Magyar Ifjúság, 1974. május-augusztus (18. évfolyam, 18-35. szám)
1974-08-30 / 35. szám
neti tévésorozatot, ezzel is ismertséget szerezve maguknak. S ami legalább ennyire fontos: a helybéliek is rajonganak értük. Nem csoda. Megnéztem egyik bemutatójukat, az előadás mindent elárult. Mindenekelőtt azt, hogy miért tekintik őket EGYÜTTES-nek. Tulajdonképpen igénytelen darabot játszottak. Peter Terson musicaljét, a Zigger Zaggert, amelyben a fiatal angol szerző köznapi kalandokba veti tinédzserkorú hősét, hogy megkeményítse és megemberiesítse. S a kalandok színesek, dallamosak, mert a legdivatosabb beatslágerekkel megtűzdeltek — legalábbis a vállalkozó szellemű román színészek látomásában. Ez ugyanis színpadi látomás a javából, már-már arra gondolok, hogy éppen egy középszerű darabra volt szükségük ahhoz, hogy kedvükre játszhassanak és szórakoztassanak. Egy motívum különösen az emlékezetembe vésődött. Nemcsak azért, mert vissza-visszatért, hanem azért, mert nagyon is jellemzi a Piatra Neamt-i színházcsinálókat. A „Zig-Zag” mozgósította az egész társulatot, szükségből még az irodalmi titkár és a gazdasági igazgató is együtt ringott a hivatásosokkal. És a sok kis szerep valamiféle közösségi varázslat révén főszereppé nemesedett. A magyarázat? Nos, tömegjelenet tömegjelenet hátán. A karból kiválik egy színész, akinek szövege is van, a többiek nem takarják el, és nem játsszák el előle a közönség rokonszenvét. Alájátszanak, kiemelik. Újabb tömegjelenet, újabb kiválás, újabb alájátszás. S még valami, az ügyeletes „főszereplő” apró, alig észrevehető rögtönzéssel megköszöni kollégái figyelmét és segítségét, majd visszahull a tömegbe, így lüktet az előadás az első pillanattól az utolsóig. Utójáték Az imént leírtam a „rögtönzés” szót, s elfogott a lelkifurdalás. Már csak azért is, mert eszembe jutottak a műkedvelő színjátszók, s az, hogy klubőrjáratot harangoztam be. Szerencsére a lelkifurdalás feloldható. Igazi színházból való emlékkel: a Piatra Neamt-i hivatásos színészek egyúttal műkedvelő klubotok is. Otthonuk a legbensőségesebb, amelyet valaha is láttam. A falon szellemes grafikák, a fal mellett saját készítésű székek, a sarokban pedig parányi bárpult. Kiszolgáló nincs, azaz ... Bármelyik főszereplő pincérkedhet. Mindig akad kiszolgáló. Zöldi László Az első (Egy óbudai kert) Egy asszony jön át a kerten, én meg ott ülök a kőrakáson, a gyíkokat figyelem, hogyan merevednek meg a napon, olyanok, mint a zöldre mázolt gipszfigurák. Egyszer csak hallom, mit mond az az aszszony a lakóknak. Anyámat keresem, de nem látom a közelben, s máris szaladok, át a kiskapun, át a magas gazzal benőtt telken, a gyár téglafalának hús tövében. Már látom az embereket, körülállnak valamit, fölöttük, mögöttük sárga, piros és kék csövek, állványok magasodnak a délutáni égbe; érzem az olaj meg a vegyszerek szagát, átfúrom magam a zsongó embercsoporton. „Ni, ez a kisfiú! Hová megy ez a kisfiú?” Ott vagyok a korlátnál, betongyűrű van azon túl, és semmi más, akár egy kút pereme, de mélyen, mélyen lenn feketeség, csillogó fekete festék vagy olaj, és némaság. Nem látok mást, nem látom azt, amit az asszony mondott a lakóknak. De egyszer csak meghallom az emberek szavát, mindenki egyszerre beszél, nehéz megérteni, mit mondanak, egy munkás belezuhant az aknába, elnyelte a feketeség, ez a nyugodt, csendes, csillogó feketeség. Egy ember van odalenn a mélyben! Hihetetlen, hiszen nem lehet látni, és senki sem kiált, senki sem jajveszékel, a kút tükre moccanatlan. A tűzoltókat várják, mondják többen is, a tűzoltókat. Tehát igaz lehet! Hallom a szívverésem, amikor megértem, egy ember van odalenn, egy ember, s már nincs remény. A második (Sarki vendéglő portálja) Itt dolgozik az egész család hajnaltól éjszakáig. Magam is sokat segítek az üzletben, ott forgolódott a kékkockás abroszokkal borított asztalok között, a kártyázó, iddogáló, különös történeteket mesélő törzsvendégekkel zsúfolt helyiségben, ahol esténként a cigarettafüst sűrű