Magyar Ifjúság, 1976. január-április (20. évfolyam, 1-18. szám)
1976-01-09 / 2. szám
A MUNKÁNK A KÖVETKEZŐ 5 __________ÉVBEN Miért is volt olyan nehéz az 1976—80-as évekre szóló terv kidolgozása? Milyen új vonások jellemezték a munkát például az előző tervező munkához képest? — A negyedik ötéves terv egyik legszembetűnőbb eredménye, hogy lényegesen jobban élünk, mint néhány esztendővel ezelőtt. Viszonylag egyenletesen, a dolgozók minden alapvető rétegét nagyjából azonos módon érintve emelkedett az életszínvonal. Mindez a szocializmus alaptörvényéből adódik. Tehát valamennyi korábbi döntés mögött — közvetlenül vagy közvetve, kimondva vagy kimondatlanul — ott rejtőzködött a kérdés: vajon ezen a módon tudjuk legjobban, leggyorsabban emelni az ország jólétét? A feladat változatlan, csak mindezt sokkal nehezebb gazdasági helyzetben kell érvényesíteni. Az előző tervidőszakra szóló munkát sok, akkoriban egyedi és megismételhetetlen körülmény befolyásolta, így például a gazdaságirányítási rendszer 1968-as reformja éppen a tervezési időszakban hozta felszínre azokat a tartalékokat, energiákat, amelyek a változásokra voltak visszavezethetők, ám a tervnél már realitásként jöhettek számításba. A külgazdasági, illetve az egyensúlyi helyzet is sokkal kedvezőbb volt a jelenleginél. A mostani terv készítésekor már nem volt ennyire kedvező a helyzet. A cél természetesen változatlan: az életszínvonal emelése, de a jelenlegi gazdasági helyzet bizonyos sorrendet, rangsort követel a tennivalókban, így az első helyre került az ország bel- és külgazdasági egyensúlyának helyreállítása. Ennek legfontosabb eleme az, hogy míg az elmúlt években a felhalmozás, a társadalmi közös és az egyéni fogyasztás meghaladta az általunk megtermelt jövedelmet, addig a következő öt évben a nemzeti jövedelemből viszsza kell fizetni az eddigi fogyasztási, felhalmozási többletet. Tehát a nemzeti jövedelem növelésénél csak kisebb mértékben nőhet a felhalmozás és a fogyasztás. Most is a növekedés üteme,szűkebben értelmezve a nemzeti jövvedelem, az egy esztendőben megtermelt új érték emelkedésének „sebessége” került az érdeklődés középpontjába. Gyakran hallani külföldön a zéró növekedésről, amikor az egyik esztendőről a másikra csak annyi új értéket állítanak elő, amennyit az előző évben. Nálunk viszont mindig a növekedésről beszélünk, nos, nem élünk-e túlzottan a növekedés bűvöletében? Nem szabad elfeledkezni arról, hogy Magyarországon az egy főre jutó nemzeti jövedelem lényegesen alacsonyabb, mint a fejlett ipari országokban. Ott, ha a zéró növekedést javasolják a világnak, akkor voltaképpen azt mondják: tartsuk meg a jelenlegi állapotot, maradjanak meg az országok közötti különbségek, tehát konzerválásra törekszenek. Meg kell jegyezni, hogy a széles körben hangoztatott vélemény ellenére a nyugati gazdasági és politikai vezetők is akkurátusan figyelik a növekedést jelző számokat, és olyan intézkedéseket igyekeznek hozni, amelyek a növekedést meggyorsítják. Nálunk evidencia: bővíteni kell a termelési alapokat, emelni kell a nép jólétét. Az is igaz viszont, hogy a gyorsított növekedés aránytalanságot szül, ugyanis mindig megkérdezhető: minek az árán emelhetjük a növekedés ütemét? A két legkézenfekvőbb módszer itt a külföldi eladósodás, illetve az életszínvonal stagnálása vagy visszaesése — láttuk és ma is látjuk —, nem járható út. Egy példával érzékeltethető a szituáció. Ha a gépkocsival emelkedőn hajtunk felfelé, hiába nyomjuk a gázpedált, nem fogunk gyorsabban haladni, csak több benzin fogy. A jó sofőr érzi, hogy ilyenkor vissza kell kapcsolni. Tehát hiába igaz általában, hogy több gázzal jutunk gyorsabban előre. Most is több választási lehetősége volt a központi gazdasági irányító szerveknek, ezek közül azonban a változatlan ütem mellett döntöttek. Hozzá kell tenni, hogy ha valaki gondosan