Magyar Ifjúság, 1973. március-június (17. évfolyam, 12-26. szám)
1973-06-22 / 25. szám
Moszkvai jogyzet Az amatőrművészetről A Szovjetunióban „nagykorúsították” az amatőrművészetet Ugyanannyi figyelmet és támogatást kap a párt-, állami és tömegszervezetektől, mint a népművelésnek, a kultúra közvetítésének többi ismert formája. E sorok írója tanúsíthatja ezt, minthogy részt vehetett azon a Moszkvában tartott konferencián, amelyet azért hívtak össze, hogy megvitassák az amatőrművészeti munka fejlődésének alapvető kérdéseit. Az amatőrművészeti mozgalomról, konferencia! Itt valami tévedésnek kell lenni, gondoltam. Ezt csak művelni szokás, mármint az amatőrművészetet, s legfeljebb módszertanilag segíteni, de konferenciát tartani róla?! Végül is kezembe jutott a program. Olvasom a címben, hogy tudományos és gyakorlati tanácskozásról van szó. Sőt, az előadók között többen vannak, akik tudományos fokozatot viselnek. Aztán neves hivatásos művészek is előadást tartanak. És mind az amatőrművészetről. Ilyen előadáscímek ötlenek a szemembe: A jelenlegi szovjet színházművészet és a műkedvelő színjátszás; A szovjet zenekultúra és a nép zenei tevékenysége; A jelenkori szovjet dramaturgia és a műkedvelő színjátszás. A műkedvelés — szocialista távlati tervekben. A Szovjetunióban 14 millió ifjú és felnőtt munkálkodik valamilyenféle amatőrcsoportban vagy -körben. Többen, mint amennyi Magyarország lakossága. És még ezzel sincsenek megelégedve. Az egyik előadó közölte, hogy 1975-re 30 százalékos létszámemelkedést várnak. A programtervezetben ezt olvasom: minden művelődési házba műkedvelő csoportokat! Miért tartják ilyen fontosnak a művészeti tevékenységet? — kérdeztem az egyik vezető népművelőtől. Ezt válaszolta: az alkotómunka olyan tulajdonságokat fejleszt ki, ami a szocialista ember jellemző tulajdonságává kell hogy legyen, hogy kollektivizmusra, esztétikai igényességre nevel, segít megteremteni a harmonikus személyiséget. A Szovjetunióban ez nemcsak elmélet, hanem ennek szellemében is munkálkodnak. A konferencia tézisei között olvastam, hogy a jelenleginél is több kutatóra, pszichológusra, pedagógusra, szociológusra, közgazdászra számítanak, olyan elméleti szakemberekre tehát, akik az amatőrművészet problémáinak tervezésével, elemzésével, egyszóval: kutatásával kívánnak foglalkozni. Hallgattam tudósok felszólalásait, akik lendületes előadásokban lelkesedtek az amatőrmozgalomért Azt fejtegették, hogy már alig van különbség az amatőr- és hivatásos együttesek között, hogy az agitációs brigádok milyen nélkülözhetetlen társadalmi feladatot töltenek be, és hogy a szakvezetők mennyire rátermettek. Aztán felszólaltak azok is, akik a gyakorlatból jöttek ide, ők viszont elmondták, hogy több segítséget igényelnek, nagyobb anyagi támogatásra van szükség, a községekben több megfelelő próbateremre, sokkal több szakemberre, pénzt kértek hangszerek vásárlására és a többi. S ezt hallván, hirtelen otthon éreztem magam. Csak a tudósok lelkesedését nem értettem. Ez nekem, magyar állampolgárnak, teljesen szokatlan volt. Debreczeni Tibor F ffY LVJ I g— |^| Q p ■■■■ ■ ■ Kl^ ■■■§ ■ m A hosszú kabátos, keménykalapos ember megszállott Hiszi, hogy a külváros kisembereiből össze tud kovácsolni egy csapatot amely felverekszi majd magát az első osztályba, és felveszi a küzdelmet a legnagyobb együttesekkel is. A labdarúgókra gondol de tulajdonképpen, embereket szeretne maga körül. A szándék azonban nem elég. A kicsinyes érdekek és a megszállott anyagi gyengesége, végül is meghiúsítják az álmok valóra válását De a hosszú kabátos, keménykalapos ember nem szomorú. Csak csalódott De a hite ép... Ezt az embert Minarik Edének hívják. Foglalkozása mosodás. És egy új magyar játékfilm főszereplője, mely Mándy Iván 1924-ben játszódó novellája és Tóth Zsuzsa forgatókönyve alapján Sándor Pál rendezésében készül. Címe: A régi idők focija. Új munkájáról így beszél a rendező: — Három dologra emlékezik ez a film. Egy hitre, mely végül is közvetve vagy közvetlenül labdarúgásunk mai sikeréig (vagy kudarcáig) vezetett. Egy korra, melynek megvolt a maga még ma is vonzó bája. És egy filmstílusra, amelyből a mai filmművészet vívmányai is megszülettek. „A régi idők focija" a régi idők „moziját" is köszönti, persze mai módon, a mai felvételi technika eszközeivel. Azt hiszem, ez a „visszaérzés” hálás lehetőséget biztosít Ragályi Elemérnek, a film operatőrének is. Bár filmünk a tegnapot idézi, meggyőződésem, hogy azért a máról is szól. De végső soron ezt nem én vagyok hivatva eldönteni, hanem a közönség. A kamera mögött tucatnyi ember. A kamera előtt is rengetegen. De a képen mindig csak egy embert látunk igazán: Minarikot. Abszolút főszereplő. „A régi idők focija” — egy ember filmje. Minariké, akit Garas Dezső kelt életre. De ki álmodta meg Minarikot? Irodalmi formában: Mándy Iván. Forgatókönyvben: Tóth Zsuzsa. Mégis Minarik a filmen más, mint Mándy írásaiban és Tóth Zsuzsa forgatókönyv-elképzelésében. És a filmen egy új Minarik lesz. Közötte sok-sok ember. Neves művészek és mint minden Sándor Pálfilmben, sok úgynevezett „natúr” vagy „civil” szereplő. Mégis mindig Minarik körül forog minden. Valóban egy ember filmje lenne? Látványban talán igen. Születésében nem. Mert Minarik a felidézett körülmények között születik és a körülmények felidézésében ezúttal mindenki részt vesz. Így lesz „A régi idők focija” egy ember, de mégis mindenki mozija ... 29