Magyar Ifjúság, 1972. január-április (16. évfolyam, 1-17. szám)
1972-01-28 / 4. szám
OBERON ő az, aki saját ábrázatát szinte sohasem „használhatja” a színpadon, hisz rendszerint idős embereket alakít. Szinte hagyomány az operairodalomban, hogy az ifjú szerelmesek tenor, illetve szoprán hangon epekednek egymásért, míg a szőrösszívű atyák vagy egyéb akadékoskodó aggastyánok leginkább basszus hangon dörögnek bele - viharos égiháború gyanánt - a fiatalok napfényes nyarába. Fülöp király, Bartolo, Fiesco és Ramphis mind-mind nagy hanganyagot, komoly felkészülést és alapos maszkírozást igénylő szerepek. De még a szimpatikus basszushősök is — Rocco, Iván Szuszanyin, Timur, Leporello, Gremin, Borisz — zömmel élemedett emberek, nagyon kevés operakomponista adott lehetőséget a fia-tal basszistáknak arra, hogy torzonborz szakáll és deres paróka nélkül éljenek, mozogjanak a színpadon. A basszistákra tehát fordítva áll a közkedvelt szólásmondás: ők a világot jelentő deszkákon többnyire csak okosak lehetnek, szépek nem. Ezért aztán a harmincöt éves □tő Endrét - aki egyébként igen jóvágású fiatalember és ami fontosabb: kitűnő basszista - jóval kevesebben ismerik föl az utcán, mint - teszem azt - Bartha Alfonzot vagy Ilosfalvy Róbertet. A hangját viszont egyre többen ismerik és szeretik. Én jó tizenöt esztendeje szerettem meg a hangját. Húszévesek voltunk, ő akkortájt fejezte be a kamaszos mutálást, én még javában mutáltam, már ami az egyéni költői hangot illeti. Az Eötvös-kollégium nagy társalgójában kezdő pályatársaimmal gyakorta rendeztünk szerzői esteket azokban az időkben. Mindig izgalommal vártuk az újabb porondra lépés nagy napját, sóvárogva a sikert, ugyanakkor rettegve a velünk egykori publikum kérlelhetetlenül kritikus „hozzáállását”. S hogy rendszerint sikerrel végződtek ezek a költői estek, abban nagy része volt az akkor még színművészeti főiskolás Kézdy György és Győry Franciska versmondásának, valamint egy búgó hangú zeneakadémiai növendék:ütő Endre szép éneklésének. A két gránátost dalolta legtöbbször, percek alatt ámulatba ejtve a közönséget, amely — a magas művészi élmény bűvöletében — még a mi csetlőbotló versezeteinket is megtapsolta. Bandinak komoly része volt abban, hogy ifjan megízlelhettük a művészek leghatékonyabb doppingszerét: a sikert. ütő Endre azóta megbecsült énekművésze a Magyar Állami Operaháznak. Hogyan is alakult így a dolog? Legjobb, ha ő maga mondja el: — Kőbányán laktunk, a Pongrác úton, erdélyi menekültek között. Amikor csecsemőkoromban olykor el-elbőgtem magam, az öreg szomszédasszony sosem mulasztotta el megjegyezni: bömböl már a kis Kóréh. (Kóréh Endre székely származású basszista volt.) Nem is sejtette a néni, hogy a látnok — vagy inkább „hallnok” — beszél belőle, már ami a szólamot illeti. Amikor felcseperedtem, színész akartam lenni. Nem is gondoltam az éneklésre. A Színművészeti Főiskolára nem vettek fel. Két évig dolgoztam, majd 1957- ben — teljesen képzetlen és nyers hanggal - beállítottam a híres énekeshez, az Opera akkori igazgatójához, Palló Imréhez. Meghallgatott és soron kívül felvettek a Zeneakadémia énekszakára. - Az én szólamom fiziológiailag a leghosszabb ideig érik. A lexikonban is ez áll róla: basszus a legmélyebb férfihang, mélységben néha a kontra B-ig, sőt kivételesen még ennél is mélyebbre terjed. Hogyan lehetett volna „férfihangja" egy alig felnőtt suhancnak? De Palló Imre a próbaéneklésből „kihallotta” a férfihang lehetőségét és ezzel végérvényesen