Magyar Ifjúság, 1976. szeptember-december (20. évfolyam, 36-53. szám)
1976-11-26 / 48. szám
tönkremenő réteg vidám deklasszálódását mutatja be előttünk, mai felhangokkal is rendelkezik. Ma sem ritka az efféle nagyzolás, a takarónál jóval messzebbre nyújtózkodás, a felszín csillogó buborékjaiért mindenre képes „lekörözési komplexus”. Benedek Árpád rendezése igyekszik is felerősíteni ezeket a felhangokat, bár nem mindig eléggé következetesen. A színház sok jeles művésze kapott szerepet a darabban, de nem mindenkinek illik igazán a játszott figura. Kállai Ilona például nem tudja megteremteni a mindenkit megfélemlítő, az egész családon uralkodó Solmayné ellenszenvesen nevetséges figuráját; ő inkább negédesen idegesítő, mintsem elviselhetetlenül nyomasztó. Horváth Gyula Solmay Ignác a szép színészi munka; egy megtiport atya, férj és ember önmagára találását, rokonszenves nekibátorodásának nem könnyű folyamatát játssza el. Szilágyi Tibor bumfordi bájú Morosán Demetere kicsit a típus karikatúrája is (ma már nem olyan pozitív ez a gazdag polgárfigura, mint Csiky korában lehetett). Újréti László, Láng József, Kránitz Lajos, Fülöp Zsigmond, Maros Gábor, Márton András jó karakteralakításokat nyújtanak. Szerencsi Éva, Margittay Ági, Veith Ági becsülettel eljátsszák nem túl nagy feladatot jelentő szerepeiket. Takács István TELEVÍZIÓ Kántor Kiszámíthatatlan buktatókat rejteget tévéseink számára, ha közkedvelt alkotást ültetnek át képernyőre; az olvasók a magukban kialakított képet, figurákat, hangulati hatásokat, egész belső mozijukat, mint nézők szembesítik a látott műsorral. Ők a veszélykeresők, mert csak keveseknek sikerült közülük — tehetséggel-felkészültséggel — elérnie, hogy ne okozzon filmjével csalódást. A kalandfilmkészítők nehézségei, akiknek önmagukban is oldaniuk kell a görcsöt, hogy mi nem tudunk kalandfilmet készíteni. Mielőtt a műfaj követelményeivel birkóznánk, szembe kell nézniük a nézők szánakozó mosolyával is, amivel annyi kudarc után ülnek le magyar kalandfilmet nézni a képernyő elé. ők a vakmerők, mert tudván tudva vállalkoznak arra, hogy sablonokból építsenek fel egy nem sablonos építményt. Vállalkoznak arra, hogy a jellemábrázolás lehetősége nélkül tegyék rendkívüli hőseiket emberileg hitelessé, hogy a leghihetetlenebb és legvalószínűtlenebb helyzeteket tegyék hihetővé és valószerűvé. Az állatszereplős filmek készítőinek nehézségei, akiknek egy nálunk jószerivel csak természetfilmekben próbált úton kell játékfilmjükkel járniuk. Közben állniuk kell a versenyt nagy sikerű külföldi filmsorozatok hibákat feledtető emlékével is. Ők a végtelen türelműek, mert a szereplőmozgatás nehézségei mellett vállalkoznak a mindig kiszámíthatatlan és váratlan meglepetésekkel járó állatfelvételekre is. * A Kántor-sorozat esetében nem lehet egyszerűen abban sommázni a siker titkát, hogy Szamos Rudolf, aki a saját könyveiből írta a sorozat forgatókönyvét és Nemere László rendező — Bornyi Gyula operatőr segítségével és alkotótársként elfogadva a jól kiválasztott szakértő-gárdát — legyőzte a nehézségeket. Mértéktartásuk az alkotók sikerének egyik legfőbb nyitja. Ritka erényt mondhatnak magukénak: nem akartak többet, mint amire