Magyar Ifjúság, 1973. március-június (17. évfolyam, 12-26. szám)

1973-06-22 / 25. szám

Összetartó erő: az ülés öröme Jubilál az EUE-kórus Az Eötvös Loránd Tu­dományegyetem Bartók Béla énekkara az idén 25 éves. A kezdetekről kérdezem Baross Gá­bort, a kórus vezetőjét, hiszen 1948-ban, első­éves joghallgatóként ő szorgalmazta az énekkar megalakulását. — Gyermekkoromtól kezdve szerettem és mű­veltem a zenét, hosszú ideig zongoráztam. Az egyetemre kerülve, azonnal szervezni kezd­tem az énekkart. Mivel a jogi karon akkoriban alig volt lány, a Veres Pálné Gimnázium lá­nyaival alkottunk egy 50 tagú vegyeskórust. Az egyetem vezetősége és pártbizottsága azonnal mellénk állt, és segítő­­készségük a 25 év alatt csak fokozódott. 1954- ben már mindhárom kar hallgatóiból toboroztunk énekeseket, majd 57-ben megalakult a zenekar is. Én 1956-ig társadalmi munkában vezettem az énekkart, 1964 óta va­gyok főhivatású munka­társ, művészeti veze- ■ tő... — Az énekkar tagsága szükségszerűen cserélő­dik, ugyanakkor a kórus országszerte, sőt külföl­dön is ismert, az élvo­­nalba tartozó együttes. Hogyan tudják az állan­dó „mozgás” mellett is tartani a művészi szín­vonalat? — Énekkarunk létszá­ma jelenleg száz. Hu­szonhat-huszonnyolcan az egyetem elvégzése után is visszajárnak énekelni, „visszaszívja” őket a kar jó szellemű közössége. E köré a ruti­nos mag köré épül a kar, melyben jelenleg 23 el­sőéves hallgató énekel. Tehát nem kell félnünk az elöregedéstől. A je­lentkezők már általában rendelkeznek alapvető zenei műveltséggel és megfelelő hanganyaggal. Egy év alatt kell beta­nulniuk a kar repertoár­ját. A többiek segítő­készségét dicséri, hogy a beilleszkedés a jelentke­zők 90 százalékának si­kerül. Itt jegyzem meg, hogy sajnos a gimnáziu­mok és szakközépiskolák elégtelen zenei élete miatt, egyre nehezebb az utánpótlást biztosítani. Mivel egyben a Kórusok Országos Tanácsának is titkára vagyok, tudom, hogy ez országos gond. De visszatérve eredeti témánkhoz, a kar ének­színvonalának tartásá­hoz elengedhetetlen az a 30—40 perces hangkép­zési gyakorlat és „szol­fézstréning”, amely egyetlen próbáról sem hiányzik. Egyébként he­tente kétszer, háromórás próbákat tartunk. — Azt hiszem, ez ma­gyarázza a kar össz­hangját is — szólok közbe, de Baross Gábor sietve kiigazít: — A kemény munka alapvető, de legalább ennyire fontos, hogy eredményeinket egy együtt lélegző közösség éri el. Nem vagyunk maximalisták, de cél­jainkat nagyon komo­lyan vesszük, éppúgy mint azt, hogy minden tag beleszólhasson a kar munkájába, életébe. A kórus választotta ifjúsá­gi vezetőség egyenlő partnere a művészeti vezetőségnek. Minden döntést együtt hozunk, a kérdések megvitatása után. Az egyetem veze­tősége felismerte mun­kánk fontosságát, min­den anyagi és erkölcsi támogatást megkapunk. A hazai és külföldi uta­zások során olyan élmé­nyek születnek, melyek kiegészítik a közös ének­lés gyönyörűségét. 