Magyar Ifjúság, 1972. szeptember-december (16. évfolyam, 35-52. szám)

1972-12-08 / 49. szám

HEINE ÉS PETŐFI 1797. DECEMBER 13-ÁN született Heinrich Heine. Véletlen, hogy majd­nem pontosan 25 évvel korábban Pe­tőfinél. De az már aligha tekinthető véletlennek, hogy oly nagy hatással vol­t a hangját kereső Petőfire, s hogy maga Heine is, amikor megis­merkedhetett a magyar költő versei­vel, elismeréssel nyilatkozott róluk. Kertbeny Károly Mária német iro­dalmár és műfordító — sokat kö­szönhetünk neki a magyar irodalom európai népszerűsítéséért — juttatta el hozzá német nyelvű Petőfi-fordí­­tásait. Az akkor már rég Párizsban élő Heine így válaszolt 1849. augusz­tus 15-én kelt levelében: „Könyvé­vel sok örömet szerzett nekem ... Petőfi olyan költő, akihez csak Burns és Béranger hasonlítható — ... any­­nyira egészséges és primitív, egy be­teges és reflexív allűrökkel teli tár­sadalom kellős közepén, hogy Né­metországban senkit sem állíthatnék melléje; nekem, magamnak is csak néhány ilyen természetes hangom van; ezzel szemben az a benyomá­som, hogy szelleme nem túlságosan mély, s hiányzik belőle minden hamleti vonás, a maga és népe sze­rencséjére.” (A primitív jelző itt egyszerűt, természeteset jelent, tehát semmi rosszalló mellékzöngéje nincs.) Petőfi Heine­ tiszteletének legszebb bizonyítéka két fordítása a Dalok könyvéből. A Hazatérés-t még kez­dő költőként fordította le, 1842 feb­ruárjában, Pápán. A Koronázás az érett költő magyarítása. 1847 júliu­sában Szatmáron keletkezett, tehát az esküvő előtti hetekben. Szám sze­rint kevésnek tűnhet két vers, de tudjuk, hogy Petőfi mindössze tucat­nyi verset fordított. Ezzel Heine és Petőfi kapcsolatá­nak még csak a felszínén járunk. Sokkal lényegesebb, s a rokonszenvet világosan magyarázó a két költő vi­lágszemléletének, költői világképé­nek a hasonlósága. Heine lírája és prózája a német irodalom népi, klasszikus és romantikus hagyomá­nyaiból táplálkozik, azokat fejleszti tovább, s azokat ötvözi sajátos szin­tézissé. Ily módon ezt csak az adott korban, a 19. század második negye­dében lehetett megvalósítani, amint ezt mellettük Arany, Puskin s rész­ben Mickiewicz példája is igazolja, hogy csak a legnagyobbakra hivat­kozzam. Ezt a szintézist lényegében már realizmusnak is nevezhetjük. Hiszen ahogy távolodik — beine pél­dául — a romantikától, úgy közele­dik a realizmushoz. Petőfi a költé­szet fejlődésének következő szaka­szában lép fel. Nála a romantika csak a pályakezdés éveiben erős, ő már felhasználhatta a költőelőd tapasz­talatait is. A KÜLÖNFÉLE KÖLTŐI IRÁNYZATOK kereszteződését nyilván a különféle világnézetek egymásmellettisége tette lehetővé. A 18—19. század fordulóján a rene­szánsz óta először áll Európa fontos válaszút előtt. A polgárság a gaz­dasági után a politikai hatalomért is jelentkezik. A művészetben minden igazán számottevő alkotás a haladó polgári ideológia talaján áll. Heine abba a költészete szempont­jából mindenesetre szerencsés hely­zetbe került már ifjúkorában, hogy a saját bőrén érezhette a változást, a polgári és a feudális jellegű állam­­rendszerek különbségét. Szülővárosa, a Rajna menti Düsseldorf 1813-ig a Francia Köztársasághoz, tehát egy polgári berendezkedésű államhoz tartozott. A lipcsei csata után azon­ban porosz uralom alá került, s a feudális restauráció megszüntette a polgári szabadságjogok gyakorlásá­nak