Magyar Ifjúság, 1974. május-augusztus (18. évfolyam, 18-35. szám)
1974-06-07 / 23. szám
lépőjegyet csináltatott egy nyomdász ismerősével, ezeket Petrecz Béla „gazdasági igazgató” és Asztalos László pénztáros közreműködésével forgalomba dobta. Az ügyeskedés haszna négyszázezer forint volt, kapott állítólag a nyomdász is harmincezret, a többit felosztották maguk között. Rajnák László ötven százalékot, Petrecz Béla harminc százalékot, Asztalos László húsz százalékot tett zsebre általában a „pluszjövedelemből”. Más, 1970-ben megmaradt körülbelül 25 ezer 15 forintos belépőjegy. Nem volt szívük elégetni... amíg Rajnák konyakozott a selejtező bizottság tagjaival, Petrecz őrségben állt, Asztalos pedig húszezer jegyet megmentett a lángoktól. Nem volt ugyan a következő nyáron 15 forintos rendezvény, de „rugalmasan” megoldották: az 5 forintos rendezvényekre 3 fiatal kapott egy jegyet, a tízforintos rendezvényre 2 belépővel mentek be hárman. A haszon: 300 ezer forint. Időközben meghalt a nyomdász, nem volt, aki hamis jegyet készítsen. Következett a tombola ötlete. Tizenháromezer 2 forintos tombolajegyet nyomattak, amelynek felső részét 10 forintos belépőjegyként kezelték. A nagykönyvbe csak a kétforintokat kellett beírni, a három zsebben pedig eltűntek a tízforintok. A haszon: 130 ezer forint. A kis pénzeket sem vetették meg. Villa, öröklakás, gépkocsi Rajnák László a közelmúltban emeletes villát épített magának Velencefürdőn, ahol közvetlen szomszédai szerint gyakorta rendezett népes társaságával hangos duhajkodásokat. Csak közvetlen barátai tudtak új szerzeményéről, nem verte nagydobra gyarapodását. Sőt, felettes szerveinél időnként párszáz forintos segélyekért kilincselt. — Én az öröklakást nem abból a pénzből vettem — mentegetőzik Petrecz Béla őrizetes. — Azt a pénzt nagyrészt elszórtam, és ... abból vásároltam a Polski- Fiatot. — Nem tűnt fel senkinek, hogy a fizetéséhez képest nagylábon él? — Eleinte nem mertem hazavinni a pénzt, a takarékkönyveimet a Laci őrizte. Aztán lassacskán megszokta mindenki, hogy jól élek. — Azt is, hogy a házban lakókat is Napóleon-konyakkal kínálta, ha valamiért felkeresték? — Mindenki tudta, hogy a vendéglátóipar közelében dolgozom, bár főállásom hosszú ideig a Fővárosi Köztisztasági Hivatalban volt. És hát... azokban a körökben ilyen ital számít ajándéknak. Rajnák László a főállásban 5050 forintot keresett havonta, jó barátja pedig, a csaknem húsz évvel fiatalabb Petrecz Béla 4400-at. Petrecz háromszobás öröklakást vett huszonöt éves korában. Rajnák is beköltözött ugyanabba a házba hamarosan. És érdekes, hogy a több mint ötszázezer forintot érő villa, a gépkocsi, a külföldi turistautak — nemegyszer együtt mentek nyaralni —, a gyakori ivászatok és nagyvonalú ajándékozások senkinek sem tűntek legalább különösnek. — Lacitól többször kaptam értékes ajándékokat, csak úgy... — vallotta Petrecz Béla —, arany ékszert, porcelánt, ilyesmit. Körülbelül nyolcvanezer forint értékű ajándéksorozat nem csekélység. Ez is elkerülte az ismerősök figyelmét? Sokáig tartana a felsorolás, miből és miképpen csináltak még pénzt együtt is, külön-külön is. Tóth 6 ezer forintot „keresett” Rajnákéknál „tanácsadóként”, Rajnák 40 ezret, Petrecz 30 ezret Tóthnál „felíróként”.— Nem is én kötöttem velük szerződést — mentegetőzik Tóth —, nincs is szerződés. A fölötteseim állapodtak meg velük, ők látták ezeknek a fiktív másodállásoknak a fontosságát.) Mindkettejüknek népes a rokonsága, s a rokonok közül többenalkalmazottaik voltak. Nagyobb rendezvények idején jelentős mennyiségű fiktív munkalapra is felvettek pénzt, s olyankor igazolták egymásnak, hogy a vendégek száma magasabb volt, mint a valóságban. A többletből pénz is jutott, ital is maradt, jöhettek az ellenőrök, a felettesek, a jó barátok ... Mindezt nem szívesen mondták el az őrizetesek, s mindezt joggal szégyelli Rajnák László. Van azonban, amit még inkább szégyellnie kell. Csak a legfoztosabbat hadd említse: — Én, aki régi ember vagyok az ifjúsági mozgalomban, aki annyit beszéltem a becsületről... nem tudom, hogyan nézzek az emberek szemébe. Rettenetes, hogy megtévedtem, hogy eldobtam a becsületem, és hogy most joggal zártak ki a mozgalomból is, a pártból is. És a legnehezebb, hogy kevés időm van. Negyvenhat éves vagyok, mi marad, ha kijövök a börtönből? Hány év marad ahhoz, hogy bebizonyítsam: nem vagyok lelkem mélyéig bűnöző? Be kell bizonyítanom, hogy szembenéztem magammal, hogy én súlyosabban ítélem meg a tetteimet, mint majd a bíróság, és hogy ... hogy tisztességes szeretnék megint lenni... Asztalos László, a számlájára rótt 117 ezer forintot kifizette, szabadlábon védekezhet. Rajnák László, Petrecz Béla, Tóth Ferenc és a sokadrendű gyanúsítottak bizonyított „tartozásukat” ingó és ingatlan vagyonukból kénytelen-kelletlen fedezni fogják. A kár egy része tehát — elsősorban a fiatal vendégek megkárosítása kivételével — megtérül. Tőlük, a láthatóvá tett csápoktól nem kell már tartanunk. A tanulságokat és a következtetéseket az illetékes felettes hatóságok és szervezetek sem eltussolni, sem elfelejteni nem akarják. Társadalmi rendünktől, elveinktől idegen mindaz a módszer, szemlélet és cselekmény, amelyre a rendőrségi vizsgálat fényt derített, s amelyről a későbbiekben a bíróság ítéletet mond. A többi, a hasonló polipok megszületésénekmegerősödésének lehetetlenné tétele közös érdekünk, s közös dolgunk. Valamennyien „illetékesek” vagyunk, s mindenütt. Fontos tanulságnak gondolom: eleinte a legnagyobb polip is parányi gilisztának látszik. Szántó Gábor Valamennyien „illetékesek” ■agyunk er ■ Petrecz Béla: „... lassacskán megszokta mindenki, hogy jól élek.” Szakértői becslés szerint több mint félmilliót ér a villa Tóth Ferenc: „Állandóan emelkedett a bevételünk.” 13