Magyar Ifjúság, 1972. szeptember-december (16. évfolyam, 35-52. szám)
1972-12-08 / 49. szám
HEINE ÉS PETŐFI 1797. DECEMBER 13-ÁN született Heinrich Heine. Véletlen, hogy majdnem pontosan 25 évvel korábban Petőfinél. De az már aligha tekinthető véletlennek, hogy oly nagy hatással volt a hangját kereső Petőfire, s hogy maga Heine is, amikor megismerkedhetett a magyar költő verseivel, elismeréssel nyilatkozott róluk. Kertbeny Károly Mária német irodalmár és műfordító — sokat köszönhetünk neki a magyar irodalom európai népszerűsítéséért — juttatta el hozzá német nyelvű Petőfi-fordításait. Az akkor már rég Párizsban élő Heine így válaszolt 1849. augusztus 15-én kelt levelében: „Könyvével sok örömet szerzett nekem ... Petőfi olyan költő, akihez csak Burns és Béranger hasonlítható — ... anynyira egészséges és primitív, egy beteges és reflexív allűrökkel teli társadalom kellős közepén, hogy Németországban senkit sem állíthatnék melléje; nekem, magamnak is csak néhány ilyen természetes hangom van; ezzel szemben az a benyomásom, hogy szelleme nem túlságosan mély, s hiányzik belőle minden hamleti vonás, a maga és népe szerencséjére.” (A primitív jelző itt egyszerűt, természeteset jelent, tehát semmi rosszalló mellékzöngéje nincs.) Petőfi Heine tiszteletének legszebb bizonyítéka két fordítása a Dalok könyvéből. A Hazatérés-t még kezdő költőként fordította le, 1842 februárjában, Pápán. A Koronázás az érett költő magyarítása. 1847 júliusában Szatmáron keletkezett, tehát az esküvő előtti hetekben. Szám szerint kevésnek tűnhet két vers, de tudjuk, hogy Petőfi mindössze tucatnyi verset fordított. Ezzel Heine és Petőfi kapcsolatának még csak a felszínén járunk. Sokkal lényegesebb, s a rokonszenvet világosan magyarázó a két költő világszemléletének, költői világképének a hasonlósága. Heine lírája és prózája a német irodalom népi, klasszikus és romantikus hagyományaiból táplálkozik, azokat fejleszti tovább, s azokat ötvözi sajátos szintézissé. Ily módon ezt csak az adott korban, a 19. század második negyedében lehetett megvalósítani, amint ezt mellettük Arany, Puskin s részben Mickiewicz példája is igazolja, hogy csak a legnagyobbakra hivatkozzam. Ezt a szintézist lényegében már realizmusnak is nevezhetjük. Hiszen ahogy távolodik — beine például — a romantikától, úgy közeledik a realizmushoz. Petőfi a költészet fejlődésének következő szakaszában lép fel. Nála a romantika csak a pályakezdés éveiben erős, ő már felhasználhatta a költőelőd tapasztalatait is. A KÜLÖNFÉLE KÖLTŐI IRÁNYZATOK kereszteződését nyilván a különféle világnézetek egymásmellettisége tette lehetővé. A 18—19. század fordulóján a reneszánsz óta először áll Európa fontos válaszút előtt. A polgárság a gazdasági után a politikai hatalomért is jelentkezik. A művészetben minden igazán számottevő alkotás a haladó polgári ideológia talaján áll. Heine abba a költészete szempontjából mindenesetre szerencsés helyzetbe került már ifjúkorában, hogy a saját bőrén érezhette a változást, a polgári és a feudális jellegű államrendszerek különbségét. Szülővárosa, a Rajna menti Düsseldorf 1813-ig a Francia Köztársasághoz, tehát egy polgári berendezkedésű államhoz tartozott. A lipcsei csata után azonban porosz uralom alá került, s a feudális restauráció megszüntette a polgári szabadságjogok gyakorlásának lehetőségét. De