Magyar Ifjúság, 1974. szeptember-december (18. évfolyam, 36-52. szám)

1974-11-15 / 46. szám

Goromba döntetlen Barátságos mérkőzés, amelyet illendő minél előbb — nem az eredmény miatt — elfeledni. Egy ci­vakod­ással és a küzdőtérre ép­penséggel nem illő indulatokkal tarkított találkozó, amelynek szakmai tanulságait (csapatépítés, „testhez álló” taktika stb.) csak a pankrációs arénák tagbaszakadt nehézgyerekei értékelhettek vol­na. Szóval barátságtalan volt, s nehezen alakulhatott másként, hiszen már a mérkőzés előtt is durcásan magyarázta Bonev, hogy a felesleges (?) zalaegerszegi utaztatásukon és a 3:1-es veresé­gükön kívül, még az akkori indo­kolatlan keménység — ebben van némi igazság — miatt is akad törlesztenivalójuk. Ezek után mi sem természetesebb, hogy kilenc­­venperces várakozás, a mérkőzés végén megváltásként érkező bí­rói sípszó után villámgyorsan ne­kiment Tóth Andrisnak, és bele­rúgott. Mucha persze azonnal tör­lesztett, majd Tóth is követte példáját. Itt a labda, hol a baba , senki sem maradt adós, leg­feljebb a játékvezetői hármas a következetlensége miatt Egyéb­ként ez utóbbi eredményezte azt is, hogy a kilencven perc alatt többször láthatott a gyér számú közönség kisebb-nagyobb torzsal­kodást, mint gólhelyzetet. Ennyit erről, s amiről talán érdemesebb többet beszélni: az eredmény. Komótosan (jóllehet a koráb­biaknál lényegesen célravezetőb­ben, okosabban) játszott viszont végre vereség nélkül hagyhatta el a küzdőteret a magyar labdarúgó­válogatott Az eddigi, többnyire sikertelen őszi szereplések alkal­mával már bőségesen taglaltuk a magyar labdarúgók alapvető fo­gyatékosságait s ezért a mostani sikeres helytállás (mert jelenlegi helyzetünkben még a hasonló, ha nem nagyobb gondokkal bajlódó bolgár csapat ellen idegenben el­ért gól nélküli döntetlen sikernek számít) után mértéktartó elisme­réssel kell előhozakodnunk. Ha csak parányit is, de merjünk örülni! Mostanában úgyis ritkán adódik rá alkalmunk. Az idei év eredményei, a labda­rúgósport eseményei (bajnokság, kupák stb.) igazolták, hogy a sportág irányítóit a rohamos visz­­szaesés megállítása készteti jelen­leg nagy erőfeszítésre. Mert erről van szó: előbb azon a szinten kell maradni, ahol tegnap voltunk, s ha már álljt lehet parancsolni a nagy zuhanásnak, akkor lassan kezdődhet a felfelé mászás a lét­rán, azaz közelítés a jó értelem­ben vett nemzetközi színvonalhoz. Félreértések elkerülése végett a „mászásnál” még nem tartunk! Ha túlzónak is hat, de — ismét mondjuk ki — iszonyatosan nagy labdarúgósportunk lemaradása. Éppen ezért őszintén kell fogadni a várnaihoz hasonló részsikereket, persze nyomban hozzátéve, hogy holnapután ugyanez az eredmény, ugyanilyen körülmények között már sikertelenség lehet. Nos, mi is tetszett? Bálint kiállítása után­­jogos volt, csak éppen két bolgár játé­kosnak ugyanezt a vétségét el­nézte a játékvezető) mindenki a magyar együttes gyors összeom­lását várta, ám helyette szinte valamennyi játékos az addigi tel­jesítményének a kétszeresét nyúj­totta. (Az már egy más kérdés, hogy miért csak a kiállítás után?) Mucha azonnal visszakocogott a védelem közepébe, s méltó segítő­társa lett a práteki gyengébb tel­jesítményét feledtető Nagy fii­nak. A védőknél időzve, némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy a két szélsőhátvéd, Török és Tóth József játéka döntötte el a mérkőzés sorsát: egyrészt jól hárították a bolgárok veszélyes szélsőjátékára alapozott támadó­taktikát, másrészt némi szeren­csével Tóth akár a győztes gólt is megszerezhette volna. Mindket­ten észrevehető könnyedséggel rohantak előre (Török sajnos sokszor hibázott a beívelésnél), helyzeteket teremtettek, és levegő­vételhez segítették az egyébként taktikusan és hasznosan tevé­kenykedő középpályásokat. Az idei csapatépítés egyik legjobb húzása volt a pécsi Tóth József szerepeltetése. Halmosit csak elvétve tudták