Magyar Ifjúság, 1972. május-augusztus (16. évfolyam, 18-34. szám)

1972-08-11 / 32. szám

B­eatrix írt Kanadából, hogy a nyarat az Óhazában szándékoznak tölteni. És ha nem veszik rossz né­ven Krisztináék, akkor náluk szállnának meg. — Drága jó Krisztinám — írta —, csak az emlékeinknek élünk majd! Ó, a gimnázium, ó, a taná­rok, ó, a ballagás, ó, az érettségi! Az egész levél egy nagy sóhaj­tás volt. A sóhajokból a gimná­ziumi éveken kívül, amit egy padban szorongtak át, jutott jócs­kán a Citadellának, a Lánchíd­­nak, a Gellérthegynek, a Bala­tonnak, az egri várnak, ahol ta­nulmányi kiránduláson voltak, a Cserhátnak, a Mátrának, a Bükk­­nek, sőt még a bárányfelhőknek is! Hiszen sehol olyan bárány­felhők, mint a magyar égen! Se­hol olyan virágok, mint a magyar réten! Sehol olyan kövek, mint a magyar kövek! Sehol olyan fű, mint a magyar fű! Sehol olyan föld, mint a drága anyaföld az ősök porával keveredve! — Hazám — fejezte be a leve­let —, kicsi elhagyott hazám, te régi szerető, te kisírt szemű, te redős homlokú, te ősz halántékú, meg tudsz nekem bocsátani?! HAZÁM!! — Már csak a Szózat hiányzik! — mondta Balázs, aki szintén el­olvasta a levelet, aztán a levél emelkedett stílusával ellentétben kijelentette, hogy öklendezni vol­na kedve és hogy azt a dögöt mindig utálta, és hogy lakjanak szállodában, vagy a Duna-parton, mert ha idetolják a pofájukat, egyszerűen lehányja őket. — Ezt mondod a legjobb ba­rátnőmre!? — sírta Krisztina. — Aki tele van honvággyal! Aki zo­kogva fogja csókolni a földet, amelyre lép! Aki idegösszerop­panást is kaphat a megrázkódta­tástól! Te, lelketlen barbár! Aztán a könnyein keresztül szemrevételezte a lakást és fel­nyögött, mint aki valami szörnyű látomással került szembe. — Két szobánk van! Jaj, iste­nem, Balázs, nekünk csak két szobánk van! — Tíz éve — bólintott Balázs. — Örülök, hogy végre észrevet­ted! — De én azt írtam Beának, hogy négy! — Nyilván elnézted — nézett rá gúnyosan Balázs —, vagy be­számítottad a mellékhelyiségeket is. Jelzem, akkor hétszobás lakást is írhattál volna. — Mit hülyéskedsz?! Nem ér­ted, miről van szó? Mit fog szól­ni Bea, ha látja, hogy csak két szobánk van?! — összementünk — tárta szét a kezét Balázs. — Majd azt mon­dod neki, hogy összementünk! — És hol van Belzebub?! — kiáltotta Krisztina, tágra nyílt szemekkel nézve az ajtó felé, mintha onnan várná a megoldást. — Ki az a Belzebub? — A kutyánk! A dán dog! Annyit írtam róla Beának, hogy már valóban azt hittem, van egy szép nagy kutyánk. És hol van a Csontváry-kép?! — A Csontváry-kép? A Nem­zeti Galériában, szivecském. Több is van ott. Meg akarod nézni esetleg? — Balázs — borult a férje nyakába Krisztina —, én annyi mindent hazudtam Beának, hogy az valami rettenetes! É­s belesuttogta a hitvesi vállba, hogy miket. A kép, amely kibontakozott az elképedt Balázs előtt, nyomban a menő körök elitjébe repítette. Megtud­ta többek között, hogy a pesti négyszobás lakáson kívül autó- és villatulajdonosok. Krisztina, mil­liomoshoz illő nagyvonalúsággal, lakberendezőt megszégyenítő szakértelemmel bútorozta be la­­­­kásukat és a villát Balatonaka­­rattyán. Ahová volt képe még fürdőmedencét is építtetni, hol­ott igazán beérhette volna a Ba­latonnal. Az, hogy a villa kertjé­ben Rodin, Tot világhírű szob­rainak a másolatai állnak és a mesterséges d­zsungel medvével, szelídített szarvasokkal, már meg sem lepte! Meglepte viszont, amit utoljára és a leghangosabb zoko­gás között vallott be Krisztina. — Balázs, te nem vagy bér­elszámoló ! — Akkor mi