor felcseperedtem, szí­nész akartam lenni. Nem is gon­doltam az éneklésre. A Színmű­vészeti Főiskolára nem vettek fel. Két évig dolgoztam, majd 1957- ben — teljesen képzetlen és nyers hanggal - beállítottam a híres énekeshez, az Opera akkori igaz­gatójához, Palló Imréhez. Meg­hallgatott­­ és soron kívül fel­vettek a Zeneakadémia éneksza­kára. - Az én szólamom fiziológiai­lag a leghosszabb ideig érik. A lexikonban is ez áll róla: basszus­­ a legmélyebb férfihang, mély­ségben néha a kontra B-ig, sőt kivételesen még ennél is mé­lyebbre terjed. Hogyan lehetett volna „férfihangja" egy alig fel­nőtt suhancnak? De Palló Imre a próbaéneklésből „kihallotta” a férfihang lehetőségét és ezzel végérvényesen eldöntötte a sor­somat. Kamaszkori álmom is tel­jesült, végeredményben így is színész lettem, figurákat kell élet­re keltenem a színpadon. Csak éppen közbejött­­ váratlanul és­­csodálatos ráadásként - a meg­formálásnak, a teremtésnek egy új dimenziója, lényeggé vált „se­gédeszköze": a zene.­­ Már főiskolás koromban is alakítottam néhány fontos szere­pet az operaszínpadon. Voltam Arkel király Debussy Pelléas és Melisande című operájában, Al­ban Berg Wozzeck-jének doktorát is sokszor énekeltem. Bartók rej­télyes Kékszakállújának megfor­málása vizsgamunkám volt. - Huszonhat szerepben láthat­­tak-hallhattak eddig az opera­kedvelők. Legutóbb Szokolay Hamletjében voltam a dán ki­rályfi atyjának szelleme, valamint Petrovics Emil Bűn és bűnhődés című zenedrámájának főszerep­lője. Ismét premierre­­készülünk: most, január 28-án mutatja be Operaházunk Britten: Szentiván­­éji álom című vígoperáját. Az egyik főszerepet - Oberont - én éneklem benne ... - Tudom, mit akarsz mondani. Debussy, Bartók, Berg, Britten, Petrovics, Szokolay - mind-mind e századi, tehát modern szerzők. Ne hidd, hogy kizárólag csak modern operákra „specializál­tam” magam, sok klasszikus sze­repet is tudok. De a zeneművé­szet is folyamat: ha a hajdani énekesek nem vállalták volna az új operák bemutatásának rizikó­ját, sosem került volna színre a Rigoletto, a Parasztbecsület, vagy éppen a Tosca. Teljes szívvel kell fáradoznom nekem is a legújabb operák sikerre viteléért, nem én vagyok hivatva eldönteni, hogy fennmaradnak-e vagy sem? És a modern operákban nagyobb le­hetőségem nyílik a színészi já­tékra is. S ez nagyon fontos ne­kem, hisz elvégre színész akar­tam lenni... - Sztori? Nem nagyon volt. Amikor Hamlet atyja szelleme­ként a főiskolás páholyból kellett­­ aládörögnöm az eseményekre, nagyot buktam egyszer. No, nem művészileg, hanem a szó szoros értelmében. A dörgő szózat után egy fagrádicson kellett volna diszkréten leosonnom az öltözők­höz. Úgy orra estem, hogy a fa­lépcsők recsegésétől visszhang­zott az egész dalszínház. Hamlet épp azt lihegte utánam: „most suhan az ajtón kifelé”. No, kösz' az ilyen suhanást... Igazad van, Bandi. Nem a sztorijai tesznek igazán érdekessé egy művészt, hanem a produk­ciói. Kívánjuk, hogy a Szentiván­­éji álom sikereidet szaporítsa. És Rómában se fukarkodjanak a tapssal, amikor áprilisban majd a Kékszakállút szólaltatod meg az örök város patinás operahá­zában ! Baranyi Ferenc ■«l«' Wf'i '** " ‘áK^UKZm&lÉÉ^k v* . Sárándi József A HEGYEK FELÜL • hová lettél? micsoda zöld hullámverés dobál? s miféle ölelések vonják rád az érzékiség vörös kényszerzubbo­nyát? s fölgyulladt szíveddel milyen fagypont­ alatti magányt borítasz most lángba? a hegyek felől éjjelente szaggatott sírást hoz a szél és látom lobogni a bánat égbe-kúszó füzét SÁRGAFÖLD Sárgul a föld sápad az ember Ki végül megtelik földi szerelemmel Szerelme örök gravitációja Egészen a sárgaföldbe húzza Húzná lejjebb is —: nem lehet Gúzsba kötik a gyökerek HELYETTED Kovácsolják üdvösséged helyetted idült boldogtalanok színezve buzgón jövő