Magyar Ifjúság, 1973. október-december (17. évfolyam, 40-52. szám)

1973-11-02 / 44. szám

4 serdülő lányából vagy fiából egyenes gerincű közéleti embert faragni? Az a fiatal, aki iskolájában vagy munka­helyén minden társadalmi munkára azonnal kapható, de otthon elvárja, hogy a tiszta zok­nitól a pohár vízig mindennel kiszolgálják, — érzi-e, hogy a közösségi élet alaptantár­gyából megbukott? Az a fiatal szülő, akinek csak anyák nap­ján — néhány szál virág, s egy tábla csoko­ládé erejéig — jut eszébe idős és beteges édesanyja, — hogyan várhatja el, hogy öreg­ségére ne hagyják szomorú magára a saját gyerekei? Az az egymásból kiábrándult fiatal házas­pár, amelyik „csak a gyerek érdekében” nem kiált válóperes ügyvéd után, de a gyerek sze­me előtt és tudtával a saját mellékútjait jár­ja. — milyen alapon képzeli azt, hogy évek múltán majd ő lesz felserdült lánya vagy fia bizalmas tanácsadója? Az a család, amelynek tagjai nem is veszik észre, hogy elfelejtenek törődni egymással, s a szokásos esti „lemezük” legfeljebb annyi: kész van-e a vacsora... mi megy a tévé­ben ... hányasra feleltél:­­ hogyan akar gyermekeiből minden és mindenki iránt ér­deklődő, segítőkész felnőttet faragni? Az a családi légkör alakítja leghasznosab­ban a felnövekvő nemzedéket, ahol lehet ten­ni, alkotni, cselekedni, hasznossá válni, bele­szólni, önálló véleményt nyilvánítani, közö­­­sen gondolkodni, mindent megbeszélni, kitá­rulkozni, segítséget, tanácsot kérni és adni, s ahol mindennek alapja az egymás iránti sze­retet, a tisztelet, az érdeklődés, az őszinteség és a bizalom. Olyan „valuta” ez, amelyet nem lehet átváltani ruhára, cipőre, csokoládéra, biciklire, különórákra, magnóra, külföldi utazásra... Miért mondjuk el mindezt nektek, akiknek még csak kisgyermekeik vannak, vagy akik még nem is gondoltak a házasságra? Azért, mert ebből nem­ lehet elég korán „készülni”! KEDVES FIATAL BARÁTAINK! B­izonyára találkoztatok már a magyar nyelv egyik­ érdekes­ségével, amely — sajnos —­­ egyre ritkábban hallható. „Van gyereked?” — szól a kérdés. „Három családom van ...” —• hangzik természetes egyszerű­séggel a válasz. Aki még nem hallott ilyet, egy pillanatra meghökken. S a kérdezett ma­gyarázza: két fia és egy lánya a „három csa­lád”. A magyar nyelvnek olyan kifejezése ez, ahogyan régen „életnek” mondták a minden­napi kenyeret adó búzát. A gyerek egyenlő a családdal. A család azonosítja magát a gyerekkel. A kör így tel­jes! Amikor két fiatal összeházasodik és ne­kivág az életnek, őket még nem lehet igazi családnak nevezni. Csak emberpárnak, amely önmagában hordozza megsokszorozódásának szép távlatait... Ti, akik olyan buzgalommal gyűjtitek a haladó múlt emlékeit, a népi kultúra megőr­zésre váró szokásait, a parasztházak padlásá­nak kincseit, a régi dalokat és táncokat, ad­jatok ismét valóságos tartalmat anyanyel­vünk csaknem elfelejtett, sokatmondóan szép szavának! A család egyenlő a szülői hivatással. Erről sehol sem állítanak ki bizonyítványt. Mégis hivatás, amelyből gyermekeink és társaink, egy egész nemzet előtt vizsgázunk. Huszon­évesen ki gondol az öregségre, az elmúlásra? Pedig ismertek gyermektelen vagy egyetlen gyermeküket korán elveszített, magányosan kószáló, apró szeretetért is hálával adózó öregeket. Lehet szép lakásuk, de ki nyitja rá­juk az ajtót? ... Lehet szép nyugdíjuk, de kinek szerezzenek ajándékaikkal örömet? .. . Lehetnek barátaik, de ki pótolja a saját gyer­mekeket és az unokákat? Azért, mert féltitek a karriereteket, mert fiatalon nem akartok engedni a kényelme­tekből, mert nem meritek vállalni a gyer­mekkel járó gondokat, az elszaggatott ruhák­­cipők költségeit, a kiságy mellett virrasztás­sal töltött éjszakák fáradságát... ne fizesse­tek később keserű kamatot! És arra is gon­doljatok, hogy ha nem hoztok létre új élete­ket, ha nem neveltek fel új, nálunk tökélete­sebb felnőtteket, évtizedek múltán, amikor majd megfáradva pihenésre, nyugalomra vágytok, ki termeli meg a több idős ember magasabb igényeit kielégítő nyugdíjakat? s a huszadik század második felének, a számítógépek és a holdutazások korának gyer­mekei vagytok. Jól ismeritek az anyag, az atom szerkes­­­zetét, s beleláttok a világűr végtelenjébe. De vajon érzitek-e annak a felelősségnek a súlyát, hogy idővel magatok is anyák és apák, új életek teremtői és felnevelői lesz­tek? Nem akarunk prédikálni nektek, de né­hány dolgot kötelességünk elmondani. Ciga­rettáztok, füstöltök, mint egy gyárkémény. Éppen olyan jól ismeritek a drága tömény italok ízét, mint a legmodernebb autómárká­kat. Szégyellitek hamvasságotokat, pedig az igazi szerelemre tartogatott tisztaság a mi korunkban sem „ment ki a divatból”, s ami­kor életre szóló társat választotok magatok­nak — valljátok be — ennek az erénynek akkor már értéke van a szemetekben. Maga­tokat csapjátok be, ha azt hiszitek: az élet­­tapasztalat útja felelőtlen kalandokkal van kikövezve. Nincs szükségetek arra, hogy a többiek előtt a szex-kérdések professzorait játsszátok, egymás féltett titkairól háryjános­­kodjatok, s ha kezdeti nemi kapcsolataitok­ban csalódtok, a „kutyaharapást szőrivel” akarjátok gyógyítani... KEDVES BARÁTAINK!­­

Next