Magyar Ifjúság, 1973. március-június (17. évfolyam, 12-26. szám)
1973-06-22 / 25. szám
Összetartó erő: az ülés öröme Jubilál az EUE-kórus Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bartók Béla énekkara az idén 25 éves. A kezdetekről kérdezem Baross Gábort, a kórus vezetőjét, hiszen 1948-ban, elsőéves joghallgatóként ő szorgalmazta az énekkar megalakulását. — Gyermekkoromtól kezdve szerettem és műveltem a zenét, hosszú ideig zongoráztam. Az egyetemre kerülve, azonnal szervezni kezdtem az énekkart. Mivel a jogi karon akkoriban alig volt lány, a Veres Pálné Gimnázium lányaival alkottunk egy 50 tagú vegyeskórust. Az egyetem vezetősége és pártbizottsága azonnal mellénk állt, és segítőkészségük a 25 év alatt csak fokozódott. 1954- ben már mindhárom kar hallgatóiból toboroztunk énekeseket, majd 57-ben megalakult a zenekar is. Én 1956-ig társadalmi munkában vezettem az énekkart, 1964 óta vagyok főhivatású munkatárs, művészeti veze- ■ tő... — Az énekkar tagsága szükségszerűen cserélődik, ugyanakkor a kórus országszerte, sőt külföldön is ismert, az élvonalba tartozó együttes. Hogyan tudják az állandó „mozgás” mellett is tartani a művészi színvonalat? — Énekkarunk létszáma jelenleg száz. Huszonhat-huszonnyolcan az egyetem elvégzése után is visszajárnak énekelni, „visszaszívja” őket a kar jó szellemű közössége. E köré a rutinos mag köré épül a kar, melyben jelenleg 23 elsőéves hallgató énekel. Tehát nem kell félnünk az elöregedéstől. A jelentkezők már általában rendelkeznek alapvető zenei műveltséggel és megfelelő hanganyaggal. Egy év alatt kell betanulniuk a kar repertoárját. A többiek segítőkészségét dicséri, hogy a beilleszkedés a jelentkezők 90 százalékának sikerül. Itt jegyzem meg, hogy sajnos a gimnáziumok és szakközépiskolák elégtelen zenei élete miatt, egyre nehezebb az utánpótlást biztosítani. Mivel egyben a Kórusok Országos Tanácsának is titkára vagyok, tudom, hogy ez országos gond. De visszatérve eredeti témánkhoz, a kar énekszínvonalának tartásához elengedhetetlen az a 30—40 perces hangképzési gyakorlat és „szolfézstréning”, amely egyetlen próbáról sem hiányzik. Egyébként hetente kétszer, háromórás próbákat tartunk. — Azt hiszem, ez magyarázza a kar összhangját is — szólok közbe, de Baross Gábor sietve kiigazít: — A kemény munka alapvető, de legalább ennyire fontos, hogy eredményeinket egy együtt lélegző közösség éri el. Nem vagyunk maximalisták, de céljainkat nagyon komolyan vesszük, éppúgy mint azt, hogy minden tag beleszólhasson a kar munkájába, életébe. A kórus választotta ifjúsági vezetőség egyenlő partnere a művészeti vezetőségnek. Minden döntést együtt hozunk, a kérdések megvitatása után. Az egyetem vezetősége felismerte munkánk fontosságát, minden anyagi és erkölcsi támogatást megkapunk. A hazai és külföldi utazások során olyan élmények születnek, melyek kiegészítik a közös éneklés gyönyörűségét. 1960- tól minden ősszel öt napot a Csepel Vas- és Fémművek üdülőjében tölthetünk, ilyenkor ismerkedünk össze az új tagokkal. A jó közösségi szellemmel magyarázható, hogy a kórusunkból elkerülők új közegükben igyekeznek megteremteni azt a színvonalas zenei életet, melyhez már hozzászoktak és amely természetes igényükké vált. Néhány ismert énekes is indult tőlünk, hadd említsem Madarász Katalint és az Operaház magánénekesét, Turpinszky Bélát, aki most kapott Lisztdíjat. Mint tudjuk, tizennégy éves korig 80 000 gyerek foglalkozik valamilyen formában zenével. Ez a szám az általános iskola befejeztével 18 ezerre csökken. Mi, kórusunk fennállásának 25 éve alatt arra törekedtünk, hogy közös énekléssel visszalopjuk a muzsikától elmaradó fiatalok életébe a zenét. Svéd Pál Felkerült az eredményjelző táblán a tizenhatodik csapat elé is a kis VIT-jelvény, összeszámolták az utolsó közönségszavazatokat — befejeződött tehát a tömegeket mozgósító, nagy szemle. Ezúttal, először országos nyilvánosság előtt, a legszélesebb közvélemény ellenőrzése melett és közreműködésével válogatták ki a magyar VIT-külöttség száz tagját. Most már a varrodákon a sor, hogy időre elkészüljenek a tévészázad egyenruháival is. Végre fellélegezhettek a televízió ifjúsági osztályának munkatársai. Fellélegezhettek, de a megkönnyebbülés valószínűleg náluk sem párosul elégedettséggel. Mint ahogy a közönség ítélete is megoszlik: vannak sokan, akik lelkes hívei lettek ennek a vetélkedősorozatnak, de nincsenek kevesen azok sem, akik mindvégig megőrizték idegenkedésüket, fenntartásaikat. Nyilván tisztában vannak Hárs Györgyök, Pauló Lajosok, Wisinger Istvánék azzal is, hogy ezeket a fenntartásokat nem előítéletek szülték. Ők azonban az ellentmondásos indulás után is vállalták, amit vállalniuk kellett. Végigcsinálták a megkezdett sorozatot. Az