lehetőségét. De a 16 esztendős ifjúból már nem lehetett kiirtani a szabadság eszméjét. S amikor jó né­hány évvel később Berlinben Hegel egyetemi előadásait hallgatja, s megismerkedik a dialektikus törté­nelemszemlélettel, az csak megerő­sítheti a szabadságba és a haladásba vetett hitét. E hite miatt nem szűnő üldözésben van része. Ezért emigrál 1831-ben Párizsba, s ott is él 1856- ban bekövetkezett haláláig. A szabadságeszme a másik nagy erő, amely összeköti Heine és Petőfi líráját. Mindketten forradalmi de­mokrata költők. Heine jóval több el­lentmondással ugyan, de ezt helyze­te egyértelműen magyarázza. Petőfi egy felfelé ívelő forradalmi korszak­kal érkezik az irodalomba, érezheti hogy a néptömegek vágyainak a ki­fejezője, láthatja, hogy költészete közvetlen politikai cselekvés is. Hei­ne indulása a forradalmi hullámok élni tudásával esik egybe, a Szent­szövetség reakciós Európája az isko­lája. A német nép igazi forradalmi fellendülés nélkül éli át azt az időt, amelyre Heine működése esik, még 1848-ban is csak elszigetelt kísérle­tek történnek. S mindemellett Heine hazájától távol kénytelen élni. Nem jellemezhette tehát líráját az a faj­ta, a népével, népe történelmével való összeforrottság, amely Petőfi­nél oly szembetűnő. HEINE ÉS MARX 1843 decembe­rében kezdődő baráti kapcsolata köz­ismert. Ez több mint egy évig, Marx párizsi tartózkodásának végéig rend­szeres munkakapcsolatot jelentett. Heine politikai nézetei ekkor jutnak el a legforradalmibb álláspontig. Ek­kor születik híres verse, A takácsok, amelyben a sziléziai szövőmunkások felkelésének állít örök emléket. S ekkor írja nagy lélegzetű úti beszá­molóját hazájáról, amelyet 12 évi tá­vollét után látogat meg. Már­a Né­metország. Téli rege első énekében megfogalmazza költői-politikai hit­vallását: Én újabb dalt, barátaim, újat és jobbat zengek, mi már a földön idelenn építjük föl a mennyet. Le a nyomorral! Itt akarunk boldogabb, jobb jövendőt — ami munkás kéz nyomán terem, ne falják rusnya bendők. A föld ölén mindenkinek elég kenyér csírázik, rózsa, mirtusz, szépség és erő­s cukorborsó, rogyásig. Cukorborsót mindenkinek, ha pattan zsenge tokja! A mennyországot bízzuk a verebekre s angyalokra! (Kardos László fordítása) S ezt csak megerősíti a prózában fogalmazott előszó. Németgyalázás­­sal vádolják támadói. Imigyen vá­laszol: „Nyugodjatok meg. Tisztelni és becsülni fogom színeiteket, ha majd megérdemlik, ha nem lesznek már henye és szolgai limlom. Tűz­zétek ki a fekete-piros-arany zász­lót a német gondolat csúcsára, te­gyétek a szabad emberiség vezérlo­bogójává, s én a szívem vérét is oda­adom érte. Nyugodjatok meg, épp­úgy szeretem a hazát, mint ti. Ez a szeretet töltötte velem életem tizen­három esztendejét száműzetésben, ez a szeretet visz a száműzetésbe újra, s talán örökre...” Megdöbbentően ismerős gondolat. Ahogy Heinének kellett igaz hazafiságát magyarázni, úgy kényszerült erre jó néhány ma­gyar költő társa. S látjuk, Heine máig érvényesen válaszolt: patriotizmus és internacionalizmus, hazában és em­beriségben gondolkodás együvé tar­tozását, elválaszthatatlanságát hir­dette. Vasy Géza HEINRICH HEINE KORONÁZÁS Föl, föl, dalaim, jó dalaim ! Föl fegyverkezzetek ! Hangoztassátok a harsonákat, s emeljétek pajzsra ez ifjú leányt, ki mátul egész szivemet bírandja mint királyné. Üdvözlégy ifjú királynét Ott fönn lerántom a