vagyok? — só­hajtott Balázs. — Miniszternek tettél? — Annak mégse, de ... — Hadseregtábornok? Mi va­gyok? — Te ... ja­, istenem ... ne haragudj... te, dr. Benkő Balázs vagy, a matematikai tudományok kandidátusa! Pofozz meg! Balázs nem pofozott, csak le­ült a tört rugójú, nagyanyjától örökölt fotelbe, és nézte merően a feleségét, mint betegét az ideg­­gyógyász. — Miért kellett neked hazud­nod? — kérdezte. A hangja olyan volt, mint egy énekesé, hajnal­ban. Rekedt és tompa. — Balázs — kezdte Krisztina, szemét engesztelő áldozatként (ez mindig hatott!) Balázsra füg­gesztve —, te is tudod, örök ri­válisok voltunk Beával. Untam már a hozsannáit, férjéről, az il­latszergyárosról, lakásukról, ko­csijukról,­ utazásaikról... Apro­pó, voltunk Japánban is! — Igazán? És jó volt? — Ugyan... Az olaszországi utunk jobban sikerült! Láttuk a pápát is! — Még hol voltunk? Mert én csak Pozsonyra emlékszem! — Nyugodt lehetsz, én is! De azt, Beának nem szabad megtud­nia! Mit gondolna, hogy nekünk csak Pozsonyra tellett?! — Ugyanazt, amit én. Nem volt máshová pénzünk! — A fizetésedből?! Az én örök­ségemből?! El se hinné! És na­gyon kérlek,, most már ne zavard össze a dolgokat! Bebizonyítot­tam Beának, hogy mi is élünk úgy, mint ők! És te sokkal több­re vitted, mint az ő hülye férje, mert te az agyaddal csináltál karriert! Itthon! Balázs nem szólt. Cigarettára gyújtott, Fecskére. Krisztina megrovó pillantást vetett rá. — Nagyon kérlek, ha Beáék itt lesznek, hagyd ezt a Fecskét. Te illatos szivarokat szoktál szívni és néha pipázol! A holland dohány a kedvenced! — Holland dohány!? — fújta a füstöt Balázs. — Mit meg nem ér az ember! Örülök, hogy végre bemutatsz saját magamnak. — És most mi lesz?! — enged­te el a megjegyzést Krisztina, ha lehet, még jobban betakarva fér­jét a pillantásával. — Mi lesz, ha jön a Bea? — Mi lenne?! Két szobánk van, ezekkel a bútorokkal, Csontváry­­kép nélkül, kutya nélkül, szivar nélkül, kandidátusi cím nélkül, nem is beszélve a balatoni álom­villáról, és ha jön a kedves ba­rátnőd, szépen bevallod, hogy csak a leveleket színesítetted a hazugságaiddal! — Az nem lehet! Az lehetet­len! Tönkre akarsz tenni?! — De a jó istenit! — jött in­dulatba Balázs! — Most aztán már vége! Ez van és kész! Nem vagyok varázsló, hogy a hazugsá­gaidnak megfelelően átvarázsol­jam az életünket! — Pedig lehetne... — sóhaj­totta Krisztina és odakuporodott az öreg fotel karfájára. Átkarol­ta a férje nyakát, belemarkolt a hajába, birizgálta a fülét, a hang­ja dorombolt. — Micimackó, le­hetne pedig ... Persze csak ak­kor, ha még szeretnél! — Kíváncsivá tettél — pislo­gott fel rá Balázs. — Fogalmam sincs, mit tehet itt egy szerető szív! Ide még egy szívtelen pénz­táros sem lenne elég, mert a kan­didátusi címet, amivel voltál ked­ves megtisztelni, nem tudnám megvenni. — A kandidátusi cím — le­gyintett Krisztina —, az még a legkevesebb! Figyelj ide, mit ter­vezek ...! És részletesen előadta a tervét. — Nem! — ugrott fel Balázs. — Nem! És nem! Krisztina sírt. Aztán újra do­rombolt. Újabb sírás. Újabb do­rombolás. Éjszaka. Krisztina ba­by dollban. (Csak ünnepélyes al­kalomkor viselte!) Sírás. Dorom­bolás. Csönd. — Év­eg van egy hónapunk — suttogta —, meglásd, addig min­dent elrendezünk. Másnap este az üresen tátongó lakásba tért haza Balázs. Krisz­tina a padlóra vetett ágyat. — Ezt az éjszakát kibírjuk — mondta —, holnap már itt lesz az a barokk stílű csodanyoszolya, tudod, amit Béláéknál úgy meg­csodáltunk. Kölcsönadják erre az időszakra. — És Béláék min alusznak