Magyar Ifjúság, 1974. május-augusztus (18. évfolyam, 18-35. szám)
1974-08-30 / 35. szám
Nálam mindig van térkép kapcsolat, együttműködés. Ezen sok minden múlik. — Mi minden? — Például az, hogy ismerik meg hazánkat, életünket. Először általában Budapestet mutatjuk be. Nem mindegy, hogy az ember mit és hogyan mutat meg a fővárosból. — Több emberért felelősséget vállalni, jó hangulatot, színes programot szervezni ez éppen elég. Mi még a tolmács feladata? — Egy csomó adminisztráció! Amikor megérkeznek a turisták, listát kell készítenem, név, születési hely és idő, útlevélszám, vízumszám szerepel rajta. Aztán jön a szobalista, ki melyik szobában kapott helyet. Ezt minden „költözéskor” ismét meg kell csinálni. — Erre mikor van időd? — Amikor már mindenki pihen. A nyaralók azonban nem alszanak el korán. Volt úgy, hogy hajnali négykor láttam munkához ... — Mi történik, ha a tolmács bereked? — Akkor suttog! Legutóbb a francia és cseh fiatalok baráti találkozóján több mint öt órát beszéltem egyfolytában. „El is ment” a hangom másfél napra. — Itt a szeptember, kezdődik a harmadik, az utolsó év a főiskolán. Milyen érzés? — Hát... Az embernek készülnie kell a hivatására is. Nekem egy kicsit hoszszabb lesz a „szünidőm”, Lausanne-ban tolmácsolok majd a Hungexpo kiállításán. — Mit csinálsz szabad idődben ? — Spanyolul tanulok. Egy leendő külkereskedőnek nem árt, ha beszél a latin-amerikai országok nyelvén ... Vennes Aranka Jancsival a hazafiságról beszélgettem. Okosan, szépen beszélt arról, miért szereti ezt az országot, arról, hogyan hazafi ő. Te ott ültél mellettünk, és bólogattál. Ingatja a fejét. — Bólogatok én most is — mondja halkan. — Én nem akartam... én azt sem tudtam, mit teszek! — Ezt meséld egy idegennek! Parasztgyerek, Kunhegyesen született. Tízéves volt, amikor Pestre költöztek, apja betanított munkás, anyja segédmunkás. A szakközépiskolában érettségizett, onnan került a nagyüzembe. Négy évig a régi gépműhelyben dolgozott géplakatosként, a feleségét is ott ismerte meg A mozgalomban nőtt fel. Úttörővasutas volt, úttörővezető, ifivezető, bevonulásakor alapszervezeti KISZ-titkárrá választották. Akkor házasodtak össze, szülői segítséggel egy szoba-konyhás lakáshoz is hozzájutottak Óbudán. Egy évvel később leszerelt, hamarosan szanálták a házat, és egy új, másfél szobás tanácsi lakásba költözhettek. Az üzemben csúcstitkárrá választották, mert szerették és megbízták benne. Végre annak a munkának élhetett, amelyet addig csak munkaidő után végzett. Kedvére nyüzsöghetett, szervezhetett — emlékszem ezekre az időkre, sok megmozdulásukon nem egészen idegenként részt vehettem. Tele volt ötletekkel. Üvegpohár vagy, mondtam egyszer, úgy értsd ezt, nemcsak átlátszó, hanem törékeny is. Mert néha kapkodott, olykor meggondolatlanul és határozatlanul. — Ki lehet fordítani az üvegpoharat, viszszájára, mint egy köpönyeget? — Nem a KISZ-titkár akart disszidálni, ezt hidd el — mondja végre. — Én hiszek ebben a rendszerben, itt mindent megkaptam, és sose akartam elhagyni. Tudnod kell, hogy én is elítélem azokat, akik megszöknek innen! Én csak ... messze akartam kerülni. — Mitől? — ... a helyzetemtől. Elimlik sehová, és elesett — Tudod, hogy nem szerelemből házasodtam. A nejem nagyon rendes, tisztelem is, sajnálom is. Sokáig jártunk együtt, aztán ment minden a maga útján, egyszer csak arra eszméltem fel, hogy kimondtuk az igent. Addig