Magyar Ifjúság, 1975. szeptember-december (19. évfolyam, 36-52. szám)

1975-11-07 / 45. szám

Bestiális rablógyilkosságért került bíróság elé a 29 éves Sándor György és három társa. A történet a televízió Kék fény adásából és a napilapokból közismert. A bűnözők megölték a 82 éves Gallay Etelkát és a 85 éves Buócz Paulát, majd 6500 forintot, hét darab ékszert és egy táskarádiót raboltak el az áldozatok lakásából. Az előzmények: a hétgyermekes Czuczu Lászlóné ajánlotta tár­sainak a „vadászterepet”, amit jól ismert. Honnan? Idézek az egyik tudósításból: „Czuczyné mindig nekik szokta eladni gyer­mekei egész évre szóló tejjegyét... már édesanyja is nekik adta el a kicsinyei után járó tejjegyeit.” A tavaly decemberben elkövetett kettős gyilkosság tehát leg­alább két évtizeddel ezelőtt kezdett érlelődni. Két öreg nő, nem is szegények, vásárolni kezdték Czucziné többgyerekes anyjától az állami kedvezménnyel biztosított tejjegyeket. Aztán az egyik meglopott „kicsiny” felnőtt, szült hét gyereket. És követte a pél­dát, az ő gyerekei sem kaptak tejet, mert az „édesany­a”, akár a nagymama, a nem szegény nénikhez hordta a jegyeket. S az ellenértékből aligha tejet vásárolt... Az áldozatok, a két öreg néni tehát „mellékesen” orgazdák vol­tak, s folyamatosan bűnsegédek egy másik bűnben. Ez utóbbit ifjúság ellen elkövetett bűnnek nevezzük. S ha nagyon körülnéznénk, találhatnánk további bűnsegédeket is. Néhány eladót például, akik tudhatták, s nyilván tudták is, hogy a két magányos öreg nő alighanem „feketén”­ jut a napi cse­csemőtejhez. Tudhatták, hogy a nem szegény öreg nénik kisgye­rekek elől isszák el a tejet. A gyilkos és közvetlen bűntársai méltó büntetést fognak kapni. De a tejjegyek miatt nem könnyű az áldozatok emlékét kegye­lettel őrizni... franco-csoki A csokoládé nem tehet róla, ha az ember szájíze keserű lesz tőle. Hiszen a csokoládé nem tudja, hogy Spanyolországban készült. Ajándékba kaptam, mégis rosszullét környékezett, amikor kibontottam a „Las Comas” aranyozott bordó borítóját, és egy kép bukkant elő belőle: Franco búcsúzik Hitlertől. Alá­zatosan hajlong előtte a pálya­udvaron, a vasúti kocsi ajtajá­ban, ahogyan hű csatlóshoz il­lik. Leleplezés? Az ellenállás üze­nete lenne? Megfordítom, és nyomban ki­derül, hogy nem! Egy kétszáz képből álló soro­zat része, és azt eleveníti fel a spanyol történelemből, amivel a Caudillo párthívei ma is szív(szántó) vesen büszkélkednek. Gyere­keknek készült, hogy tanulja­nak belőle nemzeti büszkeséget, tiszteletet „a tábornok” iránt, akit lám, még a „Führer is” fo­gadott. Ráadásul 25 kép össze­gyűjtése után még jutalmat is kapnak a legfalánkabbak. Talán egy újabb képpel, amely legalább ennyit elmond a fasiszta múmiáról és már-már kövületté merevült rendszeré­ről! Bordó borításban, arany­ezüst csomagolásban. (lukács) NEMZEDÉKEK A BUSZON — Hova tolakszik öreganyám? Nem szalad el a temető! A we fo a smirgli Fiatal mama ismerősöm fel­­dúltan mesélte a múltkor, hogy elsős gyereke azzal állított ha­za az iskolából: másnapra min­denkinek be kell vinnie egy csomag hurkapálcát és egy ír csiszolópapírt. Semmiség! — gondolta. — Majd munka után megveszem. Vette volna. De nem volt! Nosza, telefonon mozgósította a családot. Mindenki rohant a vi­lág négy égtája felé, hiszen a gyereknek kell, az elsősnek, az iskolásnak ... Hurkapálca nagy nehezen ke­rült. Csiszolópapír? Az bizony hiánycikk. A papa dühöngött. A mama sírógörcsöt kapott. A gyerek