Magyar Ifjúság, 1974. szeptember-december (18. évfolyam, 36-52. szám)
1974-11-15 / 46. szám
Goromba döntetlen Barátságos mérkőzés, amelyet illendő minél előbb — nem az eredmény miatt — elfeledni. Egy civakodással és a küzdőtérre éppenséggel nem illő indulatokkal tarkított találkozó, amelynek szakmai tanulságait (csapatépítés, „testhez álló” taktika stb.) csak a pankrációs arénák tagbaszakadt nehézgyerekei értékelhettek volna. Szóval barátságtalan volt, s nehezen alakulhatott másként, hiszen már a mérkőzés előtt is durcásan magyarázta Bonev, hogy a felesleges (?) zalaegerszegi utaztatásukon és a 3:1-es vereségükön kívül, még az akkori indokolatlan keménység — ebben van némi igazság — miatt is akad törlesztenivalójuk. Ezek után mi sem természetesebb, hogy kilencvenperces várakozás, a mérkőzés végén megváltásként érkező bírói sípszó után villámgyorsan nekiment Tóth Andrisnak, és belerúgott. Mucha persze azonnal törlesztett, majd Tóth is követte példáját. Itt a labda, hol a baba , senki sem maradt adós, legfeljebb a játékvezetői hármas a következetlensége miatt Egyébként ez utóbbi eredményezte azt is, hogy a kilencven perc alatt többször láthatott a gyér számú közönség kisebb-nagyobb torzsalkodást, mint gólhelyzetet. Ennyit erről, s amiről talán érdemesebb többet beszélni: az eredmény. Komótosan (jóllehet a korábbiaknál lényegesen célravezetőbben, okosabban) játszott viszont végre vereség nélkül hagyhatta el a küzdőteret a magyar labdarúgóválogatott Az eddigi, többnyire sikertelen őszi szereplések alkalmával már bőségesen taglaltuk a magyar labdarúgók alapvető fogyatékosságait s ezért a mostani sikeres helytállás (mert jelenlegi helyzetünkben még a hasonló, ha nem nagyobb gondokkal bajlódó bolgár csapat ellen idegenben elért gól nélküli döntetlen sikernek számít) után mértéktartó elismeréssel kell előhozakodnunk. Ha csak parányit is, de merjünk örülni! Mostanában úgyis ritkán adódik rá alkalmunk. Az idei év eredményei, a labdarúgósport eseményei (bajnokság, kupák stb.) igazolták, hogy a sportág irányítóit a rohamos viszszaesés megállítása készteti jelenleg nagy erőfeszítésre. Mert erről van szó: előbb azon a szinten kell maradni, ahol tegnap voltunk, s ha már álljt lehet parancsolni a nagy zuhanásnak, akkor lassan kezdődhet a felfelé mászás a létrán, azaz közelítés a jó értelemben vett nemzetközi színvonalhoz. Félreértések elkerülése végett a „mászásnál” még nem tartunk! Ha túlzónak is hat, de — ismét mondjuk ki — iszonyatosan nagy labdarúgósportunk lemaradása. Éppen ezért őszintén kell fogadni a várnaihoz hasonló részsikereket, persze nyomban hozzátéve, hogy holnapután ugyanez az eredmény, ugyanilyen körülmények között már sikertelenség lehet. Nos, mi is tetszett? Bálint kiállítása utánjogos volt, csak éppen két bolgár játékosnak ugyanezt a vétségét elnézte a játékvezető) mindenki a magyar együttes gyors összeomlását várta, ám helyette szinte valamennyi játékos az addigi teljesítményének a kétszeresét nyújtotta. (Az már egy más kérdés, hogy miért csak a kiállítás után?) Mucha azonnal visszakocogott a védelem közepébe, s méltó segítőtársa lett a práteki gyengébb teljesítményét feledtető Nagy fiinak. A védőknél időzve, némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy a két szélsőhátvéd, Török és Tóth József játéka döntötte el a mérkőzés sorsát: egyrészt jól hárították a bolgárok veszélyes szélsőjátékára alapozott támadótaktikát, másrészt némi szerencsével Tóth akár a győztes gólt is megszerezhette volna. Mindketten észrevehető könnyedséggel rohantak előre (Török sajnos sokszor hibázott a beívelésnél), helyzeteket teremtettek, és levegővételhez segítették az egyébként taktikusan és hasznosan tevékenykedő középpályásokat. Az idei csapatépítés egyik legjobb húzása volt a pécsi Tóth József szerepeltetése. Halmosit csak elvétve tudták