Magyar Ifjúság, 1972. május-augusztus (16. évfolyam, 18-34. szám)
1972-08-11 / 32. szám
Beatrix írt Kanadából, hogy a nyarat az Óhazában szándékoznak tölteni. És ha nem veszik rossz néven Krisztináék, akkor náluk szállnának meg. — Drága jó Krisztinám — írta —, csak az emlékeinknek élünk majd! Ó, a gimnázium, ó, a tanárok, ó, a ballagás, ó, az érettségi! Az egész levél egy nagy sóhajtás volt. A sóhajokból a gimnáziumi éveken kívül, amit egy padban szorongtak át, jutott jócskán a Citadellának, a Lánchídnak, a Gellérthegynek, a Balatonnak, az egri várnak, ahol tanulmányi kiránduláson voltak, a Cserhátnak, a Mátrának, a Bükknek, sőt még a bárányfelhőknek is! Hiszen sehol olyan bárányfelhők, mint a magyar égen! Sehol olyan virágok, mint a magyar réten! Sehol olyan kövek, mint a magyar kövek! Sehol olyan fű, mint a magyar fű! Sehol olyan föld, mint a drága anyaföld az ősök porával keveredve! — Hazám — fejezte be a levelet —, kicsi elhagyott hazám, te régi szerető, te kisírt szemű, te redős homlokú, te ősz halántékú, meg tudsz nekem bocsátani?! HAZÁM!! — Már csak a Szózat hiányzik! — mondta Balázs, aki szintén elolvasta a levelet, aztán a levél emelkedett stílusával ellentétben kijelentette, hogy öklendezni volna kedve és hogy azt a dögöt mindig utálta, és hogy lakjanak szállodában, vagy a Duna-parton, mert ha idetolják a pofájukat, egyszerűen lehányja őket. — Ezt mondod a legjobb barátnőmre!? — sírta Krisztina. — Aki tele van honvággyal! Aki zokogva fogja csókolni a földet, amelyre lép! Aki idegösszeroppanást is kaphat a megrázkódtatástól! Te, lelketlen barbár! Aztán a könnyein keresztül szemrevételezte a lakást és felnyögött, mint aki valami szörnyű látomással került szembe. — Két szobánk van! Jaj, istenem, Balázs, nekünk csak két szobánk van! — Tíz éve — bólintott Balázs. — Örülök, hogy végre észrevetted! — De én azt írtam Beának, hogy négy! — Nyilván elnézted — nézett rá gúnyosan Balázs —, vagy beszámítottad a mellékhelyiségeket is. Jelzem, akkor hétszobás lakást is írhattál volna. — Mit hülyéskedsz?! Nem érted, miről van szó? Mit fog szólni Bea, ha látja, hogy csak két szobánk van?! — összementünk — tárta szét a kezét Balázs. — Majd azt mondod neki, hogy összementünk! — És hol van Belzebub?! — kiáltotta Krisztina, tágra nyílt szemekkel nézve az ajtó felé, mintha onnan várná a megoldást. — Ki az a Belzebub? — A kutyánk! A dán dog! Annyit írtam róla Beának, hogy már valóban azt hittem, van egy szép nagy kutyánk. És hol van a Csontváry-kép?! — A Csontváry-kép? A Nemzeti Galériában, szivecském. Több is van ott. Meg akarod nézni esetleg? — Balázs — borult a férje nyakába Krisztina —, én annyi mindent hazudtam Beának, hogy az valami rettenetes! És belesuttogta a hitvesi vállba, hogy miket. A kép, amely kibontakozott az elképedt Balázs előtt, nyomban a menő körök elitjébe repítette. Megtudta többek között, hogy a pesti négyszobás lakáson kívül autó- és villatulajdonosok. Krisztina, milliomoshoz illő nagyvonalúsággal, lakberendezőt megszégyenítő szakértelemmel bútorozta be lakásukat és a villát Balatonakarattyán. Ahová volt képe még fürdőmedencét is építtetni, holott igazán beérhette volna a Balatonnal. Az, hogy a villa kertjében Rodin, Tot világhírű szobrainak a másolatai állnak és a mesterséges dzsungel medvével, szelídített szarvasokkal, már meg sem lepte! Meglepte viszont, amit utoljára és a leghangosabb zokogás között vallott be Krisztina. — Balázs, te nem vagy bérelszámoló ! — Akkor mi