Magyar Ifjúság, 1975. május-augusztus (19. évfolyam, 18-35. szám)

1975-07-18 / 29. szám

legjobb eredményén. A lecke mindenkinek fel volt adva, elsősorban talán é­ppen Földi­nek, akinek ugyancsak a nyomás volt az erőssége, aki 1972-ben már harmincnégy esz­tendős volt, s aki pályafutásának addigi ti­zenhat esztendeje alatt emberfeletti küzdel­met vívott azért, hogy egyáltalán elindulhas­son az ötvenhat kilós súlycsoportban. Tizen­hat év alatt már csak az izmok és a csontok növekvő mérete is annyira gyarapítja a ver­senyző testsúlyát, hogy a fogyasztás napról napra nagyobb önmegtartóztatást, lemondást követel. Nem véletlen, hogy Földi Imre pél­dáját kevesen követték. Alig-alig akadt súly­emelő az alsóbb súlycsoportokban a világ él­vonalában, aki pályafutása kezdetén, és vége felé is ugyanabban a súlycsoportban küzdött Földi Imre 1972-ben a folytatás mellett döntött. „A szaunázás közben bevettem hét vízhaj­­tót, olyant, amilyenből a nagyon beteg ember­nek legfeljebb hármat adnak be. A határidő előtt öt perccel pontosan ötvenhat kilót mu­tatott a mérleg. Ez a verseny volt életem leg­nagyobb versenye. Hogy egyáltalán dobogóra tudjak lépni, a mérlegelés után még bemen­tem a szállodába, megittam egy liter vizet meg egy pohár szódát. Szűk volt a gyomor, rosszul lettem.” A folytatás azonban korántsem volt olyan egyszerű, mint Földi Imre gondolta. Egy olimpiai bajnok, különösen az, aki rengete­get dolgozott, emberfelettit nyújtott a sike­rért, minden erkölcsi és anyagi elismerést megérdemel. De még neki is csak akkor lehet helye a legjobbak között, ha újra és újra eredményeivel is bizonyítja helyének jogo­sultságát. Elég volt egy rövidke kihagyás, elég volt néhány nap a jól megérdemelt szabadságból, s a fogyasztás már valósággal lehetetlen fel­adatnak tűnt. Hatvankét kilóról lefogyaszta­ni ötvenhatra úgy, hogy­­közben az erő ne vesszen el. . . 1973 végén jártunk. Földi el volt keseredve, de nem adta fel: — Már nem fogyasztok, a pehelysúlyban indulok. A következő esztendő fog döntést hozni. Minden azon múlik, hányan lesznek jobbak nálam a nemzetközi és a hazai me­zőnyben. Ha itthon ketten, ha a világon ha­­tan-heten megelőznek, akkor abbahagyom, akkor nincs értelme, nem csinálom tovább. Bár nagyon nehéz ezt így kijelenteni. A súly­emelés nem olyan, mint a cigarettázás, hogy csak úgy elhatározza az ember, most pedig leszokik róla. Tóth Géza harmincnyolc éve­sen volt a legjobb. Én Montrealban leszek annyi idős ... Minden sportember kíváncsian várta az 1974-es esztendőt. Földi bemutatkozását a pehelysúlyban, amiből­­ nem lett semmi. „Az egész napi szaunázás után a hidegebb hőmérséklettől az izmaim kihűltek, teljesen lemerevedtem, be kellett ülnöm egy kád for­ró vízbe, de így is vacogtam, lúdbőrös let­tem. öt perccel a felvonulás előtt szálltam ki a kádból és öltöztem fel. ötven perc múl­va már oda kellett állnom a kezdősúlyhoz, hogy kiszakítsam, pedig ekkor még annak is örültem, hogy egyáltalán egyenes léptekkel végig tudok vonulni a közönség előtt.” Nem lett semmi a súly­csoport-változtatás­ból, mert már az első próbálkozások után ki­derült, hogy Földi pehelysúlyban nemigen veheti fel a küzdelmet sem külföldön, sem itthon a legjobbakkal. Ekkor sokan