Magyar Ifjúság, 1976. január-április (20. évfolyam, 1-18. szám)

1976-01-09 / 2. szám

A MUNKÁNK A KÖVETKEZŐ 5­ ­__________ÉVBEN Miért is volt olyan nehéz az 1976—80-as évekre szóló terv kidol­gozása? Milyen új vonások jellemez­ték a munkát például az előző ter­vező munkához képest? — A negyedik ötéves terv egyik legszembe­tűnőbb eredménye, hogy lényegesen jobban élünk, mint néhány esztendővel ezelőtt. Vi­szonylag egyenletesen, a dolgozók minden alapvető rétegét nagyjából azonos módon érintve emelkedett az életszínvonal. Mindez a szocializmus alaptörvényéből adódik. Tehát valamennyi korábbi döntés mögött — közvet­lenül vagy közvetve, kimondva vagy kimon­datlanul — ott rejtőzködött a kérdés: vajon ezen a módon tudjuk legjobban, leggyorsab­ban emelni az ország jólétét? A feladat vál­tozatlan, csak mindezt sokkal nehezebb gaz­dasági helyzetben kell érvényesíteni. Az elő­ző tervidőszakra szóló munkát sok, akkoriban egyedi és megismételhetetlen körülmény be­folyásolta, így például a gazdaságirányítási rendszer 1968-as reformja éppen a tervezési időszakban hozta felszínre azokat a tartaléko­kat, energiákat, amelyek a változásokra vol­tak visszavezethetők, ám a tervnél már rea­litásként jöhettek számításba. A külgazdasá­gi, illetve az egyensúlyi helyzet is sokkal ked­vezőbb volt a jelenleginél.­­ A mostani terv készítésekor már nem volt ennyire kedvező a helyzet. A cél termé­szetesen változatlan: az életszínvonal emelése, de a jelenlegi gazdasági helyzet bizonyos sor­rendet, rangsort követel a tennivalókban, így az első helyre került az ország bel- és külgaz­dasági egyensúlyának helyreállítása. Ennek legfontosabb eleme az, hogy míg az el­múlt években a felhalmozás, a társadalmi kö­zös és az egyéni fogyasztás meghaladta az ál­talunk megtermelt jövedelmet, addig a kö­vetkező öt évben a nemzeti jövedelemből visz­­sza kell fizetni az eddigi fogyasztási, felhal­mozási többletet. Tehát a nemzeti jövedelem növelésénél csak kisebb mértékben nőhet a felhalmozás és a fogyasztás. Most is a növekedés üteme,­­szűkebben értelmezve a nemzeti jöv­­­vedelem, az egy esztendőben meg­termelt új érték emelkedésének „se­bessége” került az érdeklődés közép­pontjába. Gyakran hallani külföldön a zéró­ növekedésről, amikor az egyik esztendőről a másikra csak annyi új értéket állítanak elő, amennyit az előző évben. Nálunk viszont mindig a növekedésről beszélünk, nos, nem élünk-e túlzottan a növekedés bű­völetében?­­ Nem szabad elfeledkezni arról, hogy Ma­gyarországon az egy főre jutó nemzeti jöve­delem lényegesen alacsonyabb, mint a fejlett ipari országokban. Ott, ha a zéró­ növekedést javasolják a világnak, akkor voltaképpen azt mondják: tartsuk meg a jelenlegi állapotot, maradjanak meg az országok közötti különb­ségek, tehát konzerválásra törekszenek. Meg kell jegyezni, hogy a széles körben hangoz­tatott vélemény ellenére a nyugati gazdasági és politikai vezetők is akkurátusan figyelik a növekedést jelző számokat, és olyan intézkedé­seket igyekeznek hozni, amelyek a növekedést meggyorsítják. Nálunk evidencia: bővíteni kell a termelési alapokat, emelni kell a nép jólé­tét. Az is igaz viszont, hogy a gyorsított nö­vekedés aránytalanságot szül, ugyanis mindig megkérdezhető: minek az árán emelhetjük a növekedés ütemét? A két legkézenfekvőbb módszer itt a külföldi eladósodás, illetve az életszínvonal stagnálása vagy visszaesése — láttuk és ma is látjuk —, nem járható út. Egy példával érzékeltethető a szituáció. Ha a gépkocsival emelkedőn hajtunk felfelé, hiá­ba nyomjuk a gázpedált, nem fogunk gyorsab­ban haladni, csak több benzin fogy. A jó so­főr érzi, hogy ilyenkor vissza kell kapcsolni. Tehát hiába igaz általában, hogy több gázzal jutunk gyorsabban előre. Most is több választási lehetősége volt a központi gazdasági irányító szerveknek, ezek közül azonban a változatlan ütem mellett dön­töttek. Hozzá kell tenni, hogy ha valaki gon­dosan