Magyar Ifjúság, 1973. január-március (17. évfolyam, 1-11. szám)
1973-03-09 / 10. szám
GYENEY JUDIT CSILLAGLÁMPÁK Szerelem verdes az ablakban, villogó fény, monoton zúgását hallom a kerekeknek. Szorongó magány cseperedik félelemmé. Csillaglámpák ázott villanyoszlopokon, messze. Az ott akolszag, vagonban embernyáj. Itt tapogatom ki a sorokat, sötétebb betűkkel, mint az éj. Jól ismert ázott posztó-szag. Fény, fény, víztükör-szerelem távol... Távol napos nyara. Egyedül cipelem nyitok szét az éjnek, a csontokban bújó hideget cipelem. Tócsák, pocsolyák, kis állomások, esőcseppek arc liláján. A terpeszkedő nedvességet átkozom Várom a hajnalt és fényt, meleget. MELLKASODON ÁTFUTÓ SÍNEK Ha felbukkan a hold szerelmesed visszatér, derengő pályaudvar, mellkasodon átfutó sínek, a bakter sárga lámpával integet. Nem hull szirom a szélben, jajgat a hold, széles az út, kövek hegyesen állnak, messze fut, fölsebzi lábad, jajgat a hold, porlik a szikla, remeg a föld, széles az út, kidől a tönk, a kövek hegyesen állnak, messze fut, fölsebzi lábad, jajgat a hold a nagy út hova fut? Szél rázza a redőket, az ablakhasadékon átsüvölt, megdől a padló, szédül a föld körtealakú mellén tej csordul, kékszínű hajszálerek, szétfutó vérvasút. SZEBÉNYI ILDIKÓ ELJUTOK Jaj, elmentél vadfolyó partjára, bürök-erdő kikezdi csontodig lábad, kibuggyan a világból fekete véred, fölszivja a kövér nap, eltemeti hasába. Könnyű szél tépi föl nyelved, dadogsz majd a kimondhatatlan tiszta virágról, kezed alatt harmatág törik, kinyitni nem tudod bánatod kapuját. Jaj, a vadfolyó messze van, elémgurul járhatatlan sündisznó útja, csillagot szorongatok markomban, vérző csillagot, fényt szólítok seprűs-boszorkánynak, fölülök mögé, keserű csikót hagyok összecsomósodni lábam alatt. Eljutok hozzád vadfolyó partjára, piros szarkalábbal koszorúzlak, letépem rólad a hétfejü sárkány-bürök nyúlványokat. ABORTUSZ . lassú folyók elhallgattatják az őszhajú öregeket s a nagy szelek lövéstől tépik ki a fát magukkal viszik a hegyek mögé egy vadon nőtt virág hangtalan sírását II. látod az éjszaka sötét feneketlen kútba esik a madár hol döglött béka a szerelem nyiss rám ajtót csodakezű törd szét fekete bilincsem III. jaj a lassú folyók messze vannak már nem érinthetem meg tested gyermekem látod hosszú éjszaka vár rám örökre megátkozott az életem * B. VARGA EDIT RAJZA Szerdán vidékre kellett utaznom. Közeli gyárat választottam ki (a Társadalomtudományi Intézet Emberi Kapcsolatokat Vizsgáló Csoportjánál dolgozom), nem volt kedvem hajnalban kelni, és egész nap rázatni magam a vonaton. Még tizenegy óra sem volt, amikor megérkeztem. Az állomásról a helyi járattal mentem tovább, a gyár a város másik végén volt. Egy fiatalasszony kelttésztából készült óriási süteményeket árult a peronon, őt kérdeztem meg, mikor indul az autóbusz. „Félóra múlva” mondta, és rám mosolygott. Vettem tőle kettőt a sárga bukták közül, és az állomás előtti sármezőn átlábolva megkerestem az autóbuszt. A kocsiban baromfitoll, zöldséghulladék és napraforgómag volt szétszórva, rajtam kívül egy férfi és egy kisfiú várakozott Leültem melléjük. Vagy tíz perc múlva a vezető bekapcsolta a motort, és tétován, döcögve elindultunk. Keskeny