napról a piros sugarú aranyat, s belőle fölszentelt fejedre koszorút fonok. Az égboriték lobogó kék selymiből, amelyen az égi gyémántok ragyognak, egy drága darabot lemetszek, s koronázási köpenyként királyi vállaidra akasztom. Kíséretül adok neked fölcifrázott szonetteket, kevély terzinákat s udvarias stanzákat; elmésségem legyen kengyelfutód, bohócod képzeletem, Heroldod humorom, nevető kényükkel a címeren, magam pedig, királyné, letérdelek előtted, s hódolva, pirosbársony párnán átnyújtom a kis darab észt amelyet elődöd még irgalomból meghagyott. Petőfi Sándor fordítása MIT NEKEM MÁR CIFRA ZSOLTÁR Mit nekem már cifra zsoltár, jámbor példa, bölcs Ígéret - nézzünk egyszer már szemébe a nagy, átkozott „miért”-nek! Meztelen vállán kereszttel mért vonaglik az Igazság, mikor püffedt paripáján gőgösen feszit a Gazság? Ki akarta igy ? Ez ellen Isten is hiába lázad? Vagy titokban a Gonosszal trafikál? Hát ez gyalázatl Szánk imígy tátog szünetlen, mígnem egy maroknyi száraz földet tátott szánkba dugnak - no, de ez csak mégse válasz?! Karinthy Frigyes fordítása HEINE 1820-BAN R­ögtön kiszúrtam magamnak a há­zat, zsúpfedeles volt, az isten tud­ja mikor építet­ték — ott állt a nagy platán alatt, mögötte a Balaton selymes tükre. Tűzött a Nap. A farmer már meleg volt rajtam, a homlo­kom gyöngyözött. — Igen, ez frankó, tipikus házacska, jól fog mutatni, és süt a Nap is. Nagyszerű!­­ Meztelen alkarommal letö­röltem a homlokom. Nagy, nyújtott léptekkel haladtam lefelé a köves úton. — A fenébe is — mondtam. Még mindig nem értem a házhoz, legalább háromszor olyan messze volt, mint ahogy gondoltam. „Akár a mesében” — for­dult meg a fejemben és elmo­solyodtam. Kis szellő simította meg az arcomat és becsúszott az ingem alá is. Kopogtam a nyitott ajtón és beléptem. Nagy homály volt, legalábbis a vakító nap után úgy tűnt. Asztalt láttam, kö­rülötte három vagy négy szék. Négy szék volt az asztal kö­rül. A sarokban valami tárgy hevert, nem tudom, mi lehe­tett, de ha gondolkozni kezdek, biztosan kitaláltam volna, öreg falióra nem volt a falon, pedig nagyon kerestem. — Jó napot kívánok — mondtam, s udvariasan meg­hajoltam, mert ajtó nyílott és belépett az öregember. Nagy bajusza volt, a szeme kék, mintha a Balaton tükröződött volna a pillantásában. Amikor láttam, hogy a kezét nyújtja, előzékenyen előreléptem , és úgy fogtam meg a kezét. — Filmesek vagyunk, kérem, itt forgatunk a szomszédos kultúrotthonban, és szeretnénk a segítségét kérni. Mosolyogtam egyet, és foly­tattam. — Arról lenne szó, hogy ki tetszik jönni az ajtón, ki a házból — szép a kilátás, ilyen szép házat még nem is láttam, mikor épült? — és úgy tetszik csinálni, mintha a kultúrott­­honba tetszene menni a ked­ves feleségével. — Van kedves felesége, öreg? — Tudja, az már nem is fontos, hogy való­jában el tetszenek-e menni a kultúrotthonba vagy sem, az úgysem látszik a képen, a lé­nyeg az, hogy ki tetszenek jön­ni az ajtón a kedves feleségé­vel, és tetszenek tenni egypár lépést, egy perc az egész. — Igen — mondta az öreg. — Kezicsókolom — köszön­tem az öregasszonynak, aki most nézett ki a férje után. — Pestről jöttek? — kér­dezte az öreg. — Nem — mondtam, és vár­tam, hogy kérdezzen. Az öreg bólogatott és a ruhámat nézte. — Veszprémből? — Nem — mondtam — Bu­dáról jöttünk. — Aha — mondta az öreg. Bólogatott, aztán a feleségéhez