Magyar Ifjúság, 1972. május-augusztus (16. évfolyam, 18-34. szám)
1972-05-12 / 19. szám
A FORRÁS HAVAS ERVIN NEM AZÉRT Nem azért mert a gyomruk szégyellt hogy nem esznek visszaönti a gyomruk ha harmadnapra esznek és fáj mint fáj a gyomruk ha esznek ha nem esznek mert átkozott a gyomruk ha enni kell ha esznek és befalja a gyomruk a másokét ha esznek és gyűlölik a gyomruk ennének de nem esznek Mondom: NEM AZÉRT MONDOM DE GONDOLJÁTOK MEG HOGY A FÖLDÖN EGYMILLIÁRD FELNŐTT EMBER ÉL AKINEK A TESTSÚLYA ALATTA MARAD A NEGYVEN KILOGRAMMNAK ÉS UGYANEZEK AZ EMBEREK MÉG SOHASEM MÉRTÉK MEG GYERMEKEIK TESTSÚLYÁT Nem azért mert nem esznek és sav marja a gyomruk napjában egyszer esznek és kiveti a gyomruk füvet levelet esznek nem őrli meg a gyomruk este csillagport esznek szikrát ürít a gyomruk éjjel semmit sem esznek ostorcsapás a gyomruk fölkelvén habot esznek felhőt okád a gyomruk hegy homokból van. Gyér fenyőerdőt hord a hátán, úgy kétszáz fát. Nem lehet rámondani, hogy kiserdő, ehhez minden — a fák, a cserjés, a fű nagyon szegényes és kopár. Nincsenek málnabokrok, sem az élvezhetetlen ribizli egy fajtája, amelyik egyébként a környéken mindenütt megtalálható, sőt nincs erre nadragulya sem, aminek jobb talajra van szüksége. Csak a keleti lejtőn, mely az utcára tekint és König kertészete felé nyúlik, van valamelyes elvadult, apróvirágú orgona, mely idő előtt bodorodó, barna foltos leveleit mutogatja, és egy kevés bodza. A másik oldalon, a vasúti pálya felé, van egy bozótnyi fehér akác, még a kutyák is elkerülik, csak a madarak nem. Erre sem lenne szabad azt mondani, hogy erdő, bizonyosan nem erdő. Mégis az erdő, az már más, mint a kiserdő, sokkal általánosabb, mi mindent nem nevez az ember erdőnek. És azután a magas deszkakerítések szabálytalan tákolmányánál mellyel a homokhát, ereszkedve, a város felé fordul, valóban van valami, ami kiserdőre emlékeztet, boróka, kis erdei fenyők, lucfenyők. Szívós, fehér moha nő itt mindenütt, ahogy a hegyen is, és száraz, bogyó nélküli áfonya, vörös áfonya, hanga, és a nedves mélyedésben, nem sokkal a vasúti töltés előtt, az erős illatú molyűző. Télen, ha hó borítja a tájat és sokáig megmarad, és a deszkakerítés mögött csendesebb az élet, mint nyáron, egészen csendes, mert a kerítés csak azért áll ott, hogy átteleljen, senki sem rejtőzik mögötte, mert senki sem jön, a varjakon és csókákon kívül, most télen, szánkópályák vannak itt, ahol napközben az iskolai osztályok lármáznak, és esténként a serdültebbek lépnek színre, egész szánkólánc, de magányos szánkók is vannak, kisebb a lárma, több a fütyülés, kiáltozás, jeladás és a tántoríthatatlan belesiklás a sötétbe. Most júniusban, és most napközben, egy szombati napon, pontosan: János-napkor, vörösesfehér macska kóborol a bozóton keresztül a töltésen levő elnyomorodott fenyők felé. Olyan csend van, most délután, hogy a park felől idáig hallatszik egy mandolinzenekar hangja, gyenge és békés, de mint egy szakadatlan cincogás, kellemetlen simogatás, mint a viszketőpor. És itt vanak emberek, akik hallgatják. Az olcsó, faborítású, zöldre mázolt telepi házakban laknak, a homokhát lábánál, a város felé eső részen. A kerítéseknek fent a hegyen, a szabálytalan deszkatákolmánynak, ennek a középületnek, vagy hogy hívják, van egy kapuja, táblával, amire feketén fehérre az van írva. Napfürdő, hozzátéve még B. E. Szabad testkultúráról van tehát szó, egy bejegyzett egyletről, és kijelölt területéről, ami, amint illik, a város legszélén