1960- tól minden ősszel öt na­pot a Csepel Vas- és Fémművek üdülőjében tölthetünk, ilyenkor is­merkedünk össze az új tagokkal. A jó közösségi szellemmel magyarázha­tó, hogy a kórusunkból elkerülők új közegük­ben igyekeznek megte­remteni azt a színvona­las zenei életet, melyhez már hozzászoktak és amely természetes igé­nyükké vált. Néhány is­mert énekes is indult tő­lünk, hadd említsem Madarász Katalint és az Operaház magánéneke­sét, Turpinszky Bélát, aki most kapott Liszt­díjat. Mint tudjuk, ti­zennégy éves korig 80 000 gyerek foglalko­zik valamilyen formá­ban zenével. Ez a szám az általános iskola befe­jeztével 18 ezerre csök­ken. Mi, kórusunk fenn­állásának 25 éve alatt arra törekedtünk, hogy közös énekléssel vissza­lopjuk a muzsikától el­maradó fiatalok életébe a zenét. Svéd Pál Felkerült az eredményjel­ző táblán a tizenhatodik csapat elé is a kis VIT-jel­­vény, összeszámolták az utolsó közönségszavazato­kat — befejeződött tehát a tömegeket mozgósító, nagy szemle. Ezúttal, először or­szágos nyilvánosság előtt, a legszélesebb közvélemény ellenőrzése melett és köz­reműködésével válogatták ki a magyar VIT-külöttség száz tagját. Most már a varrodákon a sor, hogy időre elkészüljenek a tévé­század egyenruháival is. Végre fellélegezhettek a te­levízió ifjúsági osztályának munkatársai. Fellélegezhettek, de a megkönnyebbülés valószí­nűleg náluk sem párosul elégedettséggel. Mint ahogy a közönség ítélete is meg­oszlik: vannak sokan, akik lelkes hívei lettek ennek a vetélkedősorozatnak, de nincsenek kevesen azok sem, akik mindvégig meg­őrizték idegenkedésüket, fenntartásaikat. Nyilván tisztában vannak Hárs Györgyök, Pauló Lajosok, Wisinger Istvánék azzal is, hogy ezeket a fenntartáso­kat nem előítéletek szülték. Ők azonban az ellent­mondásos indulás után is vállalták, amit vállalniuk kellett. Végigcsinálták a megkezdett sorozatot. Az elhibázott indításból meg­tartották és végigvitték mindazt, ami a versengés tisztaságának, a részvevők egyenlő esélyeinek biztosí­tásához elengedhetetlen volt. Viszont elhagyták az elhagyható és a műsort csak feleslegesen bonyolító, nehézkessé tevő részlete­ket. Igyekeztek megtalálni azokat a módszereket, ame­lyekkel az adott kötöttsé­gek ellenére is gördüléke­nyebbé tehették a műsort. Természetesen, ez nem tör­ténhetett bizonyos erősza­­koltság nélkül. Így a zsűri egyes döntései már az adá­sok előtt megszülettek. Ez viszont lehetőséget terem­tett, hogy a felszabaduló időt a vetélkedő „műsor”­­jellegének erősítésére hasz­nálják. Sort keríthettek például régi VIT-díjas mű­vészek, neves sportolók meghívására, akiknek sze­mélyes emlékeket idéző el­beszélései színesítették az egyes adásokat. De színesí­tették maguk a résztvevők is, akiknek ötletessége, le­leményessége adásról adás­ra, szerencsésen szétfeszí­tette a mesterkélt kerete­ket. Végül is így lényegé­ben elérhette célját a mű­sor: a felkészülés során fiatalok tömegeit ösztönöz­te tevékenységre, a VIT-re való tudatos készülődésre, a televíziós vetélkedők pedig hatékonyan irányították közvéleményünk figyelmét, érdeklődését a közelgő Vi­lágifjúsági Találkozóra. És ez nem kis dolog. Talán éppenséggel a l­ényeg. S eb­ben a Rádió és a Tv ifjúsági osztályának is megvannak az érdemei, a KISZ-szerve­­zetekkel együtt. BERSÉNYI IVÁN 10X10 A TIZEDIKRE A VIT-vetélkedő rádiós fordulóit nem feltétlenül a látványosság jelemezte. Szerencsére és sajnos. Az előny nyilvánvaló: a fiata­loknak nem kelett ötöd­­magukkal tömegdemonstrá­ciót