fordult. — Megcsinálhatjuk, nem, anyuka? — Meg — mondta az öreg­asszony —, nagyon szívesen se­gítünk. Nekidőlt az asztalnak. — A ház is benne lesz? — kérdezte. — Minden kétséget kizáróan a ház is benne lesz — mond­tam kaján vigyorral. — Egy óra múlva jövünk és köszönöm a szíves fáradozásu­kat — mondtam és kiléptem a zuhogó napba. Viszontlátásra, hallottam fél füllel. A kapu előtt megálltam. Megbámultam a Balatont és a zöld, friss hegyeket. — Na, találtál? — kérdezte a rendező. — Igen, apa, isteni kilátása Balcsk­a, zsúpfedő, öreg port­réfej, oldalán élete társával. Így fognak kiballagni a ház­ból, közben hátul csillog a Ba­laton és szellő kél, bár ez nem fog látszani. — Jó — mondta a rendező. — Mit eszel? — Azt, amit te. A rendező összeráncolta a homlokát. — Itt badacsonyi aprópecse­nyét érdemes enni... — Akkor azt eszünk. K­opogtam a nyitott ajtón és belép­tem. Köhintet­­tem, mert nem láttam senkit. A sarokban heverő valamiről most sem tudtam meg többet, mint először. Már éppen indultam, hogy köze­lebbről vegyem szemügyre, amikor nyílt az ajtó és megje­lent az öreg. Nem is volt olyan alacsony, a vállát lehúzta két hosszú karja. — Jó napot kívánok, nagy­szerű idő van, éles fény, kitű­nő lesz a felvétel. Nagyszerű ebédet ettünk, jól főznek erre­felé, néhány perc az egész, pár lépést tetszenek tenni, már áll a gép, be is lőttük a kaput, semmi az egész, csak a gépbe ne tessék majd nézni. Tetszik érteni? — Igen — bólintott az öreg, és mintha mondani akart vol­na valamit, de én folytattam. — Jó lesz a ruha, a kedves felesége meg kapjon magára valamit. Nagyon jó lesz, majd tetszenek látni a filmen. — Bocsánat, fiatalúr — emelte föl kezét az öreg. — Tessék parancsolni — mondtam szívélyesen és moso­lyogtam. Az öreg közelebb jött, neki­támaszkodott az asztalnak és nagyon halkan mondta. — Ne haragudjék, fiatalúr, de azt szeretném mondani, hogy nem tudunk segíteni. Sajnos ebéd után rosszul lett a feleségem, hányt is. Letet­tem az ágyra, aztán betakar­tam egy pokróccal... Nagyon szívesen segítettünk volna, de hát így ... Széttárta kezét, szelíden né­zett rám, és a nagy csendben az ajtón keresztül most már meghallottam az óra tompa ketyegését is. Az öreg visszaengedte a ke­zét a combjához, és biztosan észrevett rajtam valamit, mert elkapta a pillantását. Fejét le­hajtotta és maga elé nézett. A ketyegés betöltötte az egész házat. Egy pillanatra lehuny­tam a szemem, és amikor ki­nyitottam, az öreg még min­dig ott állt és nézett maga elé. Motyogtam valamit, és kihát­ráltam az ajtón. MÓZSI FERENC APRÓ* PECSENYE ÓSZABÓ ISTVÁN OSTOROZZ MEG Úgy vár reám, ahogy akkor várt a kínra, hogy méhiből kihozzon magzatvize. Kis hasa fáj a föld alatt, kis hasába kellene­k, mert beszakad, a föld beleszakad. Úgy vár reám, ahogy akkor várt a kínra, hogy méhéből kihozzon magzatvize. Itt állok. Keserű szó van velem, ostorozz meg istenem. EGYKOR ÉN IS Sir a sámán. Megbántottam. Lova messze dobrokol. Holdudvarban ki énekel? Nomád asszonyt ki gyászol? Egyszer én is csontig vedlek, fogam vakond gyöngye lesz, mokány halál két rézkrajcárt érte, a szememre tesz. ÁLLÓ TISZTA NAPVILÁGON Zengő egek csatornái nyitnak meg fölöttem, eljön az úr vadmadara, vérbe öltözött, fölvette kését, díszeit, szárnya fölsuhog, vízárasztó szelek hátára dobta kéthegyű nyilait, s álló tiszta napvilágon: ének körült meg a számon. MAGYAR IFJÚSÁG 1572/49

Next