életed — született vakok nőhetett bajra baj hasztalan önnön kárán sem okait­ szerelmed is kidekázza bolond szatócs-mérlegén a múlt Kárpáti Gusztáv rajza KOHÁSZ — R­eggeli után valamelyiküknek eszébe jutott, hogy meg kelle­ne inni egy pohár sört. Vitat­kozni kezdtek. — A cukrászda van a leg­közelebb. — Csapolt sört akarok inni, nem üve­gest. — És ha a Kandúr észrevesz bennünket? Kandúrtól, úgy látszik, nem kellett ko­molyan tartani, mert a kérdésre még csak válasz sem érkezett. — Gyere te is velünk — szólt oda egyikük a szőke fiúnak, aki egész nap ott téblábolt körülöttük, műhelytakarító, rak­tárvigyázó, vagy valami ilyesféle lehetett, olyan felesleges, szívességből megtűrt va­laki. De ha elmentek, mindig magukkal vitték, mert látszott az arcán, hogy na­gyon szeretne velük lenni, és mert kicsit sajnálták is: félkarú volt. — Kérjetek még egy kört. Ahogy a pincér az öt korsóval átjött az udvaron, ujjain gyöngéden a fülekre kul­csolva, ahogy lúdtalpas járásától a pohár tartalma meg-megbillent, és a sárga fo­lyadékból buborékok szálltak fel a habba, az olyan szép volt, hogy a szem újra és új­ra látni kívánta. — Felét sem tudjuk kifizetni — jegyez­te meg valamelyikük. — Ne törődj vele. Igyunk még. Ugyanaz a hang volt, amelyik reggeli után először megszomjazott. Számoltak. Egy tízes, egy húszas, még egy tízes, egy marék apró. A szőke fiú, aki egész idő alatt hallgatott, csak a sze­me lett fényesebb és csak a sebhelyek pi­rosodtak ki az arcán, könyvet vett elő a zsebéből. — Takarékkönyv. — Az öröm felszisz­­szenései közben adták kézről kézre, a ne­vet, az összeget, a postahivatal bélyegzőjét betűzve. — Mennyit hozol? — szólalt meg egy gyakorlatiassá egyszerűsödött hang. — Mennyit? — Legyen kettő. — Inkább három. — Négy sem lenne sok. Átülnek egy üres asztalhoz, a másik, a megrakott, maradék sörhabjával együtt, szemük láttára a levegőbe emelkedik, sör­felhő lesz belőle, sörcseppek hullanak a homlokukra. A fiú elindul a posta felé. A levegő tisztább, az ég magasabb, az emberek ünnepibbek, mint máskor. A szél az utca végéig hozza a hegyeket, kék er­dősávok ereszkednek a házak közé. Az egyik utcasarkon papírbolt, a mási­kon fűszerüzlet, a harmadikon zöld lécke­rítéssel körülvett épület. A posta. Bejára­ta fölött rózsalugas, ajtaján fakópiros lá­da, ismerős felirattal: „UTOLSÓ ÜRÍTÉS 16 H-KOR”. A fiú bal kezével jobb nad­rágzsebébe nyúl, megtapogatja a takarék­­könyvet. A hosszú teremben bagószag, az embe­rek sápadtak, mintha orvosi rendelőben várakoznának. A fiú elhalad a sor mellett, biccent a várakozóknak, de azok nem figyelnek rá, egymással vannak elfoglalva. Lökdösőd­nek, a nyakukat nyújtogatják, a maga­sabbak rácsapnak az előttük állók fejére, a kisebbek a nagyok lábát tiporják. Az utolsó ablak mögött iskolaköpenyes lány ül, szomorúan rágja a körmét. A fiú szétnyitja a takarékkönyvet, be­nyújtja az ablakon. — Mennyit? — sóhajt a leány. — Megszüntetni. — Tessék? — Megszüntetni. A leány megrezzen, a fiúra bámul. Az zavartan és valami érthetetlen hálával vissza rá, a leány elpirul, kiveszi a szájá­ból a kezét, szeme a fiú vállára, karjára csúszik, majd mint akit rajtakaptak vala­min, elfordítja a fejét. A fiú sugárzó arccal az asztalhoz imbo­­lyog, maga elé teszi a cédulát, fejét oldal- Vathy Zsuzsa ! Nem lehet megszüntetni rá hajtva rajzolni kezdi a betűket. Ballal, mert jobb ingujja üresen lóg a törzse mel­lett, karcsonkja vagy egy arasznyi lehet. A leány megnézi a papírt, az írást összehasonlítja a takarékkönyvben levő­vel. — Nem fogják elfogadni — súgja —, a könyvben egészen másképp írta. — Új cé­dulát csúsztat ki az abla­kon, a másikat a mappája alá dugja. „Megszüntetni, megszüntetni” énekli a a fiú, és ahogy elhalad a sápadtarcúak előtt, tudja, hogy nem értik, mit jelent