Magyar Ifjúság, 1972. szeptember-december (16. évfolyam, 35-52. szám)
1972-12-15 / 50. szám
FORRÁS TURCSÁNY PÉTER NÉGY KÉP 1 Felhős égnek csúfolt kékes iszapba szorulnak őszi pucéran az ágai ernyedt alkonyfák Hiszed-e, hogy ÉGRE SZÖGEZTEM A CSILLAGOKAT RÁJUK AKASZTOM A TESTED HOGY LEVEHESSELEK ÉJSZAKA RÓLA 2 Süssük a holdad hajnalra megkelt cipónkat szerető-forró friss ropogósra Szilvaszín terem az avarban - ráfagy az ujjam Forróra szorítanám gyönyörű az égi 3 Simítani nyúlok vacogó vizet Simítani nyúlok vacogó vizet Nem érzem benne szívdobogásod Nem érzem benne szívdobogásod 4 DUNSZTOLT MENETBEN NEM TE TORLOD HOMLOKUNK Parancs nélkül szélvihar zilál nyugodni kész avart LELKE RIANÓ Kékhomokban kavicsok fölérhetetlen fekszenek fölkapok egy csillagot Anyád szeme rámremeg Nádas-hangon nyújtózkodik átka véremig hajít Térdére csomózott kezét föloldja fájdalmait hókafoltos éjszakában Anyád foga fölvacog SZIKSZAIPAPP KÁROLY EMLÉKEZVE I. Leköpi az eső a fákat. A nap fénye leesik. Egyik sarka arcom szélét éri. A gyerek este felsír, dacosan topog. Vaskos bérházakból vacsoraszagot halász ki a szél. A csillagok átváltoznak arany pontokká. II. Arra a nyárra gondolok. Együtt néztük a vizet, a hajókat, a hajókon lévő embereket. A móló hosszú csíkján elaludt a szél. (A nádas felől halszagú levegő terjeszkedett). AZ ŐSZ UTOLSÓ NAPJA Csapkod a spaletta szárnya, a partig szaladok, harminchárom hal tetemén szikrát üt a hajnal. B. VARGA EDIT METSZETE ÚJRA TÉL A nap karimája jegesedik. Már megint. Újra tél. Újra ráncos szél boszorka-tánca bukdácsol. Végig a kerten vasfák. Alvó levelek sárszaga mozdul. A kútvödörben esővíz rozsdái. Ered a hó, a hó. Erednek fehér szirmok. Tükrök a tavakon. Sós meleg arcomon. Valahogy más ez a tél. Ele másként karmol. Vászna túl fehér nekem. Alattomosan közelít, s lassan gyilkol. A nyár utóján már érzett valamit. Érezte, hogy ez nem olyan, mint a többi. Eddig nem vette komolyan fia udvarlásait. Ha az ismerősök közül valaki ezt mondta: — Emmus, megnőtt a fiad, lányok után jár — bölcs fölénnyel így intézte el: — Hadd járjon, most van az ideje. Csak az eszét ne veszítse el. Nem azért tanult, hogy a felénél meggondolja magát. — Sose félj, anyám — nevetett a fiú és megcsókolta. — Ha végzel, tőlem már a második napon is megnősülhetsz. Az a fiúk sorsa, hogy jön egyszer egy lány... Erre a lehetőségre mégse gondolt komolyan. Úgy képzelte, hogy a fia mindig az övé marad. Mindig ő gondoskodik róla. Ő ügyel a ruhájára, életére, álmára. S így lesz ez sokáig. — Míg be nem hunyom a szemem — szokta mondani. Ez nagyon távolinak tűnt. Ez kívül esett az élet józan számításain. A halál az más. Az más lapra tartozik. Az egyik vasárnap bemutatkozott a lány. A fiatalok ezután gyakrabban voltak együtt. Ott ettek az ő asztalánál. Kiszolgálta őket. Meghitten beszélgettek. Nem engedtek magukhoz senkit. A szerelem védi magát. Érte is, meg ellene is alig tehetnek valamit. Elfordult, mikor a két gyerek összehajolt a tányér fölött, igazi egyetértésben. Sokat engedett, hogy visszanyerje a fiát. Nem használt semmi. Elkeseredésében izgékony és durva lett. Egyszer a fiú elmondta, hogy szabadságát a lánnyal akarja tölteni a Balaton mellett. — Hogy képzeled az egészet ? — kérdezte rosszallóan az anya. — Igen egyszerűen. — S a lányt hogy engedi el az anyja öt napra? Jó kis fruska lehet — mondta kesernyésen. — Ne beszélj így arról, akit szeretek. — Ja úgy? Nászút féláron? Értem, fiatalember — jegyezte meg szinte útszélien. Élesen összenéztek. Majd, mintha szégyellnivalójuk lenne, lehajtották a fejüket. Igyekeztek a lehető legkevésbé egymás útjában lenni. Milyen kegyetlen — gondolta fájdalommal. Nemrég kicsi, magatehetetlen lény volt. Most