Magyar Ifjúság, 1976. május-augusztus (20. évfolyam, 19-35. szám)
1976-06-11 / 24. szám
fórum A vezető és tanító (Megjelent a Magyar Ifjúság 8. számában, 1976. február 20-án) A cikkhez szeretnék hozzászólni, mert én is lakója voltam annak a tiszti hadifogolytábornak. Minthogy a cikk Kun Bélát tanítói minőségben értékeli, engedtessék meg, hogy ehhez néhány adattal hozzájárultak. 1915 szeptemberében Kun Béla zászlós (nem hadapród) a Kolozsvári 21. honvédezred 5. menetszázad első szakaszának parancsnoka volt. Ebben a szakaszban voltam én is karpaszományos szakaszvezető. Szeptember 17-én a századot a galíciai frontra irányították. Engem — akit a nagyenyedi Bethlenkollégiumból soroztak be — Kun Béla szinte apai gondossággal kezelt. És a maga lakásán tartott, amíg a frontvonalba mentünk. Ő volt az, akitől először hallottam a szocializmusról. Várnai Zseni „Katonafiamhoz” című költeményének két szakaszát énekelte, amikor tisztek nem hallhatták. Ma, nyolcvanéves koromban is gyakran dúdolgatom ezt az éneket. 1916. július 4-én orosz fogságba estünk és a tomszki tiszti fogolytáborba vittek. A táborban egy osztrák ezredes katonai fegyelmet gyakorolt, napiparancsokat adott ki, és nemcsak az osztrákok, hanem a magyar honvédtisztek is engedelmeskedtek. Alig ismerkedtünk meg az új körülményekkel, Kun Béla gyűlés összehívását indítványozta, amelyen a tiszthelyettesek szinte kivétel nélkül, és a tartalékos hadnagyok megjelentek. Ott kifejtette, hogy nem vagyunk katonák, hanem foglyok, és nekünk csak az orosz ezredes táborparancsnok parancsolhat. Indítványozta, hogy mondjuk ki a katonai parancsnokság megtagadását. Egyhangú határozattal az indítványt elfogadtuk. Mészölyi százados, a honvédség rangidőse tudomásul vette a határozatot. Az ezredes, felhasználva az alkalmat, hogy a tábort meglátogatta egy osztrák főhercegnő és kölcsönöket ajánlott fel a tiszteknek, kiadta a parancsot, hogy tiszthelyettesek csak ötven rubelt, tisztek csak száz rubelt vehetnek fel, a törzstisztek bármennyit. A felzúdulás óriásivolt. Kun Béla indítványára „közgyűlés” tiltakozott a parancs ellen. A főhercegnő kijelentette, hogy minden kérést teljesít. Néhány hónap múlva apám megírta, hogy a kölcsönt visszafizette. A beváltási kurzust máig sem tudom. Kun Béla demokratikus szellemű intézkedései teljesen megváltoztatták a közszellemet. Nem katonai rangok szerint kezdtük az embereket nézni, hanem emberségük szerint. Ez a szellem már a februári polgári forradalom után megnyilvánult. A táborban magyar nyelvű újságot adtunk ki. Sorger Ignác hadapród, kiváló nyelvész, orosz és más nyelvű újságokból forradalmi ízű cikkeket, értesítéseket, híreket diktált a gyorsíróknak,akik ezt tovább diktálták ötünknek, hatunknak, akik, indigóval sokszorosítottuk az anyagot, és így készült a magyar újság, ami kézről kézre járt. Ez a felvilágosító munka meghozta gyümölcsét. A bolsevik forradalom után a táborból tizenheten jártunk ki a városban megrendezett kommunista tanfolyamra, akik közül két hadnagy (dr. Münnich Ferenc és Szilágyi Ignác) és három hadapród (Lőrinci László, Márki Imre és én) léptünk be a Tomszkban megalakult két internacionalista századba. Márki Imre ütközetben esett el Jekatyerinburgnál, Münnichet pedig — úgy hiszem —, nem kell Magyarországon bemutatnom. Kun Bélát a forradalom közben Leningrádba (az akkori fővárosba) rendelték és ott még a harcokban, majd a III. Internacionálé megalakításában vett részt. Eszméit főleg gyakori vitákon terjesztette a hadifogolytáborban, az őt hallgató fiatalok között. Magyarázatai, érvei megdönthetetlenek voltak, nagyon sokunkra hatottak. Dr. Nánási János Marosvásárhely, Románia Köteles