Magyar Ifjúság, 1972. szeptember-december (16. évfolyam, 35-52. szám)

1972-12-29 / 52. szám

72/52 D MAGYAR IFJÚSÁG ÉRTESÍTJÜK KEDVES ÜGYFELEINKET, É­S HOGY A BRG IS BEKAPCSOLÓDOTT ! A SZÁMÍTÓGÉP PROGRAMBA FELVILÁGOSÍTÁSSAL KÉSZSÉGGEL RENDELKEZÉSÉRE ÁLL ÉS AZ ÚJ ÉVRE SIKERES EGYÜTTMŰKÖDÉST KÍVÁN A BUDAPEST III., POLGÁR U 8—10 TELEFON: 686-080 TELEX: 22-59-28­ ­­­ Pezsgőtől párás szemmel tudatjuk mindazokkal, akik éltek benne, hogy elmúlt, hogy vége, hogy eltávozott közülünk. Alig 12 hónapos volt csupán és mégis elment, a leghűségesebb esz­tendő, a legodaadóbb 52 hét és a legfelejthetetlenebb tucatnyi hónap, amelyben mindössze egyszer esett péntekre a tizenharmadika. Most, hogy lassan közeleg decem­ber 31-e, a vég, búcsúzunk tőled kedves 1972. Némi nosztalgiával — mert hisz öregebbé tettél minket egy évvel —, de illendően megem­lékezünk most mindarról, amivel megörvendeztettél, felbosszantottál és elbúsítottál bennünket fennható­ságod alatt. Szárazsütemény és Bp. Kezdjük talán egy recepttel. Hozzávalók egymillió személyre. Végy egy darab jól fejlett Budát, egy terjedelmes Pestet és egy macs­kakövekkel borított Óbudát. Az alapanyagot rázd össze és az ered­mény melegen tálalható. Az ínyencfalat neve: Budapest. A régi szakács éppen 100 eszten­dővel ezelőtt alkotta a fent említett recept alapján, és meg kell monda­nunk, meglehetősen tartós darabnak bizonyult. Mi több, Budapestünk — némely vonatkozásban — hasonla­tosságot mutat bizonyos szárazsüte­ményekkel, annál jobb , minél to­vább áll. Pontosabban éppen mert nem áll, hiszen állandóan változik, újat építenek a helyébe. A mai Óbuda lakótömb­ óriásai például már cseppet sem emlékeztetnek a 100 év előtti girbe-gurba külvárosra. Bár való igaz, hogy a szerelmesek nem lelkesednek a neonok és xeno­nok vad világosságáért, azért mi mégis örülünk, hogy Budapestünk­ben — századik születésnapján — fényes, modern világvárost köszönt­hetünk. De nem nőtt ki! Úgy kezdődött, hogy egy nap nyomán remény költözött kopaszok tízezreinek szívébe. Közhírré tétetett ugyanis, hogy Békéscsabán feltalálták a holtbiztos hajnövesztő szert, amely a biztosnál is biztosabb, amelyre mérget lehet venni, hiszen­ még ott is kinöveszti a szert, ahol nem kéne. Később kiderült, hogy mérget nem kellett venni, jött az magától is — mármint azoknak, akik gyors forr­­osodásra vágyakoztak. Hiába ken­ték a gyógyszergyárban este, reggel, amint teltek-múltak a hónapok, azo­nos arányban csökkent a haj után sóvárgó tarok szívében a remény­ség. Mert az ő fejük búbja bizony igen­csak elmaradt pihetermelés tekinte­tében a naposcsibéké mögött. Maradt tehát — mi volt — a pusz­ta fej. És persze a vigasz, hogy úgyis a tartalom a lényeg. Aki pedig a sző­rökhöz ragaszkodik, az ugyebár ba­rátkozzon mondjuk egy partvissal! Szőrös szimbólum Tavaly még szerényen kutya? az utcán, egyik-másik lámpaoszlop­pal tiszteletlenül viselkedett, egyéb­ként egy — kutya volt mindegyik — azaz — mindegyikük egy kutya volt. A kutyát mifelénk egyszerűen kutyának nevezték. Az 1972-es év sorsdöntő fordulatot hozott a kutyaéletben. Kiderült ugyanis, hogy a kutya újabban nem más, mint státusz-szimbólum. Hogy mi a státus­­szimbólum? Hát ter­mészetesen kutya — gondoltam, hi­szen ez következne az előbbiekből. De nem ez következett. Észre