Magyar Ifjúság, 1974. május-augusztus (18. évfolyam, 18-35. szám)

1974-08-30 / 35. szám

nekből áll, nem kudarc-e ez az is­kolának? — Én nem látom olyan söté­ten a helyzetet — mondja Kiss Józsefné, a volt osztályfőnök. — Senkit nem okolhatunk azért, mert néhányan más pályára ké­szülnek. Részint alakulnak a négy év alatt, változik az érdeklődésük, részint soha nem érdekelte őket a szakma. Viszont a vártnál sok­kal jobban érettségiztek, négyen általános dicsérettel (kitűnő), az osztály több mint fele pedig ké­miából és a szaktárgyakból dicsé­rettel. Ez kemény, becsületes munkát, kitartást és rátermettsé­get jelent. És azt is, hogy akár újságíró, akár képzőművész, akár tanár lesz belőlük — egyvalami­hez nagyon értenek. Így a másik pályán is nagyobb lesz a hitelük. Ha például Varga Jutka, aki di­csérettel megfelelt, újságírónak csap fel, biztos, hogy nem fog bo­londságokat írni a vegyiparról. Az iskola tehát belenyugszik abba — de mi mást is tehetne! —, hogy a gyerekek megváltozott érdeklődésüknek megfelelő to­vábbtanulási lehetőséget, állást keresnek. Igaz, vannak olyanok is, akik vegyészként akarnak elhe­lyezkedni — de csak akkor, ha megszerezték a vegyészmérnöki diplomát. Azt a lehetőséget, hogy esetleg középfokú textilvegyész­ként — vagy ahogy ők mondják textilipari szakmunkásként — dolgozzanak, mind a 21 megkér­dezett fiatal elvetette. Bár elis­merték, előfordulhat, hogy nem veszik fel őket a műszaki egye­temre, és akkor nincs más válasz­tás, marad a textilgyár. Széll Mis­ka például így képzeli a jövőt. ..— Ha nem vesznek fel a mű­szakira, textilgyárba megyek dol­gozni, s jövőre újra megpróbá­lom. Ha akkor se sikerül, a szak­mában maradok — négy évet nem hagyok veszni. Ha felvenné­nek és elvégezném, akkor egyál­talán nem biztos, hogy a textil­iparban helyezkednek el. — Miért gondolod, hogy nem vesznek fel? — Mert hiába jó ebben az is­kolában a matematika- és fizika­­oktatás, a gimnazistáknak mégis óriási előnyük van velünk szem­ben. Azt pedig senki nem kérdi tőlünk a felvételin, hogy mit tu­dok kémiából vagy technológiá­ból. Pedig egyébként ez az isko­lai oktatás gerince. Fehérvári Flóra szintén a mű­szaki egyetemre készül, ő is baj­lódik a matematikával. — Jó iskola a miénk, jobb, mint amilyet vártam. Csak akkor csa­lódtam nagyot, amikor rájöttem, hogy nem készít fel kellőképpen a továbbtanulásra. — A szakmában maradsz? — Az elméleti kémiát szere­tem, mellette maradok. — Akkor miért nem általános vegyipari középiskolába mentél annak idején? — Mert ez közel volt, és jó a közlekedés lakóhelyünk és az is­kola között. 3. Elsősorban a textilipar látja ká­rát annak, hogy a Than Károly Vegyipari Szakközépiskolában érettségizett diákok több mint 60 százaléka más területen akar el­helyezkedni. Ennek több oka van — hangsúlyozza Zsarnai Szilárd, a Könnyűipari Minisztérium ok­tatási osztályának vezetője. — Az egyik, hogy a textilipar sem fizetéseivel, sem munkakö­rülményeivel nem vonzza a fia­talokat. A másik, hogy nemcsak a szakma iránti érdeklődés hoz­ta ebbe az iskolába a gyerekeket. A fehér köpeny is vonzotta őket. (Tudniillik, azelőtt technikum volt.) Harmadik okként pedig azt említeném, hogy itt olyan magas szintű és általános a képzés, hogy a vegyipar bármely ágában tisz­tább, könnyebb munkalehetősé­get találhatnak a végzősök. Ennek is nagy az elszívó hatása. — Kicsit mi is hibásak va­gyunk, nem megfelelő a propa­gandánk. A gyerekek az üzemi gyakorlaton láthatták először, hogy bizony a gyárakban néhol bokáig ér a víz, gumicsizmában kell dolgozni, gőzben, melegben. Nem pedig laboratóriumban a kémcsövek között. — A szakközépiskolából az ál­talánosnál is nehezebb a tovább­tanulás. Nem kellene változtatni ezen? — Ma már ott tartunk, hogy a szakirányú továbbtanulás szem­pontjából érdekelt egyetemek a szóbeli vizsgákon a szakmai tár­gyakat is figyelembe vehetik a fi­zika helyett. Tehát a matemati­ka az egyedüli probléma, de ez nemcsak vegyipari téma, hanem közös gondja minden szakközép­­iskolának. Végzőseik matematikai képzettsége ugyanis nincs össz­hangban a felvételi követelmé­nyekkel. Egyébként bármennyire igyekszünk is könnyíteni a to­vábbtanulás nehézségein, válto­zatlanul ipari középkáderek kép­zése a fő célunk. Rájuk van szük­ségünk. — A felvételre jelentkezőket tájékoztatták erről? — Tulajdonképpen az ad okot a félreértésekre, hogy elég tágan értelmezhető az iskola célja. A szakmunkásoktól a középfokú ve­zetőkig képez ugyanis szakembe­reket, és nincs pontosan meghatá­rozva, hogy milyen munkakörö­ket tölthetnek be a Thanban érettségizettek. Ráadásul