felhőként gomolyog a tejszínű lámpabúra körül; a falakat sörplakátok tarkítják, meg a szájacirkusz és a kerületi mozi reklámjai; néha mutatványosok térnek be: hasbeszélők, üvegpoharakon muzsikáló bűvészek — ilyenkor a kártyások az abroszra borítják lapjaikat, hümmögve nézik a számot, néhány fillért dobnak a mutatványos tányérjába. Csípi a szemem a füst. — Most már menj aludni — mondja apám —, reggel az iskolában... — Néha megvárom a zárórát. Egy óra, éjfél után. A rendőr bekukkant, egy-két vendég ül a fröccse mellett. Elrakjuk a székeket az asztalokra, kiürítem a hamutartókat, reggel a nagymama takarít, hat órakor ... Olykor az ősz hajú festőművész, mielőtt hazamegy, már malaclopójával a vállán, megáll mellettem, megkérdi: — Festettél miamit? — Igen — mondom, s máris hozom a képeket, akvarell, feles rajzlapon. — Mi ez? — kérdi a festő. — Ez egy történet — mondom, és belekezdek a mesébe. De ő félbeszakít. — A kép nem történet! — Felteszi művészkalapját, barátságosan int. — Tehát rossz? — kérdem, de csak mosolyog. Keserűen nézek utána. — Mi hát a kép? Mit csináljak? Mi lesz belőlem? Csak tudnám, mi lesz belőlem?! A harmadik (Nagycenk, uradalmi major, háttérben a cukorgyár) Október végén megkaptuk a községházán a cédulát: másodnaponként sáncmunkára kell mennem. Az utóbbi időben nevetségesen megnőtt kezem-lábam, s nincs alkalmas ruhám e hórihorgas kamasztestre. Katonabakancsban járok, meg apám egykori pikolónadrágjában, már kifényesedett. Fekete szára épp csak a bokámig ér. Fejemen katonasapka, derékszíj fogja össze lódenkabátomat. Van egy ásóm, minden reggel hatkor sorakozunk a Szentháromságszobornál, anyám helyett is járok sáncolni. Kimasírozunk az osztrák határig, az erdőben küszködünk a gyökerekkel, futóárok a fák alatt, szakaszonként egy-egy gép puskaállás. Havazik. A Todt-szervezet felügyelői kesztyűs kezüket csapkodják, szitkozódnak. „Schnell, schnell!...” Menekültek ekhós szekerei nyikorognak az országúton. Tüzérségbe osztanak be, sötétedés után a Trencsén korcsmáros szolgájával felmászunk a cukorgyári víztorony rozoga lépcsőjén a tetőre. Kátrányszag, egy rossz dikón alhatunk felváltva. A hajnali ködben lelátunk a gyár udvarára, a barakkokból vézna embereket hajtanak ki az SS-ek. Egy német tiszt szállást kér, azt mondja, Budapest a földdel egyenlő, a Duna elárasztotta a romokat. Apa katona, húsvét előtt hazajön, már tudja, hogy kiviszik őket Németországba, de nem szól. Elkísérem az országútig, egy katonai teherautó felveszi. Terkával találkozom. Szeretném, ha férfiasnak látna, megemlítem neki, hogy még minket is bevihetnek. Megfogom a kezét, nem tudom, szeret-e? Ki tudja, mi történik velünk. Vajon szeret-e? A negyedikPillanatfelvétel a Landesbühnen Sachsen irodájában) Az intendáns titkárnője megszokta a pontosságot. Kicsit idegesíthette a kérésem, de azért udvariasan mosolyog: — Az újságírók... — mondja. Négy férfi és két nő. Hát enynyi lap van Drezdában? — Herr Szákoni — kezdi az egyik, kávét szürcsölünk közben —■, ez ugyebár az első drámája? Hogy tetszik a német előadás? Eddig miket írt? Mióta ír? Hogyan lett író? — Hölgyeim és Uraim! Ez utóbbi kérdés a legnehezebb, már ami a pontos válaszadást illeti. Talán amikor először éreztem, hogy emberi lényemnek milyen kevés jutott az örökkévalóságból, a rám törő félelem késztetett írásra; az igyekezet, hogy ha lehet, megsokszorozzam létem. Nem tudom, hogy író akartam-e lenni, vagy csak meg akarom menteni életemet a hiábavalóságtól. Mindannyian ezt teszszük: van, aki az utódaiban akar tovább élni, van, aki a földet műveli, hogy megismételje a termést, más a technika eszközeivel utánozza az istent. Mi mást akarnánk mindannyian, mint megkapaszkodni a pusztulás elől valamibe, ha csak néhány évtizedre is? — Hogyan lett író? — kérdi a sajtó embere. De olyan sok a kérdés, hogy erre — szerencsére — nem is kell válaszolni (1965.) (Szakonyi Károly következő kulturális mellékletünkben válaszol „Tíz kérdés’’-ünkre.) SZAKONYI KÁROLY NÉGY FÉNYKÉP 29