mímeli az önállót, a senkire rá nem szorulót — tűnődött keserű gúnnyal. — A fenekét paskoltam nemrég. Tisztába tettem. Most meg asszonnyal jár. Fintorgott. Nem tudta, hogy a sírás, vagy a nevetés facsarta az orrát. Húsa, vére, szaga, szőre minden belőlem, tőlem. Engem nem vesz tudomásul magában, mikor benne létezem? Így van ez rendjén? Míg a gyerekek a Balatonon voltak, minden holtpontra jutott: minden az igen és a nem határán állt. Minden érzékenyen rezgett benne, mint finom acélpenge a fában. Akkor este igen rosszkedvű volt. Munkából jött. Úgy érezte, az emberek jobban lökdösődnek a villamoson, mint máskor. Úgy hitte, sokkal többet kell ácsorogni, várakozni a fülledt estében, mint máskor. Minden elviselhetetlenebb, kínzóbb. Átkozta a lépcsőház homályát. A vigasztalan szürke falakat. A recsegő lépcsőt, a tárgyakat, az embereket, akik nem törődnek vele. Majdneffi sírt ettől a „nem tudom, nem érdekel” érzéstől. Ha ösztöneinek engedelmeskedik, a megkönnyebbülésig zokog, összeszorította a száját, szemét mereven egy pontra szegezte. Szürke arcát és szürke kedélyét szerette volna elrejteni. Lefeküdni, aludni vágyott. Érezte, hogy csak ez mentheti meg. SÁNTA GYÖRGY VÍVÓDÁS Mikor benyitott, vidám köszönés fogadta. A lány ott állt a konyha közepén, a rázúduló villanyfényben, aranyosan, barnán, szépen, egy rövid, élénk mintás pizsamában. Meglepődni sem volt ereje. Ernyedten mondta: — Szervusztok. A fia egy papírlapot lobogtatott előtte. — Már készültünk lefeküdni, írásban akartam megmagyarázni, miért maradt itt Anikó. Jó, hogy jöttél, legalább beszélhetünk. Ma itt alszik velem. Nem zavarunk senkit. Holnap reggel hazamegy. Az anya nem szólt semmit. A lány a fiú mellé állt. Kicsit hozzádőlt. Nem tüntetően, nem követelőzően, de nem is olyan szokásosan. — Lefekszünk — mondta tompán a fiú. — Nem ... nem! Menjen csak szépen haza Anikó. Aludjon csak otthon! A fiú arca piros lett a haragtól és a szégyentől. Szinte durván válaszolt : — Nevetséges. Nem először alszunk együtt. Csend lett. Nagy sokára szólt az anya megtörtén, gyengén, de tiltakozva : — Menjen Tamás ágyába. A fiú rekedten elnevette magát. Csikordult a kulcs a zárban. Megjött a kisebbik. Kicsit csodálkozva nézett a lányra. — Tamás, anya azt akarja, hogy a te ágyadban aludjon Anikó. Mit szólsz hozzá? — kérdezte erőltetett hetykeséggel. — Nekem mindegy — hangzott egykedvűen. — Akkor együtt alszunk, ha neked is mindegy — mondta komoran és elszántan. Megfogta a lány kezét, aki dermedten, riadtan, szégyenlősen állt. Mikor lefeküdtek, összebújtak védeni egymást és védelmet keresni egymásban. Karját a lány feje alá tette, szeme eltévedt a sötétben. Az anya némaságba burkolózott. Lassan rágta a vajas kenyeret, és gépiesen emelte szájához a bögrét. Hirtelen hányingere támadt. A fiam és ez a nő? ... áradtan felállt. Átment a algaszobán, de nem merte a fejét arra fordítani, ahol az ágy állt, és ahol a fiú meg a lány feküdtek. A lélegzetét viszszatartva húzta magára a takarót. Csak aztán sóhajtott fel mélyen, fájdalmasan. Ezt nem hallotta senki. A szűnő fáradtság zsibbadásával, a kezdődő pihenés nyugalmával álmodozott. Sebzett szívvel gondolt arra, hogy is képzelte. Nyugodt, boldog életet szánt a fiának. Minden rikító színtől, hangoskodástól, megszólástól menteset. De jöttek, s történt ami történt. Ez lenne az élet?! Tisztességes ez? De hát nem titokban csinálta. Nemhiába mondták a társai kisiskolás korában. Amit elmondunk neked, azt édesanyád is megtudja. A barátok szerettek hozzánk járni. Nem kellett színlelniük, mint gyakran, a saját szüleik előtt. A gyerek most sem hazudott. De ez züllés. Mindez a szemem láttára?! Kirúgom őket, rögtön. Heveskedése szalmaláng volt. Ezt ő is