Magyar Ifjúság, 1973. március-június (17. évfolyam, 12-26. szám)
1973-06-22 / 25. szám
A magyar labdarúgó-válogatott utolsó világbajnoki selejtezője, a svédek elleni mérkőzés előtt írtuk, hogy bármi legyen is az eredmény, nincs helye sem lakodalomnak, sem a temetésnek. A magyar labdarúgás épületét ugyanis az eredménytől függetlenül „renoválni" kell. Méghozzá — alapjaiban! Az országos szintű labdarúgóbajnokságzárásakor erről kell beszélni, mert emlékezni nem érdemes, nem történt olyan, ami kedves emlékünk lehetne. Amikor a tavaszi rajt kezdetén labdarúgás-szeretetéről is közismert neves színművészünket, Kálmán Györgyöt kérdeztük, hogy mit vár a bajnokságtól, így válaszolt: — Elegem volt, és unom már a sok vitát a labdarúgás körül. Most már végre tenni is kellene valamit. Igen, tenni. De ki? Mit? Hogyan? Jóindulat és határozatok Abban a szerencsés helyzetben (mert a magyar labdarúgás szerencsétlen korszakában is lehetnek szerencsés pillanatok) szólhatunk az előbb feltett kérdésekről, hogy nem kell bizonygatnunk a jóindulatot. Mert ez egyértelműen jelentkezett a szurkolók, a sportvezetők, az állami vezetés sportot irányító vezetői részéről. Soha ennyi határozott állásfoglalás, soha ennyi lehetőség, gondoskodás, talán még soha nem akarták ennyien és enynyire labdarúgósportunk felemelkedését. Mégis — mindezek ellenére — a jelentős kérdésekben, a labdarúgósportunk jövőjét legérzékenyebben A jelenlegi magyar labdarúgás talán legszomorúbb pillanata volt, amikor Lo Bello véget vetett a magyar-svéd labdarúgó világbajnoki selejtező mérkőzésnek. Válogatottunk megint elbukott. Fájdító volt, hogy mindez egy jó iramú küzdelem után történt. De nem ez a kilencven perccel korábban még elképzelhetetlen tény jelentette a kritikus pillanatot. Volt valami, ami még a kiesés lesújtó érzésénél is nyomasztóbb volt... A szánakozás. A szurkoló lélektana, az esetek többségében kétféle helyzetváltozatot ismer. Vagy tombolva ünnepli kedvenceit, vagy olykor-olykor talán nem is a legillendőbb jelzőkkel - dühösen átkozza őket. Bármilyen nehezen is hihető, de a dühödt kitörést a labdarúgás iránti szenvedélyes szeretet, az odaadó lelkesedés váltja ki. A Népstadionban más történt. Közel hetvenezer ember némán, talán már megilletődve nézte a fáradt, összeroskadt válogatottakat, amint azok keseregve, az öltözőbe ballagtak. Nem fütyülték ki, nem szidták, nem átkozták őket. Szánakoztak rajtuk. Nem hiszem, hogy ennél nagyobb megalázás valaha is érhet sportembert. És ez a szánakozás most már egyértelműen a jelen magyar labdarúgásának is szólt, érintő megoldásában, egy szemernyit sem tudtunk előrelépni. Hogy miért, arra még a legilletékesebbek is keresik a választ, s ennek megítélése talán nem is tartozik lapunk elengedhetetlen feladatai közé. De arról, hogy miben kellett volna az előbb említett lehetőségek segítségével előbbre lépnünk — arról már feltétlen szót kell ejtenünk. Szükségtelen az egykori aranycsapat tudását emlegetni, mert akadhat közelebbi példa is. Sokan megfeledkeztek arról, hogy az 1966-os angliai világbajnokságon szereplő magyar gárda egy-két megfelelő cserével, fiatalítással világviszonylatban is erőteljes, ütőképes együttessé formálódhatott volna. De nem ez történt , labdarúgósportunk nemcsak a külföldi ellenfelekhez, hanem önmagához viszonyítva is visszaesett. A mexikói világbajnoki tizenhat közé jutást nem Marseille-ben vesztettük el, hanem Prágában, a 3 :1-es vezetés birtokában. Mint ahogy a müncheni világbajnokság repülőjegyét sem most, a svédek elleni mérkőzésen dobtuk ki az ablakon, hanem