Magyar Ifjúság, 1975. május-augusztus (19. évfolyam, 18-35. szám)
1975-07-18 / 29. szám
legjobb eredményén. A lecke mindenkinek fel volt adva, elsősorban talán éppen Földinek, akinek ugyancsak a nyomás volt az erőssége, aki 1972-ben már harmincnégy esztendős volt, s aki pályafutásának addigi tizenhat esztendeje alatt emberfeletti küzdelmet vívott azért, hogy egyáltalán elindulhasson az ötvenhat kilós súlycsoportban. Tizenhat év alatt már csak az izmok és a csontok növekvő mérete is annyira gyarapítja a versenyző testsúlyát, hogy a fogyasztás napról napra nagyobb önmegtartóztatást, lemondást követel. Nem véletlen, hogy Földi Imre példáját kevesen követték. Alig-alig akadt súlyemelő az alsóbb súlycsoportokban a világ élvonalában, aki pályafutása kezdetén, és vége felé is ugyanabban a súlycsoportban küzdött Földi Imre 1972-ben a folytatás mellett döntött. „A szaunázás közben bevettem hét vízhajtót, olyant, amilyenből a nagyon beteg embernek legfeljebb hármat adnak be. A határidő előtt öt perccel pontosan ötvenhat kilót mutatott a mérleg. Ez a verseny volt életem legnagyobb versenye. Hogy egyáltalán dobogóra tudjak lépni, a mérlegelés után még bementem a szállodába, megittam egy liter vizet meg egy pohár szódát. Szűk volt a gyomor, rosszul lettem.” A folytatás azonban korántsem volt olyan egyszerű, mint Földi Imre gondolta. Egy olimpiai bajnok, különösen az, aki rengeteget dolgozott, emberfelettit nyújtott a sikerért, minden erkölcsi és anyagi elismerést megérdemel. De még neki is csak akkor lehet helye a legjobbak között, ha újra és újra eredményeivel is bizonyítja helyének jogosultságát. Elég volt egy rövidke kihagyás, elég volt néhány nap a jól megérdemelt szabadságból, s a fogyasztás már valósággal lehetetlen feladatnak tűnt. Hatvankét kilóról lefogyasztani ötvenhatra úgy, hogyközben az erő ne vesszen el. . . 1973 végén jártunk. Földi el volt keseredve, de nem adta fel: — Már nem fogyasztok, a pehelysúlyban indulok. A következő esztendő fog döntést hozni. Minden azon múlik, hányan lesznek jobbak nálam a nemzetközi és a hazai mezőnyben. Ha itthon ketten, ha a világon hatan-heten megelőznek, akkor abbahagyom, akkor nincs értelme, nem csinálom tovább. Bár nagyon nehéz ezt így kijelenteni. A súlyemelés nem olyan, mint a cigarettázás, hogy csak úgy elhatározza az ember, most pedig leszokik róla. Tóth Géza harmincnyolc évesen volt a legjobb. Én Montrealban leszek annyi idős ... Minden sportember kíváncsian várta az 1974-es esztendőt. Földi bemutatkozását a pehelysúlyban, amiből nem lett semmi. „Az egész napi szaunázás után a hidegebb hőmérséklettől az izmaim kihűltek, teljesen lemerevedtem, be kellett ülnöm egy kád forró vízbe, de így is vacogtam, lúdbőrös lettem. öt perccel a felvonulás előtt szálltam ki a kádból és öltöztem fel. ötven perc múlva már oda kellett állnom a kezdősúlyhoz, hogy kiszakítsam, pedig ekkor még annak is örültem, hogy egyáltalán egyenes léptekkel végig tudok vonulni a közönség előtt.” Nem lett semmi a súlycsoport-változtatásból, mert már az első próbálkozások után kiderült, hogy Földi pehelysúlyban nemigen veheti fel a küzdelmet sem külföldön, sem itthon a legjobbakkal. Ekkor sokan Földi