Magyar Ifjúság, 1973. október-december (17. évfolyam, 40-52. szám)

1973-12-28 / 52. szám

IFJÚSÁGUNK KÖNYVEI, AVAGY A KÖNYVEK IFJÚSÁGA A könyvet szerető embereknek van egy titkos szektája. Titkos, mert nemigen beszélnek róla, gyakran maguk sem tudják, hogy tagjai a „szervezetnek”, mi több, a pontokba foglalható alapszabályokkal sin­csenek tisztában. Ennek ellenére fel lehet is­merni őket bizonyos jelekből, ők azok, akik havonta leróják tagsági díjaikat a könyves­boltokban. ők azok, akik ismerős mosollyal köszöntik egymást a kölcsönkönyvtárakban. ők azok, akik kérve-kéretlenül könyveket ajánlanak ismerősnek és ismeretlennek, hogy aztán bonyolult keresztkérdéseknek vessék alá: elolvasta-e az ajánlott kötetet? Mi tet­szett? Mi miért nem tetszett? Volna-e kedve inkább arról olvasni, hogy ...? Szívós és ötlet­gazdag, türelmes és kedvét el nem vesztő csa­pat ez, mint mindazok, akik tudják, hogy bol­dogabbá tehetik az emberiséget. Szégyenkezés nélkül bevallom, hogy tagja vagyok ennek a „szervezetnek”. Nem magyar­tanári diplomám okán, hanem azért, mert őszinte örömet jelent a könyvek adta élmény megsokszorozása. S nem is csak az, ami köz­vetlenül a könyvekből származik. Események és megoldások bogozgatása közben megismer­jük beszélgető társainkat. Julien Sores bűné­nek mibenlétéről beszélve vall a maga érzel­meiről, gondjairól, társadalmi közérzetéről. Mindarról, amiről nem beszélne, ha kérdez­nénk, hiszen szemérmesebb is annál, kifejezni sem tudja magát, vagy egyszerűen: fogalma sincs arról, hogy őt ezek a kérdések érintik. Ilyen beszélgetések évek alatt felgyűlt ta­pasztalata győzött meg­­arról, hogy nem rosz­­szabb, nem jobb, de sok tekintetben nem is más a most serdülő nemzedék, mint annak idején mi voltunk. Miközben kilépnek a gyer­mekkor semlegességéből, küszködnek még ki­alakulatlan érdeklődésük, hajlamuk, érzelmi világuk vonzásai és taszításai közepette, ugyanazok a nagy sorskérdések izgatják őket. Az ember életének értelmessége általában s a maguk ideáljának megválasztása különösen. A szerelem, mint az emberi boldogság egyik fő forrása és a maguk testére eszmélés. A tár­sadalmi felelősség történelmi méretekben, s a bajtársiasság egy iskolai stikli kapcsán. Új és még újabb tantervekkel agyonterhelve, a jö­vendő továbbtanulás megannyi szempontjától korlátozottan, napi tízórai alvás igényével együtt mindig van egy végeláthatatlan dél­utánjuk annak tisztázására, hogy optimista-e vagy pesszimista Az ember tragédiája? Ez nem Madách irodalmi rangjának kijelölése miatt fontos számukra, hanem azért, mert itt, ebben a vitában közelebb juthatnak ahhoz, amit maguk hisznek, vagy hinni vágynak az ember küldetéséről. Vitájuk őszinte indulata, s a tisztázott meg­győződések következményei arról győztek meg, hogy csak remekműveket, eszmeiség és művészi megoldások dolgában is tiszta alkotá­sokat szabad, kell adni az ifjúságnak. Évről évre újra jelentkezik egy nemzedék, amelynek új a világ, amely újra keresi eszményképeit — az olvasni már tudók felelőssége, hogy csak tiszta forrást mutassunk nekik. Iskolai kötelező olvasmányaink megfelelnek ennek a törekvésnek. Csakhogy soha semmit nem utált jobban az éppen eszmélő ifjú em­ber, mint azt, hogy kitaposott úton induljon. Bármilyen jó is a kötelező vagy magyarórán ajánlott könyvek jegyzéke, éppen