Magyar Ifjúság, 1972. szeptember-december (16. évfolyam, 35-52. szám)
1972-12-29 / 52. szám
72/52 D MAGYAR IFJÚSÁG ÉRTESÍTJÜK KEDVES ÜGYFELEINKET, ÉS HOGY A BRG IS BEKAPCSOLÓDOTT ! A SZÁMÍTÓGÉP PROGRAMBA FELVILÁGOSÍTÁSSAL KÉSZSÉGGEL RENDELKEZÉSÉRE ÁLL ÉS AZ ÚJ ÉVRE SIKERES EGYÜTTMŰKÖDÉST KÍVÁN A BUDAPEST III., POLGÁR U 8—10 TELEFON: 686-080 TELEX: 22-59-28 Pezsgőtől párás szemmel tudatjuk mindazokkal, akik éltek benne, hogy elmúlt, hogy vége, hogy eltávozott közülünk. Alig 12 hónapos volt csupán és mégis elment, a leghűségesebb esztendő, a legodaadóbb 52 hét és a legfelejthetetlenebb tucatnyi hónap, amelyben mindössze egyszer esett péntekre a tizenharmadika. Most, hogy lassan közeleg december 31-e, a vég, búcsúzunk tőled kedves 1972. Némi nosztalgiával — mert hisz öregebbé tettél minket egy évvel —, de illendően megemlékezünk most mindarról, amivel megörvendeztettél, felbosszantottál és elbúsítottál bennünket fennhatóságod alatt. Szárazsütemény és Bp. Kezdjük talán egy recepttel. Hozzávalók egymillió személyre. Végy egy darab jól fejlett Budát, egy terjedelmes Pestet és egy macskakövekkel borított Óbudát. Az alapanyagot rázd össze és az eredmény melegen tálalható. Az ínyencfalat neve: Budapest. A régi szakács éppen 100 esztendővel ezelőtt alkotta a fent említett recept alapján, és meg kell mondanunk, meglehetősen tartós darabnak bizonyult. Mi több, Budapestünk — némely vonatkozásban — hasonlatosságot mutat bizonyos szárazsüteményekkel, annál jobb , minél tovább áll. Pontosabban éppen mert nem áll, hiszen állandóan változik, újat építenek a helyébe. A mai Óbuda lakótömb óriásai például már cseppet sem emlékeztetnek a 100 év előtti girbe-gurba külvárosra. Bár való igaz, hogy a szerelmesek nem lelkesednek a neonok és xenonok vad világosságáért, azért mi mégis örülünk, hogy Budapestünkben — századik születésnapján — fényes, modern világvárost köszönthetünk. De nem nőtt ki! Úgy kezdődött, hogy egy nap nyomán remény költözött kopaszok tízezreinek szívébe. Közhírré tétetett ugyanis, hogy Békéscsabán feltalálták a holtbiztos hajnövesztő szert, amely a biztosnál is biztosabb, amelyre mérget lehet venni, hiszen még ott is kinöveszti a szert, ahol nem kéne. Később kiderült, hogy mérget nem kellett venni, jött az magától is — mármint azoknak, akik gyors forrosodásra vágyakoztak. Hiába kenték a gyógyszergyárban este, reggel, amint teltek-múltak a hónapok, azonos arányban csökkent a haj után sóvárgó tarok szívében a reménység. Mert az ő fejük búbja bizony igencsak elmaradt pihetermelés tekintetében a naposcsibéké mögött. Maradt tehát — mi volt — a puszta fej. És persze a vigasz, hogy úgyis a tartalom a lényeg. Aki pedig a szőrökhöz ragaszkodik, az ugyebár barátkozzon mondjuk egy partvissal! Szőrös szimbólum Tavaly még szerényen kutya? az utcán, egyik-másik lámpaoszloppal tiszteletlenül viselkedett, egyébként egy — kutya volt mindegyik — azaz — mindegyikük egy kutya volt. A kutyát mifelénk egyszerűen kutyának nevezték. Az 1972-es év sorsdöntő fordulatot hozott a kutyaéletben. Kiderült ugyanis, hogy a kutya újabban nem más, mint státusz-szimbólum. Hogy mi a státusszimbólum? Hát természetesen kutya — gondoltam, hiszen ez következne az előbbiekből. De nem ez következett. Észre