Magyar Ifjúság, 1976. május-augusztus (20. évfolyam, 19-35. szám)

1976-06-11 / 24. szám

fórum A vezető és tanító (Megjelent a Magyar Ifjú­ság 8. számában, 1976. feb­ruár 20-án) A cikkhez szeretnék hoz­zászólni, mert én is lakója voltam annak a tiszti ha­difogolytábornak. Mint­hogy a cikk Kun Bélát ta­nítói minőségben értékeli, engedtessék meg, hogy eh­hez néhány adattal hozzá­járultak. 1915 szeptemberében Kun Béla zászlós (nem hadapród) a Kolozsvári 21. honvédezred 5. menetszá­zad első szakaszának pa­rancsnoka volt. Ebben a szakaszban voltam én is karpaszományos szakasz­vezető. Szeptember 17-én a századot a galíciai frontra irányították. Engem — akit a nagyenyedi­­ Bethlen­­kollégiumból soroztak be — Kun Béla szinte apai gon­dossággal kezelt. És a ma­ga lakásán tartott, amíg a frontvonalba mentünk. Ő volt az, akitől először hal­lottam a szocializmusról. Várnai Zseni „Katonafiam­hoz” című költeményének két szakaszát énekelte, amikor tisztek nem hall­hatták. Ma, nyolcvanéves koromban is gyakran dú­­dolgatom ezt az éneket. 1916. július 4-én orosz fog­ságba estünk és a tomszki tiszti fogolytáborba vittek. A táborban egy osztrák ez­redes katonai fegyelmet gyakorolt, napiparancsokat adott ki, és nemcsak az osztrákok, hanem a ma­gyar honvédtisztek is en­gedelmeskedtek. Alig ismerkedtünk meg az új körülményekkel, Kun Béla gyűlés összehívását indítványozta, amelyen a tiszthelyettesek szinte ki­vétel nélkül, és a tartalé­kos hadnagyok megjelen­tek. Ott kifejtette, hogy nem vagyunk katonák, ha­nem foglyok, és nekünk csak az orosz ezredes tá­borparancsnok parancsol­hat. Indítványozta, hogy mondjuk ki a katonai pa­rancsnokság megtagadását. Egyhangú határozattal az indítványt elfogadtuk. Mé­szölyi száz­ados, a honvéd­ség rangidőse tudomásul vette a határozatot. Az ezredes, felhasználva az alkalmat, hogy a tábort meglátogatta egy­ osztrák főhercegnő és kölcsönöket ajánlott fel a tiszteknek, kiadta a parancsot, hogy tiszthelyettesek csak ötven rubelt, tisztek csak száz rubelt vehetnek fel, a törzstisztek bármennyit. A felzúdulás óriási­­volt. Kun Béla indítványára „közgyű­lés” tiltakozott a parancs ellen. A főhercegnő kije­lentette, hogy minden ké­rést teljesít. Néhány hónap múlva apám megírta, hogy a kölcsönt visszafizette. A beváltási kurzust máig sem tudom. Kun Béla demokratikus szellemű intézkedései tel­jesen megváltoztatták a közszellemet. Nem katonai rangok szerint kezdtük az embereket nézni, hanem emberségük szerint. Ez a szellem már a februári polgári forradalom után megnyilvánult. A táborban magyar nyelvű újságot adtunk ki. Sorger Ignác hadapród, kiváló nyelvész, orosz és más nyelvű újsá­gokból forradalmi ízű cik­keket, értesítéseket, híreket diktált a gyorsíróknak,­­akik ezt tovább diktálták ötünknek, hatunknak, akik, indigóval sokszorosítottuk az anyagot, és így készült a magyar újság, ami kéz­ről kézre járt. Ez a felvilágosító munka meghozta gyümölcsét. A bolsevik forradalom után a táborból tizenheten jár­tunk ki a városban meg­rendezett kommunista tan­folyamra, akik közül két hadnagy (dr. Münnich Fe­renc és Szilágyi Ignác) és három hadapród (Lőrinci László, Márki Imre és én) léptünk be a Tomszkban megalakult két internacio­nalista századba. Márki Imre ütközetben esett el Jekatyerinburgnál, Mün­­nichet pedig — úgy hi­szem —, nem kell Magyar­­országon bemutatnom. Kun Bélát a forradalom közben Leningrádba (az akkori fő­városba) rendelték és ott még a harcokban, majd a III. Internacionálé megala­kításában vett részt. Eszméit főleg gyakori vi­tákon terjesztette a hadi­fogolytáborban, az őt hall­gató fiatalok között. Ma­gyarázatai, érvei meg­­dönthetetlenek voltak, na­gyon sokunkra hatottak. Dr. Nánási János Marosvásárhely, Románia