Magyar Ifjúság, 1973. január-március (17. évfolyam, 1-11. szám)

1973-03-16 / 11. szám

! n­egyvennyolc, hajnal aga! Petőfi te csillag,­­ Te a népi Ezerízfolcszáz­KOVÁCS ISTVÁN Ágyúöntők földje Körülállják, nézik, nézik, ezer éve, ezer évig, mesemondók, ágyúöntők, világjárók és fadöntők. (Farkas Árpád: Szikvizekkel, fenyvesekkel) Hegyek gőzölögnek, kisült kenyerei , a földnek, héjukra fenyőket hintett a szél s legelőket. Hold parázslik a lármafától forró hegytetőn. Riadt patakok vetik magukat a völgybe. Az ember meghal, ha elmenekül, szemébe égő gyanta csöppen, arcát a vízre hajtja, öklét borvíz-rozsdás kövekbe csapja, s­­eltűnik egy forrásnak kivájt fatörzsben. Hajnalban­­ fölszáll a hamu az esztenák előtti tűzhelyekről... Bálványfaragó ősök járják a mezőt... ÓVJA ÉLETED A FÖLD! ÓVJA ÉLETED A VÍZ! ÓVJA ÉLETED A NAP! izzó szemünk az égre­ dőlt kapuk léc-szempillái alatt. Itt születnek a balladák, hősök, akik országrontó seregek elé döfik kardjukat. A hitet megőrzők, ha ágyúba öntik is harangjukat. Mert szent ez a föld, a folyó, hegyek ölébe ejtett glóriában: a tó, templom falán a király, s a nép, az örökzöld nyelvű, életadó. FECSKE CSABA SZÜLŐFÖLD Halottaiddal, itt vagy igazán árva . Hol is, máshol? A gyönyör hullámhosszán itt szólt testhez a test. Idevalósi fény van a fotókon, az éjszaka repedéseiben. Itt őrzöd törmelékét álmaid beomló boltozatának, itt a szót, mit kimondatlanul is ért az anya­ölelésű táj. Csak itt fér el a kérődző tehenek szarván a Hold ahogy ballagnak hazafele alkony­ szürkületben. Csak itt lehetsz halott, rokon csontok közt. PETŐFI SÁNDOR A márciusi ifjak Szolgaságunk idejében Minden ember csak beszélt, Mi valánk a legelsők, kik Tenni mertünk a honért! Mi emeltük föl először A cselekvés zászlaját, Mi riasztók föl zajunkkal Nagy álmából a hazát! A földet, mely koporsó volt S benn egy nemzet a halott, Megillettük és tizennégy Miljom szív földobogott. Egy szóva s egy érzelemmé Olvadt össze a haza, Az érzelem „lelkesülés” A szó „szabadság” vala. Oh ez ritkaszép látvány volt, S majd ha vénül a világ, Elmondják az unokáknak Ezt a kort a nagyapák. És mi becsben, hírben álltunk, Míg tartott a küzdelem, De becsünknek, de hírünknek Vége lett nagy, hirtelen. Kik nem voltak a csatán, a Diadalhoz jöttének, S elszedék a koszorúkat, Mert a szóhoz értenek. E sereg, mely, míg a harc folyt, El volt bújva vagy aludt, így zúgott a diadalnál: Mi viseltünk háborút! Legyen tehát a tiétek, A dicsőség és a bér, Isten neki... nem küzdünk mi Sem dicsőség — sem díjért. És ha újra tenni kell majd, Akkor újra ott leszünk. És magunknak bajt s ti nektek Koszorúkat szerezünk. Viseljétek a lopott hírt, A lopott babérokat, Nem fogjuk mi fejetekről Leszaggatni azokat. Abban lelünk mi jutalmat, Megnyugoszunk mi azon: Bárkié is a dicsőség, A hazáé a haszon! Szabad sajtó!... Ha tudnám, hogy a hazának nem lesz rám szüksége, szí­vembe mártanám kardomat, s úgy írnám le haldokolva, pi­ros véremmel e szavakat, hogy» itt álljanak a piros betűk, mint a szabadság hajnalsugá­­rai. Ma született a magyar sza­badság, mert ma esett le a sajtóról a bilincs ... vagy van olyan együgyü, ki azt képzel­je, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek sza­badsága? Üdvez légy születésed nap­ján, magyar szabadság! Elő­ször is én üdvezellek, ki imád­koztam és küzdöttem