a legigénye­sebbeknek ez nem kell. Mit tehetünk? Nagyon üzletszerűen hangzik a megfogalmazás, mégis bevált: növelni kell a kínálatot. Az a fiatal olvasó, aki a maga gondjairól, sorskérdéseiről tudni akar, még n­em tud könyvet választani. Még válogat. Érdeklődése, hajlama szerint keres. Hogy ne érezze olvasás közben is leckét tanuló gyereknek magát, hogy ne érezze azt: most is csak a felnőttek által megszabott elvárásoknak felel meg, meg kell teremtenünk a módot és alkalmakat arra, hogy a legjobbak közül választhasson. Olcsó klasszikus könyvek kellenek — vannak is! —,­­amelyeket jól érthető jegyzetanyag, rövid, tisztán érvelő életrajz egészít ki, s esetleg egy táblázat is, amely a könyvben előforduló ide­gen nevek helyes magyar kiejtését mutatja. Sokan — és nemcsak fiatalok — azért beszél­nek nehezen könyvélményeikről, mert nem tudják másként nevezni a hősöket, mint a fiú, a lány, annak apja, emennek barátja. T­ermészetesen könyvélményéről csak az tud beszélni, aki már könyvet olvasott. Akiben eleve megvan az érdeklődés a könyv megszerzésére. Nagyon sokan — gya­níthatóan a fiatalok közül jó sokan — magát az olvasás igényét nem ismerik. A könyvki­adás gondjával egyenértékűnek tartom az ol­vasás propagandájának dolgát. Itt nem ajánló listákra gondolok, nem agitáló magyartaná­rokra, s agitáló könyvtárosokra, hiszen — mint előbb érintettem is — ezek státusuknál fogva „gyanúsak” a könyvet még nem szere­tők előtt. Ezeknél sokkal hatékonyabbnak tet­szik az, ha úgy alakítjuk ki a műveltség, ér­deklődés szintjeit, hogy bizonyos kötetek, írók ismerete nélkül ne érezze jól magát a fiatal­ember. Miért csak a napi, múlékony sikereket támogató sznobok képesek elérni, hogy művek mellett toborozzanak, miért csak ők terrori­zálhatnak? Jó könyv, nagy költő ismerete idézése miért nem ugyanolyan kényszerítő erő? Nyilván belejátszik ebbe az is, hogy a sznobízlés könnyebben elsajátítható, divato­sabb problematikájú, mint az igényes klasszi­kusok vagy kortárs remekművek. Kevesebb szellemi energiát jelent birtokba vételük. De nemcsak­­a szellemi renyheség, hanem a nép­szerűsítés módja is más. Kisszámú könyv­klubunk csak olyan programmal rendelkezik, ami a beavatottakat vonzza. A társastánc­klub mindenkit. Ha a kettőt összekapcsolnák, még nem következne be szentségtörés, de a jól táncoló legény vagy leány olvasó fiatalok kö­zelségében úgy találná, hogy neki sem ártana átlapozni egy Váci Mihály-kötetet. A könyvtár olvasóterme nemcsak klastromi csendtől le­hetne „hangos”, de esetenként vitáktól is, amelyek nemcsak könyvismerőknek szólnak, hanem sportolóknak is, akiket a könyv közel­ségével vagy egy éppen akkor „véletlenül” rendezett színes kiállítással lehetne új érdek­lődéssel beoltani. Igen sok olyan társasjáték van — Varga Balázs a tudója —, ami látszatra játék, de könyvek ismeretét is igényli, vagy könyvek­­ felé terel. Ha a Rolling Stonest ismerni illik tinédzserkörökben, lehetetlen elérni, hogy Anyegin is ismerőssé váljon? Mindaz, amiről eddig szó esett, nem kizá­rólag az ifjúság olvasási gyakorlatát érinti, összefügg a felnőtt, még nem gyakorlott ol­vasók meghódításának kérdésével is. Éppen ezért hiszem, hogy nem kizárólag ifjúsági könyvkiadók, gyermekkönyvtárak, serdülők számára létesített klubok gondja. A színesebb, kevésbé iskolás módszerű közművelődésé. S ezen a ponton lehetne beleépíteni művelődési hálózatunk egészébe.