Köteles utca 7. Diákok a buszon Talán furcsának tűnik, hogy egy nyugdíjas vete­rán a Magyar Ifjúsághoz fordul néhány tinédzser korban levő diák fiatal ma­gatartása, viselkedése ügyé­ben. Előrebocsátom, hogy lap­juknak talán egyik leg­régibb „veteránifjú” olva­sója vagyok, hiszen amióta 1945—50 között, mint aktív ifjúsági vezető, részt vet­tem Debrecenben a Hajdú megyei ifjúsági mozgalom irányításában — nem hiányzik az asztalomról az ifjúsági mozgalom lapja, amelynek ma is előfizetője vagyok. Nagy szeretettel és figyelemmel olvasom a lapban egyre érettebbé vá­ló ifjúsági mozgalmunk híreit és nagyon boldoggá tesz, hogy valaha, 25—30 éve, valamit nekem is si­került letenni abba az alapba, amelyre a jelenlegi mozgalom épül. Úgy gondolom, hogy van jogom, de kötelességem is — tanulság céljából — szó­vá tenni: az idősebb gene­rációnak kijáró tisztelet és a fizikai állóképesség terén valahol hiba van a közép­iskolák és az ottani KISZ- szervezetek munkájában. Nem szeretem az általá­nosítást, tehát elmondom a konkrét példát. Ez év május 15-én Kisújszállásról Túr­­kevére szerettem volna utazni autóbusszal. Mint ilyenkor szombati napon szokás, elég jelentős tömeg várta az autóbuszt, köztük 20—25 fiú és lány, a túrke­­vei középiskolák növendé­kei, akik valamilyen sport­­eseményen vettek részt Kisújszálláson, az állomás melletti sporttelepen. Már az állomáson kitűntek ízet­len beszédükkel, értelmet­len vihogásukkal, és azzal, hogy természetesen elfog­lalták az összes ülőhelye­ket a­ váróteremben az idő­sebbek elől. Aztán jött a roham az autóbusz „megszállására”. Eger os roma kutya füle volt ahhoz képest, amit ezek a fiatalok csináltak. Egyszerűen félrelökdösték az idősebb, csomagokkal is megrakott embereket, köztük néhány hetven év körüli, munkában törődött házaspárt is. Miután elfog­lalták ülőhelyeiket, bánatos sóhajok közepette előadták, hogy milyen „fáradtak” a sportolástól, hogy „majd kinyúlnak” és így to­vább .. S közben derűsen szemlélték, hogy az öreg emberek kapaszkodó híján hogyan tántorognak ide­­oda a kanyargós, rázós úton haladó autóbuszban. Engem különösen az szúrt szíven, amikor egy idős bá­csi, lehetett úgy hetven­éves, azt mondta a felesé­gének: „Nem baj, anyja, már nem sokáig tart az os­kola, nem lesz már sokáig ennyi diák a buszon!” . Azt hiszem, ennél lesúj­­tóbb kritikát még nem ka­pott diákcsapat! Az igaz­sághoz tartozik, hogy volt köztük néhány szolidan vi­selkedő kislány is, és volt kettő olyan jó érzésű is, aki — igaz, hogy elég eré­lyes hangú felszólításra — mégiscsak helyet adott két öregnek. Hogy könnyebb legyen az azonosítás és még élesebb a kontraszt, az egyik kislányon az „Ifjúság a szocializmusért” emblé­­májú trikó feszült, a lábán pedig tornacipő, jól olvas­hatóan az egyiken „Ter­­esus”, a másikon azt hi­szem, „Ica” felirattal. (Re­mélem, nem azért, hogy meg tudja különböztetni, melyik a jobb lába, és me­lyik a bal.) Remélem, hogy a diák­csapat többsége által tanú­sított magatartás nem ál­talános, de őszintén aggó­dom a jelenség miatt. Mint veterán, többször is talál­koztam úttörőkkel, meg is látogattak néhányszor ak­cióik során. Szinte megka­pó volt az a tisztelet és szeretet, ami ezekből az úttörőkből felénk, idősek felé sugárzott! Nem értem, hogy hová tűnik ez a tisz­telet és szeretet sok fiatal­ból, amire eléri a tizen­­négy-tizenöt éves kort és középiskolássá válik. Talán az iskola és a KISZ nevelő munkájában van a hiba? Vagy talán bennünk, idő­sebb generációban, mert mindent megadunk és meg­engedünk nekik? Mindenesetre úgy gondo­lom, hogy a KISZ-kong­­resszus határozatainak fel­dolgozása során a fizikai állóképesség növelése mel­lett jelentős figyelmet kel­lene fordítani az idősebb generáció tiszteletére