imitálniuk a stúdióban, s a hallgatók sem kísérhet­ték figyelemmel a műsor­készítés műsoron kívüli mozzanatait. A látvány hí­ján, persze, nemcsak előny­ről, hanem hátrányról is beszélhetünk. Mindenek­előtt arról, hogy a rádió­sok talán túlságosan is tud­ták: csak korlátozottan tá­maszkodhatnak a hallgató társ­alkotó képességére. Pedig aligha szükségsze­rű, hogy csupán a fülünk­re hagyatkozzunk. Már csak azért sem, mert akkor igazán rádiószerű a rádió, ha láttat. Nos, ez az, amit hiányolok a hétfőnként­ fordulókból. A jól összeszo­kott gárdát a szellemes műsorvezető, Petress Ist­ván, a riporterek közül No­votny Zoltán, s a három szerkesztő: Kovalik Márta, Sóskúti Márta és Szuhay Erzsébet, de még a rendező Solymosi Ottó és a stílusos zenéről gondoskodó Belo­­horszky Károly is „csak” azt nyújtotta, amire álmá­ból felébresztve is képes. Műsoruk megmosolyogtató perceit természetesen élvez­tük, s hálásak vagyunk az oldott információkért is. Néha még szellemi izga­lommal is kecsegtettek bennünket, csak éppen az az érzelmi és felkészülésbe­li többlet hiányzott, amely a VIT-vetélkedőt kiemel­hette volna a jó átlagszín­­vonalú rádióvetélkedők so­rából. Gyanítom, közreját­szik ebben, hogy maguk a rádiósoknak is inkább elő­fordulóknak tekintették adásaikat, gondolván, hogy amúgy is a képernyőn dől el a verseny. Mindez, persze, a rádió­kritikus „objektív” szá­monkérése, amely nem számolhat azzal, hogy ilyen jellegű vetélkedő még nem volt, hisz a komoly térre menő játék rádiós része semmivel sem maradt el a tv mögött. Sőt egyenlete­sebb, rutinosabb, s ilyen­formán végig élvezetesebb volt, no de hát a tv láttat­ni is képes... És amikor nem kis igényeinket kriti­kába fogalmaztuk, arról szóltunk, amit a rádióban hallottunk, s nem beszél­tünk arról, ami a legfon­tosabb: az előkészítő he­lyi, városi, járási, megyei vetélkedőkön így is 80 000 fiatal vett részt, s milliók figyelme fordult a Világif­júsági Találkozó eszméje felé. ZÖLDI LÁSZLÓ 30 KÖNYV Falszöveg vagy fülszöveg? Pazar kiállítású könyv il­legeti magát a kirakatban. Kedvet kapok hozzá. Bele­lapozok: Borsos Miklós il­lusztrációi a szerző mon­dandójának mélységes is­meretéről árulkodnak. Ez aligha véletlen, elvégre a Kertem Írója Kéry Ilona, a szobrászművész felesége. A mustra sikerült. Csu­pán a buszon futom át a fülszöveget. Egy helyütt ezt olvasom: „Megszülettem, szerencsémre elég régen, mert mi lenne velem, ha most kellene fiatalnak len­nem. Még gondolni sem jó rá.” Hm. Még gondolni sem jó rá, hogy mi lenne ezzel az egyébként rokonszenves és művelt asszonnyal. Leg­feljebb közvetlenül élné át mindazt az örömet — és tegyük hozzá: ürömöt is—, ami miatt ma is és kivált­képp ma érdemes fiatalnak lenni. Nem kétséges, a szerző szíve joga, hogy miként vélekedik rólunk. Különö­sen akkor, ha a meghök­kentő mondatok után őszintén bevallja, hogy „Most fiatalnak lenni nem nekem való.” Csakhogy a miértekre, a bizonyítékokra is kiváncsiak lennénk. Ám a kinyilatkoztatást nem kö­veti folytatás. Annál többet tudunk meg a híres vendé­gekről, s a főszereplőről, a vágyból született kertről. Ez a szép könyv érdemes az elolvasásra. Igaz, nem a fülszöveg miatt. A fülszö­­veg ellenére... —7—

Next