néhány hónappal korábbi mondatára gondoltak: „Ha nem lesz esélyem, abbahagyom.” .Nem hagyta abba. Harminchat esztendő 44 sen, súlyban még tovább gyarapodva, újra vállalta a fogyasztást. Ki akart kerülni Veronába, az 1974. évi Európai bajnokságra, s tisztes eredménnyel, pontszerzéssel akart hozzájárulni ahhoz, hogy a magyar csapat megőrizze harmadik helyét a pontversenyben. Hihetetlen kínokkal érte el az ötvenhat kilós súlyhatárt és teljesítette ígéretét: negyedik lett, pontokat gyűjtött. Az már nem rajta múlt, hogy a csapat viszont nem szerepelt a várakozásnak megfelelően, s hosszú idő után nem tudott a legjobb három közé kerülni, csak ötödik lett. A csapat, amelynek messze legidősebb tagja Földi Imre volt... „A dobogón hatalmas taps fogadott. A hangosbemondó közölte, hogy ebben a súlycsoportban én nyertem az olimpiai bajnokságot. A nézők között nagyon kevesen tudták, hogy ezt elsősorban a nyomásnak köszönhettem, s hogy ma már nem is lehet a győzelem a célom. Vállalnom kellett, hogy csalódást okozzak a nézőknek, s esetleg azoknak is, akik odahaza, problémáimról mit sem tudva hallgatták a rádiót, olvasták az újságot ... De ott, abban a pillanatban már nem volt mese, emelni kellett.” Vajúdásokkal, kínlódásokkal teli két esztendő után következett az idei évad. Ráadásul a veronai Európa-bajnokságon szerzett vállsérülése is makacsnak bizonyult, különösen a szakításban nehezítette meg a dolgát. Harminchetedik évébe lépett. Elkeseredett. — A válogatottságról, a Montrealra szőtt álmokról végleg le kell mondanom. Az idő eljárt fölöttem. Néhány hét múlva Földi újra ott volt a legjobbak között, újra visszaküzdötte magát — eredményeivel, s nem múltjával! — a válogatott keretbe, az olimpiára készülő csapatba. „Ha másra nem, arra jó volt ez a hosszan tartó vívódás, hogy rájöjjek: 1975-ben, s a következő esztendőben csak légsúlyban lehet esélyem. Hatminkét kiló vagyok, hat kilót kell leadnom. Mások hitetlenkedve rázzák a fejüket, de én hiszek abban, hogy még hasznára lehetek a válogatottnak. Hiszek abban, hogy sikerül lefogyasztanom, méghozzá úgy, hogy a maximális erőkifejtésre leszek képes. 110 kilós szakítással, 142 és fél kilós lökéssel újra az élen lehetek, s úgy érzem, hogy erre már az idén képes leszek. Egészséges vagyok, talán emiatt nőtt meg az önbizalmam. A vállam néhány hét óta már egyáltalán nem hasogat, s az edzéseken már meg is mutatkozott ennek a jó hatása: lényegesen bátrabban és jobban szakítok. A fogyasztásban pedig új módszerrel kísérletezem. Erősítőszereket egyáltalán nem használok, így talán kevesebb kínlódással el tudom érni a megfelelő súlyt.” Néhány nappal ezelőtt, egy pénteki délután mondta mindezt Földi. Másnap délelőtt kisebb baleset következtében csúnyán megsérült a lába. Az előzmények ismeretében azt hittem, hogy egy letört, végleges búcsún gondolkodó versenyzővel találkozom legközelebb Tatán. Egy letört , de a búcsún pillanatig sem gondolkodó versenyzőt találtam, aki sérülése miatt a többiektől külön, speciális edzéssel készült. — Változatlanul a világbajnokság és az olimpia a célom — mondta határozottan. Bocsák Miklós Kik ültek a nézőtéren? Az új középiskolás versenyrendszer első vizsgája