Magyar Ifjúság, 1973. január-március (17. évfolyam, 1-11. szám)

1973-03-09 / 10. szám

GYENEY JUDIT CSILLAGLÁMPÁK Szerelem verdes az ablakban, villogó fény, monoton zúgását hallom a kerekeknek. Szorongó magány cseperedik félelemmé. Csillaglámpák ázott villanyoszlopokon, messze. Az ott akolszag, vagonban embernyáj. Itt tapogatom ki a sorokat, sötétebb betűkkel, mint az éj. Jól ismert ázott posztó-szag. Fény, fény, víztükör-szerelem távol... Távol napos nyara. Egyedül cipelem nyitok szét az éjnek, a csontokban bújó hideget cipelem. Tócsák, pocsolyák, kis állomások, esőcseppek arc liláján. A terpeszkedő nedvességet átkozom Várom a hajnalt és fényt, meleget. MELLKASODON ÁTFUTÓ SÍNEK Ha felbukkan a hold szerelmesed visszatér, derengő pályaudvar, mellkasodon átfutó sínek, a bakter sárga lámpával integet. Nem hull szirom a szélben, jajgat a hold, széles az út, kövek hegyesen állnak, messze fut, fölsebzi lábad,­­ jajgat a hold, porlik a szikla, remeg a föld, széles az út, kidől a tönk, a kövek hegyesen állnak, messze fut, fölsebzi lábad, jajgat a hold a nagy út hova fut? Szél rázza a redőket, az ablakhasadékon átsüvölt, megdől a padló, szédül a föld körtealakú mellén tej csordul, kékszínű hajszálerek, szétfutó vérvasút. SZEBÉNYI ILDIKÓ ELJUTOK Jaj, elmentél vadfolyó partjára, bürök-erdő kikezdi csontodig lábad, kibuggyan a világból fekete véred,­­ fölszivja a kövér nap, eltemeti hasába. Könnyű szél tépi föl nyelved, dadogsz majd a kimondhatatlan tiszta­ virágról, kezed alatt harmat­ág törik, kinyitni nem tudod bánatod kapuját. Jaj, a vadfolyó messze van, elémgurul járhatatlan sündisznó­ útja, csillagot szorongatok markomban, vérző csillagot, fényt szólítok seprűs-boszorkánynak, fölülök mögé, keserű csikót hagyok összecsomósodni lábam alatt. Eljutok hozzád vadfolyó partjára, piros szarkalábbal koszorúzlak, letépem rólad a hétfejü sárkány-bürök nyúlványokat. ABORTUSZ­ ­. lassú folyók elhallgattatják az őszhajú öregeket s a nagy szelek lövéstől tépik ki a fát magukkal viszik a hegyek mögé egy vadon nőtt virág hangtalan sírását II. látod az éjszaka sötét feneketlen kútba esik a madár hol döglött béka a szerelem nyiss rám ajtót csodakezű törd szét fekete bilincsem III. jaj a lassú folyók messze vannak már nem érinthetem meg tested gyermekem látod hosszú éjszaka vár rám örökre megátkozott az életem * B. VARGA EDIT RAJZA Szerdán vidékre kellett utaz­nom. Közeli gyárat választot­tam ki (a Társadalomtudomá­nyi Intézet Emberi Kapcsola­tokat Vizsgáló Csoportjánál dolgozom), nem volt kedvem hajnalban kelni, és egész nap rázatni magam a vonaton. Még tizenegy óra sem volt, amikor megérkeztem. Az állo­másról a helyi járattal men­tem tovább, a gyár a város másik végén volt. Egy fiatalasszony kelttésztá­ból készült óriási süteménye­ket árult a peronon, őt kérdez­tem meg, mikor indul az autó­busz. „Félóra múlva” mondta, és rám mosolygott. Vettem tőle kettőt a sárga bukták közül, és az állomás előtti sármezőn átlábolva megkerestem az au­tóbuszt. A kocsiban baromfi­­toll, zöldséghulladék és napra­forgómag volt szétszórva, raj­tam kívül egy férfi és egy kis­fiú várakozott Leültem mellé­jük. Vagy tíz perc múlva a vezető bekapcsolta a motort, és této­ván, döcögve elindultunk. Kes­keny úttesten, sárgaszürke