Magyar Ifjúság, 1972. szeptember-december (16. évfolyam, 35-52. szám)

1972-12-15 / 50. szám

FORRÁS TURCSÁNY PÉTER NÉGY KÉP 1 Felhős égnek csúfolt kékes iszapba szorulnak őszi pucéran az ágai ernyedt alkony­­fák Hiszed-e, hogy ÉGRE SZÖGEZTEM A CSILLAGOKAT RÁJUK AKASZTOM A TESTED HOGY LEVEHESSELEK ÉJSZAKA RÓLA 2 Süssük a holdad­ hajnalra megkelt cipónkat szerető-forró friss ropogósra Szilvaszín terem az avarban - ráfagy az ujjam Forróra szorítanám gyönyörű az égi 3 Simítani nyúlok vacogó vizet Simítani nyúlok vacogó vizet Nem érzem benne szívdobogásod Nem érzem benne szívdobogásod 4 DUNSZTOLT MENETBEN NEM TE TORLOD HOMLOKUNK Parancs nélkül szélvihar zilál nyugodni­ kész avart LELKE RIANÓ Kékhomokban kavicsok fölérhetetlen fekszenek fölkapok egy csillagot Anyád szeme rámremeg Nádas-hangon nyújtózkodik átka véremig hajít Térdére csomózott kezét föloldja fájdalmait hókafoltos éjszakában Anyád foga fölvacog SZIKSZAIPAPP KÁROLY EMLÉKEZVE I. Leköpi az eső a fákat. A nap fénye leesik. Egyik sarka arcom szélét éri. A gyerek­ este felsír, dacosan topog. Vaskos bérházakból vacsoraszagot halász ki a szél. A csillagok átváltoznak arany pontokká. II. Arra a nyárra gondolok. Együtt néztük a vizet, a hajókat, a hajókon lévő embereket. A móló hosszú csíkján elaludt a szél. (A nádas felől halszagú levegő terjeszkedett). AZ ŐSZ UTOLSÓ NAPJA Csapkod a spaletta szárnya, a partig szaladok, harminchárom hal tetemén szikrát üt a hajnal. B. VARGA EDIT METSZETE ÚJRA TÉL A nap karimája jegesedik. Már megint. Újra tél. Újra ráncos szél boszorka-tánca bukdácsol. Végig a kerten vasfák. Alvó levelek sár­szaga mozdul. A kútvödörben esővíz rozsdái. Ered a hó, a hó. Erednek fehér szirmok. Tükrök a tavakon. Sós meleg arcomon. Valahogy más ez a tél. Ele másként karmol. Vászna túl fehér nekem. Alattomosan közelít, s lassan gyilkol. A nyár utóján már érzett va­lamit. Érezte, hogy ez nem olyan, mint a többi. Eddig nem vette komolyan fia ud­varlásait. Ha az ismerősök közül va­laki ezt mondta: — Emmus, megnőtt a fiad, lányok után jár — bölcs fölénnyel így in­tézte el: — Hadd járjon, most van az ide­je. Csak az eszét ne veszítse el. Nem azért tanult, hogy a felénél meggon­dolja magát. — Sose félj, anyám — nevetett a fiú és megcsókolta. — Ha végzel, tőlem már a máso­dik napon is megnősülhetsz. Az a fiúk sorsa, hogy jön egyszer egy lány... Erre a lehetőségre mégse gondolt komolyan. Úgy képzelte, hogy a fia mindig az övé marad. Mindig ő gon­doskodik róla. Ő ügyel a ruhájára, életére, álmára. S így lesz ez sokáig. — Míg be nem hunyom a szemem — szokta mondani. Ez nagyon tá­volinak tűnt. Ez kívül esett az élet józan számításain. A halál az más. Az más lapra tartozik. Az egyik vasárnap bemutatkozott a lány. A fiatalok ezután gyakrabban voltak együtt. Ott ettek az ő aszta­lánál. Kiszolgálta őket. Meghitten beszélgettek. Nem engedtek maguk­hoz senkit. A szerelem védi magát. Érte is, meg ellene is alig tehetnek valamit. Elfordult, mikor a két gye­rek összehajolt a tányér fölött, igazi egyetértésben. Sokat engedett, hogy visszanyerje a fiát. Nem használt semmi. Elkese­redésében izgékony és durva lett. Egyszer a fiú elmondta, hogy sza­badságát a lánnyal akarja tölteni a Balaton mellett. — Hogy képzeled­ az egészet ? — kérdezte rosszallóan az anya. — Igen egyszerűen. — S a lányt hogy engedi el az anyja öt napra? Jó kis fruska lehet — mondta kesernyésen. — Ne beszélj így arról, akit sze­retek. — Ja úgy? Nászút féláron? Értem, fiatalember — jegyezte meg szinte útszélien. Élesen összenéztek. Majd, mintha szégyellnivalójuk lenne, le­hajtották a fejüket. Igyekeztek a le­hető legkevésbé egymás útjában lenni. Milyen kegyetlen — gondolta fáj­dalommal. Nemrég kicsi, magatehe­tetlen lény volt. Most mímeli az