megszüntetni. A toporgók, a türelmetlen­­kedők, a sietősek még soha életükben nem szüntettek meg semmit. Visszakanyarodik az ablakhoz, maga elé teszi a cédulát, halkan dünnyög. KAL­LÓS. A K mint a kakas, az A mint az al­ma, az L mint a madár ... Magasra a szá­rát, hadd szálljon,­­mert két szárnyon száll. Az L kicsit megszalad, a papírról is kifut, de el lehet olvasni. A Ferencet minek odaírni, nincs több Kallós a faluban. Alá­­kanyarítja, szép cakkosan, míg megszárad a tinta, gyönyörködik benne. Sárándi József NÉGYSOROSOK kirándulás a bizonytalanba mindennap kimegyek a vonatok elé és várom hogy sohasem érkezel meg HAGYATÉK iránytalanul száll a dal a fülek majd hozzá nőnek papagájként szegődöm e koncertre jegyszedőnek — Jó lesz már? A kislány forgatja a papírt, alig értem­ a hangját. — Túl nagyok a betűk. Próbálja kiseb­bekkel. — Csókolom, nem tudom — kiált a fiú, és legszívesebben bedugná a fejét az ab­lakon, és megcsókolná az ijedt kislányt, de ahogy fölemeli a szemét, látja, hogy egy aszony áll mögötte. Haja apró gyűrűk­ben csavarodik a fejére, kövér kis tokája remeg, nyakig gombolt, kék ruhája pon­tosan megegyezik a kislányéval. A mamá­ja talán? A fiú vállat von, elindul és óva­tosan, csücskénél fogva viszi a harmadik cédulát. Az asztal másik végén egy farmernadrá­­gos csomagot kötöz. Mikor senki nem fi­gyel, megrántja a fiú üres kabátujját, ösz­­szevillan a szemük, szorosan egymás mel­lé állnak, a papír odább csúszik, a farmer­­nadrágos írni kezd. — Csalás! Meg akarja fizetni az ezer forintot? A postamesternő fodros tokája hullám­zik, fején a gyűrűk kibomlanak a felin­­dultságtól. A félkezű az ablak felé fordul, szája re­meg. — Értse meg, nem megy. Nem lehet bal kézzel mindig egyformán írni. Még jó, ha az ember odavakarja a betűket, nemhogy kicsik meg nagyok. A postamesternő közelebb lép, arca pi­ros lesz az üveglap alatt. — Ha nem tud bal kézzel írni — kérde­­­­zi remegő hangon —, miért tette be fenntartással? — És válaszol magának: — Nem kellett volna fenntartással be­tenni. A fiú érthetetlenül néz, most először, a terem füstjén át felrémlik előtte a kocs­maudvar, az azóta már piramissá tornyo­sult söröskancsók, és a négy férfi, amint verejtékező arccal várja, hogy kiváltsa őket. ■ ■ — Kérek még egy cédulát — mondja alázatosan. — Nem adunk többet — teszi zsebre a nyomtatványokat a postamesternő, majd hátraarcot csinál és eltűnik egy ajtó mö­gött. A fiú kitárja a karját, az épet és a cson­kát, a várakozóknak, a ráfüggesztett sze­meknek, vagy talán saját magának beszél. — Csinálják a mókát, azt hiszik, az em­ber bal kézzel is úgy ír, ahogy neki tet­szik. Nekem nincs jobb kezem. A sorban állók egy pillanatra megfeled­keznek a tülekedésről, körülveszik a fél­karút és kórusban kiáltják. — Nem adunk több cédulát! Nem adunk több cédulát! A fiú a karjára néz, az összetűzött, üres mandzsettára, a bénaság, a szégyen soha el nem múló sebhelyére, és mintha rossz hírt hallgatna, szótlanul kitámolyog a pos­táról. kocsmaudvaron a sör és a meleg pacal szaga elkeveredik egymással. Az asztalon tányé­rok, karimájukon cseresznye­paprika és kenyérhéj. A négy­­ férfi, nyakig mártózva az el­érhető örömökben, csendesen szívja a ci­garettáját. Arcukon fényes veríték. A fiú berohan a kocsmaudvarra, az asz­tal előtt megáll. — Nem lehet megszüntetni! — kiáltja. A négy férfi összenéz a tányérok és po­harak fölött, arcukon visszafojtott nevetés. — Mit akarsz megszüntetni, te fiú? A félkarú fölemeli az öklét, a poharak közé csap. — Magamat! — kiáltja. — Magamat akarom megszüntetni! Aztán rájön a csuklás­, és akármit mond, annyit érteni csak, hogy „hhu”, „hhu”. Azok négyen egymásra néznek, arcukon táncolni kezdenek a ráncok és kitör be­lőlük a nevetés. Szabó Gáspár rajza A MAGYAR IFJÚSÁG 1572/4

Next