há­zak között tekergett az autó­busz, bizonytalanul, mintha a sofőr nem ismerné az utat. Meggyőződésem, hogy a vidé­ki helyi járatok csak azért vannak, hogy a régi, kiselej­tezett buszokat ne kelljen be­zúzni, és legyen valami, ami zajt csinál az álmos tereken. Csak berregnek, nyögnek, vé­gigjárják az összes utcát, de megérkezni sehova nem akar­nak „Jó irányba megyek a GARETT gyárba?” A hátam mögött ülő férfitől kérdeztem, akivel együtt vára­koztunk a megállóban. „A végállomásnál kell le­szállnia.” Mély hangja, sötét és nyu­galmas szeme volt a férfinak, hiába töprengtem, nem tud­tam rájönni, kire emlékeztet. „Ott dolgozik?” „Nem." „Én ott dolgoztam tíz évig.” Kíváncsian hátrafordultam. „Hírhedt társaság” mondta, látszott, hogy örömét találja a szitkozódásban. „Felmérést kell csinálnom az emberekről, a munkájukról, a szociális körülményekről.” Nevetett. „Felmérést? Majd megmu­tatják a dokumentumgyűjte­ményt, a fényképalbumot, a páncélszekrényben őrzött min­tadarabokat, behívnak egy em­bert, aki húsz éve ott dolgo­zik, és a világért sem menne másik gyárba.” Legyintett. „Ne higgye, hogy bármit megtud tőlük.” Míg beszélt, a szeme söté­tebb, az arca még sárgább lett. „Kár, hogy le kell szállnia” mondtam, mikor ölébe vette a gyereket, és felállt, „szívesen kérdeztem volna egy-két dol­got a gyárról.” „Ha valóban érdekli” végig­nézett rajtam, „itt lakom a te­lepen, a toronyház földszint­jén, egész délután megtalál. Sobró Andrásnak hívnak.” A megállóban ipari tanulók szálltak fel­, sokáig állt a busz. Lent, a járdán, Sobró András nyakába ültette a gyereket, és elindult a házak felé. Hórihor­­gas alakja kicsit előredűlt, hosszú lábát, magasra emelte, olyan volt, mint egy nagy gáz­lómadár. A kisfiú sálja lobo­gott, feje jobbra-balra forgott, mint egy szélkakas. A gyárban, a portán, kísérőt adtak mellém. Velem egykorú, zárkózott arcú fiatalember, mozdulatai feszesek, mint a szolgálatban levő katonáké. Elindulunk az emeletre, vé­gigmegyünk a folyosón, egyi­künk sem szól egy szót sem. Egyik párnázott ajtó előtt meg­áll, kér, hogy várjam meg. „Az igazgató félóra múlva kéreti önt, azt üzeni, nézze meg addig a gyárat” „Szívesen.” „Hová?” — kérdezi. Vállat vonok. „Vezessen, ahová gondolja.” Megáll, csodálkozva rám néz, szemüvege mögött gyere­kesen bámész a tekintete. „Jó” — mondja, azzal meg­iramodik, szeles mozdulattal belöki a lengőajtót, és szágul­dani kezd. Sokszor átépített, régi épü­­­let, a termek magasak, a falak nyirkosak és hidegek, az abla­kokon folyékony piszok. Az el­ső helyiségben istállószag, a következőben rongyszag, a harmadikban mintha tejesku­koricát főznének. A fiú lassan megy előttem, időt hagy, hogy nézelődjek, néha kíváncsian hátrafordul. Minduntalan megállók vaka­rózni. A levegő tele van szú­rós anyaggal, látni nem lehet, mégis csípi a bőrt.