elso­dorni. A szombathelyi labdarúgó az egyik leghasznosabb csapattag volt A küzdelem egyik örvendetes tanulsága volt az is, hogy a ma­gyar középpályások — igaz, nem volt lélekvesztő iram, s a taktikai hadrend is a középpályás sor megerősítését célozta — végigját­­szották a kilencven percet. Az egyetlen kivétel Fazekas volt, aki elfáradt a nagy birkózásban, s ezért lecserélték. De ez a csere elismerést is jelentett: az újpesti ceruzaember Bálint kiválása után „megfogta a labdát” a középpá­lyán, s átsegítette együttesét az emberhátrány viharos megráz­kódtatásain. Halmosi óriási terü­leten mozgott, legjobb napjaira emlékeztetően küzdött, s jószeri­vel csak egyszer hibázott — rö­viden fejelt egy labdát Mészáros felé. Bene és Máté is többet vál­lalt a szokottnál, Tóth András pe­dig a második félidőben — pes­tiesen szólva — „agyonfocizta” a házigazdákat. Mészáros fölényes nyugodtsággal őrizte kapuját, s még arra is maradt ereje, hogy a kakaskodókat csitítsa. A csereem­ber Nagy László, bár rövid ideig volt a pályán, de majdhogynem többet tett, mint a cardiffi mér­kőzésen. Mindezen jellemzések után per­sze jogos a keresztkérdés: hát ak­kor miért nem nyertünk? Nos, ez egy külön fejezet a je­lenkori magyar labdarúgósport­ban, hogy tulajdonképpen mi is okozza azt: miért nem tud (nem mer!) győzni a fociválogatott a vele azonos képességű együttesek ellen? Bátortalanság, görcsös fé­lelem, a bajnoki mérkőzések üt­közés és küzdelem nélküli játéka és így tovább. A közelmúltban a szigetországban kaptak mindebből tanulságos leckét a honi labdarú­gók. Hogy mi lehet a várnai lec­ke? Nos, ezen is túl vagyunk — vereség nélkül. És még valami: tíz mezőnyjáté­kossal is lehetne úgy harcolni, mint kilenccel. T. András Emil Fazekas ügyesen elhúzza a labdát, de a következő pillanatban kirepül a pályáról. Goromba mérkőzés volt Ki meddig fut? Micsoda megtiszteltetés! Az Élet és irodalom glosszaíró­ja (g. a.) méltónak találta meg­csipkedni a KISZ kezdeményezé­sét, a „Felszabadulási Mérföld” elnevezésű futóversenyt (egy me­gyei értekezlet kapcsán - ha már a napi- és hetilapokban meg­jelentek elkerülték a figyelmét — végül is értesült a KISZ KB egyik akciójáról). Miért kell éppen 1945 métert szaladni? Miért kell éppen a felszabadulás dátumához kötni a távot politikussá tenni egy fu­tóversenyt? Ha jól olvastuk (mert értettük), valami ehhez hasonló lehetett az írói szándék. Tény, hogy a maratoni futást eleinte negyven kilométeres tá­von rendezték. Aztán 1908-ban hirtelen változtattak, a mezőnyt nem a stadionból, hanem a wind­sori parkból indították. Csu­pán azért, hogy a kedves Ale­xandra királyné is láthassa a fu­tókat így lett 42 195 méter a ver­seny távja. Történetesen azóta is 42 195 métert futnak a szívós le­gények, és történetesen a fél vi­lággal együtt mi is kalaplengetve ünnepeljük Bikilát, Woldét, Shor­tet­, a győzteseket Jóllehet a kedves Alexandra királynéhoz vajmi kevés a kö­zünk, arról már nem is szólva, hogy a 42 195 méter ugyancsak furcsa táv. Legalábbis­­ hisszük, hogy fu­rább, mint az 1945, amely ne­künk (másoknak is!) sokat jelent Egyébként azt is hisszük, hogy futni jó, kocogni egészséges. Persze módjával. Aki nem győzi szusszal 1945-ig, vagy tovább, kezdetben beérheti szerényebb erőfeszítéssel­ .Zalán futásával... ■ Az aranybullával... Esetleg — az említett­­ Mo­háccsal ... Mert „vész” esetén a hasonló mérföldes ötletből még mindig születhet néhány soros glossza. SPORT­SZERŰEN Kutas Istvánnak, az MLSZ elnökének, a Képes Sport főszerkesztőjének kérésé­re közöljük, hogy „Mi be­teg, ki beteg?” című cik­künkben akarata ellenére jelentek meg a neve alatti mondatok Végh Antal könyvével kapcsolatban. Bár szerkesztőségünkhöz küldött levelében Kutas István is elismeri, hogy az idézett beszélgetés közte­m és a szerző között lezaj­lott, de mint akkor is meg­írtuk, kétségtelenül nem nyilatkozatnak szánta ... 47

Next