Magyar Ifjúság, 1973. március-június (17. évfolyam, 12-26. szám)
1973-04-06 / 14. szám
A fiú örült, hogy egy pillanatig meghúzódhat a portásfülke melegében. Megmozgatta elgémberedett ujjait, aztán zsebébe nyúlt a belépőért... Mindig a kabátja külső zsebében tartotta, célszerű mozdulattal, hogy reggelenként ne kelljen keresgéléssel húzni az időt. De most nem találta. Türelmetlenül keresgélte, s közben toporgott, mert lábujjai megdermedtek a hótól meg a hideg északi széltől. — Csak nem fázik? — kérdezte a portás. — Iszonyúan — felelte a fiú, s egy kicsit meglepődött. A piros arcú kapust ugyanis még soha nem hallotta beszélni, de még visszaköszönni sem. Reggelenként hangos köszöntéssel berohant, a portás meg legföljebb ha fölnézett a szalonnázásból és biccentett. De szólni még soha nem jutott eszébe. — Fázni? Ilyenkor? — folytatta az öreg, s rosszallóan csóválta a fejét. — Miért? — replikázott álmos-dühösen a fiú. — Maga nem szokott fázni? — Nem én! — Soha? — Soha — felelte a portás mosolyogva, mert látta a fiú arcán a kétkedést. — Persze, itt jó meleg van ... A portás szinte fiatalos hetykeséggel, büszkén mondta rá: — Az utcán sem... Sehol sem! — Ugyan! — legyintett rá a fiú, és közben megtalálta belépőjét, hát indulni akart, de az öreg nem hagyta. — Hány éves maga? — Huszonhárom! — Mit csinál itt a gyárban? — Hegesztek__ — Na — mondta az öreg, és tanárosan fölemelte az ujját —, én is akkor fáztam utoljára, amikor huszonhárom éves voltam. Csak az odébb volt egy pár kilométerrel. A fiú nem akart udvariatlan lenni, hát megkérdezte: — Hol? — Odakint... Amikor dicsőséges hadseregünket szétverték az oroszok. Dicsőséges hadseregünk ... ! Egy semmirevaló tacskó akart nekimenni a komondornak, hát persze, hogy csak az lehetett belőle. Mi vagy húszan voltunk, egy hadnagy indult meg velünk, hogy csak el innen, akárhová ... Két éjszaka gyalogoltunk a rettentő hidegben, s akkor egy kunyhóra találtunk. Elképzelheti az örömünket: a faházban nem lakott senki, de a kamrája tele élelemmel. Krumpli, zsír, liszt, kolbász ... Mintha a paradicsomba kerültünk volna! És csönd volt, az ágyúzás már alig hallatszott el ide. A hadnagyunk megszervezte az őrséget, aztán tüzet raktunk, ebédet főztünk, és úgy éreztük, most ért véget számunkra a háború. — És? — A fiú türelmetlen volt. Egy kicsikét érdekelte is a portás története, de nem akart elkésni. — És! — Az öreg legyintett. — Nem ért véget__ Este németek jöttek, a hadnagyról letépték a parolit, és elindítottak minket visszafelé. Mint a foglyokat, fegyveres kísérettel. — Nagyon hideg volt? — kérdezte a fiú. — El sem tudja képzelni__Legalább harmincfokos. És a ruházatunk hozzá! Kopott, agyonázott bakancs ... Újságpapírba csomagoltuk a lábunkat. Az melegített egy ideig, amíg csak át nem ázott... S akkor meg már papírunk sem volt kapcának. — Miért nem szöktek meg? — Megszöktünk. De előbb még történt valami. Volt egy sebesültünk. Sovány kis emberke, hosszú orral. A szemüvegének letört az egyik szára, spárgával kötötte a füléhez. Úgy előttem van a riadt arca, mintha most történne az egész. A válla rongyokkal átkötve, sápadt, akár egy hulla. Feküdt a hordágyon, mi meg felváltva vittük. Valami íróféle volt a szerencsétlen, így beszélték ... Nem hagytuk ott, pedig magunkat hordani sem volt elég erőnk. A németek meg egyre jobban akarták gyorsítani a menetet, mindhiába. Akkor az egyik odajött hozzánk, és azt mondta, tegyük le a hordágyat! Nyilvánvaló volt, hogy itthagyná az erdő közepén a szerencsétlent, hát nem engedelmeskedtünk. Tajtékzott a méregtől, elővette a pisztolyát, s azt kiáltotta: fel a kezekkel! Én hátul tartottam a hordágyat, s most minden maradék erőimet összeszedve, fél kézzel próbáltam megtartani. Csak a jobbamat emeltem fel. A német őrjöngött, elsütötte a pisztolyát... Az öreg felemelte a jobb kezét, s a középső ujját mutogatta a fiúnak. A felső perc hiányzott róla. A fiú kezdett kíváncsi lenni. A történetre is, meg arra is, miért lett egyszeriben olyan közlékeny ez az ember. — És aztán...? — kérdezte. — Aztán? — A portás kinézett az udvarra, ahol pufajkás emberek nyitották le egy teherautó oldalát. — Nem bírtam tovább vinni. Agyonlőtték a fritzek. Ekkor határoztuk el, hogy megszökünk. Éjjel indultunk el, hárman. Mindegy volt, merre, csak el a németektől. Jó lett volna fogságba esni, ebben reménykedtünk titokban mindhárman ... De fölfedezték a szökést, és utánunk jöttek az erdőbe. Majzik Lászlót agyonlőtték, a másik meg, akinek a nevére sem emlékszem, eltűnt mellőlem. Egyedül vánszorogtam tovább, csönd volt már mindenütt, máskor rettenetesen féltem volna az erdő riasztó csöndjétől, de most csak az emberektől rettegtem. Az ujjaim elgémberedtek, mindenütt csak hó és hideg. A negyedik napon már nem bírtam menni. Lehúztam a vékony bakancsot, hogy megdörzsöljem elfagyott lábujjamat, és a kezemben maradt... Aztán a másik is. Már fájdalmat sem éreztem akkor, annyira eltompultak az érzékszerveim. A fagyott hóban csúszva vonszoltam tovább magam, s aztán egyszer csak elvesztettem az eszméletemet. A fiú a falhoz támaszkodott, úgy hallgatta a történetet. — Egy katonai kórházban tértem magamhoz. Körülöttem oroszul beszéltek, nem értettem belőle semmit. De megnyugodtam: most már jó kezekben vagyok. — És aztán? — Négy év fogság, rokkantság... Azóta én már nem fázom soha. Csak a csonkolt lábam fáj, ez jelzi nekem a hideget ... Szokott maga focizni? — Szeretek ... — Na látja, hát ez hiányzik nekem a legjobban ... Első osztályú játékos voltam a háború előtt... — A portás keserűen mosolygott. — Jól elvettem az idejét. Még a végén miattam késik el. A fiú szeretett volna mondani valamit, de nem jutott eszébe semmi vigasztaló. Ránézett a portásra, aztán megfordult, és esetlen mosollyal belépett a kapun. A gyárudvaron hideg szél fújt keresztbe. A fiú felhúzta kesztyűjét, és futni kezdett a műhely felé. Most jutott eszébe, hogy végül nem is mutatta fel a gyári belépőt. KÖVES JÓZSEF HIDEG REGGEL