a 16 esztendős ifjúból már nem lehetett kiirtani a szabadság eszméjét. S amikor jó néhány évvel később Berlinben Hegel egyetemi előadásait hallgatja, s megismerkedik a dialektikus történelemszemlélettel, az csak megerősítheti a szabadságba és a haladásba vetett hitét. E hite miatt nem szűnő üldözésben van része. Ezért emigrál 1831-ben Párizsba, s ott is él 1856- ban bekövetkezett haláláig. A szabadságeszme a másik nagy erő, amely összeköti Heine és Petőfi líráját. Mindketten forradalmi demokrata költők. Heine jóval több ellentmondással ugyan, de ezt helyzete egyértelműen magyarázza. Petőfi egy felfelé ívelő forradalmi korszakkal érkezik az irodalomba, érezheti hogy a néptömegek vágyainak a kifejezője, láthatja, hogy költészete közvetlen politikai cselekvés is. Heine indulása a forradalmi hullámok élni tudásával esik egybe, a Szentszövetség reakciós Európája az iskolája. A német nép igazi forradalmi fellendülés nélkül éli át azt az időt, amelyre Heine működése esik, még 1848-ban is csak elszigetelt kísérletek történnek. S mindemellett Heine hazájától távol kénytelen élni. Nem jellemezhette tehát líráját az a fajta, a népével, népe történelmével való összeforrottság, amely Petőfinél oly szembetűnő. HEINE ÉS MARX 1843 decemberében kezdődő baráti kapcsolata közismert. Ez több mint egy évig, Marx párizsi tartózkodásának végéig rendszeres munkakapcsolatot jelentett. Heine politikai nézetei ekkor jutnak el a legforradalmibb álláspontig. Ekkor születik híres verse, A takácsok, amelyben a sziléziai szövőmunkások felkelésének állít örök emléket. S ekkor írja nagy lélegzetű úti beszámolóját hazájáról, amelyet 12 évi távollét után látogat meg. Mára Németország. Téli rege első énekében megfogalmazza költői-politikai hitvallását: Én újabb dalt, barátaim, újat és jobbat zengek, mi már a földön idelenn építjük föl a mennyet. Le a nyomorral! Itt akarunk boldogabb, jobb jövendőt — ami munkás kéz nyomán terem, ne falják rusnya bendők. A föld ölén mindenkinek elég kenyér csírázik, rózsa, mirtusz, szépség és erős cukorborsó, rogyásig. Cukorborsót mindenkinek, ha pattan zsenge tokja! A mennyországot bízzuk a verebekre s angyalokra! (Kardos László fordítása) S ezt csak megerősíti a prózában fogalmazott előszó. Németgyalázással vádolják támadói. Imigyen válaszol: „Nyugodjatok meg. Tisztelni és becsülni fogom színeiteket, ha majd megérdemlik, ha nem lesznek már henye és szolgai limlom. Tűzzétek ki a fekete-piros-arany zászlót a német gondolat csúcsára, tegyétek a szabad emberiség vezérlobogójává, s én a szívem vérét is odaadom érte. Nyugodjatok meg, éppúgy szeretem a hazát, mint ti. Ez a szeretet töltötte velem életem tizenhárom esztendejét száműzetésben, ez a szeretet visz a száműzetésbe újra, s talán örökre...” Megdöbbentően ismerős gondolat. Ahogy Heinének kellett igaz hazafiságát magyarázni, úgy kényszerült erre jó néhány magyar költő társa. S látjuk, Heine máig érvényesen válaszolt: patriotizmus és internacionalizmus, hazában és emberiségben gondolkodás együvé tartozását, elválaszthatatlanságát hirdette. Vasy Géza HEINRICH HEINE KORONÁZÁS Föl, föl, dalaim, jó dalaim ! Föl fegyverkezzetek ! Hangoztassátok a harsonákat, s emeljétek pajzsra ez ifjú leányt, ki mátul egész szivemet bírandja mint királyné. Üdvözlégy ifjú királynét Ott fönn lerántom a napról a piros sugarú