kellett ugyanis venni, hogy van aki úgy parádézik a márkásabbnál márkásabb blökikkel, mint más a fajtisz-sta farmerral, a nyugati kocsival vagy a balatoni villával, egyszóval szegény kutyából divathóbort lett. — És ön mit szól mindehhez? — kérdeztem Alsó- és Felsőpáhoky Pusztadőry Borzas Szőr-Virágtól. — Kutyagumit. Otthon úgyis Pulinak hívnak. És adta! Éppen azon töprengtem egy viharos éjszakán, hogy a mosolyodat el kellene ültetni, amikor jött egy régi beatzenész és az mondta: — Minden jót, Mónika. Figyelmeztettem, hogy nyilván összetéveszt valakivel, de ő erősködött, csak mi lehetünk a két összeillő ember. Mert persze volt táncdalfesztivál is! Enélkül nem is esztendő az esztendő. De hát azon sem lehet csodálkozni, hogy az emlegetett számok 1972 BÚCSÚZTATÓJA közül egyik sem lettfesztiválgyőztes. Hanem a Kati! A Kati, az igen. A Kati az jött, és azt mondta: „Add már, uram, az esőt”. És az úr adta! De még hogy adta ! Kati a megmondhatója, hogy hány szabadtéri előadáson énekelte csuromvizesre magát, mert kívánsága meghallgatásra lelt. A mezőgazdaság és a sok nyaraló ugyan megsínylette Kati boszorkányságát, de a fesztiválon végül is Kati győzött. Sátorvonal Ki meri állítani, hogy nem vagyunk elég vonalasak? Az 1972-es év új vonalat hozott, a sátorvonalat. Az új divatvonal értelmezése kettős. Egyrészt: „Mellben még szűk, de onnan sátorvonalban bővülő, amolyan kismamaruha-féle.” Másrészt: „Ezek a mai fiatalok mit meg nem engednek maguknak. A lányom is fogja magát, és elmegy két hétre sátorozni a fiújával. Ez az új módi!” — mondja egy bősz szülő. Az összefüggés tehát világos. Az a leány, aki lépten-nyomon sátorozni jár a sráccal, meglehet, hogy előbbutóbb sátorvonalú ruhát kénytelen viselni. Metró A Metró nem vész el! Csak átalakul. Legalábbis így tartja az anyag megmaradásának elve. Sokat törtem a fejem, hogy mi oszlott fel a Metró együttes, és miért éppen 1972-ben? Aztán megértettem, hogy másként nem történhetett, csak így. Elkészült szép fővárosunk büszkesége a földalatti vasút, azaz a metró. — Rövid lesz ez — mondták az építők —, ugyan vágyunk már hozzá néhány kilometrót. Igen ám, de honnan vegyenek metrót, mert a metrót nyilvánvalóan csak metróval lehet megtoldani. — Nosza, itt a Metró együttes — csapott a homlokára valaki, és sürgősen szót értettek Zoránnal, aki — tisztán hazafiúi szeretetből — beleegyezett, hogy együttesét a nagy ő érdekében feloszlassák. Így aztán engem cseppet sem lepett meg, hogy decemberben átadták a metró új szakaszát. Világos. Beletoldották a Zorán-félét is! Zsiga Először azt hittem, egy kisfiú. De kiderült, hogy autó. Azért becézik Zsigulinak, mert kétségkívül ő az év egyik kedvence. Vonásai olaszosan kedvesek, nem olcsó éppen, csak azokhoz a rokonaihoz képest az, akiknek a Fiát még sportkocsikban is kétszer annyiért mérik. Szóval ez a Zsiga gyerek nagy mennyiségben látogatott meg bennünket. Boldog-boldogtalan spórol, izgul, hogy alkalomadtán neki is kihúzzanak egy Zsigát, és közben persze vezetni tanul. Gyakran látni motyogó szerencsétleneket, akik az utcán mormolják, hogy: „záróvonal, útpadka, jobbkéz-szabály, szlalom előre, szlalom hátra.” Az édességboltban a saját fülemmel hallottam, hogy egy szórakófiatalember — KRESZ vizsgakönyvvel