tanulmányozza a világ országainak (a velünk azonos fejlettségi színvonalon álló vagy a nálunk gazdagabb országoknak fejlődési mutatóit, láthatja, a magyarországi ütem nem lebecsülendő, elég magasnak számít. A gyors növekedést, az eredmények látványos javulását ugyanakkor nem lehet állandósítani. Gondoljunk például a magasugrókra. Viszonylag könnyedén elérik a kétméteres magasságot, még igen gyors a javulás két méter tíz-tizenöt centiig, ám utána már minden centiért vért kell izzadni. Ma már — és ez is eredmény — eljutottunk oda, hogy nem lehet „ugrálni”, hanem nagyon sok „edzéssel” és „versennyel” vagyunk képesek az eddig elért színvonalat tartani, és némileg javítani eredményeinken. Az eredmények javításában — hiszen a sportolótól is mindenki ezt várja — mire támaszkodhatunk? — Egy biztos: több munkaerőre nem. Az elmúlt és a most kezdődő tizenöt esztendőt összehasonlítva kiderül, hogy 1960 és 1975 között 450 ezerrel bővült a rendelkezésre álló munkaerő, míg 1975 és 1990 között csupán 150 ezerrel fog. Ami még külön érdekesség, hogy az utóbbi két-három évben és a most kezdődő ötéves tervidőszakban szinte egyáltalán nem találkozhatunk újabb munkavállalóval. Ez azt jelenti, hogy ha növelni akarjuk a termelést, a nemzeti jövedelmet, azt csak a munka termelékenységének emelésével tehetjük. Ennek két összetevője van. Az egyik: az újabb beruházások, amelyekkel az egy termelőre jutó termelési érték növelhető, hiszen ez a gépesítés egyik legfontosabb funkciója. A másik: a munkafegyelem, a szervezés, a vezetés színvonalának javítása, mert ezzel újabb tartalékok tárhatók fel és hasznosíthatók. Az első szempont a következő öt évre csak korlátozott mértékben lesz alkalmazható, hiszen a beruházások dinamikus fejlődése alábbhagy. Tehát míg a IV. ötéves tervidőszakban a termelékenység emelkedése azonos mértékű volt az állóeszköz-állomány bővülésével, a következő öt esztendőben ez már nem elégséges, így a második szempontnak is erőteljesen érvényesülnie kell. Azok a tartalékok, amelyekről oly sok szó hangzik el, de nagyon nehezen akarnak előbukkanni és hasznosulni, az elövetkező időszakban sok mindent eldöntenek. Életszínvonalunk, gazdasági helyzetünk ezeknek a tartalékoknak az értékesítésétől függ. Mit jelent az, hogy a következő öt évben nem lesz mód a beruházások eddigi dinamikus növelésére? — A nemzeti jövedelem belső felhasználása elmarad a megtermelttől, tehát a növekedéssel nem tarthat lépést a felhalmozásra fordítható hányad. A felhalmozásnak része a sokszor emlegetett készlet is. Ha ennek állományát csökkenteni lehetne, akkor az adott öszszegből több jutna beruházásra. A tárgyilagosság viszont azt diktálja, hogy az elkövetkező esztendőkben se számítsunk a készletek állományának csökkentésére, sőt a termelés bővülésével együtt még valamelyes növekedésre is sor kerül. A korábbi időszakban az egyik öt évről a másikra kb. 50 százalékkal emelkedett a beruházásokra kifizetett összeg, most viszont „csak” 25—26 százalékkal. Nem kevés pénz ez, ha a 870—890 milliárd forintra gondolunk, más kérdés viszont, hogy ennél lényegesen magasabbak az igények. Mégpedig olyan igények, amelyek jogosak, elfogadhatók. Gondolható, hogy nem kis fejtörést okozott, milyen beruházási javaslatot részesítsenek előnyben, és mit soroljanak hátrább. Mert sorolni kellett! Az említett összeg nagy hányadát a már megkezdett beruházások befejezésére kell fordítani. Ezen nem lehet vitatkozni, mert már sokszor bebizonyosodott, hogy a legdrágább beruházás az, amelyet menet közben félbehagynak. A beruházásokra rendelkezésre álló pénzeszközök nem kis részét kapja az energetika, ezen belül az erőművek építése, a bányászat fejlesztése. Ennek indoklása nem szükségszerű, hiszen erre az energiahordozók világában bekövetkezett közismert változások késztették a vezetést. Az energetikához hasonlóan a