Magyar Ifjúság, 1972. szeptember-december (16. évfolyam, 35-52. szám)

1972-12-29 / 52. szám

Egészen más szilveszter! ’72. dec. 10. Ma meg­beszéltük a férjemmel, hogy nem a bandával közösen szilvesztere­zünk, hanem csak ket­­tecskén. Ugyanis nem hiányzik nekünk a gya­­gya Lajos például, aki szerint az a jó hecc, ha hoz egy eleven malacot, szétereszti a lakásunk­ban, elébe löttyintve a halsalátát, tejszínhab­bal, na nem! És szint­úgy nélkülözni bírjuk a csodálatos Mancijét is, felesleges, hogy megint összetörje a három leg­szebb poharamat, s még lelkesen őrülhessek is, meg az új pecséteknek a régi szőnyegünkön. És a tündökletes Kinga se kell, hogy egész este azon járjon a sötét lel­ke körbe, hogy mivel ő hozta a kávét, meg a mamája által kotyvasz­tott rémséges likőrt, hát így egy forint kilenc­ven fillérrel több költ­ség esett őreá, hát nem hiányzik ez minekünk! Úgyhogy inkább eluta­zunk kéz a kézben Mát­­rasikamlósra, tapodjuk a szűz latyakot, üdék és pihentek leszünk akkor, amikor mindenki más a fájó fejét meg az üres bukszáját tapogatja! Dec. 20. Sajnos, má­soknak még előbb ju­tott eszébe, hogy a világ zajai elől Mátrasikam­­lósra vonuljanak, miál­tal nekünk semmi hely nem maradt. Amitől tá­madt egy még jobb öt­letünk! Hogy felesleges is lenne a rideg turista­­házban a bakancsok tö­­römbölését hallgatni, hanem helyette min­denkinek csak mondjuk, hogy elutazunk, de ma­radunk! És még a reka­­miét se hajtogatjuk ösz­­sze, és nem kell a le­eresztett esti ruhámba belepréselődni, hanem , pizsamában heverészve szidjuk majd a tévé­műsort, lábasból esze­getve a finom sült má­jat, s nem a íves vendégek szendvicsére kenegetjük! Csak per­sze az ilyen megoldás­nál legfontosabb a sűrű titoktartás, amiért is egyedül a Mancinak súgtam meg, hadd puk­kadjon a remek ötle­tünkért ! Annyira tet­szett neki, hogy ők is ezt teszik! Csak jel­lemző, rögtön elmondta a Kingának, mert egye­sek sajnos képtelenek titkot tartani! Dec. 30. Szóval, a helyzet a következő: a Manciék felugranak hozzánk, ha már egy­szer úgyis tudják, hogy itthon vagyunk. De semmi ünnepélyesség, megfelel a leengedett esti ruhám is, a sült májat rákenem pár fa­lat kenyérre, és meg­van. Kinga hoz kávét és finom házi likőrt, vég­re egy kényelmes és egészen más szilveszter! ’73. jan. 1. Remekül si­került minden! Meny­­nyeit kuncogtam, ami­kor két májas szendvi­cset mégiscsak sikerült elesnem a tündökletes vendégkoszorú elől! De az igazi szenzációs pofa mégiscsak a Lajos lett, aki harsogó trombita­szó közepette beállított egy valódi, eleven ma­lackával ! És már nem is bírtunk neki többet nevetni, amikor odaön­­tötte elébe az egész gesztenyepürét, hagyma­salátával ! És nem za­vart a Ringa se, legyen boldog az egy forint ki­lencven fillérrel, amivel kevesebb költség jutott őreá, na és szegény Manci! Teljesen könny­be lábadt örömében, amikor megtudta, hogy mennyire utáltam azo­kat a szörnyű pohara­kat, amiket véletlenül lesodort. Jan. 2. Hát csak kö­rülnéztünk a férjemmel a szétdúlt csatatéren, ami nemrég még a ba­rátságos otthonunk volt. És megfogadtuk sajgó fejjel, hogy soha többé, ha nem jövő szilveszter­kor Mátrasikamlósra utazunk