Magyar Ifjúság, 1974. május-augusztus (18. évfolyam, 18-35. szám)

1974-08-30 / 35. szám

Nálam m­indig v­an t­érkép kapcsolat, együttműködés. Ezen sok minden múlik. — Mi minden? — Például az, hogy is­merik meg hazánkat, éle­tünket. Először általában Budapestet mutatjuk be. Nem mindegy, hogy az ember mit és hogyan mu­tat meg a fővárosból. — Több emberért fele­lősséget vállalni, jó han­gulatot, színes programot szervezni ez éppen elég. Mi még a tolmács felada­ta? — Egy csomó adminiszt­ráció! Amikor megérkez­nek a turisták, listát kell készítenem, név, születési hely és idő, útlevélszám, ví­­zumszám szerepel rajta. Aztán jön a szobalista, ki melyik szobában kapott he­lyet. Ezt minden „költözés­kor” ismét meg kell csinál­ni. — Erre mikor van időd? — Amikor már mindenki pihen. A nyaralók azonban nem alszanak el korán. Volt úgy, hogy hajnali négykor láttam munká­hoz ... — Mi történik, ha a tol­mács bereked? — Akkor suttog! Leg­utóbb a francia és cseh fia­talok baráti találkozóján több mint öt órát beszél­tem egyfolytában. „El is ment” a hangom másfél napra. — Itt a szeptember, kez­dődik a harmadik, az utol­só év a főiskolán. Milyen érzés? — Hát... Az embernek készülnie kell a hivatására is. Nekem egy kicsit hosz­­szabb lesz a „szünidőm”, Lausanne-ban tolmácsolok majd a Hungexpo kiállítá­sán. — Mit csinálsz szabad idődben ? — Spanyolul tanulok. Egy leendő külkereskedő­nek nem árt, ha beszél a la­tin-amerikai országok nyel­vén ... Vennes Aranka Jancsival a hazafiságról beszélgettem. Oko­san, szépen beszélt arról, miért szereti ezt az országot, arról, hogyan hazafi ő. Te ott ültél mellettünk, és bólogattál. Ingatja a fejét. — Bólogatok én most is — mondja halkan. — Én nem akartam... én azt sem tudtam, mit teszek! — Ezt meséld egy idegennek! Parasztgyerek, Kunhegyesen született. Tíz­éves volt, amikor Pestre költöztek, apja be­tanított munkás, anyja segédmunkás. A szak­­középiskolában érettségizett, onnan került a nagyüzembe. Négy évig a régi gépműhelyben dolgozott géplakatosként, a feleségét is ott is­merte meg A mozgalomban nőtt fel. Úttörő­­vasutas volt, úttörővezető, ifivezető, bevonu­lásakor alapszervezeti KISZ-titkárrá válasz­tották. Akkor házasodtak össze, szülői segít­séggel egy szoba-konyhás lakáshoz is hozzá­jutottak Óbudán. Egy évvel később leszerelt, hamarosan szanálták a házat, és egy új, más­fél szobás tanácsi lakásba költözhettek. Az üzemben csúcstitkárrá választották, mert sze­rették és megbízták benne. Végre annak a munkának élhetett, amelyet addig csak mun­kaidő után végzett. Kedvére nyüzsöghetett, szervezhetett — emlékszem ezekre az időkre, sok megmozdulásukon nem egészen idegen­ként részt vehettem. Tele volt ötletekkel. Üvegpohár vagy, mondtam egyszer, úgy értsd ezt, nemcsak átlátszó, hanem törékeny is. Mert néha kapkodott, olykor meggondolat­lanul és határozatlanul. — Ki lehet fordítani az üvegpoharat, visz­­szájára, mint egy köpönyeget? — Nem a KISZ-titkár akart disszidálni, ezt hidd el — mondja végre. — Én hiszek ebben a rendszerben, itt mindent megkaptam, és sose akartam elhagyni. Tudnod kell, hogy én is elítélem azokat, akik megszöknek innen! Én csak ... messze akartam kerülni. — Mitől? — ... a helyzetemtől. Elimlik­ sehová, és elesett — Tudod, hogy nem szerelemből házasod­tam. A nejem nagyon rendes, tisztelem is, sajnálom is. Sokáig jártunk együtt, aztán ment minden a maga útján, egyszer csak arra eszméltem fel, hogy kimondtuk az