elsodorni. A szombathelyi labdarúgó az egyik leghasznosabb csapattag volt A küzdelem egyik örvendetes tanulsága volt az is, hogy a magyar középpályások — igaz, nem volt lélekvesztő iram, s a taktikai hadrend is a középpályás sor megerősítését célozta — végigjátszották a kilencven percet. Az egyetlen kivétel Fazekas volt, aki elfáradt a nagy birkózásban, s ezért lecserélték. De ez a csere elismerést is jelentett: az újpesti ceruzaember Bálint kiválása után „megfogta a labdát” a középpályán, s átsegítette együttesét az emberhátrány viharos megrázkódtatásain. Halmosi óriási területen mozgott, legjobb napjaira emlékeztetően küzdött, s jószerivel csak egyszer hibázott — röviden fejelt egy labdát Mészáros felé. Bene és Máté is többet vállalt a szokottnál, Tóth András pedig a második félidőben — pestiesen szólva — „agyonfocizta” a házigazdákat. Mészáros fölényes nyugodtsággal őrizte kapuját, s még arra is maradt ereje, hogy a kakaskodókat csitítsa. A csereember Nagy László, bár rövid ideig volt a pályán, de majdhogynem többet tett, mint a cardiffi mérkőzésen. Mindezen jellemzések után persze jogos a keresztkérdés: hát akkor miért nem nyertünk? Nos, ez egy külön fejezet a jelenkori magyar labdarúgósportban, hogy tulajdonképpen mi is okozza azt: miért nem tud (nem mer!) győzni a fociválogatott a vele azonos képességű együttesek ellen? Bátortalanság, görcsös félelem, a bajnoki mérkőzések ütközés és küzdelem nélküli játéka és így tovább. A közelmúltban a szigetországban kaptak mindebből tanulságos leckét a honi labdarúgók. Hogy mi lehet a várnai lecke? Nos, ezen is túl vagyunk — vereség nélkül. És még valami: tíz mezőnyjátékossal is lehetne úgy harcolni, mint kilenccel. T. András Emil Fazekas ügyesen elhúzza a labdát, de a következő pillanatban kirepül a pályáról. Goromba mérkőzés volt Ki meddig fut? Micsoda megtiszteltetés! Az Élet és irodalom glosszaírója (g. a.) méltónak találta megcsipkedni a KISZ kezdeményezését, a „Felszabadulási Mérföld” elnevezésű futóversenyt (egy megyei értekezlet kapcsán - ha már a napi- és hetilapokban megjelentek elkerülték a figyelmét — végül is értesült a KISZ KB egyik akciójáról). Miért kell éppen 1945 métert szaladni? Miért kell éppen a felszabadulás dátumához kötni a távot politikussá tenni egy futóversenyt? Ha jól olvastuk (mert értettük), valami ehhez hasonló lehetett az írói szándék. Tény, hogy a maratoni futást eleinte negyven kilométeres távon rendezték. Aztán 1908-ban hirtelen változtattak, a mezőnyt nem a stadionból, hanem a windsori parkból indították. Csupán azért, hogy a kedves Alexandra királyné is láthassa a futókat így lett 42 195 méter a verseny távja. Történetesen azóta is 42 195 métert futnak a szívós legények, és történetesen a fél világgal együtt mi is kalaplengetve ünnepeljük Bikilát, Woldét, Shortet, a győzteseket Jóllehet a kedves Alexandra királynéhoz vajmi kevés a közünk, arról már nem is szólva, hogy a 42 195 méter ugyancsak furcsa táv. Legalábbis hisszük, hogy furább, mint az 1945, amely nekünk (másoknak is!) sokat jelent Egyébként azt is hisszük, hogy futni jó, kocogni egészséges. Persze módjával. Aki nem győzi szusszal 1945-ig, vagy tovább, kezdetben beérheti szerényebb erőfeszítéssel .Zalán futásával... ■ Az aranybullával... Esetleg — az említett Moháccsal ... Mert „vész” esetén a hasonló mérföldes ötletből még mindig születhet néhány soros glossza. SPORTSZERŰEN Kutas Istvánnak, az MLSZ elnökének, a Képes Sport főszerkesztőjének kérésére közöljük, hogy „Mi beteg, ki beteg?” című cikkünkben akarata ellenére jelentek meg a neve alatti mondatok Végh Antal könyvével kapcsolatban. Bár szerkesztőségünkhöz küldött levelében Kutas István is elismeri, hogy az idézett beszélgetés köztem és a szerző között lezajlott, de mint akkor is megírtuk, kétségtelenül nem nyilatkozatnak szánta ... 47