elhibázott indításból megtartották és végigvitték mindazt, ami a versengés tisztaságának, a részvevők egyenlő esélyeinek biztosításához elengedhetetlen volt. Viszont elhagyták az elhagyható és a műsort csak feleslegesen bonyolító, nehézkessé tevő részleteket. Igyekeztek megtalálni azokat a módszereket, amelyekkel az adott kötöttségek ellenére is gördülékenyebbé tehették a műsort. Természetesen, ez nem történhetett bizonyos erőszakoltság nélkül. Így a zsűri egyes döntései már az adások előtt megszülettek. Ez viszont lehetőséget teremtett, hogy a felszabaduló időt a vetélkedő „műsor”jellegének erősítésére használják. Sort keríthettek például régi VIT-díjas művészek, neves sportolók meghívására, akiknek személyes emlékeket idéző elbeszélései színesítették az egyes adásokat. De színesítették maguk a résztvevők is, akiknek ötletessége, leleményessége adásról adásra, szerencsésen szétfeszítette a mesterkélt kereteket. Végül is így lényegében elérhette célját a műsor: a felkészülés során fiatalok tömegeit ösztönözte tevékenységre, a VIT-re való tudatos készülődésre, a televíziós vetélkedők pedig hatékonyan irányították közvéleményünk figyelmét, érdeklődését a közelgő Világifjúsági Találkozóra. És ez nem kis dolog. Talán éppenséggel a lényeg. S ebben a Rádió és a Tv ifjúsági osztályának is megvannak az érdemei, a KISZ-szervezetekkel együtt. BERSÉNYI IVÁN 10X10 A TIZEDIKRE A VIT-vetélkedő rádiós fordulóit nem feltétlenül a látványosság jelemezte. Szerencsére és sajnos. Az előny nyilvánvaló: a fiataloknak nem kelett ötödmagukkal tömegdemonstrációt imitálniuk a stúdióban, s a hallgatók sem kísérhették figyelemmel a műsorkészítés műsoron kívüli mozzanatait. A látvány híján, persze, nemcsak előnyről, hanem hátrányról is beszélhetünk. Mindenekelőtt arról, hogy a rádiósok talán túlságosan is tudták: csak korlátozottan támaszkodhatnak a hallgató társalkotó képességére. Pedig aligha szükségszerű, hogy csupán a fülünkre hagyatkozzunk. Már csak azért sem, mert akkor igazán rádiószerű a rádió, ha láttat. Nos, ez az, amit hiányolok a hétfőnként fordulókból. A jól összeszokott gárdát a szellemes műsorvezető, Petress István, a riporterek közül Novotny Zoltán, s a három szerkesztő: Kovalik Márta, Sóskúti Márta és Szuhay Erzsébet, de még a rendező Solymosi Ottó és a stílusos zenéről gondoskodó Belohorszky Károly is „csak” azt nyújtotta, amire álmából felébresztve is képes. Műsoruk megmosolyogtató perceit természetesen élveztük, s hálásak vagyunk az oldott információkért is. Néha még szellemi izgalommal is kecsegtettek bennünket, csak éppen az az érzelmi és felkészülésbeli többlet hiányzott, amely a VIT-vetélkedőt kiemelhette volna a jó átlagszínvonalú rádióvetélkedők sorából. Gyanítom, közrejátszik ebben, hogy maguk a rádiósoknak is inkább előfordulóknak tekintették adásaikat, gondolván, hogy amúgy is a képernyőn dől el a verseny. Mindez, persze, a rádiókritikus „objektív” számonkérése, amely nem számolhat azzal, hogy ilyen jellegű vetélkedő még nem volt, hisz a komoly térre menő játék rádiós része semmivel sem maradt el a tv mögött. Sőt egyenletesebb, rutinosabb, s ilyenformán végig élvezetesebb volt, no de hát a tv láttatni is képes... És amikor nem kis igényeinket kritikába fogalmaztuk, arról szóltunk, amit a rádióban hallottunk, s nem beszéltünk arról, ami a legfontosabb: az előkészítő helyi, városi, járási, megyei vetélkedőkön így is 80 000 fiatal vett részt, s milliók figyelme fordult a Világifjúsági Találkozó eszméje felé. ZÖLDI LÁSZLÓ 30 KÖNYV Falszöveg vagy fülszöveg? Pazar kiállítású könyv illegeti magát a kirakatban. Kedvet kapok hozzá. Belelapozok: Borsos Miklós illusztrációi a szerző mondandójának mélységes ismeretéről árulkodnak. Ez aligha véletlen, elvégre a Kertem Írója Kéry Ilona, a szobrászművész felesége. A mustra sikerült. Csupán a buszon futom át a fülszöveget. Egy helyütt ezt olvasom: „Megszülettem, szerencsémre elég régen, mert mi lenne velem, ha most kellene fiatalnak lennem. Még gondolni sem jó rá.” Hm. Még gondolni sem jó rá, hogy mi lenne ezzel az egyébként rokonszenves és művelt asszonnyal. Legfeljebb közvetlenül élné át mindazt az örömet — és tegyük hozzá: ürömöt is—, ami miatt ma is és kiváltképp ma érdemes fiatalnak lenni. Nem kétséges, a szerző szíve joga, hogy miként vélekedik rólunk. Különösen akkor, ha a meghökkentő mondatok után őszintén bevallja, hogy „Most fiatalnak lenni nem nekem való.” Csakhogy a miértekre, a bizonyítékokra is kiváncsiak lennénk. Ám a kinyilatkoztatást nem követi folytatás. Annál többet tudunk meg a híres vendégekről, s a főszereplőről, a vágyból született kertről. Ez a szép könyv érdemes az elolvasásra. Igaz, nem a fülszöveg miatt. A fülszöveg ellenére... —7—