majd? — A heverőinken. Már oda is vitettem. De az ágyat csak hol­nap hozzák. — Hol vannak a bútorok? — nézett körül Balázs. Hangja kon­gott az üres lakásban. — Egyelőre a pincében. Hol­nap mennek a cserehelyekre. És Krisztina elmondta, mit honnan hoznak majd. — Karcsiéktól azt a zöld sza­longarnitúrát. Csodálatos fote­lek. Olyan bennük az ülés, mint­ha lebegne az ember. Ők adják a szerecsen fiú szobrot, a zenélő hamutálat és a díszkardokat. Mariska nénitől jönnek a függö­nyök, tudod a nehéz bársonyfüg­gönyök aranyrojtokkal. — Aranyrojtokkal?! Nem is divat! — Ezt csak bízd rám! Kever­jék a régit a hipermodernnel. Ugyancsak Mariska nénitől jön egy kakukkos falióra, két réz­mozsár, egy vasköpülő, egy szén­vasaló és szegény Zsiga bácsi légycsapója. — Légycsapó?! Nincs is légy! — A légycsapó csak dísznek. Különben sem hiszem, hogy Bea hülye férje valaha is látott légy­csapót. Folklór. És ez is szem­pont. — Folklór?! Érdekes. Tovább. — Kerényiéktől perzsaszőnyeg és egy Vaszary-festmény. Csont­­váryt sajnos nem tudtam sze­rezni, majd azt mondjuk Beáék­­nak, hogy elcseréltük egy Vasza­­ryra. Kerényiék még adnak két Szőnyi-rézkarcot, neked egy öl­tözet ruhát angol szövetből, nekem három kalapot, egy cu­ki táskát, meg egy kisestélyit. Azonkívül kölcsönadják Robit, a német juhászkutyát. Dán dog nincs. Ezt is elég nehéz volt el­­kunyerálni. Papírt vett elő a táskájából. Balázs elé tartotta. — Olvasd! Robi étrendje. Pon­tosan be kell tartani, mert haj­lamos a gyomorhurutra. Azonkí­vül reggel, délben, este séta. A déli sétáltatást vállalom, a reg­geli és az esti a te feladatod lesz. Figyelsz B­alázs nem figyelt. Valahol a múltban járt gondolat­ban. Apósával ultizott, a vasúti málházóval, a MÁV szolgálati lakásban, ahol annak idején két vo­natfütty és egy tolatás között megkérte Krisztina kezét. — Krumplin is elélünk — mondta akkor Krisztina —, csak tető legyen a fejünk fölött! — Balázs, te nem is figyelsz! — riadt a felesége hangjára. — Úgy látszik, minden az én vál­­lamra szakad! Gyújts rá. Belga szivar. Lajostól szereztem. Ki­küldetésben járt Belgiumban. Minden nap új változást ho­zott. A két szoba lassan olyanná alakult át, mint egy bizományi áruház bútorlerakata. — Csináltass új névtáblát, — figyelmeztette Balázst Krisztina — dr. Benkő Balázs, a matema­tikai tudományok kandidátusa. Ezt csak előző este szögeljük fel. — Miért éppen matemati­kai...? — sóhajtott Balázs. — Na hallod! Ez áll legköze­lebb a bérelszámoláshoz. Nem le­hetsz művészettörténész! — Valóban! Miért ne lehetnék művészettörténész ?­­ — Ne légy telhetetlen! Most már maradunk a matematikai tudományoknál... Sokkal job­ban hangzik! És ezt írtam meg Beának! Egy héttel Beáék érkezése előtt boldogan újságolta Krisztina. — Megkapjuk a kocsit! Volvo! Szigethyék kölcsönzik majd egy hétre, de tovább nem tudják. Annyi baj legyen, majd azt mondjuk, szervizbe kellett vinni. — Kocsi?! Észnél légy! Nem is tudok vezetni! — Erre is gondoltam! — Krisztina hosszú ujjaival végig­zongorázott Balázs fején. — Majd gipszbe teszik a bal karod. Elég lesz aznap reggel, ha jön­nek. Beszéltem Tirpák doktorral, tudod, azzal a kedves, szimpa­tikus kórboncnokkal, akivel Ká­­rolyéknál ismerkedtünk meg. El fogja intézni! — Nem! — hördült fel Balázs. — Ezt már nem! Ez már több a soknál! Krisztina sírt. Dorombolt. Újabb sírás. Újabb dorombolás. Éjszaka. Krisztina baby dollban. (Csak ünnepélyes alkalomkor!) Két nappal Beáék érkezése előtt, minden készen állt a foga­dásukra. Krisztina izgatottan lel­tározott. Járta a