eldöntötte a sorsomat. Kamaszkori álmom is teljesült, végeredményben így is színész lettem, figurákat kell életre keltenem a színpadon. Csak éppen közbejött váratlanul éscsodálatos ráadásként - a megformálásnak, a teremtésnek egy új dimenziója, lényeggé vált „segédeszköze": a zene. Már főiskolás koromban is alakítottam néhány fontos szerepet az operaszínpadon. Voltam Arkel király Debussy Pelléas és Melisande című operájában, Alban Berg Wozzeck-jének doktorát is sokszor énekeltem. Bartók rejtélyes Kékszakállújának megformálása vizsgamunkám volt. - Huszonhat szerepben láthattak-hallhattak eddig az operakedvelők. Legutóbb Szokolay Hamletjében voltam a dán királyfi atyjának szelleme, valamint Petrovics Emil Bűn és bűnhődés című zenedrámájának főszereplője. Ismét premierrekészülünk: most, január 28-án mutatja be Operaházunk Britten: Szentivánéji álom című vígoperáját. Az egyik főszerepet - Oberont - én éneklem benne ... - Tudom, mit akarsz mondani. Debussy, Bartók, Berg, Britten, Petrovics, Szokolay - mind-mind e századi, tehát modern szerzők. Ne hidd, hogy kizárólag csak modern operákra „specializáltam” magam, sok klasszikus szerepet is tudok. De a zeneművészet is folyamat: ha a hajdani énekesek nem vállalták volna az új operák bemutatásának rizikóját, sosem került volna színre a Rigoletto, a Parasztbecsület, vagy éppen a Tosca. Teljes szívvel kell fáradoznom nekem is a legújabb operák sikerre viteléért, nem én vagyok hivatva eldönteni, hogy fennmaradnak-e vagy sem? És a modern operákban nagyobb lehetőségem nyílik a színészi játékra is. S ez nagyon fontos nekem, hisz elvégre színész akartam lenni... - Sztori? Nem nagyon volt. Amikor Hamlet atyja szellemeként a főiskolás páholyból kellett aládörögnöm az eseményekre, nagyot buktam egyszer. No, nem művészileg, hanem a szó szoros értelmében. A dörgő szózat után egy fagrádicson kellett volna diszkréten leosonnom az öltözőkhöz. Úgy orra estem, hogy a falépcsők recsegésétől visszhangzott az egész dalszínház. Hamlet épp azt lihegte utánam: „most suhan az ajtón kifelé”. No, kösz' az ilyen suhanást... Igazad van, Bandi. Nem a sztorijai tesznek igazán érdekessé egy művészt, hanem a produkciói. Kívánjuk, hogy a Szentivánéji álom sikereidet szaporítsa. És Rómában se fukarkodjanak a tapssal, amikor áprilisban majd a Kékszakállút szólaltatod meg az örök város patinás operaházában ! Baranyi Ferenc ■«l«' Wf'i '** " ‘áK^UKZm&lÉÉ^k v* . Sárándi József A HEGYEK FELÜL • hová lettél? micsoda zöld hullámverés dobál? s miféle ölelések vonják rád az érzékiség vörös kényszerzubbonyát? s fölgyulladt szíveddel milyen fagypont alatti magányt borítasz most lángba? a hegyek felől éjjelente szaggatott sírást hoz a szél és látom lobogni a bánat égbe-kúszó füzét SÁRGAFÖLD Sárgul a föld sápad az ember Ki végül megtelik földi szerelemmel Szerelme örök gravitációja Egészen a sárgaföldbe húzza Húzná lejjebb is —: nem lehet Gúzsba kötik a gyökerek HELYETTED Kovácsolják üdvösséged helyetted idült boldogtalanok színezve buzgón jövő életed — született vakok nőhetett bajra baj hasztalan önnön kárán sem okait szerelmed is kidekázza bolond szatócs-mérlegén a múlt Kárpáti Gusztáv rajza KOHÁSZ — Reggeli után valamelyiküknek eszébe jutott, hogy meg kellene inni egy pohár sört. Vitatkozni kezdtek. — A cukrászda van a legközelebb. — Csapolt sört akarok inni, nem üvegest. — És ha a Kandúr észrevesz bennünket? Kandúrtól, úgy látszik, nem kellett komolyan tartani, mert a kérdésre még csak válasz sem