kel­lett ugyanis venni, hogy van aki úgy parádézik a márkásabbnál márká­­sabb blökikkel, mint más a fajtisz-s­ta farmerral, a nyugati kocsival vagy a balatoni villával, egyszóval szegény kutyából divathóbort lett. — És ön mit szól mindehhez? — kérdeztem Alsó- és Felső­páhoky Pusztadőry Borzas Szőr-Virágtól. — Kutyagumit. Otthon úgyis Pu­linak hívnak. És adta! Éppen azon töprengtem egy viha­ros éjszakán, hogy a mosolyodat el kellene ültetni, amikor jött egy ré­gi beatzenész és az mondta: — Minden jót, Mónika. Figyelmeztettem, hogy nyilván összetéveszt valakivel, de ő erőskö­­dött, csak mi lehetünk a két össze­illő ember. Mert persze volt táncdalfesztivál is! Enélkül nem is esztendő az esz­tendő. De hát azon sem lehet cso­dálkozni, hogy az emlegetett számok 1972 BÚCSÚZTATÓJA közül egyik sem lett­­fesztiválgyőz­tes. Hanem a Kati! A Kati, az igen. A Kati az jött, és azt mondta: „Add már, uram, az esőt”. És az úr adta! De még hogy ad­ta ! Kati a megmondhatója, hogy hány szabadtéri előadáson énekelte csuromvizesre magát, mert kívánsá­ga meghallgatásra lelt. A­ mezőgaz­daság és a sok nyaraló ugyan meg­sínylette Kati boszorkányságát, de a fesztiválon végül is Kati győzött. Sátorvonal Ki meri állítani, hogy nem va­gyunk elég vonalasak? Az 1972-es év új vonalat hozott, a sátorvona­lat. Az új divatvonal értelmezése kettős. Egyrészt: „Mellben még szűk, de onnan sátorvonalban bővülő, amo­lyan kismamaruha-féle.” Másrészt: „Ezek a mai fiatalok mit meg nem engednek maguknak. A lányom is fogja magát, és elmegy két hétre sátorozni a fiújával. Ez az új módi!” — mondja egy bősz szü­lő. Az összefüggés tehát világos. Az a leány, aki lépten-nyomon sátorozni jár a sráccal, meglehet, hogy előbb­­utóbb sátorvonalú ruhát kénytelen viselni. Metró A Metró nem vész el! Csak átalakul. Legalábbis így tart­ja az anyag megmaradásának elve. Sokat törtem a fejem, hogy mi oszlott fel a Metró együttes, és miért éppen 1972-ben? Aztán megértet­tem, hogy másként nem történhetett, csak így. Elkészült szép fővárosunk büsz­kesége a földalatti vasút, azaz a metró. — Rövid lesz ez — mondták az építők —, ugyan vágyunk már hoz­zá néhány kilometrót. Igen ám, de honnan vegyenek metrót, mert a metrót nyilván­valóan csak metróval lehet megtol­dani. — Nosza, itt a Metró együttes — csapott a homlokára valaki, és sür­gősen szót értettek Zoránnal, aki — tisztán hazafiúi szeretetből — bele­egyezett, hogy együttesét a nagy ő érdekében feloszlassák. Így aztán engem cseppet sem le­pett meg, hogy decemberben átadták a metró új szakaszát. Világos. Be­­letoldották a Zorán-félét is! Zsiga Először azt hittem, egy kisfiú. De kiderült, hogy autó. Azért be­cézik Zsigulinak, mert kétségkívül ő az év egyik kedvence. Vonásai ola­szosan kedvesek, nem olcsó éppen, csak azokhoz a rokonaihoz képest az, akiknek a Fiát még sportkocsik­ban is kétszer annyiért mérik. Szóval ez a Zsiga gyerek nagy mennyiségben látogatott meg ben­nünket. Boldog-boldogtalan spórol, izgul, hogy alkalomadtán neki is ki­húzzanak egy Zsigát, és közben per­sze vezetni tanul. Gyakran látni motyogó szeren­csétleneket, akik az utcán mormol­ják, hogy: „záróvonal, útpadka, jobbkéz-szabály, szlalom előre, szla­lom hátra.” Az édességboltban a saját fülem­mel hallottam, hogy egy szórakó­­fiatalember — KRESZ vizsgakönyv­vel a kezében — félkiló szlalomcuk­rot kért. Braunozás jött a kolléganőm egy reggel, és én őszinte részvéttel meredtem rá. Fogtam a kistükrömet és eltartot­tam. — Nézd meg magad. — Jó, mi? Most vettem. — A csokit, amivel összekented magad? Úgy eszel, mint egy ötéves gyerek, de azért lemoshatnád. — Lemosni? Hiszen most kentem fel. Barna rúzs, barna lakk. A leg­újabb divat — szólt, és bizonyíték gyanánt elém tárta csokoládészaft­ba mártott karmait. Megsemmisültem. És még inkább akkor, amikor ezt követően egyre gyakrabban találkoztam nem-tár­saimmal, akik — mintha földbe ha­raptak volna — buja indiánerszínű ajakkal keresztezték utamat. A legbosszantóbb persze maga a név: mi az, hogy barna rúzs? Fából vaskarika. A rouge — az — ugyebár pirosat jelent. A barna rúzs legyen eszerint braun! És akinek tetszik, ám braunozza magát! Mi például szurkolni Ki mit tud? Így festett a kérdés 1972-ben is, és a nagy össznépi téma ismét hetekre értelmet adott az életünknek. A verseny végén kiderült, hogy az egyik fiú, a tőrre kardot, a kardra biciklit, a biciklire kisszéket állított — és így tovább —, végül az egészet a saját állára tette és ott egyensú­lyozta. És volt, aki bábozni tudott, más hegedülni, vagy öt furulyán fu­rulyázni, esetleg a Vörös Rébéket tudta elmondani, úgy, de úgy ... Álljon meg a menet. És mi — akik a képernyő előtt ültünk, vajon mi, mit tudtunk? Hát mi például szurkolni, és a vé­gén megállapítani, hogy­ jó volt ez az 1972-es Ki mit tud?, de mégsem az igazi. Hogy az milyen? Azt még mi sem tudtuk megmondani. Meggymag „cseresznyemagmeggymag” — így szól a nyelvtörő mondóka, amit nem magyar anyanyelvűek általában képtelenek megtanulni. A magyarok viszont nemcsak ki­mondani tudják a meggymagot — akadt már olyan „ügyes” ember is, aki csaknem meggazdagodott a meggymag segítségével. Megvette fillérekért, ott, ahol a meggymag a legolcsóbb szezon ide­jén, a Kecskeméti Konzervgyárban — még hálásak is voltak, hogy el­elhordja a szemetet —, azután el­ültette, és a meggyfacsemetéket da­rabonként borsos áron szállította a tsz-eknek és a gyümölcstermesztők­nek. Azért a magasgazdaság mégsem nőtt az égig, a fineszes honpolgár is csakhamar kénytelen volt leszállni a magas lóról. Történetét ezért, nem úgy, mint „az év legügyesebb embe­rének" történetét, hanem inkább mint az 1972-es esztendő legmulat­ságosabb bírósági ügyét tartjuk szá­mon. Egyébként jó lesz vigyázni, ne­hogy kísértésbe essünk, mert a hoz­záértők szerint jövőre szép meggy­termés ígérkezik! Jön a mű-mű-gumidominó És végül nem hallgathatunk a szivacs dobókockáról sem, amely 1972 első hónapjaiban kezdte rövid pá­lyafutását. Először a Luxus Áruház kiraka­tában volt látható, később a sze­mélygépkocsik hátsó ablakában pompáztak a piros vagy zöld dara­bok. Sokan töprengtek, hogy ugyan mi a nyűre lehet az ilyen műgumi­­izét használni? Szerintem teljesen világos: amo­lyan kompenzátor félének. Minél kisebb a Trabant, annál nagyobb szi­vacskocka kell, és máris helyreáll a lelki egyensúly. Mindenesetre örülnünk kell, hogy már a műgumi-szivacsdísz-dobó­­kockát is kitalálták és ezzel végre teljes lett az életünk. ’ Hogy mi jön még ezután? Ki tud­ja? Talán a mű-mű-gumidominó. De ezt már csak az 1973-as eszten­dő hozhatja meg. " Bedecs Éva AZ ÉV UTOLSÓ FÚRÁSA

Next