önállót, a senkire rá nem szorulót — tűnődött keserű gúnnyal. — A fene­két paskoltam nemrég. Tisztába tet­tem. Most meg asszonnyal jár. Fin­­torgott. Nem tudta, hogy a sírás, vagy a nevetés facsarta az orrát. Hú­sa, vére, szaga, szőre minden belő­lem, tőlem. Engem nem vesz tudo­másul magában, mikor benne léte­zem? Így van ez rendjén? Míg a gyerekek a Balatonon vol­tak, minden holtpontra jutott: min­den az igen és a nem határán állt. Minden érzékenyen rezgett benne, mint finom acélpenge a fában. A­kkor este igen rosszkedvű volt. Munkából jött. Úgy érezte, az emberek jobban lökdösődnek a villamoson, mint máskor. Úgy hitte, sokkal töb­bet kell ácsorogni, várakozni a fül­ledt estében, mint máskor. Minden elviselhetetlenebb, kínzóbb. Átkozta a lépcsőház homályát. A vigasztalan szürke falakat. A recse­gő lépcsőt, a tárgyakat, az embere­ket, akik nem törődnek vele. Majd­­neffi sírt ettől a „nem tudom, nem érdekel” érzéstől. Ha ösztöneinek en­gedelmeskedik, a megkönnyebbülésig zokog, összeszorította a száját, sze­mét mereven egy pontra szegezte. Szürke arcát és szürke kedélyét sze­rette volna elrejteni. Lefeküdni, aludni vágyott. Érezte, hogy csak ez mentheti meg. SÁNTA GYÖRGY VÍVÓ­DÁS Mikor benyitott, vidám köszönés fogadta. A lány ott állt a konyha kö­zepén, a rázúduló villanyfényben, aranyosan, barnán, szépen, egy rö­vid, élénk mintás pizsamában. Meg­lepődni sem volt ereje. Ernyedten mondta: — Szervusztok. A fia egy papírlapot lobogtatott előtte. — Már készültünk lefeküdni, írás­ban akartam megmagyarázni, miért maradt itt Anikó. Jó, hogy jöttél, legalább beszélhetünk. Ma itt alszik velem. Nem zavarunk senkit. Hol­nap reggel hazamegy. Az anya nem szólt semmit. A lány a fiú mellé állt. Kicsit hozzádőlt. Nem tüntetően, nem követelőzően, de nem is olyan szokásosan. — Lefekszünk — mondta tompán a fiú. — Nem ... nem! Menjen csak szé­pen haza Anikó. Aludjon csak ott­hon! A fiú arca piros lett a haragtól és a szégyentől. Szinte durván vála­szolt : — Nevetséges. Nem először al­szunk együtt. Csend lett. Nagy sokára szólt az anya megtörtén, gyengén, de tilta­kozva : — Menjen Tamás ágyába. A fiú rekedten elnevette magát. Csikordult a kulcs a zárban. Megjött a kisebbik. Kicsit csodálkozva nézett a lányra. — Tamás, anya azt akarja, hogy a te ágyadban aludjon Anikó. Mit szólsz hozzá? — kérdezte erőltetett hetykeséggel. — Nekem mindegy — hangzott egykedvűen. — Akkor együtt alszunk, ha ne­ked is mindegy — mondta komoran és elszántan. Megfogta a lány ke­zét, aki dermedten, riadtan, szé­gyenlősen állt. Mikor lefeküdtek, összebújtak vé­deni egymást és védelmet keresni egymásban. Karját a lány feje alá tette, szeme eltévedt a sötétben. Az anya némaságba burkolózott. Lassan rágta a vajas kenyeret, és gé­piesen emelte szájához a bögrét. Hirtelen hányingere támadt. A fiam és ez a nő? ... áradtan felállt. Átment a alga­­szobán, de nem merte a fe­jét arra fordítani, ahol az ágy állt, és ahol a fiú meg a lány feküdtek. A lélegzetét visz­­szatartva húzta magára a takarót. Csak aztán sóhajtott fel mélyen, fáj­dalmasan. Ezt nem hallotta senki. A szűnő fáradtság zsibbadásával, a kezdődő pihenés nyugalmával álmo­dozott. Sebzett szívvel gondolt arra, hogy is képzelte. Nyugodt, boldog életet szánt a fiának. Minden rikító színtől, hangoskodástól, megszólás­­tól menteset. De­ jöttek, s történt ami történt. Ez lenne az élet?! Tisztességes ez? De hát nem titokban csinálta. Nem­hiába mondták a társai kisiskolás korában. Amit elmondunk neked, azt édesanyád is megtudja. A barátok szerettek hozzánk járni. Nem kel­lett színlelniük, mint gyakran, a sa­ját szüleik előtt. A gyerek most sem hazudott. De ez züllés. Mindez a szemem láttára?! Kirúgom őket, rögtön. Heveskedése szalmaláng volt. Ezt ő is