Magyar Ifjúság, 1975. május-augusztus (19. évfolyam, 18-35. szám)
1975-07-11 / 28. szám
BARTÓK BÉLA: LISZT FERENC Bessenyei György, a magyar felvilágosodás egyik vezéralakja 1781-ben írt röpiratában „Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék”-ról. E merész óhaj megvalósulására csaknem fél évszázadot kellett várni. 1825 őszén a pozsonyi diétán egy nyalka huszárkapitány többszörösen is magára vonta a megyei követek figyelmét. A feltűnést az okozta, hogy arisztokrata létére Széchenyi István felszólalt az alsótábla ülésén, s mi több, a főrendekkel ellentétben magyarul beszélt és nem deákul. 1825. november 3-át írtak, amikor az ellenzéki vezérszónok, Felsőbüki Nagy Pál kijelentette, hogy az Akadémia tervének megvalósításához sok pénzre lenne szükség, de azt ne Bécstől várjuk, hanem a magyar arisztokrácia áldozatkészségétől. Ekkor lépett elő a fiatal Széchenyi: „Nekem itt szavam nincs, az országnak nagyja nem vagyok, de birtokos vagyok, és na feláll oly intézet, mely a magyar nyelvet kifejti, mely azzal segiti honosainknak magyarrá neveltetését: jószágaim egy esztendei jövedelmét feláldozom." A rendkívüli példamutatást több nagy összegű megajánlás követte. Ettől az időtől számítjuk a Tudós Társaság, vagyis a Magyar Tudományos Akadémia megalapítását. Nemes hagyomány, hogy minden tavasszal az akadémiai nagyhéten találkoznak egymással hazánk tudományos jelesei, beszámolnak a végzett munkáról és megbeszélik a tennivalókat. Az idén hosszabbra nyúlik az Aka démia rendezvénysorozata, november első hetében fejeződik be, a tényleges évfordulón. Ezért szerkesztőségünk időről időre híres akadémikusokra, illetve nevezetes székfoglalókra emlékezik, amelyeket 1832 óta kell megtartania minden rendes tagnak. Nem követünk sem kronologikus sorrendet, sem tudományági megosztást, a cél az, hogy minél változatosabb tematikával engedjen bepillantani százötven esztendő tudósainak munkájába. 1834-ben Széchenyi István egy festményt ajándékozott a Tudós Társaságnak. A sas és a serleg címet kapta, és a nevezetes testület címerallegóriájának tekintették. A kép magyarázata: „Borús égből öreg sas száll a serleg felé, melyet fiatal nő emel a magasba, a sas a magyar nemzetet jelképezi, az ideális megjelenésű nő pedig a tudás miágának megszelídült erkölcsét: a serleg, a magasabb rendű humanizmus jelképe." A magasabb rendű humanizmust képviselte a Magyar Tudományos Akadémián a XX. század legnagyobb magyar zeneszerzője, Bartók Béla. Zenéjét és emberi nagyságát világszerte egyre többen ismerik meg. Az előadói művész, a népzenekutató és a zeneszerző mellett azonban kevesebbet hallunk a zenetudósról. Röviden emlékeztetünk a tudós életútjára is, mielőtt akadémiai székfoglalójából idéznénk. 1911-ben írott önéletrajzában olvashatjuk: „Születtem Nagyszentmiklóson 1881-ben. Hároméves koromban kezdtem dobolni, négyéves koromban zongorázni, nyolcéves koromban komponálni. Első tanítóm édesanyám volt, később Pozsonyban Erkel László, míg végre érettségi után Pestre kerültem Koeszlerhez és Thománhoz. Zenei tanulmányaim befejeztével itthon és idegenben mint koncertező próbáltam szerencsét. De ehhez nem volt bennem elegendő lelki nyugodtság és testi erő, tehát pedagógiai működésre kellett magamat rászánnom: így kerültem a budapesti kir. Zeneakadémiára, mint zongoratanár. Közben első zenekari suitemmel tetszést, zongoradarabjaimmal és vonósnégyesemmel megbotránkozást arattam, ami tekintve, hogy első suitem nem valami eredeti szerzemény, egészen természetes eredménynek mondható. A zenet írással párhuzamosan mindig jobban és jobban kerültem bele zenefolklore tanulmányokba — kezdve magyar anyagon, áttérve a szomszédos népekére, ez a tudományág ez ideig még olyan árva, olyan szűz, hogy jóformán egzotikumnak szokták tekinteni. Valószínűleg ezért vonzódom olyan nagyon hozzá. Azt hiszem, nem fogok csak Magyarországra szorítkozni; talán megadatik nekem, hogy messzebbre, vadabb, egészen járatlan utakra elkerüljek.” Bartókot 1935 májusában választotta tagjai közé a Tudós testület, és 1936 februárjában tartotta meg székfoglalóját. Az időpont behatárolására, korba illesztésére nem kereshetnénk jobb megoldást, mint saját műveit. Túl vagyunk a Cantata mofana 1934-es londoni bemutatóján , előtte járunk a másik híres mű, a Zene húroshangszerekre, ütőkre és celestára baseli, majd Baden-Badeni bemutatójának. Bartók ekkor már megkapta az akkori idők legnagyobb magyar kulturális kitüntetését, a Corvinkoszorút (amelyet „éppen” nem állt módjában személyesen átvenni) és Babits Mihállyal együtt a francia Becsületrendet. Az akadémiai székfoglaló évében jelent meg „Miért és hogyan gyújtsunk népzenét?” című könyve franciául, németül és olaszul is. A székfoglalót, Liszt Ferenc méltatását a világos, tömör fogalmazás mellett 28