vállalkoztak. Kalandfilmet ígértek és azt is adtak. Nem nehezítették sodrását több társadalmi háttérrel, mint amennyit a műfaj elbírt. Nem akarták a két kötetet maradéktalanul visszaadni a képernyőn, hanem kiválasztották azokat az epizódokat, amelyekből egy-egy önálló, önmagában is teljes részt készíthettek. A színészi felelősségtudat a sorozat sikerének másik forrása. Nem volt ehhez a filmhez ugyanis elegendő a tehetség, a szokásos színészi felkészültség. Különösen a már annyi filmben remeklő Madaras Józsefnek kellett hosszú időt és sok energiát fordítania arra, hogy olyan kapcsolat alakuljon ki közte és a Kántort megjelenítő kutyák között, ami zökkenőmentessé, szinte hétköznapian természetessé varázsolta közös munkájukat. De hasonlóan kellett megközelítenie feladatát ezúttal szinte valamennyi szereplőnek. Szeretniük kellett valamennyiüknek ezt a feladatot, mert csak így tudták megszerettetni Kántort is, így tudták emberi közelségbe hozni a filmben szereplő Rendőröket. Csak így válhatott sikerré a sorozat. Bezsényi Iván az egyik leghatásosabb tömegközlési eszköz feladatait fejtegeti, példái jól érzékeltetik a rádió kétségkívül széles körű tevékenységét. Az indító mondattal meg különösen egyetértek: „Sajtónk régi hibája, hogy ha egy bizonyos kérdéscsoportra összpontosít, mások rovására teszi, nem véve figyelembe kölcsönhatásukat”. Mondom, ebben is egyetértek a cikkíróval, mindazonáltal fájlalom, hogy az idézethez illő, talán legfrappánsabb példát nem említette. A régóta vajúdó rádiós közművelődési folyóiratra gondolok. Aki öt-hat esztendeje hallgatja a kéthetenként vagy havonként jelentkező adást, az észrevehetett egy érdekes jelenséget. A műsor úgy egy-másfél évig követhető volt, aztán eltűnt, majd néhány hónap múltán újra felbukkant — immár új néven és új szerkesztővel. Aki régebben figyeli az adást, az bizonyára a jelenség magyarázatát is tudja, én viszont csak azt jegyezhetem ide, hogy a változatosság ezúttal nem gyönyörködtet. Inkább azt sejteti, hogy baj van a koncepcióval, vagy legalábbis a megvalósítással. S hogy miből következtetek erre? Abból, hogy a műsorvezető szerkesztők elsősorban szűkebb érdeklődési körükben néztek körül, s ennek rendelték alá a fontosabb, esetleg csak időszerűbb témákat. Vagyis: „egy bizonyos kérdéscsoportra” összpontosítottak. Ha például a Nagy Izabella szerkesztette adást hallgattam, akkor sok népművelővel való beszélgetésre számíthattam. Érthető volt a választás: a rádiós leginkább az ő gondjaikat és örömeiket ismerte. Az már más kérdés, hogy a tágabb értelemben vett közművelődés akarva-akaratlanul háttérbe szorult. Furkó Zoltán fokozott érzékenységgel reagált a vidéki közművelődés ellentmondásaira. Ezzel kiváltotta rokonszenvemet, sőt alighanem a hallgatók szimpátiáját is. Csak éppen az idő tájt bizonyosodott be, hogy mondjuk egy vidéki város több önművelődési lehetőséggel kecsegtet, mint egy fővárosi peremkerület. Mészáros Tamás a színház, s talán még a képzőművészet iránt érdeklődött. Többnyire izgalmas műsoraiból gyakorta hiányzott a népművelő, a művelődési otthon, a szó hagyományos értelmében vett közművelődés. Szepes András, a mostani szerkesztő is elgondolkoztató adásokat