kohászat és az élelmiszeripar is az átlagnál nagyobb mértékben fejlődik, a IV. ötéves tervidőszakban végre sikerült elérni a nem termelő terület 20 százalék körüli részarányát a beruházáson belül. Ezt az arányt irányozza elő a terv a következő időszakra is. Ez magas arány, hiszen a harmadik ötéves tervben még csak 16 százalék volt. Ily módon nyílik lehetőség a 420—440 ezer lakás felépítésére, a közlekedés fejlesztésére, a közművesítés fokozására. Az adatokból látható, hogy a feldolgozó ipar és a mezőgazdaság beruházási lehetősége a korábbinál szerényebb ütemű. Ez azt jelenti, hogy a továbbiakban is a már elért, viszonylag magas fejlesztési lehetőséggel rendelkezik két terület, sőt ezt még növekedés is kíséri, de az előző időszaknál szerényebb mértékben. Itt a tartalékok feltárásának, a már megszerzett technika ésszerű hasznosításának van nagyobb jelentősége. A beruházásoknál új rend lép életbe január elsejével, amelyben megnőtt a hitel szerepe. Különösen figyelemre méltó a minden piacon nagy eséllyel értékesíthető áruk termelését segítő mintegy 45 milliárd forintnyi hitellehetőség. A vállalatok ugyanis pályázat útján versenghetnek e kedvezményes hitelért, az egyetlen feltétel a gyors megvalósítás és megtérülés, minden piacon értékesíthető legyen, mindenképpen újabb beruházások kellenek... — Nem feltétlenül, de többnyire. Az ország érdeke azt kívánja, hogy a hazai termékszerkezet úgy alakuljon át — bár ez nem megy egyik napról a másikra —, hogy az minden piacon kapós áruból álljon össze. Nem lehet azt mondani, hogy eddig ez nem volt cél. De a tapasztalat szerint a vállalatok erre mostanáig nem kényszerültek rá egyértelműen. Az idehaza gyártott termékek egy része legfeljebb itthon volt értékesíthető, sőt még a hazai vásárló is csak árleszállításokon volt hajlandó megvenni. A szocialista piacon is olykor eladható volt az, amire a fejlett tőkés országban nem igen akadt vevő ... Másik oldalról közelítve a kérdést, ha valaki olyan terméket gyárt, amely a legélesebb konkurrencia mellett is vevőre talál, az a nyugodtabb, tervszerűbb piaci körülmények között is sikert arat. Sőt — és ezt is megkívánja az objektivitás — a piacok bizonyos egyedi jellemzőkkel is rendelkeznek, tehát a termelőknek a piac speciális igényét is figyelembe kell venni, vagyis a gyakorlatban ritkán mondható el, hogy egy-egy termék minden piacon jól értékesíthető. Gondoljunk itt a divatcikkekre, ugyanis ahány ország, annyi divatárnyalat, a termelőnek tehát mindezt figyelembe kell vennie. A gépiparban, a műanyagiparban, a híradástechnikában viszont általában is igaz, hogy a legkényesebb igényeknek megfelelő termék minden piacon vevőre talál. Éppen ezért a gépiparban, a könnyűiparban kell elsősorban a termékszerkezetet úgy átalakítani, hogy annak exportja dinamikusan nőjön, képes legyen a cserearányromlásból adódó veszteséget ellensúlyozni. Nagyok e területen a követelmények és elsősorban a gazdasági, műszaki vezetés feladata olyan munkát adni az embereknek, a beosztottaknak, hogy munkájuk végterméke kellő áron eladható legyen. A hazai sajátossághoz tartozik a mezőgazdasági termelés kedvező volta. Ez igen fontos a hazai piac ellátásában és az exportban is. Éppen ezért nem kevés a mezőgazdasági termelés tervezett 16—18 százalékos növelése? — Elsősorban látni kell, hogy a mezőgazdasági termelés fokozásának biológiai korlátjai vannak. Nem lehet az ipari termelés fejlődési üteméhez mérni a mezőgazdaságot, így is igen nagy feladatnak látszik az említett növekedési ütem teljesítése. Kevés ország meri ezt vállalni. A korszerű agrotechnika a gazdaságos termelési szerkezettel párosulva azonban jórészt befolyásolja az eredményeket, így az elmúlt években a magyar mezőgazdaságban bekövetkezett megújulás (iparszerű növénytermesztés, korszerű szarvasmarha- és sertéstelepek) már meghozta az eredményét.