úttesten, sárgaszürke házak között tekergett az autóbusz, bizonytalanul, mintha a sofőr nem ismerné az utat. Meggyőződésem, hogy a vidéki helyi járatok csak azért vannak, hogy a régi, kiselejtezett buszokat ne kelljen bezúzni, és legyen valami, ami zajt csinál az álmos tereken. Csak berregnek, nyögnek, végigjárják az összes utcát, de megérkezni sehova nem akarnak „Jó irányba megyek a GARETT gyárba?” A hátam mögött ülő férfitől kérdeztem, akivel együtt várakoztunk a megállóban. „A végállomásnál kell leszállnia.” Mély hangja, sötét és nyugalmas szeme volt a férfinak, hiába töprengtem, nem tudtam rájönni, kire emlékeztet. „Ott dolgozik?” „Nem." „Én ott dolgoztam tíz évig.” Kíváncsian hátrafordultam. „Hírhedt társaság” mondta, látszott, hogy örömét találja a szitkozódásban. „Felmérést kell csinálnom az emberekről, a munkájukról, a szociális körülményekről.” Nevetett. „Felmérést? Majd megmutatják a dokumentumgyűjteményt, a fényképalbumot, a páncélszekrényben őrzött mintadarabokat, behívnak egy embert, aki húsz éve ott dolgozik, és a világért sem menne másik gyárba.” Legyintett. „Ne higgye, hogy bármit megtud tőlük.” Míg beszélt, a szeme sötétebb, az arca még sárgább lett. „Kár, hogy le kell szállnia” mondtam, mikor ölébe vette a gyereket, és felállt, „szívesen kérdeztem volna egy-két dolgot a gyárról.” „Ha valóban érdekli” végignézett rajtam, „itt lakom a telepen, a toronyház földszintjén, egész délután megtalál. Sobró Andrásnak hívnak.” A megállóban ipari tanulók szálltak fel, sokáig állt a busz. Lent, a járdán, Sobró András nyakába ültette a gyereket, és elindult a házak felé. Hórihorgas alakja kicsit előredűlt, hosszú lábát, magasra emelte, olyan volt, mint egy nagy gázlómadár. A kisfiú sálja lobogott, feje jobbra-balra forgott, mint egy szélkakas. A gyárban, a portán, kísérőt adtak mellém. Velem egykorú, zárkózott arcú fiatalember, mozdulatai feszesek, mint a szolgálatban levő katonáké. Elindulunk az emeletre, végigmegyünk a folyosón, egyikünk sem szól egy szót sem. Egyik párnázott ajtó előtt megáll, kér, hogy várjam meg. „Az igazgató félóra múlva kéreti önt, azt üzeni, nézze meg addig a gyárat” „Szívesen.” „Hová?” — kérdezi. Vállat vonok. „Vezessen, ahová gondolja.” Megáll, csodálkozva rám néz, szemüvege mögött gyerekesen bámész a tekintete. „Jó” — mondja, azzal megiramodik, szeles mozdulattal belöki a lengőajtót, és száguldani kezd. Sokszor átépített, régi épület, a termek magasak, a falak nyirkosak és hidegek, az ablakokon folyékony piszok. Az első helyiségben istállószag, a következőben rongyszag, a harmadikban mintha tejeskukoricát főznének. A fiú lassan megy előttem, időt hagy, hogy nézelődjek, néha kíváncsian hátrafordul. Minduntalan megállók vakarózni. A levegő tele van szúrós anyaggal, látni nem lehet, mégis csípi a bőrt. Zsibbadt tehetetlenség jár át, mint mindig, amikor piszkos, régi gyárba kerülök. Behúzott nyakkal veszem újra és újra tudomásul a gyárak megalázó belsejét: a nyirkot, a növényi és állati bűzöket, a piszoktól ragadó ebédlőt, a fojtó párát, az önkéntes túlórázók egykedvű tekintetét, a környezet lenyomatait az emberek arcán. Apám a háború alatt géplakatos volt, egyéves múltam, amikor meghalt. Minden gyárban, minden