lakást, nyomá­ban Robival, a juhászkutyával és egy kis noteszbe jegyezgetett, át­húzott, beírt. Figyelte, mi az ami megvan és esetleg még mit kel­lene beszerezni. — Dr. Szederkényiék villájába mehetünk majd le — mondta Balázsnak —, igaz, hogy az Má­­riafürdőn van, de majd azt mondjuk, elcseréltük. Ott szebb a kilátás. A lakást is elcseréltük természetesen, mert sok volt a négy szoba kettőnknek. Azonkí­vül a négyszobás lakásunk ha­todik emeleten volt és neked tér­iszonyod van. Érthető, egy mate­matikusnál, akinek, mint a méh­­kaptár zsong a feje a számoktól, jelzett napon aztán meg­érkezett a távirat. — Jaj Istenem — bonto­gatta remegő kézzel Krisztina —, vajon me­lyik géppel jönnek?! „Floridába megyünk. Stop. Ta­lán majd jövő nyáron. Stop. Mil­lió puszi. Stop. Beáék.” Krisztinát az ájulásból közös erővel élesztgette Balázs meg Robi, a német juhászkutya. Egy hét múlva pedig Balázs bőröndjébe csomagolta a leg­szükségesebbeket, és csak egy le­velet hagyott hátra. Ezt: „Krisztina! Kicseréllek egy másik nővel. Jön egy barátom az Elefántcsontpartról, aki úgy tud­ja, hogy nekem egy egyszerű, kedves, őszinte nő a feleségem! Nem akarok szégyenben marad­ TM’ Balázs” — A gazember! — tépte fosz­lányokra a levelet Krisztina. — Én csináltam belőle kandidátust­ TÓTH-MÁTÉ MIKLÓS , lOm-MAK­ MIKLÓS Mi lesz, ha jön Bea? NAGY MIHÁLY METSZETE A NYILASY BALÁZS DE CSAVAROG Sokszögű tér. A telep szíve, új tömbökkel körbeölelve. Halványkék falak, élénk, bordó meg lila pettyek. Antennák a tetőn, daru óriás zárja a képet. S minden zöld. Tulipánból téglalapok. Fiatal fák. Karcsú, ezüstnyelű óra mutatja a pontos időt. De épp itt csavarog, drapp hosszú kabátja a vállán. Bokrok előtt, kapualjakban, ostornyelek alján mennyi gyerek! Miniszoknyás kislányok csapatokban illegetik maguk, unos untalan összevihognak. Arca piros mindnek, szeme fürgén jár a fiúkon, két év­e nővé serdülnek, még ennyi idő. De füttyent, lehajol, kavicsot fog, fel-le dobálja. Vas-poroló, (kapu) Ping-pong asztalok. Ócska biciklik. És persze tréninges srácok lábteniszeznek. Szájuk szélén bordó, tűzparazsas cigi fénylik, s fellobbannak a szitkok rögtön a szóra, az anyjuk felszólító szóira, mert elszállt az idő. De levelet rág, s gyűjt pár érdekes ág-töredéket. NYÍREGYHÁZA El-ellazul a szél. Kipereg a homok. Fáradt kéz az égre téve: futnak az erek. Felemelkedik a stadion. Árusai elroppannak. Mag-szökőkutak fakadnak. Elfulladnak. Fölvillannak a toronyházak, embereket látok. Deszkaházakat építek fegyelemből és szeretetből. MIKLÓSOVITS LÁSZLÓ RAJZA SÁRÁNDI JÓZSEF MINT A MESÉBEN Mint a mesében, megadattál Kincseiddel dússá lettem, Ami Tőled még elvehető, Azért is bőven megfizettem. Van ki a szerelmet dolgokra Váltja,­­ teljesség helyett, Én meg már örökre Benned Szeretem az életemet. NINCS BOCSÁNAT 1. Éveim fáradt vándormadarak A csend­­ lombjai közt bokros némaságban s vonulnak emlékeim iszkol a nyár is Távolodom kifosztott partjaimtól Bezúzott ablakaival tátong az ég­­ Legendák szöknek másik végtelenbe Az éj fekete pólya Átvérzik a csillagok Milyen madár az álom? Hová szállna velem? a bánat Ikarus­­szárnyain Naperejű sugárverése a reménynek ítél zuhanásra 2. Föltámasztanak dübörgő hajnalok Vasbordájú mellkasukban tüntetés vagyok ! A HŰSÉG SZERELMES DOBOGÁSA Szeretet-nagyobbodásos szivemre:­­ élünk! — s e bűnre nincs bocsánat csak halál Ki és az mind építi Időnkben múlandósága emlékműveit Más csillagot karcol az ember álma s nem lel társat itt hogy a Földön is boldogulna MAGYAR IFJÚSÁG JB 72/32

Next