tanulmányozza a világ országainak (a velünk azonos fejlettségi színvonalon álló vagy a nálunk gazdagabb országoknak­ fejlődési mu­tatóit, láthatja, a magyarországi ütem nem le­becsülendő, elég magasnak számít. A gyors növekedést, az eredmények látványos javulá­sát ugyanakkor nem lehet állandósítani. Gon­doljunk például a magasugrókra. Viszonylag könnyedén elérik a kétméteres magasságot, még igen gyors a javulás két méter tíz-tizen­öt centiig, ám utána már minden centiért vért kell izzadni. Ma már — és ez is eredmény — eljutottunk oda, hogy nem lehet „ugrálni”, ha­nem nagyon sok „edzéssel” és „versennyel” vagyunk képesek az eddig elért színvonalat tartani, és némileg javítani eredményeinken. Az eredmények javításában — hiszen a sportolótól is mindenki ezt várja — mire támaszkodhatunk? — Egy biztos: több munkaerőre nem. Az elmúlt és a most kezdődő tizenöt esztendőt összehasonlítva kiderül, hogy 1960 és 1975 kö­zött 450 ezerrel bővült a rendelkezésre álló munkaerő, míg 1975 és 1990 között csupán 150 ezerrel fog. Ami még külön érdekesség, hogy az utóbbi két-három évben és a most kezdődő ötéves tervidőszakban szinte egyál­talán nem találkozhatunk újabb munkaválla­lóval. Ez azt jelenti, hogy ha növelni akar­juk a termelést, a nemzeti jövedelmet, azt csak a munka termelékenységének emelésé­vel tehetjük. Ennek két összetevője van. Az egyik: az újabb beruházások, amelyekkel az egy termelőre jutó termelési érték növelhető, hiszen ez a gépesítés egyik legfontosabb funk­ciója. A másik: a munkafegyelem, a szerve­zés, a vezetés színvonalának javítása, mert ezzel új­abb tartalékok tárhatók fel és hasz­nosíthatók. Az első szempont a következő öt évre csak korlátozott mértékben lesz alkal­mazható, hiszen a beruházások dinamikus fej­lődése alábbhagy. Tehát míg a IV. ötéves terv­időszakban a termelékenység emelkedése azo­nos mértékű volt az állóeszköz-állomány bő­vülésével, a következő öt esztendőben ez már nem elégséges, így a második szempontnak is erőteljesen érvényesülnie kell. Azok a tar­talékok, amelyekről oly sok szó hangzik el, de nagyon nehezen akarnak előbukkanni és hasz­nosulni, az elövetkező időszakban sok min­dent eldöntenek. Életszínvonalunk, gazdasági helyzetünk ezeknek a tartalékoknak az érté­kesítésétől függ. Mit jelent az, hogy a követke­ző öt évben nem lesz mód a beru­házások eddigi dinamikus növelé­sére? — A nemzeti jövedelem belső felhasználása elmarad a megter­melttől, tehát a növekedés­sel nem tarthat lépést a felhalmozásra for­dítható hányad. A felhalmozásnak része a sok­szor emlegetett készlet is. Ha ennek állomá­nyát csökkenteni lehetne, akkor az adott ösz­­szegből több jutna beruházásra. A tárgyilagos­ság viszont azt diktálja, hogy az elkövetkező esztendőkben se számítsunk a készletek ál­lományának csökkentésére, sőt a termelés bő­vülésével együtt még valamelyes növekedés­re is sor kerül. A korábbi időszakban az egyik öt évről a másikra kb. 50 százalékkal emelke­dett a beruházásokra kifizetett összeg, most viszont „csak” 25—26 százalékkal. Nem kevés pénz ez, ha a 870—890 milliárd forintra gon­dolunk, más kérdés viszont, hogy ennél lé­nyegesen magasabbak az igények. Mégpedig olyan igények, amelyek jogosak, elfogadha­tók. Gondolható, hogy nem kis fejtörést oko­zott, milyen beruházási javaslatot részesítse­nek előnyben, és mit soroljanak hátrább. Mert sorolni kellett! Az említett összeg nagy há­nyadát a már megkezdett beruházások befe­jezésére kell fordítani. Ezen nem lehet vitat­kozni, mert már sokszor bebizonyosodott, hogy a legdrágább beruházás az, amelyet menet közben félbehagynak. A beruházásokra ren­delkezésre álló pénzeszközök nem kis részét kapja az energetika, ezen belül az erőművek építése, a bányászat fejlesztése. Ennek indok­lása nem szükségszerű, hiszen erre az ener­giahordozók világában bekövetkezett közismert változások késztették a vezetést. Az energe­tikához hasonlóan a