inkább Bécsben, a 2:0-ás vezetésünkkor, és Budapesten, az osztrákok elleni találkozón. A legelgondolkodtatóbb a kiesésen túl az, hogy egymás után többször is visszakaptuk a reményt (soha nem lesz ilyen szerencsénk), de egyetlen alkalommal sem tudtunk élni vele. A magyar labdarúgó-válogatott Málta együttesén kívül egyik selejtezőcsoportbeli ellenfelét sem győzte le, jóllehet sem a svéd, sem pedig az osztrák csapat nem tartozik az európai második vonal élmezőnyéhez. A legjobbakat most már felesleges emlegetnünk, mert a magyar labdarúgás elvesztette azt a jogát, hogy a kontinens élenjáróihoz hasonlítsák. És ezt, a most már nemzetközi méretében is érzékelhető jelentős viszszaesést elsősorban a nemzeti labdarúgó-bajnokság ellentmondásaiban kell keresni. Félig felkészített utánpótlás A mexikói világbajnokság után, illetve az utóbbi három esztendő nemzeti bajnokságai közül kétségtelenül a mostani, a legutóbbi volt a leggyengébb színvonalú. Bizonyítja ezt a bajnokcsapat sétagalopp győzelme: hetekkel a zárás előtt megszerezték a bajnoki címet, s a bajnoki hajrában már akár úttörőcsapatukkal is a pályára léphettek volna. Mindehhez egy hangos hurrá és sok dicsérő jelző párosulhatna, ha ... Ha a nemzetközi porondon, például a kupában, ez a látszólagos tudástöbblet eredményességgel párosult volna. Legjobb labdarúgócsapatunk, az Újpesti Dózsa, már sokadik alkalommal bukott el a BEK-sorozat közepe táján. A korábbi nagy vetélytársai már huzamos ideje gondokkal, belső problémákkal küszködnek. A Ferencváros még mindig nem tudta kiheverni a sebes fiatalítást, a Bp. Honvéd játékosai közül egynéhányan még a mérkőzés napján sem tudják, hogy csapattársuknak lesz-e kedve játszani a pályán. A Vasas talált leggyorsabban önmagára, a viharos hullámvölgy után egyre összeszokottabb, egységesebb a gárda, de sajnos, csak a bajnokság második, az utolsó felére érett ütőképesebb együttessé. Talán majd jövőre . . . De nemcsak az említett élcsapatainkat, hanem a bajnokság valamennyi részt vevő együttesét sújtja az utánpótlás,az ifjúsági labdarúgók eredménytelen és olykor-olykor felületes nevelése. Közel egy évtizede már, hogy nem találtunk megoldást a legfiatalabbak felkészítésére. Még a nagycsapatok megüresedett egy - két helyére isnem kiszorított játékosok helyére, hanem a visszavonult, a kiöregedett labdarúgók helyére!) csak félig érett játékosokat dobtak a „mélyvízbe" A félig kész játékosok szerepeltetése pedig eleve széttördelte a mezőny némelyek által feltételezett tömörségét és jókora tudásszint-különbségeket okozott, illetve okoz a csapatok között. Köztudott, hogy a labdarúgás élvonalába számító országokban a tömeges és tehetséges utánpótlás jelenti a biztos jövőt, a folytonosságot. Ezeknek az országoknak ifjúsági válogatottjaival a hasonló korú legjobb magyar tizenegy ma sem versenyképes. Feladatot az edzőknek Csapataink legtöbbje, a kor legmodernebbnek mondott játékrendszerében, az úgynevezett 4—3—3 felállásban játszik. Csakhogy a magyar labdarúgók ennek a játékrendszernek legalapvetőbb tételét, a középpályán szervezett védekezés és támadás közötti összhangot, a kapu előtti zárást, majd támadás esetén a gyors szétnyílást, kibontakozást, nem képesek bemutatni. Nem képesek, mert j*tékosaink nincs*^ e felkészít*0 lad, ’ ^ ^ f * :; ,' . ,- f ■II • 1,11 I £ j*-5 k (l i [ ^ r?1’" rí 1 “ í w ^ ' F-. L r i vf ru t ~' 1— —' ~ rW r ’ r r P I* I- ti' { & *i \ « !i * r, ‘i • j. % i ,?.. . k f &rfe -f ftwf . f, ti P „ „Je., j: ?•_ .. .j| i * ri '.* fw i|- f P h i . |:£ h I •.- ri • £• “% £ p k • I ,|j~ f'*® ’'"Vi!