tudta. Egy ideig hallgatta egész­séges szuszogásukat. Arra gondolt, hogy együtt van a család. Egy pillanatig gunyorosan az is felvillant benne: „a menyem” is. De az aggodalom ledöfte a gúnyt. Vigyázva felkelt. Először megnéz­te a kisebbik fiút. Lágyan betakarta. Óvatosan átment a másik szobába, ahol a fia és a lány szendergett bé­késen. A nyitott ablakon enyhe le­vegő áradt. Sötéthez szokott szeme élesen látott. Szépek. Tiszták. Mintha semmit nem követtek volna el. Szemem lát­tára, a saját hajlékomban rontja meg a fiamat ez a nő? Mit tartsak róla? A fiam szereti. Mit csináljak? El kell venni tőle erővel. Ez a lány be­tölti ... . Felzokogott. Hátrább lépett. Annál jobban el kell venni. Nincs még itt az ideje. Nincs itt? Csak magamat csapom be. Megtörölte könnyező szemét. Ha jobb így, egyszerűen nem akarom! Magamnak akarom a fia­mat! Felállt, majd leült, ölbe ejtett kéz­zel. Az élet olyan, mint a víz, hiába szorítjuk össze a markunkat, kifo­lyik az ujjaink között. Hiába szűk­markú az ember, csak magát csapja be. A gyerekem élete is kifolyt a ke­zem közül. Száraz szemmel nézte az alvó em­berpárt. Mit tehetek? Zárjam be és vakon küzdjek, hogy csak az enyém le­gyen? Így megvédem? Így vissza­­szerzem elvesztett szüzességét? Így leoldom róla a piszkot? Az életet nem lehet kijátszani. Ha nyíltan nem engedem hozzáférkőzni, álnokul kö­zelít. Felnyögött. Válaszul megreccsen­tek a bútorok. A kisebbik ágya fe­lől mocorgás hallatszott. Ez bűn a fiam ellen. Bűn, ha en­gedem. Valóban szereti a lány? Hisz neki a gyerek. Imádkozni fogok, hogy szeresse. Ne kelljen csalódnia, ha már szeretnie kell. Az élet csalódás is Én az életre szültem. Arra szültem, hogy erős legyen. Győzzön. Boldog legyen. Nagy legyen. Első legyen. Az életben a boldogság sem tart örökké! A lány elhagyhatja, amikor ő a leg­jobban szereti?! Kegyetlenkedett önmagával. A te­lihold fénye békét, csendet teremt­ve végigömlött a szoba padlóján. Kezét tördelte. Felemelkedett a székről. Úgy állt a homályban, mint­ha fogadalmat tenne. Az arcán a sorstragédiák sötétje ült. A lányt nem tudom megmenteni. Csak a fiamért szenvedhetek! Eltévedt a gondolaton. Fásult bol­dogságot érzett. A lelkébe férkőzött a békességes nyáréjszaka. Hűse le­­hűtötte forró homlokát, élesen látó szemében a fájdalmat. Fülébe zson­­gító neszeket hozott. Minden szenve­dés feloldódott. Visszafordult az ab­laktól, és sokáig fürkészte a lány álomba merült arcát. Majd elfor­dult. Lábai az ágya felé vitték. Lassan a takaró alá bújt, és a sze­méből csorogni kezdett a könny. Rendesen várta a napkeltét, és eszébe jutott egy nagyon, nagyon régi hajnal, amikor igazán boldog volt a férjé­vel. Akkor ők is úgy tartották egy­mást átölelve, mint a másik szobá­ban a gyerekek. Nem kötötte őket össze semmi más. Arcuk egymáshoz simult, akárcsak a gyerekeké. Egyik sem volt a másiknál jobban meg­szentelve, ölelkező emberpár voltak. MÉHES BALÁZS RAJZA 4 ZIMONYI TIBOR ARCOM VÁLTOZÁSAI Arcom így törik darabokra Kivertem magam az ordas éjszakába villódzó neonokba fogódzkodom rájuk akasztom a kedvem szeszek láng­kései hasogatnak rámröhögnek a kirakatfigurák , a­ dermedt ágakat faggatok a nyárról rnyi súlyú gondom meztelen homlokomra csillag ütött egyszer áttetsző éjben arcom összeáll CSAK ENNYIT Mert élsz, és mosolyból való mosolyod enyém - hát nincs semmi panaszom. Hagyom a pergő időt kelepelni, s a zaj lassan kívülem marad, de éltet szóból való szavad, és könnyből való könnyed és kacagásod, s a tudat, hogy lehetne áldott a tested, ha akarnánk. Tán megörökítjük egyszer magunkat, és visszatekintve a lét küszöbéről elhisszük: ennyi az élet. Csak ennyi bölcsességet kívánok - elég lesz -elérni a dolgok végső értelméhez. HARC JÓZSA JÁNOS METSZETE MAGYAR IFJÚSÁG 72/50

Next