tudta. Egy ideig hallgatta egészséges szuszogásukat. Arra gondolt, hogy együtt van a család. Egy pillanatig gunyorosan az is felvillant benne: „a menyem” is. De az aggodalom ledöfte a gúnyt. Vigyázva felkelt. Először megnézte a kisebbik fiút. Lágyan betakarta. Óvatosan átment a másik szobába, ahol a fia és a lány szendergett békésen. A nyitott ablakon enyhe levegő áradt. Sötéthez szokott szeme élesen látott. Szépek. Tiszták. Mintha semmit nem követtek volna el. Szemem láttára, a saját hajlékomban rontja meg a fiamat ez a nő? Mit tartsak róla? A fiam szereti. Mit csináljak? El kell venni tőle erővel. Ez a lány betölti ... . Felzokogott. Hátrább lépett. Annál jobban el kell venni. Nincs még itt az ideje. Nincs itt? Csak magamat csapom be. Megtörölte könnyező szemét. Ha jobb így, egyszerűen nem akarom! Magamnak akarom a fiamat! Felállt, majd leült, ölbe ejtett kézzel. Az élet olyan, mint a víz, hiába szorítjuk össze a markunkat, kifolyik az ujjaink között. Hiába szűkmarkú az ember, csak magát csapja be. A gyerekem élete is kifolyt a kezem közül. Száraz szemmel nézte az alvó emberpárt. Mit tehetek? Zárjam be és vakon küzdjek, hogy csak az enyém legyen? Így megvédem? Így visszaszerzem elvesztett szüzességét? Így leoldom róla a piszkot? Az életet nem lehet kijátszani. Ha nyíltan nem engedem hozzáférkőzni, álnokul közelít. Felnyögött. Válaszul megreccsentek a bútorok. A kisebbik ágya felől mocorgás hallatszott. Ez bűn a fiam ellen. Bűn, ha engedem. Valóban szereti a lány? Hisz neki a gyerek. Imádkozni fogok, hogy szeresse. Ne kelljen csalódnia, ha már szeretnie kell. Az élet csalódás is Én az életre szültem. Arra szültem, hogy erős legyen. Győzzön. Boldog legyen. Nagy legyen. Első legyen. Az életben a boldogság sem tart örökké! A lány elhagyhatja, amikor ő a legjobban szereti?! Kegyetlenkedett önmagával. A telihold fénye békét, csendet teremtve végigömlött a szoba padlóján. Kezét tördelte. Felemelkedett a székről. Úgy állt a homályban, mintha fogadalmat tenne. Az arcán a sorstragédiák sötétje ült. A lányt nem tudom megmenteni. Csak a fiamért szenvedhetek! Eltévedt a gondolaton. Fásult boldogságot érzett. A lelkébe férkőzött a békességes nyáréjszaka. Hűse lehűtötte forró homlokát, élesen látó szemében a fájdalmat. Fülébe zsongító neszeket hozott. Minden szenvedés feloldódott. Visszafordult az ablaktól, és sokáig fürkészte a lány álomba merült arcát. Majd elfordult. Lábai az ágya felé vitték. Lassan a takaró alá bújt, és a szeméből csorogni kezdett a könny. Rendesen várta a napkeltét, és eszébe jutott egy nagyon, nagyon régi hajnal, amikor igazán boldog volt a férjével. Akkor ők is úgy tartották egymást átölelve, mint a másik szobában a gyerekek. Nem kötötte őket össze semmi más. Arcuk egymáshoz simult, akárcsak a gyerekeké. Egyik sem volt a másiknál jobban megszentelve, ölelkező emberpár voltak. MÉHES BALÁZS RAJZA 4 ZIMONYI TIBOR ARCOM VÁLTOZÁSAI Arcom így törik darabokra Kivertem magam az ordas éjszakába villódzó neonokba fogódzkodom rájuk akasztom a kedvem szeszek lángkései hasogatnak rámröhögnek a kirakatfigurák , a dermedt ágakat faggatok a nyárról rnyi súlyú gondom meztelen homlokomra csillag ütött egyszer áttetsző éjben arcom összeáll CSAK ENNYIT Mert élsz, és mosolyból való mosolyod enyém - hát nincs semmi panaszom. Hagyom a pergő időt kelepelni, s a zaj lassan kívülem marad, de éltet szóból való szavad, és könnyből való könnyed és kacagásod, s a tudat, hogy lehetne áldott a tested, ha akarnánk. Tán megörökítjük egyszer magunkat, és visszatekintve a lét küszöbéről elhisszük: ennyi az élet. Csak ennyi bölcsességet kívánok - elég lesz -elérni a dolgok végső értelméhez. HARC JÓZSA JÁNOS METSZETE MAGYAR IFJÚSÁG 72/50