­­ ESZMECSERE AZ IFJÚSÁGI IRODALOMRÓL ZÁRSZÓ HELYETT Amikor szeptemberi számunkban eszme­cserét kezdtünk az ifjúsági irodalomról, nem gondoltuk, hogy­ nézetek és vágyálmok, ta­pasztalatok és kételyek kicserélése azonnali megoldással szolgál. Mégis vitára bocsátottuk ezt az éveken át elhallgatott, vagy csak szak­mai körökben tárgyalt gond—törekvés—kér­dőjel fonadékot, mert az volt a véleményünk, hogy csakis vitában tisztázhatjuk: kell-e a gyermek- és felnőttirodalom határán 15—25 évesek irodalmáról, olvasási gyakorlatáról be­szélnünk? Vitánknak két fóruma volt: kulturális mel­lékletünk hasábjai és a Szekszárdon megtar­tott tanácskozás. A nézeteket itt is, ott is két nagy táborra oszthatjuk: az egyik tábort azok alkották, akik — mint Vargha Balázs jelszó­­szerűen megfogalmazta — a „minden az ifjú­ságé” elvét vallják. Vagyis: felesleges külön ifjúsági irodalomról beszélni. A klasszikusok, 26 KULTURÁLIS MELLÉKLET a színvonalas ismeretterjesztés, a különféle érdeklődésűeket más-más szinten kielégítő szakirodalom — az ifjúságé. A m­ásik tábor — nem tagadva a klasszi­kusok és az ismeretterjesztés szerepét — hangsúlyozta, hogy az ifjúságnak megvannak az életkori sajátosságoktól határolt problémái és témái, ezekkel pedig feltétlenül számolni kell az olvasás gyakorlatának kialakításakor. Színvonalas, közérthető, az ifjúság problémáit is tárgyaló, érdeklődését felkeltő művek kel­lenek ebben az életkorban, hogy felnőtté vál­va válogatni tudjon a könyvek között, olva­sási igénye kialakuljon, tovább éljen. De miben állnak a mai ifjúsági fiziológiai, pszichikai és társadalmi meghatározói? Is­merjük ezeket? Eddigi nézeteink nem avul­tak el? S hogy találjuk meg annak a módját, hogy a különféle tapasztalatok művészi él­ménnyé formálódjanak? Mint Illés Lajos az eszmecsere során el­mondta: az ifjúság helyzetének egészét kell felmérni ahhoz, hogy — az irodalom alapos ismerete mellett — meghatározhassuk, mi vonzza, taszítja, készteti vitára ifjúságunkat. Úgy tetszik, hogy az első táborba tartozók kényelmesebbek: az ifjúság közvetlen gond­jainak vizsgálatára nem vállalkoznak, mert meggyőződésük, hogy a klasszikusok olvasá­sakor mindenre választ kaphatnak az ifjú ol­vasók. Mégis azt kell látnunk, hogy számos — nézetünk szerint igen jól hasznosítható — tanáccsal, ötlettel állnak elő annak érdeké­ben, hogy ezt a korosztályt a könyvek gyakori forgatására buzdítsák. S ez a módszereket ke­reső gond nem kényelemről vall, hanem arról, hogy ha az ifjúsági irodalom létét tagadják is, az ifjúság olvasási gyakorlatának kialakí­tását szívügyüknek vallják. S innen közelítve meg a kérdést, kitetszik, hogy a két tábor nem szemben áll egymással, hanem fegyvertárs­ként küzd a közös célért. Mindenképpen haszna tehát a vitának az, hogy tisztázódott: a könyvet szerető, igénylő fiatalság többféle módon — róla szóló iroda­lom, illetve vonzóvá tett klasszikus irodalom felől — közelíthet az írott világ felé, hogy ön­ismeretre, közösségi élményekre találjon. A mi nézetünk szerint módszertani kérdé­seket vet fel a „minden a fiataloké” — meg­győződés az új irodalom, új törekvések meg­valósítását az ifjúság problémájú tábor. Köz­tük fontossági sorrendet teremteni bajos és

Next