helyette, ugyan­is ... (Innentől kezdve min­den évben elölről.) G. Szabó Judit­ ­ HONFOGLALÓK NYOMÁBAN „Megkérdeztem a fiúkat: tudják-e, milyen nap van ma? — December tizenegyedike, hétfő... — No, és? Azonkívül mi­lyen nap? Kíváncsian néztek rám, va­jon mit akarok még tudni. — Ma Árpád napja van! — segítettem. Azonnal kapcsoltak, s fel­rikkantottak: „ A mi honfoglalásunk napja!...” Így kezdtem öt évvel ezelőtt a riportot a Keleti Károly utcai fiú­­kollégium első napjáról, egy ad­dig sosem volt kísérlet indulásá­ról, egyetemre készülő budapesti gimnazista munkásgyerekek új otthonáról. A „kibicek” kételkedtek Az akkori öregdiákok mai utó­dait már nem kell rávezetni de­cember tizenegyedike jelentősé­gére, hiszen a kollégium házi nap­tárában azóta pirosbetűs ünnep — szép hagyomány — lett a „hon­foglaló nap”. — Öt évvel ezelőtt még furcsa, kicsit rikító folt voltunk az ele­gáns Rózsadombon, s a „kibicek’’ hada kételkedve figyelte, hogy megyünk-e egyáltalán valamire — mondta Materényi Jenő igaz­gató. — Még az iskolák sem na­gyon értették a kollégium célját, a­m olyan gyerekeket javasoltak elő­­ször ide, akik bukdácsolva járták a gimnáziumot. Magunknak kel­lett kiválogatnunk az első har­minc „honfoglalót”. Materényi Jenő igazgató ta­valy merész vállalkozásba kezdett­ Fotó: Ágoston István Kitaposatlan úton indultak el. Az országban elsőként ez a kol­légium hívta s fogadta be azokat a fiatalokat, akikről manapság országszerte annyi szó esik. A fizikai dolgozók legtehetségesebb fiait, akiket érdemes az egyetem kapujáig segíteni, s akik e segít­ség nélkül talán soha nem jut­nának el a diplomáig. Ők voltak az úttörők, akiket négy év múlva követett a hajdú­­böszörményi kollégium, egy bu­dapesti lánykollégium, s az ELTE Apáczai Csere János egyetemi előkészítő kollégiuma. Testvérek is lettünk... Újpalota egyik modern lakásá­nak ajtajában állva alig ismer­tem rá Gáti Jóskára, a Könyves Kálmán Gimnázium hajdani érettségiző diákjára, az egyik „honfoglalóra”. Megnyúlt és megkomolyodott. Két hónapja házasember, s ne­gyedéves orvostanhallgató a Sem­melweis Orvostudományi Egyete­men. Ő az, aki a régiek közül a legtöbbször „hazajár”. — Se azelőtt, se azóta nem vol­tam olyan jó társaságban, mint a koleszban. Emlékszem, hogy az első héten még idegenkedve mé­regettük egymást. A mi fajtánkra jellemző volt, hogy nem voltak barátaink. Nem csavarogtunk az utcán a haverokkal, inkább ta­nultunk. Az iskolatársakat pedig hová hívtuk volna meg? Mi is négyen szorongtunk egy falatnyi újpesti lakásban... De a kolesz­ban hamar rájöttünk, hogy vala­mennyien egy vérből valók va­gyunk, s nemcsak barátok, ha­nem testvérek is lettünk. Király Pistát, a Szinyei Merse Pál Gimnázium hajdani diákját a családi veszekedések, az italos feszültség légkörétől szabadította meg a kollégium. Most harmad­éves biológia—kémia szakos az ELTE természettudományi karán. — Én voltam az 5-ös számú „honfoglaló”. Trikóimban, in­geimben még mindig ott van a bevarrott szám. De nemcsak ez emlékeztet arra az időre, életem eddigi legszebb másfél esztende­jére. Sokszor eszembe jut, hogy minket akkor nem kellett a ta­nulásra noszogatni. Megszállott