kohászat és az élelmi­szeripar is az átlagnál nagyobb mértékben fej­lődik, a IV. ötéves tervidőszakban végre si­került elérni a nem termelő terület 20 száza­lék körüli részarányát a beruházáson belül. Ezt az arányt irányozza elő a terv a követ­kező időszakra is. Ez magas arány, hiszen a harmadik ötéves tervben még csak 16 száza­lék volt. Ily módon nyílik lehetőség a 420—440 ezer lakás felépítésére, a közlekedés fejleszté­sére, a közművesítés fokozására. Az adatok­ból látható, hogy a feldolgozó ipar és a me­zőgazdaság beruházási lehetősége a korábbi­nál szerényebb ütemű. Ez azt jelenti, hogy a továbbiakban is a már elért, viszonylag ma­gas fejlesztési lehetőséggel rendelkezik két te­rület, sőt ezt még növekedés is kíséri, de az előző időszaknál szerényebb mértékben. Itt a tartalékok feltárásának, a már megszerzett technika ésszerű hasznosításának van nagyobb jelentősége. A beruházásoknál új rend lép életbe január elsejével, amelyben megnőtt a hitel szerepe. Különösen figyelemre méltó a minden piacon nagy eséllyel értékesíthető áruk termelését segítő mintegy 45 milliárd fo­rintnyi hitellehetőség. A vállalatok ugyanis pályázat útján versenghetnek e kedvezményes hitelért, az egyetlen feltétel a gyors megvaló­sítás és megtérülés, minden piacon értékesíthető legyen, mindenképpen újabb beruházások kellenek... — Nem feltétlenül, de többnyire. Az ország érdeke azt kívánja, hogy a hazai termékszer­kezet úgy alakuljon át — bár ez nem megy egyik napról a másikra —, hogy az minden piacon kapós áruból álljon össze. Nem lehet azt mondani, hogy eddig ez nem volt cél. De a tapasztalat szerint a vállalatok erre mosta­náig nem kényszerültek rá egyértelműen. Az idehaza gyártott termékek egy része legfel­jebb itthon volt értékesíthető, sőt még a ha­zai vásárló is csak árleszállításokon volt haj­landó megvenni. A szocialista piacon is oly­kor eladható volt az, amire a fejlett tőkés or­szágban nem igen akadt vevő ... Másik ol­dalról közelítve a kérdést, ha valaki olyan terméket gyárt, amely a legélesebb konkur­­rencia mellett is vevőre talál, az a nyugodtabb, tervszerűbb piaci körülmények között is si­kert arat. Sőt — és ezt is megkívánja az ob­jektivitás — a piacok bizonyos egyedi jellem­zőkkel is rendelkeznek, tehát a termelőknek a piac speciális igényét is figyelembe kell ven­ni, vagyis a gyakorlatban ritkán mondható el, hogy egy-egy termék minden piacon jól érté­kesíthető. Gondoljunk itt a divatcikkekre, ugyanis ahány ország, annyi divatárnyalat, a termelőnek tehát mindezt figyelembe kell ven­nie. A gépiparban, a műanyagiparban, a hír­adástechnikában viszont általában is igaz, hogy a legkényesebb igényeknek megfelelő termék minden piacon vevőre talál. Éppen ezért a gépiparban, a könnyűiparban kell elsősorban a termékszerkezetet úgy átalakítani, hogy an­nak exportja dinamikusan nőjön, képes le­gyen a cserearányromlásból adódó vesztesé­get ellensúlyozni. Nagyok e területen a köve­telmények és elsősorban a gazdasági, műszaki vezetés feladata olyan munkát adni az embe­reknek, a beosztottaknak, hogy munkájuk végterméke kellő áron eladható legyen. A hazai sajátossághoz tartozik a mezőgazdasági termelés kedvező volta. Ez igen fontos a hazai piac ellátásában és az exportban is. Ép­pen ezért nem kevés a mezőgazda­­sági termelés tervezett 16—18 száza­lékos növelése? — Elsősorban látni kell, hogy a mezőgaz­dasági termelés fokozásának biológiai korlát­jai vannak. Nem lehet az ipari termelés fej­lődési üteméhez mérni a mezőgazdaságot, így is igen nagy feladatnak látszik az említett nö­vekedési ütem teljesítése. Kevés ország meri ezt vállalni. A korszerű agrotechnika a gaz­daságos termelési szerkezettel párosulva azon­ban jórészt befolyásolja az eredményeket, így az elmúlt években a magyar mezőgazdaság­ban bekövetkezett megújulás (iparszerű nö­vénytermesztés, korszerű szarvasmarha- és sertéstelepek) már meghozta az eredményét.

Next