Magyar Ifjúság, 1973. július-szeptember (17. évfolyam, 27-39. szám)
1973-08-17 / 33. szám
jebb, messze a tengertől egy szikrázó pont látható a térképen: ez Szarjét, a felszabadított területek központja. Fővárosa. — Főváros ugyancsak épület nélkül’— folytatja az eszmefuttatást a jemeni milicista. És keserűen mosolyogva hozzáteszi: — nálunk nem lesz gond a falu és a város közti különbség megszüntetése. Az ellenség eltünteti a különbséget. A napalm és a rakéta, valamint a nehéz akna gyorsabban hozzásegíti ehhez, mint évtizedes vagy évszázados politikai, szociális tevékenység. A szegénység, a megsemmisítettség egyenlősége lesz itt a háború után. Olajszultanátus felszabadításáért harcolunk, de tudjuk, hogy győzelmünk még arab viszonyok között is elképesztően nyomorúságos terepen következik be. Az ellenség mindent felperzsel. Lesz helye az olajmillióknak. — Mikor érünk Szarfetbe? — Addig még bőven ki kell lépni! — hangzik a válasz, de semmit sem tudok meg arról, hány órai vagy napi járóföldre ide a hazafiak titokzatos központja. Fenséges kőrengetegben vagyunk, itt senki nem érzi szükségét annak, hogy számokkal jellemezze a valóságot, a távolságot a határtól, a várostól, a harctértől. Csodálkozom is, hogy olyan sűrűn nézik az órájukat ezek az emberek, akik előtt az időnek atig-alig van valami értéke. Egy menekülttáborban A felperzselt földön egy nyugodalmas völgybe érünk Oldalt barlangnyílások tátongnak, körülöttük bibliai nyugalom. Néhány kecske lustán ágaskodik a levélvesztett ágak lágyabb csúcsa felé, odébb az asszonyok már a fejést készítik elő. Férfiak jönnek elénk, üdvözölnek bennünket. Az egyik kinyújtja a nyakát, belehallgat a levegőbe,de megnyugszik. Valami dörgött, és azt hitte, lőnek a közelben. Pokrócot terítenek a földre, leülünk. Megkezdődik az ismerős arabok találkozásánál megszokott udvarias kérdezősködés, amely körülményesen kiterjed az egészségre, a családra, az állatokra és mindenre, " ami a legutolsó találkozástól eddig megtörténhetett. A kérdések és a válaszok oly szabályszerűek, ismétlődők, hogy először azt hittem, imádkoznak vagy verset mondanak ... Beszélgettek. Hozzám, az idegenhez nem szóltak, engedték, hogy kipihenjem magamat. Menekülttáborban vagyunk. A bombavetők elnéptelenítik a vidéket, a lakosság országrésznyi tájakról költözik el — és jönnek a menekültek a szultáni területekről is. Mert a menekülőket nemcsak a harcok pusztítása űzi — a biztonság itt sem sokkal nagyobb. A sejkek, emírek, szultánok pribékjei, hivatalnokai kínozzák, megalázzák az embereket, a kiterjedt korrupció, a hatalmaskodás, a hatóságok önkénye újabb és újabb áradatát indítja útnak a menekülteknek. S ők áttörnek, átszivárognak az arcvonalon, hogy a szabad zónában éljenek. A menekülttábort lágerbizottság irányítja. A bizottság titkára — magas, nagybajszú férfi, a szabadságharc majd valamennyi ütközetében részt vett — a tábor helyzetét ismerteti. — Látja, hol élünk, hol tengetjük életünket, mégis jól érezzük magunkat itt. Pedig nélkülöznünk kell a biztonságot: senki sem tudja, mikor fedez fel bennünket az ellenség, mikor ered meg a bombaeső. El tudja képzelni, honnan jöttünk mi, ha ahhoz képest ez a mostani helyzetünk békésnek, nyugalmasnak, sőt biztonságosnak tűnik?! Járjuk a tábort és közben szüntelenül azon gondolkozom: miből élnek az emberek, a harcosok, a gyermekek, az öregek, az asszonyok, a lányok ezen a szomorú, kietlen vidéken. A Front Központi Bizottsága kézbe vette a közellátási és a munkaügyet is. De természetesen tevékenysége elsősorban a harc szervezésére, tervezésére, bonyolítására irányul. A Központi Bizottság alatt járási bizottságok tevékenykednek, és bizottságok vezetik a falvakat, táborokat is. Egyebek között ezek gondoskodnak a közélelmezésről. A Front rendszeres illetményt juttat a harcosoknak. A nőtlenek három és fél dinárt kapnak, a családosok hét dinárt. (Ez valamivel többet ér, mint hét angol font.) És ki-ki maga választja meg, hogy ezt készpénzben igényli, vagy pedig természetben. Tehát rizsben, halban, húsban, dohányban, ruhaneműben akarja megkapni. Itt egyébként — nagy a nyomor, talán azért is — olcsóbb a megélhetés: nem lehet az árainkat mondjuk az ádeni piacéval összevetni. Elmaradott vidék ez, ahol sokat ér a pénz, a nép pedig dolgos. Állatokat tartunk ebben a táborban is, és ha megerednek a nijári esők, aki csak teheti, kint dolgozik a mezőn. Gyümölcsöt, gabonaféléket, kerti növényeket termelünk és gyűjtünk be, sőt a Front külön halászflottillával is rendelkezik, s a zsákmány egy részét értékesíti. Más részét felélik a harcoló csapatok, a sebesültek és mindenki, aki központi támogatásra szorul. Kecskehús vacsorára Az éjszakát a falubizottság egyik tagjánál töltjük. Vacsora előtt megkérdezi: kint akarunk-e aludni a szabad ég alatt, vagy bent, a barlangban? Kísérőim tanácsára a barlang mellett döntök, s a tágas, hűvös helyiségben, a gyékényen fekve megfigyelhetem a vacsora előkészületeit is. A levágott kecskét a fekhelytől nem messze bontják fel, s máris szeletelnék a húst. De még előtte odafordul az egyik kísérőm és elkéri tenyérnyi pengéjű zsebkésemet — azzal majd könnyebben megy a munka. KRAJCZÁNr IMRE ILYEN KÉPET FEST EGY SIVATAGI BENZINKÚT 33