vagyok? — sóhajtott Balázs. — Miniszternek tettél? — Annak mégse, de ... — Hadseregtábornok? Mi vagyok? — Te ... ja, istenem ... ne haragudj... te, dr. Benkő Balázs vagy, a matematikai tudományok kandidátusa! Pofozz meg! Balázs nem pofozott, csak leült a tört rugójú, nagyanyjától örökölt fotelbe, és nézte merően a feleségét, mint betegét az ideggyógyász. — Miért kellett neked hazudnod? — kérdezte. A hangja olyan volt, mint egy énekesé, hajnalban. Rekedt és tompa. — Balázs — kezdte Krisztina, szemét engesztelő áldozatként (ez mindig hatott!) Balázsra függesztve —, te is tudod, örök riválisok voltunk Beával. Untam már a hozsannáit, férjéről, az illatszergyárosról, lakásukról, kocsijukról, utazásaikról... Apropó, voltunk Japánban is! — Igazán? És jó volt? — Ugyan... Az olaszországi utunk jobban sikerült! Láttuk a pápát is! — Még hol voltunk? Mert én csak Pozsonyra emlékszem! — Nyugodt lehetsz, én is! De azt, Beának nem szabad megtudnia! Mit gondolna, hogy nekünk csak Pozsonyra tellett?! — Ugyanazt, amit én. Nem volt máshová pénzünk! — A fizetésedből?! Az én örökségemből?! El se hinné! És nagyon kérlek,, most már ne zavard össze a dolgokat! Bebizonyítottam Beának, hogy mi is élünk úgy, mint ők! És te sokkal többre vitted, mint az ő hülye férje, mert te az agyaddal csináltál karriert! Itthon! Balázs nem szólt. Cigarettára gyújtott, Fecskére. Krisztina megrovó pillantást vetett rá. — Nagyon kérlek, ha Beáék itt lesznek, hagyd ezt a Fecskét. Te illatos szivarokat szoktál szívni és néha pipázol! A holland dohány a kedvenced! — Holland dohány!? — fújta a füstöt Balázs. — Mit meg nem ér az ember! Örülök, hogy végre bemutatsz saját magamnak. — És most mi lesz?! — engedte el a megjegyzést Krisztina, ha lehet, még jobban betakarva férjét a pillantásával. — Mi lesz, ha jön a Bea? — Mi lenne?! Két szobánk van, ezekkel a bútorokkal, Csontvárykép nélkül, kutya nélkül, szivar nélkül, kandidátusi cím nélkül, nem is beszélve a balatoni álomvilláról, és ha jön a kedves barátnőd, szépen bevallod, hogy csak a leveleket színesítetted a hazugságaiddal! — Az nem lehet! Az lehetetlen! Tönkre akarsz tenni?! — De a jó istenit! — jött indulatba Balázs! — Most aztán már vége! Ez van és kész! Nem vagyok varázsló, hogy a hazugságaidnak megfelelően átvarázsoljam az életünket! — Pedig lehetne... — sóhajtotta Krisztina és odakuporodott az öreg fotel karfájára. Átkarolta a férje nyakát, belemarkolt a hajába, birizgálta a fülét, a hangja dorombolt. — Micimackó, lehetne pedig ... Persze csak akkor, ha még szeretnél! — Kíváncsivá tettél — pislogott fel rá Balázs. — Fogalmam sincs, mit tehet itt egy szerető szív! Ide még egy szívtelen pénztáros sem lenne elég, mert a kandidátusi címet, amivel voltál kedves megtisztelni, nem tudnám megvenni. — A kandidátusi cím — legyintett Krisztina —, az még a legkevesebb! Figyelj ide, mit tervezek ...! És részletesen előadta a tervét. — Nem! — ugrott fel Balázs. — Nem! És nem! Krisztina sírt. Aztán újra dorombolt. Újabb sírás. Újabb dorombolás. Éjszaka. Krisztina baby dollban. (Csak ünnepélyes alkalomkor viselte!) Sírás. Dorombolás. Csönd. — Éveg van egy hónapunk — suttogta —, meglásd, addig mindent elrendezünk. Másnap este az üresen tátongó lakásba tért haza Balázs. Krisztina a padlóra vetett ágyat. — Ezt az éjszakát kibírjuk — mondta —, holnap már itt lesz az a barokk stílű csodanyoszolya, tudod, amit Béláéknál úgy megcsodáltunk. Kölcsönadják erre az időszakra. — És Béláék min alusznak majd? — A