éretted, üdvezellek oly magas örömmel, amilyen mély volt fájdalmam, midőn nélkülöztünk tégedet! Óh szabadságunk, édes, ked­ves újszülött, légy hosszú éle­tű e földön, élj addig, míg csak él egy magyar: ha nem­zetünk utósó fia meghal, bo­rulj rá szemfedő gyanánt... s ha előbb jön rád a halál, rántsd magaddal sírodba az egész nemzetet, mert tovább élnie nélküled gyalázat lesz, veled halnia pedig dicsőség! Ezzel köszöntelek, ez legyen útravalód az életben. Élj bol­dogul!... nem kívánom, hogy ne találkozzál vészekkel pá­lyádon, mert az örökké nyu­godt élet félhalál, de legyen mindig férfierőd a vészeken diadalmaskodni! ’ Késő éj van. Jó éjszakát, szép csecsemő ... szép vagy te, szebb minden országbeli test­vérednél, mert nem fürödtél vérben, mint azok, téged tisz­ta örömkönnyek mostak, és bölcsőd párnái nem hideg, merev holttestek, hanem for­ró, dobogó szívek. Jó éjsza­kát!... ha elalszom, jelenj meg álmaimban úgy, amilyen leszesz férfikorodban, amilyen nagynak, ragyogónak, a világ­tól tiszteltnek én reméllek! KOVÁCS ISTVÁN MÁRCIUS ÖRÖKSÉGE A név múlandó, változékony, ami örök, azt nézem én, a szellemet. PETŐFI Március idusa. Évszakok csúsznak meg e fénylő dátumon. De mellün­kön mit koszorúz a kokárda? So­kunknak csupán tanítási szünnapot. Vajon e napnak megértjük-e leg­szebb örökségét , a Petőfitől idé­zett „szellemet”? Mert az évfordulós huszonnégy órák is a mindennapok ritmusával merülnek el az éjszakák zsilipjein. S ki március 15-ét meg­érteni akarja, nem időzhet csupán a Pilvax kávéház fellobogózott boltívei alatt. Mert a jól ismert Petőfi-vers­­sel Múzeum-kert fölé szögezett nap, mely alatt sokszor ma is oly tanács­talan csodálattal toporgunk, jó két évtizeddel korábban indult meg azon a pályán, melynek történelmi zenit­jén elhamvasztotta a régi rendet, szétrobbantotta a „feudalizmus ros­katag épületét”. Hiszen Széchenyi, a reformmozgalom zászlóbontója, 1831- ben keltezett nagy művének, a Stá­diumnak előszavában nem a majdani pesti forradalom meghatározó céljai­ról vallott-e, ezeket a Sorokat papír­ra vetve: „Hunnia minden lakosinak polgári létet adni!” (...) „Honunk minden lakosinak a’ nemzet sorába iktatása bizonyos életet terjesztend; 9 milliónak ezentúl is abbuli kire­kesztése ellenben elkerülhetetlen ha­lált hozand anyaföldünkre. Ez lélek­­ismereti vallomásom!” Széchenyi tetteivel és „eszmerend­szerével” — bár szubjektíve az arisz­tokráciát akarta átmenteni az új rend, a kapitalizmus számára — a haladás áramát táplálta az országnak török hódoltság által lebénult vérkö­reibe. Széchenyi megrajzolta a for­radalmi körbe torkolló reformspirál első szakaszát — jóllehet mert félt a forradalomtól. Megadta a haladás irányát, még ha önmaga kerülőkkel és nagy kitérőkkel is követte. Ez fel­becsülhetetlen történelmi érdeme. Az első lépés — az iránytű beállítása — a vitorlák belobbanása. Mert mindig akadnak, kik az áradásokkal veszé­lyes kanyarokat levágni igyekeznek, s a haladás spiráltekervényeit ki­egyenesíteni. Ez az ereje 1848—49 márciusi jelzővel tisztelt magyar if­júságának. Egy nemzedék, amely át­vette az előző korok haladó eszmei, kulturális és történelmi örökségeit, ismerte korának nagy gondolkodóit, filozófiai áramlatait, irodalmát és közgazdaságtanát, tisztában volt a mindennapokat meghatározó kérdé­sekkel, a közösség