Magyar Ifjúság, 1975. szeptember-december (19. évfolyam, 36-52. szám)
1975-11-07 / 45. szám
Bestiális rablógyilkosságért került bíróság elé a 29 éves Sándor György és három társa. A történet a televízió Kék fény adásából és a napilapokból közismert. A bűnözők megölték a 82 éves Gallay Etelkát és a 85 éves Buócz Paulát, majd 6500 forintot, hét darab ékszert és egy táskarádiót raboltak el az áldozatok lakásából. Az előzmények: a hétgyermekes Czuczu Lászlóné ajánlotta társainak a „vadászterepet”, amit jól ismert. Honnan? Idézek az egyik tudósításból: „Czuczyné mindig nekik szokta eladni gyermekei egész évre szóló tejjegyét... már édesanyja is nekik adta el a kicsinyei után járó tejjegyeit.” A tavaly decemberben elkövetett kettős gyilkosság tehát legalább két évtizeddel ezelőtt kezdett érlelődni. Két öreg nő, nem is szegények, vásárolni kezdték Czucziné többgyerekes anyjától az állami kedvezménnyel biztosított tejjegyeket. Aztán az egyik meglopott „kicsiny” felnőtt, szült hét gyereket. És követte a példát, az ő gyerekei sem kaptak tejet, mert az „édesanya”, akár a nagymama, a nem szegény nénikhez hordta a jegyeket. S az ellenértékből aligha tejet vásárolt... Az áldozatok, a két öreg néni tehát „mellékesen” orgazdák voltak, s folyamatosan bűnsegédek egy másik bűnben. Ez utóbbit ifjúság ellen elkövetett bűnnek nevezzük. S ha nagyon körülnéznénk, találhatnánk további bűnsegédeket is. Néhány eladót például, akik tudhatták, s nyilván tudták is, hogy a két magányos öreg nő alighanem „feketén” jut a napi csecsemőtejhez. Tudhatták, hogy a nem szegény öreg nénik kisgyerekek elől isszák el a tejet. A gyilkos és közvetlen bűntársai méltó büntetést fognak kapni. De a tejjegyek miatt nem könnyű az áldozatok emlékét kegyelettel őrizni... franco-csoki A csokoládé nem tehet róla, ha az ember szájíze keserű lesz tőle. Hiszen a csokoládé nem tudja, hogy Spanyolországban készült. Ajándékba kaptam, mégis rosszullét környékezett, amikor kibontottam a „Las Comas” aranyozott bordó borítóját, és egy kép bukkant elő belőle: Franco búcsúzik Hitlertől. Alázatosan hajlong előtte a pályaudvaron, a vasúti kocsi ajtajában, ahogyan hű csatlóshoz illik. Leleplezés? Az ellenállás üzenete lenne? Megfordítom, és nyomban kiderül, hogy nem! Egy kétszáz képből álló sorozat része, és azt eleveníti fel a spanyol történelemből, amivel a Caudillo párthívei ma is szív(szántó) vesen büszkélkednek. Gyerekeknek készült, hogy tanuljanak belőle nemzeti büszkeséget, tiszteletet „a tábornok” iránt, akit lám, még a „Führer is” fogadott. Ráadásul 25 kép összegyűjtése után még jutalmat is kapnak a legfalánkabbak. Talán egy újabb képpel, amely legalább ennyit elmond a fasiszta múmiáról és már-már kövületté merevült rendszeréről! Bordó borításban, aranyezüst csomagolásban. (lukács) NEMZEDÉKEK A BUSZON — Hova tolakszik öreganyám? Nem szalad el a temető! A we fo a smirgli Fiatal mama ismerősöm feldúltan mesélte a múltkor, hogy elsős gyereke azzal állított haza az iskolából: másnapra mindenkinek be kell vinnie egy csomag hurkapálcát és egy ír csiszolópapírt. Semmiség! — gondolta. — Majd munka után megveszem. Vette volna. De nem volt! Nosza, telefonon mozgósította a családot. Mindenki rohant a világ négy égtája felé, hiszen a gyereknek kell, az elsősnek, az iskolásnak ... Hurkapálca nagy nehezen került. Csiszolópapír? Az bizony hiánycikk. A papa dühöngött. A mama sírógörcsöt