érkezett. — Gyere te is velünk — szólt oda egyikük a szőke fiúnak, aki egész nap ott téblábolt körülöttük, műhelytakarító, raktárvigyázó, vagy valami ilyesféle lehetett, olyan felesleges, szívességből megtűrt valaki. De ha elmentek, mindig magukkal vitték, mert látszott az arcán, hogy nagyon szeretne velük lenni, és mert kicsit sajnálták is: félkarú volt. — Kérjetek még egy kört. Ahogy a pincér az öt korsóval átjött az udvaron, ujjain gyöngéden a fülekre kulcsolva, ahogy lúdtalpas járásától a pohár tartalma meg-megbillent, és a sárga folyadékból buborékok szálltak fel a habba, az olyan szép volt, hogy a szem újra és újra látni kívánta. — Felét sem tudjuk kifizetni — jegyezte meg valamelyikük. — Ne törődj vele. Igyunk még. Ugyanaz a hang volt, amelyik reggeli után először megszomjazott. Számoltak. Egy tízes, egy húszas, még egy tízes, egy marék apró. A szőke fiú, aki egész idő alatt hallgatott, csak a szeme lett fényesebb és csak a sebhelyek pirosodtak ki az arcán, könyvet vett elő a zsebéből. — Takarékkönyv. — Az öröm felsziszszenései közben adták kézről kézre, a nevet, az összeget, a postahivatal bélyegzőjét betűzve. — Mennyit hozol? — szólalt meg egy gyakorlatiassá egyszerűsödött hang. — Mennyit? — Legyen kettő. — Inkább három. — Négy sem lenne sok. Átülnek egy üres asztalhoz, a másik, a megrakott, maradék sörhabjával együtt, szemük láttára a levegőbe emelkedik, sörfelhő lesz belőle, sörcseppek hullanak a homlokukra. A fiú elindul a posta felé. A levegő tisztább, az ég magasabb, az emberek ünnepibbek, mint máskor. A szél az utca végéig hozza a hegyeket, kék erdősávok ereszkednek a házak közé. Az egyik utcasarkon papírbolt, a másikon fűszerüzlet, a harmadikon zöld léckerítéssel körülvett épület. A posta. Bejárata fölött rózsalugas, ajtaján fakópiros láda, ismerős felirattal: „UTOLSÓ ÜRÍTÉS 16 H-KOR”. A fiú bal kezével jobb nadrágzsebébe nyúl, megtapogatja a takarékkönyvet. A hosszú teremben bagószag, az emberek sápadtak, mintha orvosi rendelőben várakoznának. A fiú elhalad a sor mellett, biccent a várakozóknak, de azok nem figyelnek rá, egymással vannak elfoglalva. Lökdösődnek, a nyakukat nyújtogatják, a magasabbak rácsapnak az előttük állók fejére, a kisebbek a nagyok lábát tiporják. Az utolsó ablak mögött iskolaköpenyes lány ül, szomorúan rágja a körmét. A fiú szétnyitja a takarékkönyvet, benyújtja az ablakon. — Mennyit? — sóhajt a leány. — Megszüntetni. — Tessék? — Megszüntetni. A leány megrezzen, a fiúra bámul. Az zavartan és valami érthetetlen hálával vissza rá, a leány elpirul, kiveszi a szájából a kezét, szeme a fiú vállára, karjára csúszik, majd mint akit rajtakaptak valamin, elfordítja a fejét. A fiú sugárzó arccal az asztalhoz imbolyog, maga elé teszi a cédulát, fejét oldal- Vathy Zsuzsa ! Nem lehet megszüntetni rá hajtva rajzolni kezdi a betűket. Ballal, mert jobb ingujja üresen lóg a törzse mellett, karcsonkja vagy egy arasznyi lehet. A leány megnézi a papírt, az írást összehasonlítja a takarékkönyvben levővel. — Nem fogják elfogadni — súgja —, a könyvben egészen másképp írta. — Új cédulát csúsztat ki az ablakon, a másikat a mappája alá dugja. „Megszüntetni, megszüntetni” énekli a a fiú, és ahogy elhalad a sápadtarcúak előtt, tudja, hogy nem értik, mit jelent megszüntetni. A toporgók, a türelmetlenkedők, a sietősek még soha életükben nem szüntettek meg semmit. Visszakanyarodik az ablakhoz, maga elé teszi a cédulát, halkan dünnyög. KALLÓS. A K mint a kakas, az A mint az alma, az L