Magyar Ifjúság, 1973. március-június (17. évfolyam, 12-26. szám)

1973-05-04 / 18. szám

len és a jövő problémáit fesze­geti. Méghozzá elsősorban filo­zófiai síkon. Noha a „Solaris” Stanislaw Lem írása nyomán készült, igazi Tarkovszkij-film. Tulajdonképpen kamaradrá­ma, ahol a jövő „csodás tech­­niká”-jának megjelenése elle­nére is mindig az emberi­ — főleg a mára utaló — konf­liktusok az érdekesek. Négy film, négy gondolatkör, négy egymástól teljesen eltérő mű­vészi megvalósításmód — egy sajátos, egyéni művészvilág. MAGYAR IFJÚSÁG: Hogy jellemezné ezek után Danelijá­­val készített közös filmjeit? VAGYIM JUSZOV: Első kö­zös munkánk, a „Moszkvai sé­ta”, a mai fiatalok életébe en­gedett bepillantást. Danelija itt, a szerelem mai arcát, a fiatal lelkek rezdüléseit kíván­ta bemutatni, és az egyes em­beri kapcsolatokat társadalmi összefüggésekbe állította. Tisz­ta lírája, érzelemgazdagsága már a forgatás közben vala­mennyiünket magával raga­dott. Második közös filmünk, a „Ne búsulj!”, Claude Tillier francia író, „Benjámin bácsi” című regénye nyomán készült. A sors furcsa iróniája, hogy amikor elkészültünk vele, ak­kor tudtuk meg, hogy a fran­ciák is épp akkor készítettek belőle filmváltozatot. Később, amikor megnézhettük, láttuk, mekkora a különbség a két változat között. Danelija, Til­lier regényében ismét a ben­sőséges emberi kapcsolatok alakulását vizsgálgatta, míg a francia film megelégedett a külső helyzetek ábrázolásával. És ezután következett harma­dik közös munkánk, amely tu­lajdonképpen Mark Twain „Huckleberry Finn”-jének ze­nés változata. Danelija itt nagyszerű segítőt kapott And­rej Petrov zeneszerző szemé­lyében, aki az angol—amerikai népdalokra építette a kísérő­zenét. A dalokat egyébként angolul adják elő. Emberi szempontból Danelija itt új „körbe” lép, a gyerekek vilá­gával foglalkozik. A történet azonban Amerikában játszó­dik, sok-sok évtizeddel ezelőtt. A filmen mégis mai gyereke­ket láthatnak majd. Pontosab­ban örök gyerekeket. Ez egyébként igazán bájos film lesz. Tény módjára kapcsolódnak egymáshoz a részletek. Emiatt azután gyakran olyan jelene­tek is megszakítják a cselek­ményt, amelyeknek az adott folytatásban nincs is jelentősé­gük, legközelebb pedig, egy hét múlva, ki képes erre jól visz­­szaemlékezni. Ezért érezzük a kívánatosnál hosszadalmasabb­­nak és körülményeskedőbbnek a sorozatot. Wiedermann Ká­roly rendezése pedig számos nyilvánvaló erénye mellett időnként indokolatlan natura­lizmusával csak fokozza ezt a hatást. Másrészt a feleslegesen sok szál bonyolítása és egybeszö­­vésének kényszere miatt túlon­túl nagy szerephez jut a cse­lekményben a véletlen, és nem érvényesül maradéktalanul a műfajtól megkívánt krimina­lisztikai logika sem. Mivel a tervezett tizennégy folytatásból eddig csak nyolc készült el, talán még nem hiá­bavaló minderre felhívni az alkotók figyelmét. Mert a hi­bák ellenére is a sorozat sike­re elvitathatatlan. Ez nem uto­­lósorban a főhőst alakító Har­sány­ Gábor érdeme, aki ismét — és ez sem lebecsülendő eré­nye a filmsorozatnak — lehe­tőséget kapott, hogy felragyog­­tassa jellemábrázoló és kari­kírozó tehetségének teljes szí­nészi szivárványát, és hogy ezer arcán is mindig átérződ­jék derűjének emberi meleg­sége. Bersényi Iván MN­ EEV AMI Választék úgyszólván nincs, ha egy tizen­vagy huszonéves olyan színházi előadást szeret­ne megtekinteni, amely­ben róla van szó, s neki beszélnek, az ő világá­ról — nos, ilyet