heverőinken. Már oda is vitettem. De az ágyat csak holnap hozzák. — Hol vannak a bútorok? — nézett körül Balázs. Hangja kongott az üres lakásban. — Egyelőre a pincében. Holnap mennek a cserehelyekre. És Krisztina elmondta, mit honnan hoznak majd. — Karcsiéktól azt a zöld szalongarnitúrát. Csodálatos fotelek. Olyan bennük az ülés, mintha lebegne az ember. Ők adják a szerecsen fiú szobrot, a zenélő hamutálat és a díszkardokat. Mariska nénitől jönnek a függönyök, tudod a nehéz bársonyfüggönyök aranyrojtokkal. — Aranyrojtokkal?! Nem is divat! — Ezt csak bízd rám! Keverjék a régit a hipermodernnel. Ugyancsak Mariska nénitől jön egy kakukkos falióra, két rézmozsár, egy vasköpülő, egy szénvasaló és szegény Zsiga bácsi légycsapója. — Légycsapó?! Nincs is légy! — A légycsapó csak dísznek. Különben sem hiszem, hogy Bea hülye férje valaha is látott légycsapót. Folklór. És ez is szempont. — Folklór?! Érdekes. Tovább. — Kerényiéktől perzsaszőnyeg és egy Vaszary-festmény. Csontváryt sajnos nem tudtam szerezni, majd azt mondjuk Beáéknak, hogy elcseréltük egy Vaszaryra. Kerényiék még adnak két Szőnyi-rézkarcot, neked egy öltözet ruhát angol szövetből, nekem három kalapot, egy cuki táskát, meg egy kisestélyit. Azonkívül kölcsönadják Robit, a német juhászkutyát. Dán dog nincs. Ezt is elég nehéz volt elkunyerálni. Papírt vett elő a táskájából. Balázs elé tartotta. — Olvasd! Robi étrendje. Pontosan be kell tartani, mert hajlamos a gyomorhurutra. Azonkívül reggel, délben, este séta. A déli sétáltatást vállalom, a reggeli és az esti a te feladatod lesz. Figyelsz Balázs nem figyelt. Valahol a múltban járt gondolatban. Apósával ultizott, a vasúti málházóval, a MÁV szolgálati lakásban, ahol annak idején két vonatfütty és egy tolatás között megkérte Krisztina kezét. — Krumplin is elélünk — mondta akkor Krisztina —, csak tető legyen a fejünk fölött! — Balázs, te nem is figyelsz! — riadt a felesége hangjára. — Úgy látszik, minden az én vállamra szakad! Gyújts rá. Belga szivar. Lajostól szereztem. Kiküldetésben járt Belgiumban. Minden nap új változást hozott. A két szoba lassan olyanná alakult át, mint egy bizományi áruház bútorlerakata. — Csináltass új névtáblát, — figyelmeztette Balázst Krisztina — dr. Benkő Balázs, a matematikai tudományok kandidátusa. Ezt csak előző este szögeljük fel. — Miért éppen matematikai...? — sóhajtott Balázs. — Na hallod! Ez áll legközelebb a bérelszámoláshoz. Nem lehetsz művészettörténész! — Valóban! Miért ne lehetnék művészettörténész ? — Ne légy telhetetlen! Most már maradunk a matematikai tudományoknál... Sokkal jobban hangzik! És ezt írtam meg Beának! Egy héttel Beáék érkezése előtt boldogan újságolta Krisztina. — Megkapjuk a kocsit! Volvo! Szigethyék kölcsönzik majd egy hétre, de tovább nem tudják. Annyi baj legyen, majd azt mondjuk, szervizbe kellett vinni. — Kocsi?! Észnél légy! Nem is tudok vezetni! — Erre is gondoltam! — Krisztina hosszú ujjaival végigzongorázott Balázs fején. — Majd gipszbe teszik a bal karod. Elég lesz aznap reggel, ha jönnek. Beszéltem Tirpák doktorral, tudod, azzal a kedves, szimpatikus kórboncnokkal, akivel Károlyéknál ismerkedtünk meg. El fogja intézni! — Nem! — hördült fel Balázs. — Ezt már nem! Ez már több a soknál! Krisztina sírt. Dorombolt. Újabb sírás. Újabb dorombolás. Éjszaka. Krisztina baby dollban. (Csak ünnepélyes alkalomkor!) Két nappal Beáék érkezése előtt, minden készen állt a fogadásukra. Krisztina izgatottan leltározott. Járta a