műhelyben őt keresem. Várom, hogy egyszer valakinek a hangján megszólal. „Micsoda? Ez neked nem szép? Nézd a hengereket, nézd a műszerfalat, nézd az új szitát. Ha megszeretted, el nem hagynád. Az idegrendszered alkalmazkodik hozzá, vele álmodsz, a hangjáról tudod, mi baja. Az emberek becsapnak, de a gép soha. Ha durván bánsz vele, legföljebb visszaadja.” De apámat nem találom. Csak a szakadt szigetelésű, csöpögő vezetékek, a vízfoltos falak, a gerendákkal megtámasztott ajtók, a félig leszakadt mennyezetek. Nincs hely, nincs pont, amin szívesen elidőzne a szemem. És a levegő újra mar, nem tudom, mi lehet ez a láthatatlan szemét, ez a mindenütt jelenlévő ártalom. Egyik érzékszervünk tudomást vesz róla, a másik nem. A fiú hosszú lépcsősorhoz vezet, mellette lejtős szállítószalag, szalmatörmeléket visz a tetőre. „Jöjjön” mondja, és elindul. Megyek utána, megpróbálom olyan ütemben venni a fokokat, hogy együtt mozogjak vele is, és a mellettem futó szállítószallagal is, de hol lassabban, hol gyorsabban lépek, a lábam összeakad, kapaszkodom, erőlködöm, mégis mintha állandóan süllyednék. Végre sikerül elkapnom a sebességet, és most, amint a szaalaggal egyszerre, egymás mellett futunk, nem vagyok ura a lábamnak, a mozdulatokat, a sebességet, az irányt nem én, hanem a mellettem futó másik diktálja, ha meglódul, szaladok, ha lelassul, megtorpanok. Előttem a fiú, előnye most már se nem csökken, se nem nő, ugyanabban az irányban, ugyanazokkal a mozdulatokkal kapaszkodik, mint én, néha hátraszól, de a hang nem jut el hozzám. Húsz méter magasan vagyunk, nem látom a lépcsősor végét, csak a rázkódó pelyvaszőnyeget, és néhány fokkal följebb a kitárt karral futó fiút. Rohanok utána, mintha az üldözője lennék. Fenn vár, kíváncsian néz, arca meg-megrándul, mintha befelé nevetne. Az épület tetejére, a bejárati szárny fölé visz. Lábunknál kúp alakú tömbökön villámhárító, lenn sötétzöld vetés vagy rét. Ki akarok menni a párkány szélére, de visszaránt. — Nem szabad — súgja. — Csak külön engedéllyel. ■— Akkor miért hozott fel? Szájára teszi az ujját, viszszatuszkol. — Azt akartam, hogy lássa. — Régóta dolgozik itt? — kérdezem én is suttogva. — Öt éve — mondja. — De a jövő hónapban elmegyek. Meg akarom kérdezni, miért, de mire visszafordulok, az arca megint zárkózott, mozdulatai feszesek, előbb még cinkos tekintete elrejtőzik a szemüvege mögé. Hosszú üvegfolyosón át viszszavisz az irodaépületbe. Az igazgató fiatal, kopasz férfi, feje fölfelé szélesedik, vonásai lágyak, mint a sületlen tészta. Amint meglátom, tudom, hiába jöttem. — Örülök, hogy eljött — zárja ki a párnázott ajtót. — Máskor hosszabb időre kell jönnie, a városnak kiváló szállodája, szórakozóhelyei vannak, ha jön, a kocsim rendelkezésére áll. Megissza a kávét, szembogara lustán köröz a levegőben. „Sobró András, Sobró András” mormolom. Kérdően rám néz, majd cigarettával kínál. A füst lefelé száll, eloson a fotelek lába mellett. — Nos? — kérdezi. — Milyenek a benyomásai? — Csak a tolmáccsal beszéltem. Keze a megafont keresi. — Nem, nem — tiltakozom. Bólint, hallgatunk. Látom az arcán, hogy unatkozik. Jó, gondolom, hadd unatkozzon még. — Azok micsodák? — kérdezem a falra mutatva. Feláll, kezét bűvészmozdulattal