készít, különösen külföldi szemlét és vizuális szemléletet formáló beszélgetései alaposak. Mégis olykor úgy tűnik fel, mintha ő is a régi hibába esne: nem feltétlenül a legidőszerűbb kérdéseket tárja a nyilvánosság elé. Neveket soroltam elő, szenvedélyeket említettem — korántsem elmarasztaló szándékkal. Már csak azért sem, mert gyanítom, a nemes szenvedélytől — a kályhától — való elindulás szükségszerű, a kezdő szerkesztő előjoga. Némi idő után, amikor már tapasztalatokat szerzett és a teljes közművelődésben való gondolkodásmódra is szert tett, bizonyára eljutott volna az árnyaltabb és kiegyensúlyozottabb műsorokig. Csakhogy — a most rutinosodó Kepes kivételével — egyikük sem jutott el, mert azóta már más helyen dolgozik, esetleg nem is foglalkozik közművelődéssel. Nem firtatom, hogy miért történt ez így, bizonyára ezer oka van. Annyi mindenesetre nyilvánvaló, hogy a sok rádiós folyóirat közül éppen az töltötte be a nevelőműhely szerepét, amelynek kiforrottságára a közművelődési törvény kiforrásának, a közvélemény árnyalt tájékoztatásának időszakában lett volna szükség. Persze, vethetné ellen bárki, ott vannak az egyéb műsorok: Kovács Júlia, Nagy Piroska, Tomkai Judit és Varsányi Gyula vállalkozásai. Tényleg ott vannak: túlnyomórészt érett, önművelődésre serkentő, a mozgalom hétköznapjairól beszámoló riportok. Még arra is alkalmasak, hogy kiegészítsék a folyóirat egyoldalúságát. Azaz csak alkalmasak volnának, arra ugyanis aligha lehet kényszeríteni a hallgatót, hogy összeszedje őket a rádióújság legkülönbözőbb helyeiről és a legváltozatosabb időpontokban okuljon belőlük. Ezért aztán mégiscsak az a tanulság, hogy a jobb sorsra érdemes rádiós folyóiratnak cseppben a tengeralapon kell(ene) sűrítenie a mindenkori közművelődési vallóságot. Főként azért, hogy azok „a bizonyos kölcsönhatások” — a népművelés és a közművelődés, a népművelők és a kultúraközvetítő értelmiségiek, az ízlésformálás és a kulturális események beharangozása között — ne maradjanak, ne maradhassanak figyelmen kívül. Z. L. 40 KULTURÁLIS MELLÉKLET RÁDIÓ Közművelődési folyóirat? Olvastam egy cikket. A rádió egyik vezetője írta — Közművelődés és tömegtájékoztatás címmel. A szerző A MAGYAR RÁDIÓ ÉS A MAGYAR IFJÚSÁG SLÁGERLISTÁJA 1. Illés L.-Kántor I.: NÉZZ RÁM, ITT VAGYOK (Illés-együttes) 2. Wolf P.-Szenes I.: TÉGED TŐLEM MÁR NEM VEHETNEK EL (Korda György) 3. Victor M.-Bradányi I.: AZ EMBEREK ÉS ÉN (Sasvári Annamária) 4. Szörényi L.-Bródy J.: AZ ŐSEMBER (Fonográf együttes) 5. Novai G.-Miklós T.: A ZENEGÉP (Generál együttes) 6. Fáy A.-Bradányi I.: HOGYHA ELHAGYSZ (Kovács Kati) 7. Pásztor L.-Hatvani E.: VÁNDORÉNEK (Kócbabák és Neoton együttes) 8. Illés L.-Kántor I.: VÁRJ, MÍG ELJÖN A NYÁR (Illés-együttes) 9. Móricz M.-Bródy J.: TE MEG ÉN (Koncz Zsuzsa) 10. Presser G.: NEKED ÍROM A DALT (LGT) A Magyar Rádióval közösen készített Slágerlistánkra minden héten szerdán 12 óráig lehet szavazni. A „voksokat” tetszés szerint három helyre küldhetik be. A címek: Magyar Rádió Könnyűzenei Rovata, 1800 Budapest, A Rádió Közönségszolgálata 1051 Budapest, Október 6. utca 9., Magyar Ifjúság szerkesztősége, 1085 Budapest, Somogyi Béla utca 6. Kérjük, a borítékra írják rá: SLÁGERLISTA.