kapott. A gyerek végül — nagy lelkiismeret-furdalással és szorongással — smirgli nélkül vonult be az iskolába. Lesz ami lesz! És mi lett? Az egész csomag hurkapálcából mindössze hármat használtak fel a számoláshoz, s a csiszolópapírból mindössze tenyérnyi kellett, hogy a pálcikák szúrós végét lesimítsák. Az egész osztálynak elég lett volna belőle egy darab. Néhány iskolában készíthetnének egy hiánycikklistát. Első helyre ezeket kellene felírni: a szülők szabad ideje, türelme és még épségben levő idegei! Utána rögtön jöhet a smirgli ... (vadas) Inkább csütörtököt ünnepi eseményhez ünnepi műsor dukál — gondolták a zuglói szakmunkástanulók hetének szervezői. A Sportcsarnokot érdekeltként benépesítő kétezer ifjú szakmunkásjelölt is nagy várakozással ült be a nézőtérre. Hamar visszájára fordult a hangulat. A műsor még csakcsak elment valahogy, de Puska László, a fűszernek szánt szóvivő alaposan elvetette a sulykot. „Röpülj pulyka” módra szervírozott idétlen tréfákkal állt hallgatói elé. Olcsó fordulatokkal gúnyolta ügyefogyottnak a vidékieket, gyagyásként jelenített meg nyilvánossághoz nem szokott paraszt bácsikát . Szegényes fantáziával gatyakarcról nevezett el népdalénekes társulást, és nem vette észre, hogy erőtlen poénjai rendre a lába elé potyognak... A Sportcsarnokban ugyanis többségükben vidékről Pestre került kollégisták ültek, akik lényegesen jobb ízlésűnek bizonyultak, mint a rovásukra ékelődő műsorvezető. Egy idő után csapatostul indultak kifelé. Valószínűleg arra gondoltak: jobb lett volna, ha még fellépés előtt csütörtököt mond ez a Puska. (rege) A közönséget? Nem, nem őket, akik türelmesen vagy türelmetlenül, zsongva, gyülekezve, nevetgélve megmérnek, akik tapsolva vagy kiáltozva végigizgulják azt az órát, amikor megpróbálom elmondani, elénekelni feszültségem dalait. Nem. Őket nem bántanám soha. Azt a közönséget, amelyik megmosolyogja tévedéseimet, amelyik felakad szurkálódásaimon, amelyik tévedésnek tekinti a „nézetkülönbséget”, azt igen, teli tüdővel fütyülöm ki. Miért? Nincs magyarázat, hiszen ugyanabba az iskolába járhattunk, talán egy körzeti orvosunk van, egy boltban vásároljuk a tejet, és mégis. Mégis van egy másik közönség, amelyik nem hagyja, nem engedi, hogy elmondjam, befejezzem a mondatot, hangsúlyozzak egy jelzőt, amit őérte írt le egy költő. Kik ők? Nem lehet megkülönböztetni őket, nincs ismertetőjelük. Úgy viselkednek, ahogy kell, talán egy fokkal viselkedőbbek. Egyszerűen ott vannak a levegőben. Elfoglalják a terepet a belőlük kisugárzó valamivel, aminek se színe, se szaga, se íze, se semmije nincs. Aki beszélget, az unatkozik. Nem köti le őt az előadás, tehát rá kell kapcsolni, jobbat kell csinálni. Aki mocorog, ide-oda tekinget? Nem tetszem neki, nem vagyok vonzó előadó a szemében, fülét lehetséges, hogy kielégítem, tehát olyan mozdulatot, vagy valamit kell tennem, amitől „rám áll” a tekintete. Aki közben feláll, kimegy, esetleg visszajön, annak vagy dolga van, megy a busza, esetleg modortalan, vagy nem érdekli a téma. Nyílt ellenfelek. Tehát rossz közönség nincs, csak rossz előadó. De mégis megfogadtam, hogy egyszer kifütyülöm a közönséget. Pontosabban azt a részét, amelyik ott ül a nézőtéren, nem beszélget, nem mocorog, nem tekinget „lebilincselőbbet” keresve. Egyszerűen ott van, és árasztja magából a színtelen, szagtalan semmit. És érdektelenségével elpusztítja kincseinket. Dinnyés József