összecsukja, szétnyitja. — Oklevelek. Közel megyek, hosszan tanulmányozom a bekeretezett papírokat. Kilenc, vagy tíz, különböző szövegű oklevél, a régebbiek egyszínű zöldek, az újakat népművészeti minták díszítik. Szövegük szóról szóra megegyezik, csak a dátumok különböznek. — Ez már mond valamit, ugye? — Igen — válaszolom. Egymásra mosolyogtunk Ahogy a címfotókon. A dohányzóasztalon fényképalbum. — Szabad? — kérdezem. — Parancsoljon. „Az első kapavágás.” „Termelő gyár a termőföld helyén." „Anyák napja.” „A győztes női tűzoltó csapat.” — Ezt a képet — mutatok az egyikre — megkaphatnám? Jól ismert sablon: gyárkémény az épülettel, mögötte magas víztorony, egymással versengve törnek az égre. — Az albumból nem vehetem ki — sajnálkozik —, de adok másikat. A fiókban keresgél, elővesz egyet. — Sötét — adom vissza. — Világosabb kellene. Belenyúl a fiókba, ismét átnyújt egyet. — Ugyanaz — nézek rá csodálkozva. Egymás mellé teszi a kettőt, hosszan nézi. — Nem ugyanaz — mondja. A képeket nézem, aztán az igazgató arcát. Két szeme két merev üvegtest, a fény nem hatol át rajta. — Nem ugyanaz — ismétli meg, és mielőtt szólhatnék, a kezét nyújtja. — Örülök, hogy találkoztunk. A kocsim várja a porta előtt. Az út fiatal erdő mellett visz, a Mercedes órája hatvan kilométert mutat. A vezető a városról beszél. — Tíz év óta lakunk itt, annyit változott azóta! — Mennyit? — kérdezem. — A fák. Nézze a fákat! Mikor idejöttünk, még egészen kicsik voltak. Belelép a gázba, hirtelen kanyart vesz, ahogy dűlök, arcomra vág a szél. — Honnét jön a huzat? — kérdezem. — Huzat? néz rám csodálkozva. — Nincs itt huzat. Odébb húzódom, hogy át tudjon hajolni az én oldalamra. Feje most pontosan ott van, ahol az enyém volt, a légáram belekap a hajába, megemeli a szálaikat a feje tetején. — Semmit sem érzek — mondja. Hangja sértődött, előbb még jóakaratú szeme bizalmatlanul méreget. IR (Részlet a könyvhéten megjelenő kisregényből) VATHY ZSUZSA ZSATKOVITS EDIT CSAK EGYSZER Csak egyszer, csak egyszer, csak egyetlenegyszer, mikor tépett tüskebokrok nyitnak vérveritékű virágfejeket kertedben reszketve, mikor hullámzó fűzfák csúsznak hozzád, térdepelve mikor lekonyult fűszál jöttödre feltámad, mikor udvarodon roskadó öblös fatönkből hersegő vessző szökken érintésedre, csak egyszer, csak egyszer, csak egyetlenegyszer, mikor kitartó szélben ágról a gallyak szádról a jajok sem menekülnek mikor már a csoda sem segíthet, gyere, gyere, gyere, s ne eressz el soha, soha, sohal KISBOJTÁRKERESŐ jaj kipattant rügyű fájás, magnak miért nem maradtál, jaj kiáltom világnak hervadó anyámnak. APRÓHIRDETÉS Szegényember hívatlan negyedik gyermeke hétfejű sárkányt keres, jaj kívánok csupasz nyakamra máriafüzért esőhivó májust mert égig ágaskodva játszik rablópandúrosdit bennem a vágy, megérinteni gyökerét egy virágnak, ki lemér egy esőcseppet, egy könnyet, és megmondja melyik volt könnyebb. BALOGH ANNA „ TÉTEL II. hazug fonálból szőtték az étert melyben mi nem egymásnak teremtve mentünk. hazug csillagok állásából tudtuk, hol az ágy, mely nem nekünk volt megvetve, tudom... egy fájó, semmi éjszaka után is lesz dal a világon I s nem fogom soha megsiratni édes-bűnös ifjúságom ! MAGYAR IFJÚSÁG1573/10