szinte a kezét sem fogtam meg, s így maradt ez a házasságkötés után is, hónapokig. Nem élünk jól, bár sose veszekszünk. Neki elég, hogy férje van, lakása, nyugalma, hogy néha emberek közé járunk. De nekem ez mindig kevés volt. — A gyárban sokan tudják, hogy csélcsap természeted van. Mondják, hogy gyakran voltál szerelmes. — Hát... két évvel ezelőtt nagyon szerelmes lettem. Megismerkedtem egy asszonynyal. Fiatalabb, mint én, de már óvodás gyereke van. Más a természete, mint a feleségemé, nagyon megértettük egymást, és ezt persze észrevette a nejem is. Először mások szóltak neki, aztán megmondtam én is. Arra gondoltam, talán ha elválnánk, és az az aszszony is válna, de ebből nem lett semmi. Hónapokig őrlődtem, már a munkámra se tudtam odafigyelni, őt január hetedikén láttam utoljára. Órákig ültünk egy presszóban, és akkor megértettem, hogy nem fog miattam elválni. A férje komoly beosztásban van, jól keres, meg hát a lakás, a gyerek... Meg is mondtam neki, hogy már tudom: nincs a kapcsolatunknak jövője. Mondtam, hogy ne találkozzunk, többet fel se hívom. Nem hitt az elhatározásomban, és nevetve ráfelelte: jól van, akkor majd ő hív. Nem találsz meg mondtam neki. Abban a pillanatban határoztam el, hogy teszek valamit, olyat teszek hogy egyik asszony se érhessen utol. Amikor elváltunk, még nem tudtam, hová megyek csak azt tudtam, hogy képtelen vagyok dönteni, és hogy messze akarok lenni. Másnap reggel vonatjegyet vettem Sopronba. Hiányos a memóriája, hadd egészítsem a szavait azokkal, amelyeket letartóztatása után rögzítettek a jegyzőkönyvek: „Elhatároztam, hogy disszidálok. Még aznap este visszamentem a munkahelyemre, s kivettem a páncélszekrényből ezerötszáz forintot, mert nem volt pénzem vonatjegyre és nem akartam a feleségemtől kérni, nehogy gyanút fogjon.” A jó ismerős előtt kicsit formálja a mesét Szemtől szembe jobban szégyelli magát, mint a bíróságon? Vagy máris kezdi felmenten magát, és ezért túlozza el az akkori „közepes tudatszűkületet”, amelyről az orvosszakértő bizonyítványt adott? — Fél tizenegykor indult a vonat. Este ha körül érkeztem Sopronba. Közben igazoltattak is, de kivágtam magam, azt mondtam hogy látogatóba megyek. — Hosszú út volt, maradt időd gondolkodni... — Sokáig vívódtam. Sopronban rögtön megvettem a jegyet visszafelé, de várni kellett. Megittam két sört, csellengtem, közben a vasútállomáson megnéztem a térképet, hogy merre van a határ. Nem tudtam, mit tegyek 13 Szerencsés salto mortale FOTÓ: URBAN A gépkocsivezető, aki a CT 1281-es Renault mögött igyekezett a Balaton felé, borzongva mesélte a baleset pillanatát. — Nem hittem — mondta, hogy a négy utas közül egy is életben maradjon, gyorsan ment az öreg tragacs, s egy másodperc alatt összegyűrődött. Hirtelen kicsapódott a belső sávból, megpördült, a levegőben is csinált egy teljes bukfencet, és az árokban kötött ki. Három fiú azonnal kirepült belőle. A negyedik, csodával határos módon, nem vesztette el az eszméletét, mint a társai, sikerült kimásznia a roncsból. - Csak néhány napra akartunk lemenni a tóhoz - kesergett, miután sérüléseit egy megálló orvos bekötötte. - Valamennyien főiskolára, egyetemre megyünk szeptemberben, most szereltünk le a katonaságtól. A gépkocsi tulajdonosa és vezetője, a tizenkilenc éves R. László semmire sem emlékezett. Arra sem, hogy a szerencsés végű baleset előtt mikor ült utoljára az autójában.