­­ Zsibbadt tehetetlenség jár át, mint mindig, amikor pisz­kos, régi gyárba kerülök. Be­húzott nyakkal veszem újra és újra tudomásul a gyárak meg­alázó belsejét: a nyirkot, a nö­vényi és állati bűzöket, a pi­szoktól ragadó ebédlőt, a foj­tó párát, az önkéntes túlórá­­zók egykedvű tekintetét, a kör­nyezet lenyomatait az embe­rek arcán. Apám a háború alatt gépla­katos volt, egyéves múltam, amikor meghalt. Minden gyár­ban, minden műhelyben őt ke­resem. Várom, hogy egyszer valakinek a hangján megszó­lal. „Micsoda? Ez neked nem szép? Nézd a hengereket, nézd a műszerfalat, nézd­ az új szi­tát. Ha megszeretted, el nem hagynád. Az idegrendszered alkalmazkodik hozzá, vele ál­modsz, a hangjáról tudod, mi baja. Az emberek becsapnak, de a gép soha. Ha durván bánsz vele, legföljebb vissza­adja.” De apámat nem találom. Csak a szakadt szigetelésű, csöpögő vezetékek, a vízfoltos falak, a gerendákkal megtá­masztott ajtók, a félig lesza­kadt mennyezetek. Nincs hely, nincs pont, amin szívesen el­időzne a szemem. És a levegő újra mar, nem tudom, mi lehet ez a láthatatlan szemét, ez a mindenütt jelenlévő ártalom. Egyik érzékszervünk tudomást vesz róla, a másik nem. A fiú hosszú lépcsősorhoz vezet, mellette lejtős szállító­­szalag, szalmatörmeléket visz a tetőre. „Jöjjön” mondja, és elindul. Megyek utána, meg­próbálom olyan ütemben ven­ni a fokokat, hogy együtt mo­zogjak vele is, és a mellettem futó szállítószallagal is, de hol lassabban, hol gyorsabban lé­pek, a lábam összeakad, ka­paszkodom, erőlködöm, mégis mintha állandóan süllyednék. Végre sikerül elkapnom a se­bességet, és most, amint a sza­­a­laggal egyszerre, egymás mel­lett futunk, nem vagyok ura a lábamnak, a mozdulatokat, a sebességet, az irányt nem én, hanem a mellettem futó má­sik diktálja, ha meglódul, sza­ladok, ha lelassul, megtorpa­nok. Előttem a fiú, előnye most már se nem csökken, se nem nő, ugyanabban az irányban, ugyanazokkal a mozdulatok­kal kapaszkodik, mint én, né­ha hátraszól, de a hang nem jut el hozzám. Húsz méter magasan va­gyunk, nem látom a lépcső­sor végét, csak a rázkódó pely­vaszőnyeget, és néhány fokkal följebb a kitárt karral futó fiút. Rohanok utána, mintha az üldözője lennék. Fenn vár, kíváncsian néz, arca meg-megrándul, mintha befelé nevetne. Az épület tetejére, a bejá­rati szárny fölé visz. Lábunk­nál kúp alakú tömbökön vil­lámhárító, lenn sötétzöld ve­tés vagy rét. Ki akarok menni a párkány szélére, de visszaránt. — Nem szabad — súgja. — Csak külön engedéllyel. ■— Akkor miért hozott fel? Szájára teszi az ujját, visz­­szatuszkol. — Azt akartam, hogy lássa. — Régóta dolgozik itt? — kérdezem én is suttogva. — Öt éve — mondja. — De a jövő hónapban elmegyek. Meg akarom kérdezni, miért, de mire visszafordulok, az ar­ca megint zárkózott, mozdu­latai feszesek, előbb még cin­kos tekintete elrejtőzik a szem­üvege mögé. Hosszú üvegfolyosón át visz­­szavisz az irodaépületbe. Az igazgató fiatal, kopasz férfi, feje fölfelé szélesedik, vonásai lágyak, mint a sület­­len tészta. Amint meglátom, tudom, hiába jöttem. — Örülök, hogy eljött — zárja ki a párnázott ajtót. — Máskor hosszabb időre kell jönnie, a városnak kiváló szál­lodája, szórakozóhelyei van­nak, ha jön, a kocsim rendel­kezésére áll. Megissza a kávét, szembo­gara lustán köröz a levegőben. „Sobró András, Sobró And­rás” mormolom. Kérdően rám néz, majd ci­garettával kínál. A füst lefelé száll, eloson a fotelek lába mellett. — Nos? — kérdezi. — Mi­lyenek a benyomásai? — Csak a tolmáccsal beszél­tem. Keze a megafont keresi. — Nem, nem — tiltakozom. Bólint, hallgatunk. Látom az arcán, hogy unatkozik. Jó, gondolom, hadd unatkozzon még. — Azok micsodák? — kér­dezem a falra mutatva. Feláll, kezét