sorsa, amelyben élt, nem volt számára közömbös, és éppen ezáltal a jövőt illetően is ha­tározott céljai voltak. S ez arra is rámutat, hogy ez a nemzedék már jóval március 15-e előtt megvívta a maga mindennapi forradalmát, mely nélkül az ötnegyedszázada ünnepelt nap elképzelhetetlen lenne. Egy nem­zedék, amely felkészült azokra a fel­adatokra, amelyeket ő volt hivatott megoldani. Reálpolitikusabb lehetett és kellett is legyen a pozsonyi országgyűlés Kossuth vezette balszárnya, de előbbre a Petőfi és Vasvári vezette ifjúság látott. A mindennapok pa­rancsát Kossuth teljesítette, de hogy politikája ne süllyedjen a napi kö­vetelmények szintje alá, szükség volt egy azokon túl mutató erőre is. Olyan erőre, mely a mindennapok eredményeiért is első sorokban volt képes önmagát föláldozni. Amikor 1848 tavaszán fegyveres támadás fe­nyegette Magyarországot, a Batthyá­­ny-kormány toborzózászlai alá a márciusi fiatalok sorakoztak legelsők között. Madách jól emlékezett a sza­badságharcra a Tragédia írásakor. A párizsi színnek 1848—49 adta a kép­szerű, valós bizonyítékot: S mi hős ifjúság özönlik szüntelen Az elhullott hősök helyét kitöltni. Hány csatában vett részt a már­ciusi sereg? A történetírás följegyez­te a kisebb-nagyobb ütközetek szá­mát — több mint kétszáz. És mi lett a jutalmuk azoknak, akik túlélték a harcot? Haynau bitófái, osztrák töm­lőé és császári kaszárnya idegen föl­dön. És mégis — az 1850-es, 60-as években, mindegy melyik földrészen kellett harcba vonulni a költő által megénekelt Világszabadságért, min­denütt ott találjuk a 48 viharaiban edzett magyar önkénteseket. Küzdöt­tek Garibaldi vörösingesei között az olasz egységért, végigharcolták az amerikai polgárháborút Lincoln ol­dalán, az 1863-as lengyel felkelés legnagyobb létszámú nemzetközi egységét adták, de meglepő szép számmal ott találjuk őket a Miksa ellen vonuló mexikóiak soraiban is. Március 15-én arra a nemzedékre emlékezünk, amely a kornak megfe­lelő lehető legmagasabb szinten tel­jesítette a történelem diktálta köve­telményeket és feladatokat. Példa­képeinknek tekinthetjük március hő­seit, hivatkozhatunk is rájuk, de melléjük csak munkánk és jellemünk emelhet. ŐSZABÓ ISTVÁN HA NEM MENNÉNK EL Petőfi: Mit érnénk, ha hitünk se lobogna, ha sírban ránk omolna honfidaloddal e kis ország. Nem érne semmit az élet, s csak szégyent hoznánk a nevedre, ha piros kardként a hit nem verekedne sok bitanggal, bestiával. S nem tartana­­ a szerelem se erős lángot a karunkban, ha mi, néped hű fia s lánya, a hit tüzével nem mennénk el a föld minden szabadságharcába. RATKÓ JÓZSEF HAZÁM Édes sírású, szuszogó csecsemő­nemzet rugdalózva és boldogan szívja hegyes kis melled. Kibuggyannak a köd alól szép emlőid: a Bükk, a Mátra. E vassisakos Európa hányszor, hányszor megmarkolászta. Széles csípejű anyaföld, kiáll fenyves medencecsontod. Nagykendőbe, kifoszló Szélbe bugyolálod apró porontyod. Lesoványodtál, megviselt ez a nép, míg világra hoztad. Mosolyogj mégis — kínjaid lassan-lassan megcsillapodnak. UTASSY JÓZSEF FELSŐ FÁK EREJÉRE Tüzek szállodái már a kertek, ragyogás ráz éget, földet, folyót. Kikeleti ágablakok nyílnak, piros rügyek, becsavart lobogók. Én, amíg a remény ága renget, tüzek tüze, márciusi gyermek,­­a festő fák erejére mondom: győzni, győzni kell a gyökereknek! MAGYAR IFJÚSÁG1573/11

Next