a kezében — félkiló szlalomcukrot kért. Braunozás jött a kolléganőm egy reggel, és én őszinte részvéttel meredtem rá. Fogtam a kistükrömet és eltartottam. — Nézd meg magad. — Jó, mi? Most vettem. — A csokit, amivel összekented magad? Úgy eszel, mint egy ötéves gyerek, de azért lemoshatnád. — Lemosni? Hiszen most kentem fel. Barna rúzs, barna lakk. A legújabb divat — szólt, és bizonyíték gyanánt elém tárta csokoládészaftba mártott karmait. Megsemmisültem. És még inkább akkor, amikor ezt követően egyre gyakrabban találkoztam nem-társaimmal, akik — mintha földbe haraptak volna — buja indiánerszínű ajakkal keresztezték utamat. A legbosszantóbb persze maga a név: mi az, hogy barna rúzs? Fából vaskarika. A rouge — az — ugyebár pirosat jelent. A barna rúzs legyen eszerint braun! És akinek tetszik, ám braunozza magát! Mi például szurkolni Ki mit tud? Így festett a kérdés 1972-ben is, és a nagy össznépi téma ismét hetekre értelmet adott az életünknek. A verseny végén kiderült, hogy az egyik fiú, a tőrre kardot, a kardra biciklit, a biciklire kisszéket állított — és így tovább —, végül az egészet a saját állára tette és ott egyensúlyozta. És volt, aki bábozni tudott, más hegedülni, vagy öt furulyán furulyázni, esetleg a Vörös Rébéket tudta elmondani, úgy, de úgy ... Álljon meg a menet. És mi — akik a képernyő előtt ültünk, vajon mi, mit tudtunk? Hát mi például szurkolni, és a végén megállapítani, hogy jó volt ez az 1972-es Ki mit tud?, de mégsem az igazi. Hogy az milyen? Azt még mi sem tudtuk megmondani. Meggymag „cseresznyemagmeggymag” — így szól a nyelvtörő mondóka, amit nem magyar anyanyelvűek általában képtelenek megtanulni. A magyarok viszont nemcsak kimondani tudják a meggymagot — akadt már olyan „ügyes” ember is, aki csaknem meggazdagodott a meggymag segítségével. Megvette fillérekért, ott, ahol a meggymag a legolcsóbb szezon idején, a Kecskeméti Konzervgyárban — még hálásak is voltak, hogy elelhordja a szemetet —, azután elültette, és a meggyfacsemetéket darabonként borsos áron szállította a tsz-eknek és a gyümölcstermesztőknek. Azért a magasgazdaság mégsem nőtt az égig, a fineszes honpolgár is csakhamar kénytelen volt leszállni a magas lóról. Történetét ezért, nem úgy, mint „az év legügyesebb emberének" történetét, hanem inkább mint az 1972-es esztendő legmulatságosabb bírósági ügyét tartjuk számon. Egyébként jó lesz vigyázni, nehogy kísértésbe essünk, mert a hozzáértők szerint jövőre szép meggytermés ígérkezik! Jön a mű-mű-gumidominó És végül nem hallgathatunk a szivacs dobókockáról sem, amely 1972 első hónapjaiban kezdte rövid pályafutását. Először a Luxus Áruház kirakatában volt látható, később a személygépkocsik hátsó ablakában pompáztak a piros vagy zöld darabok. Sokan töprengtek, hogy ugyan mi a nyűre lehet az ilyen műgumiizét használni? Szerintem teljesen világos: amolyan kompenzátor félének. Minél kisebb a Trabant, annál nagyobb szivacskocka kell, és máris helyreáll a lelki egyensúly. Mindenesetre örülnünk kell, hogy már a műgumi-szivacsdísz-dobókockát is kitalálták és ezzel végre teljes lett az életünk. ’ Hogy mi jön még ezután? Ki tudja? Talán a mű-mű-gumidominó. De ezt már csak az 1973-as esztendő hozhatja meg. " Bedecs Éva AZ ÉV UTOLSÓ FÚRÁSA