utca 7. Diákok a buszon Talán furcsának tűnik, hogy egy nyugdíjas veterán a Magyar Ifjúsághoz fordul néhány tinédzser korban levő diák fiatal magatartása, viselkedése ügyében. Előrebocsátom, hogy lapjuknak talán egyik legrégibb „veteránifjú” olvasója vagyok, hiszen amióta 1945—50 között, mint aktív ifjúsági vezető, részt vettem Debrecenben a Hajdú megyei ifjúsági mozgalom irányításában — nem hiányzik az asztalomról az ifjúsági mozgalom lapja, amelynek ma is előfizetője vagyok. Nagy szeretettel és figyelemmel olvasom a lapban egyre érettebbé váló ifjúsági mozgalmunk híreit és nagyon boldoggá tesz, hogy valaha, 25—30 éve, valamit nekem is sikerült letenni abba az alapba, amelyre a jelenlegi mozgalom épül. Úgy gondolom, hogy van jogom, de kötelességem is — tanulság céljából — szóvá tenni: az idősebb generációnak kijáró tisztelet és a fizikai állóképesség terén valahol hiba van a középiskolák és az ottani KISZ- szervezetek munkájában. Nem szeretem az általánosítást, tehát elmondom a konkrét példát. Ez év május 15-én Kisújszállásról Túrkevére szerettem volna utazni autóbusszal. Mint ilyenkor szombati napon szokás, elég jelentős tömeg várta az autóbuszt, köztük 20—25 fiú és lány, a túrkevei középiskolák növendékei, akik valamilyen sporteseményen vettek részt Kisújszálláson, az állomás melletti sporttelepen. Már az állomáson kitűntek ízetlen beszédükkel, értelmetlen vihogásukkal, és azzal, hogy természetesen elfoglalták az összes ülőhelyeket a váróteremben az idősebbek elől. Aztán jött a roham az autóbusz „megszállására”. Eger os roma kutya füle volt ahhoz képest, amit ezek a fiatalok csináltak. Egyszerűen félrelökdösték az idősebb, csomagokkal is megrakott embereket, köztük néhány hetven év körüli, munkában törődött házaspárt is. Miután elfoglalták ülőhelyeiket, bánatos sóhajok közepette előadták, hogy milyen „fáradtak” a sportolástól, hogy „majd kinyúlnak” és így tovább .. S közben derűsen szemlélték, hogy az öreg emberek kapaszkodó híján hogyan tántorognak ideoda a kanyargós, rázós úton haladó autóbuszban. Engem különösen az szúrt szíven, amikor egy idős bácsi, lehetett úgy hetvenéves, azt mondta a feleségének: „Nem baj, anyja, már nem sokáig tart az oskola, nem lesz már sokáig ennyi diák a buszon!” . Azt hiszem, ennél lesújtóbb kritikát még nem kapott diákcsapat! Az igazsághoz tartozik, hogy volt köztük néhány szolidan viselkedő kislány is, és volt kettő olyan jó érzésű is, aki — igaz, hogy elég erélyes hangú felszólításra — mégiscsak helyet adott két öregnek. Hogy könnyebb legyen az azonosítás és még élesebb a kontraszt, az egyik kislányon az „Ifjúság a szocializmusért” emblémájú trikó feszült, a lábán pedig tornacipő, jól olvashatóan az egyiken „Teresus”, a másikon azt hiszem, „Ica” felirattal. (Remélem, nem azért, hogy meg tudja különböztetni, melyik a jobb lába, és melyik a bal.) Remélem, hogy a diákcsapat többsége által tanúsított magatartás nem általános, de őszintén aggódom a jelenség miatt. Mint veterán, többször is találkoztam úttörőkkel, meg is látogattak néhányszor akcióik során. Szinte megkapó volt az a tisztelet és szeretet, ami ezekből az úttörőkből felénk, idősek felé sugárzott! Nem értem, hogy hová tűnik ez a tisztelet és szeretet sok fiatalból, amire eléri a tizennégy-tizenöt éves kort és középiskolássá válik. Talán az iskola és a KISZ nevelő munkájában van a hiba? Vagy talán bennünk, idősebb generációban, mert mindent megadunk és megengedünk nekik? Mindenesetre úgy gondolom, hogy a KISZ-kongresszus határozatainak feldolgozása során a fizikai állóképesség növelése mellett jelentős figyelmet kellene fordítani az idősebb generáció tiszteletére való