Földi né­hány hónappal korábbi mondatára gondol­tak: „Ha nem lesz esélyem, abbahagyom.” .Nem hagyta abba. Harminchat esztendő­ 44 sen, súlyban még tovább gyarapodva, újra vállalta a fogyasztást. Ki akart kerülni Vero­nába, az 1974. évi Európai bajnokságra, s tisz­tes eredménnyel, pontszerzéssel akart hozzá­járulni ahhoz, hogy a magyar csapat meg­őrizze harmadik helyét a pontversenyben. Hihetetlen kínokkal érte el az ötvenhat kilós súlyhatárt és teljesítette ígéretét: negyedik lett, pontokat gyűjtött. Az már nem rajta múlt, hogy a csapat viszont nem szerepelt a várakozásnak megfelelően, s hosszú idő után nem tudott a legjobb három közé kerülni, csak ötödik lett. A csapat, amelynek messze legidősebb tag­ja Földi Imre volt... „A dobogón hatalmas taps fogadott. A hangosbemondó közölte, hogy ebben a súly­csoportban én nyertem az olimpiai bajnok­ságot. A nézők között nagyon kevesen tud­ták, hogy ezt elsősorban a nyomásnak kö­szönhettem, s hogy ma már nem is lehet a győzelem a célom. Vállalnom kellett, hogy csalódást okozzak a nézőknek, s esetleg azok­nak is, akik odahaza, problémáimról mit sem tudva hallgatták a rádiót, olvasták az újsá­got ... De ott, abban a pillanatban már nem volt mese, emelni kellett.” Vajúdásokkal, kínlódásokkal teli két esz­tendő után következett az idei évad. Ráadá­sul a veronai Európa-bajnokságon szerzett vállsérülése is makacsnak bizonyult, különö­sen a szakításban nehezítette meg a dolgát. Harminchetedik évébe lépett. Elkeseredett. — A válogatottságról, a Montrealra szőtt álmokról végleg le kell mondanom. Az idő eljárt fölöttem. Néhány hét múlva Földi újra ott volt a legjobbak között, újra visszaküzdötte magát — eredményeivel, s nem múltjával! — a vá­logatott keretbe, az olimpiára készülő csa­patba. „Ha másra nem, arra jó volt ez a hosszan tartó vívódás, hogy rájöjjek: 1975-ben, s a következő esztendőben csak légsúlyban lehet esélyem. Hatminkét kiló vagyok, hat kilót kell leadnom. Mások hitetlenkedve rázzák a fejüket, de én hiszek abban, hogy még hasz­nára lehetek a válogatottnak. Hiszek abban, hogy sikerül lefogyasztanom, méghozzá úgy, hogy a maximális erőkifejtésre leszek képes. 110 kilós szakítással, 142 és fél kilós lökéssel újra az élen lehetek, s úgy érzem, hogy er­re már az idén képes leszek. Egészséges va­gyok, talán emiatt nőtt meg az önbizalmam. A vállam néhány hét óta már egyáltalán nem hasogat, s az edzéseken már meg is mu­tatkozott ennek a jó hatása: lényegesen bát­rabban és jobban szakítok. A fogyasztásban pedig új módszerrel kísérletezem. Erősítő­szereket egyáltalán nem használok, így talán kevesebb kínlódással el tudom érni a megfe­lelő súlyt.” Néhány nappal ezelőtt, egy pénteki dél­után mondta mindezt Földi. Másnap délelőtt kisebb baleset következtében csúnyán meg­sérült a lába. Az előzmények ismeretében azt hittem, hogy egy letört, végleges búcsún gondolkodó versenyzővel találkozom legkö­zelebb Tatán. Egy letört , de a búcsún pillanatig sem gondolkodó versenyzőt találtam, aki sérülé­se miatt a többiektől külön, speciális edzéssel készült. — Változatlanul a világbajnokság és az olimpia a célom — mondta határozottan. Bocsák Miklós Kik ültek a nézőtéren? Az új középiskolás versenyrendszer első vizsgája

Next