igent. Ad­dig szinte a kezét sem fogtam meg, s így ma­radt ez a házasságkötés után is, hónapokig. Nem élünk jól, bár sose veszekszünk. Neki elég, hogy férje van, lakása, nyugalma, hogy néha emberek közé járunk. De nekem ez min­dig kevés volt. — A gyárban sokan tudják, hogy csélcsap természeted van. Mondják, hogy gyakran vol­tál szerelmes. — Hát... két évvel ezelőtt nagyon szerel­mes lettem. Megismerkedtem egy asszony­nyal. Fiatalabb, mint én, de már óvodás gye­reke van. Más a természete, mint a felesé­gemé, nagyon megértettük egymást, és ezt persze észrevette a nejem is. Először mások szóltak neki, aztán megmondtam én is. Arra gondoltam, talán ha elválnánk, és az az asz­­szony is válna, de ebből nem lett semmi. Hó­napokig őrlődtem, már a munkámra se tud­tam odafigyelni, őt január hetedikén láttam utoljára. Órákig ültünk egy presszóban, és akkor megértettem, hogy nem fog miattam elválni. A férje komoly beosztásban van, jól keres, meg hát a lakás, a gyerek... Meg is mondtam neki, hogy már tudom: nincs a kap­csolatunknak jövője. Mondtam, hogy ne ta­lálkozzunk, többet fel se hívom. Nem hitt az elhatározásomban, és nevetve ráfelelte: jól van, akkor majd ő hív. Nem találsz meg mondtam neki. Abban a pillanatban hatá­roztam el, hogy teszek valamit, olyat teszek hogy egyik asszony se érhessen utol. Amikor elváltunk, még nem tudtam, hová megyek csak azt tudtam, hogy képtelen vagyok dön­teni, és hogy messze akarok lenni. Másnap reggel vonatjegyet vettem Sopronba. Hiányos a memóriája, hadd egészítsem a szavait azokkal, amelyeket letartóztatása után rögzítettek a jegyzőkönyvek: „Elhatároztam, hogy disszidálok. Még az­nap este visszamentem a munkahelyemre, s kivettem a páncélszekrényből ezerötszáz fo­rintot, mert nem volt pénzem vonatjegyre és nem akartam a feleségemtől kérni, nehogy gyanút fogjon.” A jó ismerős előtt kicsit formálja a mesét Szemtől szembe jobban szégyelli magát, mint a bíróságon? Vagy máris kezdi felmenten magát, és ezért túlozza el az akkori „közepes tudatszűkületet”, amelyről az orvosszakértő bizonyítványt adott? — Fél tizenegykor indult a vonat. Este ha körül érkeztem Sopronba. Közben igazoltat­tak is, de kivágtam magam, azt mondtam hogy látogatóba megyek. — Hosszú út volt, maradt időd gondolkod­ni... — Sokáig vívódtam. Sopronban rögtön megvettem a jegyet visszafelé, de várni kel­lett. Megittam két sört, csellengtem, közben a vasútállomáson megnéztem a térképet, hogy merre van a határ. Nem tudtam, mit tegyek 13 Szerencsés salto mortale FOTÓ: URBAN A gépkocsivezető, aki a CT 12­­81-es Renault mögött igyekezett a Balaton felé, borzongva me­sélte a baleset pillanatát. — Nem hittem — mondta­­, hogy a négy utas közül egy is élet­ben maradjon, gyorsan ment az öreg tragacs, s egy másodperc alatt összegyűrődött. Hirtelen ki­csapódott a belső sávból, meg­­pördült, a levegőben is csinált egy teljes bukfencet, és az árok­ban kötött ki. Három fiú azon­nal kirepült belőle. A negyedik, csodával határos módon, nem vesztette el az esz­méletét, mint a társai, sikerült kimásznia a roncsból. - Csak néhány napra akartunk lemenni a tóhoz - kesergett, miután sérüléseit egy megálló orvos bekötötte. - Valamennyien főiskolára, egyetemre megyünk szeptemberben, most szereltünk le a katonaságtól. A gépkocsi tulajdonosa és veze­tője, a tizenkilenc éves R. Lász­ló semmire sem emlékezett. Arra sem, hogy a szerencsés végű baleset előtt mikor ült utoljára az autójában.

Next