terül el. A hosszú deszkakerítésnek, két méter húsz magas, megvan a maga kétszáz lyuka, rosszul számítva, a feljebb esők a felnőttek, a lentiek az ifjúság számára. Ez hozzátartozik a telep szórakozásához, mely régóta felvette a kínos rezervátum nevét, és olyan szabadon viseli, mint meztelen testüket az emberek a kerítés mögött, sőt, még szabadabban, elkerítetlenül. Itt, mondják az emberek maguk, mindenki a napfürdőben lakik. És János-napon, ma, virágzik a krizantém. Tanacetum vulgare: ernyős, gombformájú kosárkák, sugaras virágok nélkül, sárgák egyébként, tollszerű levelek, kemény, méteres szár, elszáradása után hurkát töltenek bele, mindenesetre régebben így volt, használatos, fanyar zamatú, krizantém, igen elterjedt. Láthatatlanná tesz, ahogy mondják, persze csak ma, János-napkor. Virágok a cipőbe szórva, vagy egy fürt a sapka mellé: a kerítéshez állhat az ember, nem látja senki. És aztán az ember elmegy. Kis csokorral a kalap mellett, láthatatlanul, egyszerűen a park felé, tehát a város irányába, a haza nagylábú anyjának, a porosz Lujzának emlékműve előtt. Ezzel elhagytuk a homokos vidéket, a vízfolyást az öreg hattyúkkal, és nemsokára az egész parkot is. Utcák, melyek egyenesek és simák, többemeletes vagy egyemeletes házak, járdák kőlapokkal és kövezett szegéllyel, egy város, melyről mindig azt mondják: Olyan, mint száz évvel ezelőtt volt. Kezdtük az egyik végénél, ez bizonyos. De a másik vége, az hol van? Az Angyalhegy, a Várhegy, vagy a lóversenypálya, a Poroszország vagy egyszerűen a Fletcher tér, a Lujza híd, a Kisvasút? Kell, hogy megtaláljuk a másik végét? Krizantém nélkül a sapka mellett vagy a cipőben, gondolom, kell, de krizantémmal és most János-napkor bizonyára nem. Láthatatlanul, tehát egyedül így nem jutunk a végére. Így aztán valószínűleg nem is kezdte el soha senki. Messze ment el így az ember. Nagyon fontos-e az, tulajdonképpen, amit látunk? És mit látunk? Doktor Wilhelm Storostot. Futva jön ki a házából, mert egy szélfúvás elfújta céduláit az erkélyen levő asztalról. Ott repülnek, és ott fut ő utánuk, egész litván történelme után, amit kiteregetett az asztalon, a cédulák százain. Segítsetek neki, ott talán a litván történelem forog veszélyben. És itt, előttünk, ha megkerüljük a sarki kocsmát, ahol Szorosz doktor utolsó céduláját kapja fel, egy tágas térrel szemben áll a városháza, lebegő lépcsővel és toronnyal, elég nagy ahhoz, hogy feledtesse az emberrel, hogy a tér mögötte ugyanolyan szélesen folytatódik, a folyóig. És jobb kéz felé, a régi patika, mögötte a Raudies & Bugenings cég és a német templom, lépcsős torony, négyemeletes, vörösréz kupolával és kettős oszlopcsarnokkal, nagyon szép, Napóleon akarta magával vinni. Ott állt, egy tutajon a folyó közepén, Sándor cár is ott volt, és az a bizonyos Lujza jött, ez már több, mint anekdota, inkább már legenda. A teherautósofőr a Raudies & Eugenings cég bejárata előtt lekapcsolja a pótkocsit. Ka-kas-ta-réj, mondja neki. Annak az úrnak ott, Connor lelkipásztornak, nincs szüksége egy csokor krizantémra a kalapja mellé és a cipőjébe, mert halott már. És itt kellene távolmaradnia. A következő térre érünk most, itt az út a nagy vashídra vezet. A híd, széles falazott pillérei és magas boltozatú ívei segítségével nagy erőfeszítéssel próbálja a kövezett utat, és a kisvasút síneit a túlsó partra átvonszolni, a tisztelgő német és az őket üdvözlő litván vámtisztviselők mellett. Minden rendben. Most azonban félrefordult néhány