módjára hajtottunk, s aztán az éjszakai sötétben hajnalig vitat­koztunk Futaki Jóskával. Talán neki volt közöttünk a legnehe­zebb sorsa. A kitagadott egyenesbe került Bárkivel beszéltem, Futaki Jós­kát mindenki emlegette, öt év­vel ezelőtt ezt mondta nekem: „Kispestről jöttem... Ha nincs ez a diákotthon, talán nem is tu­dom befejezni a gimnáziumot...” Ő volt az, akit családja elza­vart otthonról. Szemére vetették, hogy „urizál”, s tanult ember akar lenni. Az első havi kollé­giumi térítési díját és a villamos­­bérletét a fiúk dobták össze. Materényi igaz­gató elővette a kollégium ötköte­tes krónikáját, s fellapozta Futaki Jóska első, Sze­gedről írott leve­lezőlapját: „ ... köszönöm, hogy ennyi hitet oltottak be­— Jóska most francia—magyar szakos hallgató Szegeden, s fél­éves ösztöndíjjal a franciaországi Aix-en-Provence egyetemén tanult. Megérdemelten került végre egye­nesbe. A krónikák lap­jai dagadoznak a beragasztott, meleg hangú, több oldalas levelektől. Leveszy Pista, azaz „Báró” — egy darukezelő fia — küldte az első táviratot, felvették a pécsi jogi karra. — Talián Laci volt az első szovjet ösztöndíjasunk. A harko­vi műszaki egyetemre jár, s egy ottani kislányt vett feleségül. A napokban betoppant váratlanul Halasi Zoli az NDK-ból. Első út­ja nem haza, hanem a kollégium­ba vezetett. Itt vacsorázott, s az­tán régi szokásához híven kötényt kötött és segített a konyhán Éva néninek a mosogatásban. Ma már hetven középiskolás fiú él a kollégiumban, elsőstől negyedikesig. Az utóbbi három esztendőben minden innen szár­nyára bocsátott diákot felvettek az egyetemre. Szerteszélednek itthon és külföldön, de a szálak nem szakadnak el. A „házidoktor” visszajár Gáti Jóska volt az első „házi­doktor”. Mai utódjaként az orvo­si pályára készülő Egervári Zoli, azaz „Egérke” köti be az elvá­gott ujjakat, osztja a Demalgont, méri a lázasokat. Gáti Jóskának kétféle vágya van. Vagy idegsebész szeretne lenni vagy a vírus- és rákkuta­tásnak akarja szentelni életét, s tudatosan készül leendő nagy fel­adataira. — Már elsőéves egyetemista koromtól úgy éreztem, hogy adós­ság terheli a lelkemet. Valamit vissza kell adnom a kollégium­nak abból, amit ott kaptam. Idén márciusban vették fel a párt tagjainak sorába, s az évfo­lyam hallgatói­ pártcsoportja az ő érveire kötött szerződést a kol­légiummal. Vállalták, hogy rend­szeresen foglalkoznak az orvos­nak készülő diákokkal, s megis­mertetik őket a hivatás felelőssé­gével, gondjaival és szépségével. — Elvittem egy boncolásra a srá­cokat — mondta Jóska. — Egész éjjel nem aludtak az izgalomtól, s becsületükre vá­lik, hogy leendő orvosokhoz méltó komolysággal néz­ték végig a bonc­mester munkáját. A párttag kollé­gákkal azt is el­határozták, hogy a lányok mennek ablakot tisztítani a lakótelepeké­re, a fiúk pedig vagonokat raknak ki, s az így össze­gyűlt pénzt fel­ajánljuk a kollé­gium diáktaná­csának, hogy eb­ből jutalmazzák a tudományos értékű szakdolgozatokat. Materényi igazgató elővette a kollégium 1972-es évi szakdolgo­zat-pályázatának egyik nagydíjas művét. Füredi Zoltán írta, címe: „Euklideszi szerkesztések az esz­közök korlátozott felhasználásá­val”. A