bűvészmozdu­lattal összecsukja, szétnyitja. — Oklevelek. Közel megyek, hosszan ta­nulmányozom a bekeretezett papírokat. Kilenc, vagy tíz, kü­lönböző szövegű oklevél, a ré­gebbiek egyszínű zöldek, az újakat népművészeti minták díszítik. Szövegük szóról szóra megegyezik, csak a dátumok különböznek. — Ez már mond valamit, ugye? — Igen — válaszolom. Egymásra mosolyogtunk Ahogy a címfotókon. A dohányzóasztalon fénykép­­album. — Szabad? — kérdezem. — Parancsoljon. „Az első kapavágás.” „Termelő gyár a termőföld helyén." „Anyák napja.” „A győztes női tűzoltó csa­pat.” — Ezt a képet — mutatok az egyikre — megkaphatnám? Jól ismert sablon: gyárké­mény az épülettel, mögötte magas víztorony, egymással versengve törnek az égre. — Az albumból nem vehe­tem ki — sajnálkozik —, de adok másikat. A fiókban keresgél, elővesz egyet. — Sötét — adom vissza. — Világosabb kellene. Belenyúl a fiókba, ismét át­nyújt egyet. — Ugyanaz — nézek rá cso­dálkozva. Egymás mellé teszi a kettőt, hosszan nézi. — Nem ugyanaz — mondja. A képeket nézem, aztán az igazgató arcát. Két szeme két merev üvegtest, a fény nem hatol át rajta. — Nem ugyanaz — ismétli meg, és mielőtt szólhatnék, a kezét nyújtja. — Örülök, hogy találkoztunk. A kocsim várja a porta előtt. Az út fiatal erdő mellett visz, a Mercedes órája hatvan kilométert mutat. A vezető a városról beszél. — Tíz év óta lakunk itt, annyit változott azóta! — Mennyit? — kérdezem. — A fák. Nézze a fákat! Mi­kor idejöttünk, még egészen kicsik voltak. Belelép a gázba, hirtelen ka­nyart vesz, ahogy dűlök, ar­comra vág a szél. — Honnét jön a huzat? — kérdezem. — Huzat? néz rám cso­dálkozva. — Nincs itt huzat. Odébb húzódom, hogy át tudjon hajolni az én oldalam­ra. Feje most pontosan ott van, ahol az enyém volt, a lég­áram belekap a hajába, meg­emeli a szálaikat a feje tetején. — Semmit sem érzek — mondja. Hangja sértődött, előbb még jóakaratú szeme bi­zalmatlanul méreget. IR (Részlet a könyvhéten megjelenő kisregényből) VATHY ZSUZSA ZSATKOVITS EDIT CSAK EGYSZER Csak egyszer, csak egyszer, csak egyetlenegyszer, mikor tépett tüskebokrok nyitnak vérveritékű virágfejeket kertedben reszketve, mikor hullámzó fűzfák csúsznak hozzád, térdepelve mikor lekonyult fűszál jöttödre feltámad, mikor udvarodon roskadó öblös fatönkből hersegő vessző szökken érintésedre, csak egyszer, csak egyszer, csak egyetlenegyszer, mikor kitartó szélben ágról a gallyak szádról a jajok sem menekülnek mikor már a csoda sem segíthet, gyere, gyere, gyere, s ne eressz el soha, soha, sohal KISBOJTÁRKERESŐ jaj kipattant rügyű fájás, magnak miért nem maradtál, jaj kiáltom világnak hervadó anyámnak. APRÓHIRDETÉS Szegényember hívatlan negyedik gyermeke hétfejű sárkányt keres, jaj kívánok csupasz nyakamra máriafüzért esőhivó májust mert égig ágaskodva játszik rablópandúrosdit bennem a vágy, megérinteni gyökerét egy virágnak, ki lemér egy esőcseppet, egy könnyet, és megmondja melyik volt könnyebb. BALOGH ANNA „ TÉTEL II. hazug fonálból szőtték az étert melyben mi nem egymásnak teremtve mentünk. hazug csillagok állásából tudtuk, hol az ágy, mely nem nekünk volt megvetve, tudom... egy fájó, semmi éjszaka után is lesz dal a világon I s nem fogom soha megsiratni édes-bűnös ifjúságom ! MAGYAR IFJÚSÁG1573/10

Next