lakást, nyomában Robival, a juhászkutyával és egy kis noteszbe jegyezgetett, áthúzott, beírt. Figyelte, mi az ami megvan és esetleg még mit kellene beszerezni. — Dr. Szederkényiék villájába mehetünk majd le — mondta Balázsnak —, igaz, hogy az Máriafürdőn van, de majd azt mondjuk, elcseréltük. Ott szebb a kilátás. A lakást is elcseréltük természetesen, mert sok volt a négy szoba kettőnknek. Azonkívül a négyszobás lakásunk hatodik emeleten volt és neked tériszonyod van. Érthető, egy matematikusnál, akinek, mint a méhkaptár zsong a feje a számoktól, jelzett napon aztán megérkezett a távirat. — Jaj Istenem — bontogatta remegő kézzel Krisztina —, vajon melyik géppel jönnek?! „Floridába megyünk. Stop. Talán majd jövő nyáron. Stop. Millió puszi. Stop. Beáék.” Krisztinát az ájulásból közös erővel élesztgette Balázs meg Robi, a német juhászkutya. Egy hét múlva pedig Balázs bőröndjébe csomagolta a legszükségesebbeket, és csak egy levelet hagyott hátra. Ezt: „Krisztina! Kicseréllek egy másik nővel. Jön egy barátom az Elefántcsontpartról, aki úgy tudja, hogy nekem egy egyszerű, kedves, őszinte nő a feleségem! Nem akarok szégyenben marad TM’ Balázs” — A gazember! — tépte foszlányokra a levelet Krisztina. — Én csináltam belőle kandidátust TÓTH-MÁTÉ MIKLÓS , lOm-MAK MIKLÓS Mi lesz, ha jön Bea? NAGY MIHÁLY METSZETE A NYILASY BALÁZS DE CSAVAROG Sokszögű tér. A telep szíve, új tömbökkel körbeölelve. Halványkék falak, élénk, bordó meg lila pettyek. Antennák a tetőn, daru óriás zárja a képet. S minden zöld. Tulipánból téglalapok. Fiatal fák. Karcsú, ezüstnyelű óra mutatja a pontos időt. De épp itt csavarog, drapp hosszú kabátja a vállán. Bokrok előtt, kapualjakban, ostornyelek alján mennyi gyerek! Miniszoknyás kislányok csapatokban illegetik maguk, unos untalan összevihognak. Arca piros mindnek, szeme fürgén jár a fiúkon, két éve nővé serdülnek, még ennyi idő. De füttyent, lehajol, kavicsot fog, fel-le dobálja. Vas-poroló, (kapu) Ping-pong asztalok. Ócska biciklik. És persze tréninges srácok lábteniszeznek. Szájuk szélén bordó, tűzparazsas cigi fénylik, s fellobbannak a szitkok rögtön a szóra, az anyjuk felszólító szóira, mert elszállt az idő. De levelet rág, s gyűjt pár érdekes ág-töredéket. NYÍREGYHÁZA El-ellazul a szél. Kipereg a homok. Fáradt kéz az égre téve: futnak az erek. Felemelkedik a stadion. Árusai elroppannak. Mag-szökőkutak fakadnak. Elfulladnak. Fölvillannak a toronyházak, embereket látok. Deszkaházakat építek fegyelemből és szeretetből. MIKLÓSOVITS LÁSZLÓ RAJZA SÁRÁNDI JÓZSEF MINT A MESÉBEN Mint a mesében, megadattál Kincseiddel dússá lettem, Ami Tőled még elvehető, Azért is bőven megfizettem. Van ki a szerelmet dolgokra Váltja, teljesség helyett, Én meg már örökre Benned Szeretem az életemet. NINCS BOCSÁNAT 1. Éveim fáradt vándormadarak A csend lombjai közt bokros némaságban s vonulnak emlékeim iszkol a nyár is Távolodom kifosztott partjaimtól Bezúzott ablakaival tátong az ég Legendák szöknek másik végtelenbe Az éj fekete pólya Átvérzik a csillagok Milyen madár az álom? Hová szállna velem? a bánat Ikarusszárnyain Naperejű sugárverése a reménynek ítél zuhanásra 2. Föltámasztanak dübörgő hajnalok Vasbordájú mellkasukban tüntetés vagyok ! A HŰSÉG SZERELMES DOBOGÁSA Szeretet-nagyobbodásos szivemre: élünk! — s e bűnre nincs bocsánat csak halál Ki és az mind építi Időnkben múlandósága emlékműveit Más csillagot karcol az ember álma s nem lel társat itt hogy a Földön is boldogulna MAGYAR IFJÚSÁG JB 72/32