Magyar Ifjúság, 1973. október-december (17. évfolyam, 40-52. szám)
1973-11-02 / 44. szám
4 serdülő lányából vagy fiából egyenes gerincű közéleti embert faragni? Az a fiatal, aki iskolájában vagy munkahelyén minden társadalmi munkára azonnal kapható, de otthon elvárja, hogy a tiszta zoknitól a pohár vízig mindennel kiszolgálják, — érzi-e, hogy a közösségi élet alaptantárgyából megbukott? Az a fiatal szülő, akinek csak anyák napján — néhány szál virág, s egy tábla csokoládé erejéig — jut eszébe idős és beteges édesanyja, — hogyan várhatja el, hogy öregségére ne hagyják szomorú magára a saját gyerekei? Az az egymásból kiábrándult fiatal házaspár, amelyik „csak a gyerek érdekében” nem kiált válóperes ügyvéd után, de a gyerek szeme előtt és tudtával a saját mellékútjait járja. — milyen alapon képzeli azt, hogy évek múltán majd ő lesz felserdült lánya vagy fia bizalmas tanácsadója? Az a család, amelynek tagjai nem is veszik észre, hogy elfelejtenek törődni egymással, s a szokásos esti „lemezük” legfeljebb annyi: kész van-e a vacsora... mi megy a tévében ... hányasra feleltél: hogyan akar gyermekeiből minden és mindenki iránt érdeklődő, segítőkész felnőttet faragni? Az a családi légkör alakítja leghasznosabban a felnövekvő nemzedéket, ahol lehet tenni, alkotni, cselekedni, hasznossá válni, beleszólni, önálló véleményt nyilvánítani, közösen gondolkodni, mindent megbeszélni, kitárulkozni, segítséget, tanácsot kérni és adni, s ahol mindennek alapja az egymás iránti szeretet, a tisztelet, az érdeklődés, az őszinteség és a bizalom. Olyan „valuta” ez, amelyet nem lehet átváltani ruhára, cipőre, csokoládéra, biciklire, különórákra, magnóra, külföldi utazásra... Miért mondjuk el mindezt nektek, akiknek még csak kisgyermekeik vannak, vagy akik még nem is gondoltak a házasságra? Azért, mert ebből nem lehet elég korán „készülni”! KEDVES FIATAL BARÁTAINK! Bizonyára találkoztatok már a magyar nyelv egyik érdekességével, amely — sajnos — egyre ritkábban hallható. „Van gyereked?” — szól a kérdés. „Három családom van ...” —• hangzik természetes egyszerűséggel a válasz. Aki még nem hallott ilyet, egy pillanatra meghökken. S a kérdezett magyarázza: két fia és egy lánya a „három család”. A magyar nyelvnek olyan kifejezése ez, ahogyan régen „életnek” mondták a mindennapi kenyeret adó búzát. A gyerek egyenlő a családdal. A család azonosítja magát a gyerekkel. A kör így teljes! Amikor két fiatal összeházasodik és nekivág az életnek, őket még nem lehet igazi családnak nevezni. Csak emberpárnak, amely önmagában hordozza megsokszorozódásának szép távlatait... Ti, akik olyan buzgalommal gyűjtitek a haladó múlt emlékeit, a népi kultúra megőrzésre váró szokásait, a parasztházak padlásának kincseit, a régi dalokat és táncokat, adjatok ismét valóságos tartalmat anyanyelvünk csaknem elfelejtett, sokatmondóan szép szavának! A család egyenlő a szülői hivatással. Erről sehol sem állítanak ki bizonyítványt. Mégis hivatás, amelyből gyermekeink és társaink, egy egész nemzet előtt vizsgázunk. Huszonévesen ki gondol az öregségre, az elmúlásra? Pedig ismertek gyermektelen vagy egyetlen gyermeküket korán elveszített, magányosan kószáló, apró szeretetért is hálával adózó öregeket. Lehet szép lakásuk, de ki nyitja rájuk az ajtót? ... Lehet szép nyugdíjuk, de kinek szerezzenek ajándékaikkal örömet? .. . Lehetnek barátaik, de ki pótolja a saját gyermekeket és az unokákat? Azért, mert féltitek a karriereteket, mert fiatalon nem akartok engedni a kényelmetekből, mert nem meritek vállalni a gyermekkel járó gondokat, az elszaggatott ruhákcipők költségeit, a kiságy mellett virrasztással töltött éjszakák fáradságát... ne fizessetek később keserű kamatot! És arra is gondoljatok, hogy ha nem hoztok létre új életeket, ha nem neveltek fel új, nálunk tökéletesebb felnőtteket, évtizedek múltán, amikor majd megfáradva pihenésre, nyugalomra vágytok, ki termeli meg a több idős ember magasabb igényeit kielégítő nyugdíjakat? s a huszadik század második felének, a számítógépek és a holdutazások korának gyermekei vagytok. Jól ismeritek az anyag, az atom szerkeszetét, s beleláttok a világűr végtelenjébe. De vajon érzitek-e annak a felelősségnek a súlyát, hogy idővel magatok is anyák és apák, új életek teremtői és felnevelői lesztek? Nem akarunk prédikálni nektek, de néhány dolgot kötelességünk elmondani. Cigarettáztok, füstöltök, mint egy gyárkémény. Éppen olyan jól ismeritek a drága tömény italok ízét, mint a legmodernebb autómárkákat. Szégyellitek hamvasságotokat, pedig az igazi szerelemre tartogatott tisztaság a mi korunkban sem „ment ki a divatból”, s amikor életre szóló társat választotok magatoknak — valljátok be — ennek az erénynek akkor már értéke van a szemetekben. Magatokat csapjátok be, ha azt hiszitek: az élettapasztalat útja felelőtlen kalandokkal van kikövezve. Nincs szükségetek arra, hogy a többiek előtt a szex-kérdések professzorait játsszátok, egymás féltett titkairól háryjánoskodjatok, s ha kezdeti nemi kapcsolataitokban csalódtok, a „kutyaharapást szőrivel” akarjátok gyógyítani... KEDVES BARÁTAINK!