azt sem igen tudják a végzősök, valamint a pályaválasztók, hogy az üzem­ben két-három év után technikus­vizsgát tehetnek. Ehhez egy szak­­dolgozatot kell elkészíteniük, és néhány a vezetéssel, illetve a köz­gazdasággal kapcsolatos kérdések­re kell válaszolniuk. Talán ezért is küszködik „gyerekhiánnyal” az iskola. Pótfelvételit kellett hirdet­ni az osztályok megtöltéséhez, ott, ahol azelőtt többszörös volt a túljelentkezés. Gönczi Annamária JUTKA FERI FLÓRA­ rint nem fogadta el. Márpedig senki nem dönthet, senki nem élhet helyette. Huszon­nyolc éves, nem rendelhetünk mellé száraz­dajkát. Aztán mégis enyh­ítést kért — Miért nem mentél vissza? Megmelegedett a sör a pohárban, hideget tölt hozzá. Aztán mégsem iszik, csak tartja és melengeti a poharat. — Nem is tudom — mondja. — Egy hóna­pig lézengtem, nem volt munkakönyvem. Közben fegyelmi úton leváltottak, kizártak a pártból is. Megpróbáltam elképzelni az első napokat a gyárban, amikor újból és újból el kell mondanom a többieknek, hogy mi történt velem. Aztán másodszor is beszéltem a párt­titkárral, és úgy éreztem, hogy nem örülne, ha visszamennék. Akkor már nem hívott, hát inkább új helyet kerestem. — Ahol most dolgozol, tudják, hogy bör­tönbe megy? — A személyzeti vezetőnek megmondtam, tudja a közvetlen főnököm is. A munkatár­saim még nem. — Leteszi a poharat, már nincs habja a sörnek, és felsóhajt. — Meg­tudják majd most, az újságból. Hirtelen megértem, miért nem tiltakozott a jegyzetfüzetem ellen. Hiszen a gyöngeségén segítek! Beszél majd helyette a riport, és amit nekem elmond, azt mégsem kell szem­től szembe elmondania a hitelezőinek. Azok­nak, akik bizalmat hiteleztek neki. — Az ördögbe is... — Igaz, tudom én, gyönge vagyok. Majd meglátod, hogy megváltozom! Bizonyítani fo­gok. — Mit? Sokáig hallgat. Lassan besötétedik, nem lá­tom már a betűket, de nincs is írnivalóm. Arról beszél, hogy a büntetés letöltése után visszamegy ahhoz a géphez, amely mellett most kezdi bizonyítani, hogy jobb beosztott akar lenni, mint amilyen vezető volt. Két év­vel később kérheti, hogy irataiból töröljék „büntetett előéletét”, s akkor — így reméli — visszaküzdheti magát még a pártba is. — Nem akarok többet — mondja —, csak azt, hogy visszafogadjanak azok, akikhez tar­tozom. — Most nem tartozol hozzájuk — figyel­meztetem. — Látszólag így van — bólogat, és gyorsan hozzáteszi a magyarázatot. — De csak látszó­lag, mert én nem akarattal csaltam meg őket. Így alakult... Tudom, ez nem mentség, nem is lepett meg a hat hónap, amit első fokon kimértek rám. Arról megfeledkezik, hogy fellebbezett, és enyhítést kért. Csak azt említi, hogy az ügyész elégedetlen volt az ítélettel, és súlyosbítást indítványozott „A bíróság — írta javaslatában — elmulasz­totta súlyosbítóként értékelni a vádlott ter­hére társadalmi funkcióját, rendezetlen élet­vezetését, és azt, hogy cselekményeivel (a KISZ-kasszából fedezte a disszidálási kísér­let útiköltségét) a fiatalok nevelésében jelen­tős kárt okozott.” Kirendelt ügyvédje ezután hiába hangsú­lyozta, hogy esete „nem tipikus”, hiszen álta­lában iratok nélkül és gyalogosan csak ka­landvágyó gyerekek vagy bűnözők indulnak a határ felé, olyanok, akik nem kaphatnak még vagy már útlevelet. Hiába szóltak mentségére további tények is, hogy büntetlen előéletű, hogy nem politikai vagy anyagi okok taszítot­ták, s hogy „közepesen korlátozott tudatálla­potban” indul­t el. Ha nem tagja a pártnak, ha nem függetle­nített ifjúsági vezető, a felsorolt mellékkö­rülmények alapján alighanem enyhébb lenne az ítélet. Így azonban a Fővárosi Bíróság má­sodfokon tízhónapnyi szabadságvesztéssel súj­totta, és az ítélet végrehajtását nem függesz­tették fel próbaidőre. Utiirat az olvasóhoz A történet kétségtelenül egyedi. Nem gya­kori, hogy emberek szerelmi bánatukra a disszidálásban keresnek megoldást, sőt én nem hallottam még, hogy határőreink KISZ- funkcionáriust fogtak volna el. Miért tartot­tam érdemesnek mégis, hogy ezt a történetet megírjam? Egyetlen okom van erre: a büntetés mérté­ke. A „szokásosnál” súlyosabb ítélet ugyanis azt példázza, hogy aki közénk tartozik, aki önként elkötelezte magát a szocializmus ügyé­nek, elfogadta és hirdette céljainkat és er­kölcsünket, s mi több, aki bármilyen poszton vezető szerepet vállalt, annak a felelőssége is nagyobb az átlagosnál. S ha visszaél a biza­lommal — tegye azt akár tudatosan, akár meggondolatlanságból vagy jellemének gyen­geségéből —, közénk tartozása, korábbi érde­mei nem mentesítő, hanem súlyosbító körül­ménynek számítanak. Így tisztességes. SZÁNTÓ GÁBOR

Next