dolgozat bírálója Fejes lér ...” Király Pista biológia-ké­mia szakon tanul, s az örökléstannal szeretne foglalkozni Csendes sarok a padlás­klubban. Gáti Jóska min­dig itt beszélget tanítvá­nyával, Mészáros Sanyival Gáti Jóska és Jászter Zsu­zsi két hónapja házasok. Mindketten tanulnak: Jóska orvos lesz, Zsuzsi pedig tanít, s közben le­velező tagozaton végzi a műszaki tanárszakot Tóth Gábor volt, a TTK valószí­­nűségszámítási tanszékének ta­nársegéde. Ezt írta Füredi Zoli munkájára: „...a középiskolás tananyagot messze felülmúló is­meretekről tett bizonyságot. A dolgozat megfelel egy egyetemi záródolgozat követelményeinek is . . .” Igazgató az irodafogságban öt év óta sok minden megvál­tozott a Keleti Károly utcában. A demokratizmus annak idején azzal kezdődött, hogy a fiúk „ki­vívták” hét végi szabadságukat. Ma már természetes, hogy szom­bat déltől hétfő reggelig hazame­hetnek a családjukhoz. — Hol tartunk már ettől! — nevetett az igazgató. — Tavaly egy merész elhatározással úgy döntöttem, hogy egy teljes hétre a 37-es szoba hat lakójára bízom a kollégium éjszakai rendjét. A takarodótól a reggeliztetésig nem lesz a közelben nevelőtanár: ők a felelősek mindenért! Első éjsza­ka le sem tudtam hunyni a sze­­ memet, s hajnalban belopakod­­ tam, mert nem hagyott nyugton a kíváncsiság és az aggódás. Ré­mülten láttam, hogy két szobá­ban ég a villany. Úristen, ezek lumpolnak! De kiderült, hogy a fiúk már régen talpon vannak, s éppen keltegetni indultak. Sér­tődötten azt mondták: „Tessék azonnal lemenni és bezárkózni az irodába, mert máskülönben le­égünk a srácok előtt, s vége a te­kintélyünknek!” A hat fiú közül Bartha Feri most Lvovban tanulja a számí­tástechnikát, Hagymássy Sándor közlekedésmérnöknek készül Drezdában. Gázon István a moszkvai újságírószakra jár, Bárdics Imre elsőéves jogász, Hlavács Károly és Pásztor Miklós katona, de az előfelvételi révén jövőre már ők is gólyák lesznek az építészmérnöki karon, illetve a közgazdasági egyetemen. Érzik az adósság terhét Az „öregdiákok” közül nem­csak Gáti Jóska érzi az adósság terhét. Ezt fogalmazta meg Kiss János, a magyar—orosz szakos bölcsész, Adorján Antal, a leendő gépészmérnök és majd minden társa is. Ők is szeretnének tenni vala­mit a kollégium mai lakóiért. Ér­zik, hogy nemcsak látogatóba kell jönniük. Úgy kell törődniük az „utódokkal”, ahogyan annak idején az ő útjukat egyengették. Talán kicsit szégyellik is ma­gukat, ha meghallják az igazgató legújabb örömhíreit: a társada­lom segítségéről. Arról például, hogy a Távközlési Kutatóintézet egyik szocialista brigádja a téli szünetben társadalmi munkában felszereli a nyelvi stúdiót vagy arról, hogy a Szakszervezetek Bu­dapesti Tanácsa több mint negy­venezer forint értékű támogatást nyújt a kollégium szakköreinek. Az idei „honfoglalónapon” pe­dig azzal büszkélkedhetett a visz­­szatérő diákoknak, hogy a Szabó Ervin Könyvtár központja negy­venezer forint értékű Télapó­ajándékot küldött. A padlásklub már tavaly elké­szült. Hamarosan birtokukba ve­szik a csillagászklub tagjai, akik távcsövükkel kémlelik majd az eget. Budapesti munkásgyerekek: Somos Ágnes MAGYAR IFJÚSÁG 772/52

Next