mint a madár ... Magasra a szárát, hadd szálljon,mert két szárnyon száll. Az L kicsit megszalad, a papírról is kifut, de el lehet olvasni. A Ferencet minek odaírni, nincs több Kallós a faluban. Alákanyarítja, szép cakkosan, míg megszárad a tinta, gyönyörködik benne. Sárándi József NÉGYSOROSOK kirándulás a bizonytalanba mindennap kimegyek a vonatok elé és várom hogy sohasem érkezel meg HAGYATÉK iránytalanul száll a dal a fülek majd hozzá nőnek papagájként szegődöm e koncertre jegyszedőnek — Jó lesz már? A kislány forgatja a papírt, alig értem a hangját. — Túl nagyok a betűk. Próbálja kisebbekkel. — Csókolom, nem tudom — kiált a fiú, és legszívesebben bedugná a fejét az ablakon, és megcsókolná az ijedt kislányt, de ahogy fölemeli a szemét, látja, hogy egy aszony áll mögötte. Haja apró gyűrűkben csavarodik a fejére, kövér kis tokája remeg, nyakig gombolt, kék ruhája pontosan megegyezik a kislányéval. A mamája talán? A fiú vállat von, elindul és óvatosan, csücskénél fogva viszi a harmadik cédulát. Az asztal másik végén egy farmernadrágos csomagot kötöz. Mikor senki nem figyel, megrántja a fiú üres kabátujját, öszszevillan a szemük, szorosan egymás mellé állnak, a papír odább csúszik, a farmernadrágos írni kezd. — Csalás! Meg akarja fizetni az ezer forintot? A postamesternő fodros tokája hullámzik, fején a gyűrűk kibomlanak a felindultságtól. A félkezű az ablak felé fordul, szája remeg. — Értse meg, nem megy. Nem lehet bal kézzel mindig egyformán írni. Még jó, ha az ember odavakarja a betűket, nemhogy kicsik meg nagyok. A postamesternő közelebb lép, arca piros lesz az üveglap alatt. — Ha nem tud bal kézzel írni — kérdezi remegő hangon —, miért tette be fenntartással? — És válaszol magának: — Nem kellett volna fenntartással betenni. A fiú érthetetlenül néz, most először, a terem füstjén át felrémlik előtte a kocsmaudvar, az azóta már piramissá tornyosult söröskancsók, és a négy férfi, amint verejtékező arccal várja, hogy kiváltsa őket. ■ ■ — Kérek még egy cédulát — mondja alázatosan. — Nem adunk többet — teszi zsebre a nyomtatványokat a postamesternő, majd hátraarcot csinál és eltűnik egy ajtó mögött. A fiú kitárja a karját, az épet és a csonkát, a várakozóknak, a ráfüggesztett szemeknek, vagy talán saját magának beszél. — Csinálják a mókát, azt hiszik, az ember bal kézzel is úgy ír, ahogy neki tetszik. Nekem nincs jobb kezem. A sorban állók egy pillanatra megfeledkeznek a tülekedésről, körülveszik a félkarút és kórusban kiáltják. — Nem adunk több cédulát! Nem adunk több cédulát! A fiú a karjára néz, az összetűzött, üres mandzsettára, a bénaság, a szégyen soha el nem múló sebhelyére, és mintha rossz hírt hallgatna, szótlanul kitámolyog a postáról. kocsmaudvaron a sör és a meleg pacal szaga elkeveredik egymással. Az asztalon tányérok, karimájukon cseresznyepaprika és kenyérhéj. A négy férfi, nyakig mártózva az elérhető örömökben, csendesen szívja a cigarettáját. Arcukon fényes veríték. A fiú berohan a kocsmaudvarra, az asztal előtt megáll. — Nem lehet megszüntetni! — kiáltja. A négy férfi összenéz a tányérok és poharak fölött, arcukon visszafojtott nevetés. — Mit akarsz megszüntetni, te fiú? A félkarú fölemeli az öklét, a poharak közé csap. — Magamat! — kiáltja. — Magamat akarom megszüntetni! Aztán rájön a csuklás, és akármit mond, annyit érteni csak, hogy „hhu”, „hhu”. Azok négyen egymásra néznek, arcukon táncolni kezdenek a ráncok és kitör belőlük a nevetés. Szabó Gáspár rajza A MAGYAR IFJÚSÁG 1572/4