széles e hazában aligha talál. Hogy a Vígszínházban sok héttel előre elkeltek a Képzelt riport egy amerikai pop­fesztivál­ról jegyei, az világosan jelzi: egy korosztály ke­resi magát a színpadi alkotásokban, s minden­re érzékenyen reagál, amiről azt reméli, hogy neki való. A Bartók Színházról az él a köztudatban, hogy a gyerekek színhá­za. Gyerekek — tág fo­galom. A felnőtteknek éppúgy gyerek a hat­éves első elemista, mint az érettségire készülő kamasz. Pedig ezen a tíz-tizenkét éven belül legalább három „nemze­dék” létezik, az alsós, a felsős és a középiskolá­sok — s tegyük hozzá: egy elsős és egy negye­dikes gimnazista érdek­lődési köre vagy prob­lémái sem azonosak. Nos, a Bartók Színház most egy bemutatóval azt igyekszik bizonyíta­ni, hogy egyáltalán nem illik rá a leszűkített ér­telemben használt gyer­mekszínház megjelölés. Érettebb korosztályok­hoz is kíván szólni, nem is titkoltan azzal a cél­lal, hogy őket is bevonja nézői sorába, s előkészít­se a felnőtt színházláto­gatóvá érlelődés folya­matát A bizonyítási kí­sérlet azonban sokkal több, mint egy okos és szép didaktikai szándék színpadi megjelenítése. A Várj egy órát olyan mű, amelyet magukénak érezhetnek a fiatalok. Saját életük kisebb-na­­gyobb konfliktusait lát­hatják a színpadon, s mindezt egy olyan, szá­mukra bizonyára külön is vonzó keretben, ame­lyet át- meg átsző a ze­ne és a tánc. Miről beszél a szerző, Békés József, és a zene­szerző, Rudas Gábor? Arról, hogy nagy tájé­kozatlanságra vall, ha valaki a mai fiatalokat amúgy általában nézi, s nem veszi észre, mennyire tagolt ez a nemzedék, szülei társa­dalmi-anyagi helyzete, saját iskoláztatása, s még sok más egyéb kö­vetkeztében. A Várf-egy órát ezeket a fellelhető és elkülönülő ifjúsági rétegeket viszi színpad­ra. Munkásszülők mun­kásgyerekei az egyik ol­dalon, elkényeztetett, bő pénztárcájú, unatkozó belvárosi fiúk-lányok a másikon. Egy véletlen folytán a két világ leg­jellegzetesebb képviselői, Feri és Jutka összetalál­koznak, s ebből a fele­más találkozásból bomlik ki a cselekmény, amely végül is — a javítóinté­zeten keresztül — visz­­szavezet a térre és az Orchidea bárba, de e helyszíneken már sok mindenen átment, sok mindent megélt és meg­értett, másmilyen fiata­lok találkoznak a darab végén, noha kívül lát­szólag ugyanazok ma­radtak. Kicsit emlékeztet a történet és a figurák a West Side Story, sőt még távolabbról, a Ró­meó és Júlia világára, de ez nem válik hátrá­nyára a Várj egy órái­­nak. Jó, hogy a szerzők és a rendező, Kazán Ist­ván, nem akarják a né­zők szájába rágni a ta­nulságokat, s jó, hogy erre nincs is szükség, mert a darab igen be­csületes és rokonszenves alapállása enélkül is vi­lágos. Az első színpadi muzsikáját komponáló Rudas Gábor számai az ugyancsak Békés József tollából származó na­gyon jól dalszövegekkel együtt külön vonzerőt jelentenek. Fiataloknak, fiatalok­ról szól a Várj egy órát, s ami egyáltalán nem mellékes, fiatalok is játsszák. Jól, lendülete­sen, hittel. A népes szereplőgárdából mint legjobbakat említhet­jük Detre Annamáriát, Muszte Annát, Bus Ka­tit, Vogt Károlyt, Lencz Györgyöt, Horváth Pé­tert, Ivánka Csabát, Kő­halmi Attilát, Ujlaky Károlyt. A Várj egy órát több, mint sikeres kísérlet egy új közönségréteg meg­nyerésére. Ebben a mu­sical­ben már a színház távlati terveinek előhír­nökét is üdvözölhetjük. Takács István 29 Musical fiataloknak, fiatalokról, fiatalokkal JELENET A RUBLJOV FILMBŐL

Next