való nevelésre is! Úgy vélem, meg kellene magyarázni az ilyen fiataloknak, hogy az autóbuszon együtt utazunk fiatalok, középkorúak és megfáradt öregek, de egy­előre még nekünk, időseb­beknek jár az ülőhely. Ké­sőbb majd mindenütt el­foglalhatják a helyünket, és tiszta szívből remélem, hogy elfoglalják, nemcsak az autóbuszon, hanem az életben, az alkotó munká­ban is! Soós Sándor nyugállományú ezredes Gyöngyös, Bethlen Gábor u. 8/2. A „zsipörtyűk” ereje (Megjelent a Magyar Ifjú­ság 22. számában, 1976. május 28-án) Olvastam a cikket a „töpörtyűk” erejéről és ma, vasárnap délelőtt a Nem­zetközi Gyermeknapon ma­gam is átéltem ezt! Az 1956-os ellenforrada­lom óta csak szorongással tudtam átmenni a Móricz Zsigmond körtéren, a Nép­büfé előtt. A rettenetes emlékek miatt... És ma délelőtt egy isme­rős bácsi megállított ott. Amíg beszélgettünk, a Népbüfé portálja előtt gyü­lekeztek a „töpörtyűk”. Olyan jókedvűek, öntuda­tosak voltak! Nem tudom, hogy melyik úttörőcsapat­hoz tartoztak, de amíg élek, szeretettel gondolok rájuk, mert ezentúl őket fogom magam előtt látni, ha a Népbüfé előtt kell elmen­nem. Talán ez a kép el tudja nyomni bennem azt az 1956. október végi szörnyű emléket, mert „a világon ők a legerősebbek, a min­denkori gyerekek!” Dajka Józsefné 1115 Budapest, Frankó u. 8/a. — munka nélkül, mert sze­rintük, aki dolgozik, az nem ér rá pénzt keresni. Én valahogy nem tudok hinni abban sem, hogy Vi­rányi József pusztán azért akart szakítani szakmájá­val, munkahelyével, hogy több pénzt keressen, illetve több pénzhez jusson. Ezt szegényes önigazolásnak tulajdonítom. Nem hiszem, hogy egy mai, középiskolát végzett fiatal látóköre ilyen szűk lenne. Betegesen elhatalmasodó egoizmusa inkább valami önkéntelen védekezés kör­nyezetével szemben. Vala­mi makacs önszuggesztió hajtja, majd én megmuta­tom, csak azért is! És még nem jutott el odáig, hogy felismerje: senki sem kí­ván tőle többet, minthogy önmagát adja, szakmáját művelje tehetsége szerint. Távol áll tőlem, hogy meg­sértsem Virányi Józsefet. Ne tartson izgága tolako­dónak, hiszen jogában áll bármit csinálni a nyáron a Balatonnál. De vajon arra gondolt-e, hogy igazi próbát az jelent, ha megállja a helyét? Hi­szen nem az a legény, aki adja a pofonokat, hanem az, aki nem rogy össze az ütések súlya alatt! Bízom Virányi József­ben. Bízom abban, hogy nem vesztünk el egy jó szakembert, az amúgy is ke­vés közül. Bízom benne, hogy végül is megtalálja majd az utat. Balogh Károly Csaba 2119 Pécel, Várhegy u. 8. 30 LEVELEK A SZERKESZTŐSÉGHEZ Rövidtávfutó - pályán kívül (Megjelent a Magyar Ifjú­ság 15. számában, 1976. áp­rilis 9-én) A cikk sajnos figyelem­re méltó, mert negatív hőse nincs egyedül. Virányi Jó­zsef típusember. Életszem­léletében mindenesetre. Abba a — nem jelentékte­len létszámú — csoportba tartozik, amelynek tagjai jól akarnak élni. Jól élni Pakson várják a postást Azzal a kéréssel fordulok a szerkesztőséghez, hogy segítsenek nekünk. , A Paksi­­ Atomerőmű építkezésén dolgozó fiata­lok vagyunk, munkahe­lyünk a 22. számú Állami Építőipari Vállalat. A kö­zelmúltban hoztuk létre az Atom lakótelepen hat he­lyiségből álló ifjúsági klu­bunkat, amelyet Frekven­cia néven avattunk fel. Megválasztottuk a klub­vezetőséget, de módszerta­ni segédanyagokkal nem rendelkezünk, más ifjúsági klubokkal sincs kapcsola­tunk, ahonnan segítséget kaphatnánk. Ehhez kérjük az önök és az országban hagyomá­nyokkal rendelkező, jól működő ifjúsági klubok se­gítségét. A leveleket és az egyéb segítséget a következő címre kérjük: Schiller Györgyné klubvezető 7031 Paks, Pf.: 13. Atomerőmű Építkezés 22. sz. ÁÉV. Segítségüket előre is kö­szönöm . Fonyó Lajos 22. számú ÁÉV Atomerőmű Építkezés KISZ-vezetőség titkára

Next