végül — nagy lelkiisme­­ret-furdalással és szorongással — smirgli nélkül vonult be az iskolába. Lesz ami lesz! És mi lett? Az egész csomag hurkapálcából mindössze hár­mat használtak fel a számolás­hoz, s a csiszolópapírból mind­össze tenyérnyi kellett, hogy a pálcikák szúrós végét lesimít­sák. Az egész osztálynak elég lett volna belőle egy darab. Néhány iskolában készíthet­nének egy hiánycikklistát. El­ső helyre ezeket kellene felírni: a szülők szabad ideje, türelme és még épségben levő idegei! Utána rögtön jöhet a smirg­li ... (vadas) Inkább csütörtököt ünnepi eseményhez ünnepi műsor dukál — gondolták a zuglói szakmunkástanulók he­tének szervezői. A Sportcsarnokot érdekelt­ként benépesítő kétezer ifjú szakmunkásjelölt is nagy vára­kozással ült be a nézőtérre. Hamar visszájára fordult a hangulat. A műsor még csak­­csak elment valahogy, de Pus­ka László, a fűszernek szánt szóvivő alaposan elvetette a sulykot. „Röpülj pulyka” mód­ra szervírozott idétlen tréfákkal állt hallgatói elé. Olcsó fordula­tokkal gúnyolta ügyefogyottnak a vidékieket, gyagyásként jele­nített meg nyilvánossághoz nem szokott paraszt bácsikát . Szegényes fantáziával gatya­­karcról nevezett el népdaléne­kes társulást, és nem vette ész­re, hogy erőtlen poénjai r­endre a lába elé potyognak... A Sportcsarnokban ugyanis többségükben vidékről Pestre került kollégisták ültek, akik lényegesen jobb ízlésűnek bizo­nyultak, mint a rovásukra éke­lődő műsorvezető. Egy idő után csapatostul indultak kifelé. Valószínűleg arra gondoltak: jobb lett volna, ha még fellépés előtt csütörtököt mond ez a Puska. (rege) A közönséget? Nem, nem őket, akik türelmesen vagy tü­relmetlenül, zsongva, gyülekez­ve, nevetgélve megmérnek, akik tapsolva vagy kiáltozva végigizgulják azt az órát, ami­kor megpróbálom elmondani, elénekelni feszültségem dalait. Nem. Őket nem bántanám soha. Azt a közönséget, amelyik meg­mosolyogja tévedéseimet, ame­lyik felakad szurkálódásaimon, amelyik tévedésnek tekinti a „nézetkülönbséget”, azt igen, teli tüdővel fütyülöm ki. Miért? Nincs magyarázat, hi­szen ugyanabba az iskolába járhattunk, talán egy körzeti orvosunk van, egy boltban vá­sároljuk a tejet, és mégis. Még­is van egy másik közönség, amelyik nem hagyja, nem en­gedi, hogy elmondjam, befejez­zem a mondatot, hangsúlyozzak egy jelzőt, amit őérte írt le egy költő. Kik ők? Nem lehet megkü­lönböztetni őket, nincs ismerte­tőjelük. Úgy viselkednek, ahogy kell, talán egy fokkal viselke­­dőbbek. Egyszerűen ott vannak a levegőben. Elfoglalják a tere­pet a belőlük kisugárzó valami­vel, aminek se színe, se szaga, se íze, se semmije nincs. Aki beszélget, az unatkozik. Nem köti le őt az előadás, tehát rá kell kapcsolni, jobbat kell csinálni. Aki mocorog, ide-oda tekinget? Nem tetszem neki, nem vagyok vonzó előadó a szemében, fülét lehetséges, hogy kielégítem, tehát olyan mozdu­latot, vagy valamit kell tennem, amitől „rám áll” a tekintete. Aki közben feláll, kimegy, eset­leg visszajön, annak vagy dol­ga van, megy a busza, esetleg modortalan, vagy nem érdekli a téma. Nyílt ellenfelek. Tehát rossz közönség nincs, csak rossz előadó. De mégis megfogadtam, hogy egyszer ki­fütyülöm a közönséget. Ponto­sabban azt a részét, amelyik ott ül a nézőtéren, nem beszélget, nem mocorog, nem tekinget „lebilincselőbbet” keresve. Egy­szerűen ott van, és árasztja ma­gából a színtelen, szagtalan semmit. És érdektelenségével elpusztítja kincseinket. Dinnyés József

Next