nevelésre is! Úgy vélem, meg kellene magyarázni az ilyen fiataloknak, hogy az autóbuszon együtt utazunk fiatalok, középkorúak és megfáradt öregek, de egyelőre még nekünk, idősebbeknek jár az ülőhely. Később majd mindenütt elfoglalhatják a helyünket, és tiszta szívből remélem, hogy elfoglalják, nemcsak az autóbuszon, hanem az életben, az alkotó munkában is! Soós Sándor nyugállományú ezredes Gyöngyös, Bethlen Gábor u. 8/2. A „zsipörtyűk” ereje (Megjelent a Magyar Ifjúság 22. számában, 1976. május 28-án) Olvastam a cikket a „töpörtyűk” erejéről és ma, vasárnap délelőtt a Nemzetközi Gyermeknapon magam is átéltem ezt! Az 1956-os ellenforradalom óta csak szorongással tudtam átmenni a Móricz Zsigmond körtéren, a Népbüfé előtt. A rettenetes emlékek miatt... És ma délelőtt egy ismerős bácsi megállított ott. Amíg beszélgettünk, a Népbüfé portálja előtt gyülekeztek a „töpörtyűk”. Olyan jókedvűek, öntudatosak voltak! Nem tudom, hogy melyik úttörőcsapathoz tartoztak, de amíg élek, szeretettel gondolok rájuk, mert ezentúl őket fogom magam előtt látni, ha a Népbüfé előtt kell elmennem. Talán ez a kép el tudja nyomni bennem azt az 1956. október végi szörnyű emléket, mert „a világon ők a legerősebbek, a mindenkori gyerekek!” Dajka Józsefné 1115 Budapest, Frankó u. 8/a. — munka nélkül, mert szerintük, aki dolgozik, az nem ér rá pénzt keresni. Én valahogy nem tudok hinni abban sem, hogy Virányi József pusztán azért akart szakítani szakmájával, munkahelyével, hogy több pénzt keressen, illetve több pénzhez jusson. Ezt szegényes önigazolásnak tulajdonítom. Nem hiszem, hogy egy mai, középiskolát végzett fiatal látóköre ilyen szűk lenne. Betegesen elhatalmasodó egoizmusa inkább valami önkéntelen védekezés környezetével szemben. Valami makacs önszuggesztió hajtja, majd én megmutatom, csak azért is! És még nem jutott el odáig, hogy felismerje: senki sem kíván tőle többet, minthogy önmagát adja, szakmáját művelje tehetsége szerint. Távol áll tőlem, hogy megsértsem Virányi Józsefet. Ne tartson izgága tolakodónak, hiszen jogában áll bármit csinálni a nyáron a Balatonnál. De vajon arra gondolt-e, hogy igazi próbát az jelent, ha megállja a helyét? Hiszen nem az a legény, aki adja a pofonokat, hanem az, aki nem rogy össze az ütések súlya alatt! Bízom Virányi Józsefben. Bízom abban, hogy nem vesztünk el egy jó szakembert, az amúgy is kevés közül. Bízom benne, hogy végül is megtalálja majd az utat. Balogh Károly Csaba 2119 Pécel, Várhegy u. 8. 30 LEVELEK A SZERKESZTŐSÉGHEZ Rövidtávfutó - pályán kívül (Megjelent a Magyar Ifjúság 15. számában, 1976. április 9-én) A cikk sajnos figyelemre méltó, mert negatív hőse nincs egyedül. Virányi József típusember. Életszemléletében mindenesetre. Abba a — nem jelentéktelen létszámú — csoportba tartozik, amelynek tagjai jól akarnak élni. Jól élni Pakson várják a postást Azzal a kéréssel fordulok a szerkesztőséghez, hogy segítsenek nekünk. , A Paksi Atomerőmű építkezésén dolgozó fiatalok vagyunk, munkahelyünk a 22. számú Állami Építőipari Vállalat. A közelmúltban hoztuk létre az Atom lakótelepen hat helyiségből álló ifjúsági klubunkat, amelyet Frekvencia néven avattunk fel. Megválasztottuk a klubvezetőséget, de módszertani segédanyagokkal nem rendelkezünk, más ifjúsági klubokkal sincs kapcsolatunk, ahonnan segítséget kaphatnánk. Ehhez kérjük az önök és az országban hagyományokkal rendelkező, jól működő ifjúsági klubok segítségét. A leveleket és az egyéb segítséget a következő címre kérjük: Schiller Györgyné klubvezető 7031 Paks, Pf.: 13. Atomerőmű Építkezés 22. sz. ÁÉV. Segítségüket előre is köszönöm . Fonyó Lajos 22. számú ÁÉV Atomerőmű Építkezés KISZ-vezetőség titkára