aranyat, s belőle fölszentelt fejedre koszorút fonok. Az égboriték lobogó kék selymiből, amelyen az égi gyémántok ragyognak, egy drága darabot lemetszek, s koronázási köpenyként királyi vállaidra akasztom. Kíséretül adok neked fölcifrázott szonetteket, kevély terzinákat s udvarias stanzákat; elmésségem legyen kengyelfutód, bohócod képzeletem, Heroldod humorom, nevető kényükkel a címeren, magam pedig, királyné, letérdelek előtted, s hódolva, pirosbársony párnán átnyújtom a kis darab észt amelyet elődöd még irgalomból meghagyott. Petőfi Sándor fordítása MIT NEKEM MÁR CIFRA ZSOLTÁR Mit nekem már cifra zsoltár, jámbor példa, bölcs Ígéret - nézzünk egyszer már szemébe a nagy, átkozott „miért”-nek! Meztelen vállán kereszttel mért vonaglik az Igazság, mikor püffedt paripáján gőgösen feszit a Gazság? Ki akarta igy ? Ez ellen Isten is hiába lázad? Vagy titokban a Gonosszal trafikál? Hát ez gyalázatl Szánk imígy tátog szünetlen, mígnem egy maroknyi száraz földet tátott szánkba dugnak - no, de ez csak mégse válasz?! Karinthy Frigyes fordítása HEINE 1820-BAN Rögtön kiszúrtam magamnak a házat, zsúpfedeles volt, az isten tudja mikor építették — ott állt a nagy platán alatt, mögötte a Balaton selymes tükre. Tűzött a Nap. A farmer már meleg volt rajtam, a homlokom gyöngyözött. — Igen, ez frankó, tipikus házacska, jól fog mutatni, és süt a Nap is. Nagyszerű! Meztelen alkarommal letöröltem a homlokom. Nagy, nyújtott léptekkel haladtam lefelé a köves úton. — A fenébe is — mondtam. Még mindig nem értem a házhoz, legalább háromszor olyan messze volt, mint ahogy gondoltam. „Akár a mesében” — fordult meg a fejemben és elmosolyodtam. Kis szellő simította meg az arcomat és becsúszott az ingem alá is. Kopogtam a nyitott ajtón és beléptem. Nagy homály volt, legalábbis a vakító nap után úgy tűnt. Asztalt láttam, körülötte három vagy négy szék. Négy szék volt az asztal körül. A sarokban valami tárgy hevert, nem tudom, mi lehetett, de ha gondolkozni kezdek, biztosan kitaláltam volna, öreg falióra nem volt a falon, pedig nagyon kerestem. — Jó napot kívánok — mondtam, s udvariasan meghajoltam, mert ajtó nyílott és belépett az öregember. Nagy bajusza volt, a szeme kék, mintha a Balaton tükröződött volna a pillantásában. Amikor láttam, hogy a kezét nyújtja, előzékenyen előreléptem , és úgy fogtam meg a kezét. — Filmesek vagyunk, kérem, itt forgatunk a szomszédos kultúrotthonban, és szeretnénk a segítségét kérni. Mosolyogtam egyet, és folytattam. — Arról lenne szó, hogy ki tetszik jönni az ajtón, ki a házból — szép a kilátás, ilyen szép házat még nem is láttam, mikor épült? — és úgy tetszik csinálni, mintha a kultúrotthonba tetszene menni a kedves feleségével. — Van kedves felesége, öreg? — Tudja, az már nem is fontos, hogy valójában el tetszenek-e menni a kultúrotthonba vagy sem, az úgysem látszik a képen, a lényeg az, hogy ki tetszenek jönni az ajtón a kedves feleségével, és tetszenek tenni egypár lépést, egy perc az egész. — Igen — mondta az öreg. — Kezicsókolom — köszöntem az öregasszonynak, aki most nézett ki a férje után. — Pestről jöttek? — kérdezte az öreg. — Nem — mondtam, és vártam, hogy kérdezzen. Az öreg bólogatott és a ruhámat nézte. — Veszprémből? — Nem — mondtam — Budáról jöttünk. — Aha — mondta az öreg. Bólogatott, aztán a feleségéhez fordult. — Megcsinálhatjuk, nem, anyuka? — Meg — mondta az öregasszony —, nagyon szívesen segítünk. Nekidőlt az asztalnak. — A ház is benne lesz? — kérdezte. — Minden kétséget kizáróan a ház is benne lesz — mondtam kaján vigyorral. — Egy óra múlva jövünk és köszönöm a szíves fáradozásukat — mondtam és kiléptem a zuhogó napba. Viszontlátásra, hallottam fél füllel. A kapu előtt megálltam. Megbámultam a Balatont és a zöld, friss hegyeket. — Na, találtál? — kérdezte a rendező. — Igen, apa, isteni kilátása Balcska, zsúpfedő, öreg portréfej, oldalán élete társával. Így fognak kiballagni a házból, közben hátul csillog a Balaton és szellő kél, bár ez nem fog látszani. — Jó — mondta a rendező. — Mit eszel? — Azt, amit te. A rendező összeráncolta a homlokát. — Itt badacsonyi aprópecsenyét érdemes enni... — Akkor azt eszünk. Kopogtam a nyitott ajtón és beléptem. Köhintettem, mert nem láttam senkit. A sarokban heverő valamiről most sem tudtam meg többet, mint először. Már éppen indultam, hogy közelebbről vegyem szemügyre, amikor nyílt az ajtó és megjelent az öreg. Nem is volt olyan alacsony, a vállát lehúzta két hosszú karja. — Jó napot kívánok, nagyszerű idő van, éles fény, kitűnő lesz a felvétel. Nagyszerű ebédet ettünk, jól főznek errefelé, néhány perc az egész, pár lépést tetszenek tenni, már áll a gép, be is lőttük a kaput, semmi az egész, csak a gépbe ne tessék majd nézni. Tetszik érteni? — Igen — bólintott az öreg, és mintha mondani akart volna valamit, de én folytattam. — Jó lesz a ruha, a kedves felesége meg kapjon magára valamit. Nagyon jó lesz, majd tetszenek látni a filmen. — Bocsánat, fiatalúr — emelte föl kezét az öreg. — Tessék parancsolni — mondtam szívélyesen és mosolyogtam. Az öreg közelebb jött, nekitámaszkodott az asztalnak és nagyon halkan mondta. — Ne haragudjék, fiatalúr, de azt szeretném mondani, hogy nem tudunk segíteni. Sajnos ebéd után rosszul lett a feleségem, hányt is. Letettem az ágyra, aztán betakartam egy pokróccal... Nagyon szívesen segítettünk volna, de hát így ... Széttárta kezét, szelíden nézett rám, és a nagy csendben az ajtón keresztül most már meghallottam az óra tompa ketyegését is. Az öreg visszaengedte a kezét a combjához, és biztosan észrevett rajtam valamit, mert elkapta a pillantását. Fejét lehajtotta és maga elé nézett. A ketyegés betöltötte az egész házat. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és amikor kinyitottam, az öreg még mindig ott állt és nézett maga elé. Motyogtam valamit, és kihátráltam az ajtón. MÓZSI FERENC APRÓ* PECSENYE ÓSZABÓ ISTVÁN OSTOROZZ MEG Úgy vár reám, ahogy akkor várt a kínra, hogy méhiből kihozzon magzatvize. Kis hasa fáj a föld alatt, kis hasába kellenek, mert beszakad, a föld beleszakad. Úgy vár reám, ahogy akkor várt a kínra, hogy méhéből kihozzon magzatvize. Itt állok. Keserű szó van velem, ostorozz meg istenem. EGYKOR ÉN IS Sir a sámán. Megbántottam. Lova messze dobrokol. Holdudvarban ki énekel? Nomád asszonyt ki gyászol? Egyszer én is csontig vedlek, fogam vakond gyöngye lesz, mokány halál két rézkrajcárt érte, a szememre tesz. ÁLLÓ TISZTA NAPVILÁGON Zengő egek csatornái nyitnak meg fölöttem, eljön az úr vadmadara, vérbe öltözött, fölvette kését, díszeit, szárnya fölsuhog, vízárasztó szelek hátára dobta kéthegyű nyilait, s álló tiszta napvilágon: ének körült meg a számon. MAGYAR IFJÚSÁG 1572/49