tisztviselő, kettő, három a németeknél, néhányan a litvánok közül, és többen — a németeknél — előrelépnek és gonosz dolgokat mondanak, és a hídra néhány család megy fel, apák, anyák, gyermekek, néhány táskával és kosárral, és csak ott állhatnak meg, ott lélegezhetnek fel, ahol Németországnak vége van. Maradjatok jó egészségben, akarjuk mondani. De nem tudjuk. Ekkor kirázzuk cipőnket és leveszszük az ágacskát a sapkáról és a folyóba dobjuk. A szél egy darabig sodorja és könnyedén a vízbe ejti őket. Aztán elúsznak innen. Nem akarok láthatatlan lenni, mondjuk magunknak, nem akarom, hogy ne lássanak az emberek. Az semmi, ha csak szemlélődünk, a szemlélő nem lát semmit. Az emberek, a családok túl vannak a híd felén. Most fellélegezhettek, emberek. S ekkor még többen jönnek a téren. Fussatok, emberek, szeretnénk mondani, és ezt már meg is tudnánk tenni. És szembeszállni a jóvágású legényekkel, akik csizmáikkal és beszédükkel hencegnek a családok mögött. De nem tettük. Még a csokor krizantémot sem vettük le a sapkánkról, hogy elhajítsuk. A folyó szívesen magával vitte volna. A folyó nem olyan. Várt volna még egy kicsit. Pozsár András fordítása JOHANNES BOBROWSKI KRIZANTÉM Johannes Bobrowski (1917-1965) a modern német Irodalom egyik legérdekesabb alakja. Költő, műfordító, esszékó s igen jelentősek prózai művei is. Számos művészeti díj tulajdonosa. Megkapta az NDK Művészeti Akadémiájának H. Mann-díját és a Gruppe 47 díját. Korai halála a német nyelvű Irodalom nagy vesztesége. KÁROLYI ANDRAS RAJZA HORVATH LAJOS BUJDOSÓ Vivődök kegyetlen szeszekkel forgolódok teli asszonyok között egynek-egynek kegyelme rám tör pokolból pokolba költözök Fekete kezemmel vállából fehér madarakat fakasztok körénk ülnek hasadt sziklákra lengenek bujdosó harasztok És remegő deli combjára lehajtom időtlen fejemet hozzánk kaszáló fény közelít ránk szöcskék kalásza pereg Minket már a füst is meg láng is vegyesen boríthat pusztíthat ülünk a halott kráter szélén forradásos fémlő ég alatt HORVÁTH LAJOS MÍTOSZ REGGELRE A szarvasember betört a városba csikorgó aganccsal a vezetékeket tépi üvölt üszője után az éjben s az ablakok fáiban a volt erdőket zendíti Bal agancsán a hold csorog Jobb agancsán tombol a nap patája csattog a síneken szölgyéről megtépett zászlóként szakad le tiszta hab Horpasza roppant fújtató felzúgnak kórusokon az orgonák a kupolák csigahéja reccsen és egy megrúgott bérház gurul mint lukacsos kő tovább Forogva táncolva huzalokat csördit és szállni rúgja magát az égnek agancsáról dróthálók lógnak s reggelre szakadt szőre visszahulldos vedlett szürkeségnek TAMÁS MENYHÉRT SZÖVETSÉGBEN A FÁKKAL Agaitok gyöngédsége fürösztött meg a kék égbe’, derekatok konoksága tanított az igazságra, gyökeretek feszes kínja fonódott rá csontjaimra, együtt megyünk télbe, nyárba, hóesésbe, napra várva, cipelve a hűség terhét — szabadságunk e szövetség, s törvényünk a mélyben és fennhalálunk is fénnyé érjen! HARAGRA VAGY SZÖVETSÉGRE S. L.-nak A magánynak is van ökle! Keserű ízt présel szádba Kövült sorsod árvasága Nekidől az éj szemednek Vágyaid megkérgesednek Földbe süpped szelíd álmod Míg a cirógatást várod — Valaki mégiscsak kéne! Haragra vagy szövetségre. CERUZARAJZOK -KÖLTŐKRŐL SZABÓ LŐRINC Emlékezésnek zuhant fel, tücsökzenébe halkult torok — a homályos szemüveg mögött szelíd Kalibán zokog. GARCIA LORCA Szíve előtt fegyver térdel, szeme előtt beszegzett ég — de fölizzó gyökércsontját nem bírja el a sötétség! MAGYAR IFJÚSÁG 1572/19