Magyar Ifjúság, 1976. szeptember-december (20. évfolyam, 36-53. szám)

1976-11-26 / 48. szám

tönkremenő réteg vidám deklasszálódását mutatja be előttünk, mai felhangokkal is rendelkezik. Ma sem rit­ka az efféle nagyzolás, a takarónál jóval messzebbre nyújtózkodás, a felszín csil­logó buborékjaiért minden­re képes „lekörözési komp­lexus”. Benedek Árpád ren­dezése igyekszik is felerő­síteni ezeket a felhangokat, bár nem mindig eléggé kö­vetkezetesen. A színház sok jeles mű­vésze kapott szerepet a da­rabban, de nem mindenki­nek illik igazán a játszott figura. Kállai Ilona például nem tudja megteremteni a mindenkit megfélemlítő, az egész családon uralkodó Solmayné ellenszenvesen nevetséges figuráját; ő in­kább negédesen idegesítő, mintsem elviselhetetlenül nyomasztó. Horváth Gyula Solmay Ignác a szép színé­szi munka; egy megtiport atya, férj és ember önma­gára találását, rokonszen­ves nekibátorodásának nem könnyű folyamatát játssza el. Szilágyi Tibor bumfordi bájú Morosán Demetere ki­csit a típus karikatúrája is (ma már nem olyan pozitív ez a gazdag polgárfigura, mint Csiky korában lehe­tett). Újréti László, Láng József, Kránitz Lajos, Fü­­­­löp Zsigmond, Maros Gá­bor, Márton András jó ka­rakteralakításokat nyújta­nak. Szerencsi Éva, Margit­­tay Ági, Veith Ági becsület­tel eljátsszák nem túl nagy feladatot jelentő szerepei­ket. Takács István TELEVÍZIÓ Kántor Kiszámíthatatlan bukta­tókat rejteget tévéseink számára, ha közkedvelt al­kotást ültetnek át képer­nyőre; az olvasók a maguk­ban kialakított képet, figu­rákat, hangulati hatásokat, egész belső mozijukat, mint nézők szembesítik a látott műsorral. Ők a veszélyke­resők, mert csak kevesek­nek sikerült közülük — te­­hetséggel-felkészültséggel — elérnie, hogy ne okozzon filmjével csalódást. A kalandfilmkészítők ne­hézségei, akiknek önma­gukban is oldaniuk kell a görcsöt, hogy mi nem tu­dunk kalandfilmet készíte­ni. Mielőtt a műfaj köve­telményeivel birkóznánk, szembe kell nézniük a né­zők szánakozó mosolyával is, amivel annyi kudarc után ülnek le magyar ka­landfilmet nézni a képer­nyő elé. ők a vakmerők, mert tudván tudva vállal­koznak arra, hogy sablo­nokból építsenek fel egy nem sablonos építményt. Vállalkoznak arra, hogy a jellemábrázolás lehetősége nélkül tegyék rendkívüli hőseiket emberileg hiteles­sé, hogy a leghihetetlenebb és legvalószínűtlenebb hely­zeteket tegyék hihetővé és valószerűvé. Az állatszereplős filmek készítőinek nehézségei, akiknek egy nálunk jószeri­vel csak természetfilmekben próbált úton kell játékfilm­jükkel járniuk. Közben áll­niuk kell a versenyt nagy sikerű külföldi filmsoroza­tok hibákat feledtető emlé­kével is. Ők a végtelen tü­­relműek, mert a szereplő­mozgatás nehézségei mel­lett vállalkoznak a mindig kiszámíthatatlan és várat­lan meglepetésekkel járó állatfelvételekre is. * A Kántor-sorozat eseté­ben nem lehet egyszerűen abban sommázni a siker titkát, hogy Szamos Rudolf, aki a saját könyveiből írta a sorozat forgatókönyvét és Nemere László rendező — Bornyi Gyula operatőr se­gítségével és alkotótársként elfogadva a jól kiválasztott szakértő-gárdát — legyőzte a nehézségeket. Mértéktartásuk az alko­tók sikerének egyik legfőbb nyitja. Ritka erényt mond­hatnak magukénak: nem akartak többet, mint ami­re vállalkoztak. Kalandfil­met ígértek és azt is adtak. Nem nehezítették sodrását több társadalmi háttérrel, mint amennyit a műfaj el­bírt. Nem akarták a két kötetet maradéktalanul visszaadni a képernyőn, ha­nem kiválasztották azokat az epizódokat, amelyekből egy-egy önálló, önmagában is teljes részt készíthettek. A színészi felelősségtudat a sorozat sikerének másik forrása. Nem volt ehhez a filmhez ugyanis elegendő a tehetség, a szokásos színé­szi felkészültség. Különösen a már annyi filmben re­meklő Madaras Józsefnek kellett hosszú időt és sok energiát fordítania arra, hogy olyan kapcsolat ala­kuljon ki közte és a Kán­tort megjelenítő kutyák kö­zött, ami zökkenőmentessé, szinte hétköznapian termé­szetessé varázsolta közös munkájukat. De hasonlóan kellett megközelítenie fel­adatát ezúttal szinte vala­mennyi szereplőnek. Szeret­niük kellett valamennyiük­nek ezt a feladatot, mert csak így tudták megszeret­tetni Kántort is, így tudták emberi közelségbe hozni a filmben szereplő Rendőrö­ket. Csak így válhatott si­kerré a sorozat. Bezsényi Iván az egyik leghatásosabb tö­megközlési eszköz felada­tait fejtegeti, példái jól ér­zékeltetik a rádió kétségkí­vül széles körű tevékenysé­gét. Az indító mondattal meg különösen egyetértek: „Sajtónk régi hibája, hogy ha egy bizonyos kérdéscso­portra összpontosít, mások rovására teszi, nem véve fi­gyelembe kölcsönhatásu­kat”. Mondom, ebben is egyetértek a cikkíróval, mindazonáltal fájlalom, hogy az idézethez illő, ta­lán legfrappánsabb példát nem említette. A régóta va­júdó rádiós közművelődési folyóiratra gondolok. Aki öt-hat esztendeje hallgatja a kéthetenként vagy havonként jelentkező adást, az észrevehetett egy érdekes jelenséget. A mű­sor úgy egy-másfél évig követhető volt, aztán eltűnt, majd néhány hónap múl­tán újra felbukkant — im­már új néven és új szer­kesztővel. Aki régebben fi­gyeli az adást, az bizonyá­ra a jelenség magyarázatát is tudja, én viszont csak azt jegyezhetem ide, hogy a változatosság ezúttal nem gyönyörködtet. Inkább azt sejteti, hogy baj van a kon­cepcióval, vagy legalábbis a megvalósítással. S hogy mi­ből következtetek erre? Ab­ból, hogy a műsorvezető szerkesztők elsősorban szű­­kebb érdeklődési körükben néztek körül, s ennek ren­delték alá a fontosabb, esetleg csak időszerűbb té­mákat. Vagyis: „egy bizo­nyos kérdéscsoportra” össz­pontosítottak. Ha például a Nagy Iza­bella szerkesztette adást hallgattam, akkor sok népművelővel való be­szélgetésre számíthattam. Érthető volt a választás: a rádiós leginkább az ő gond­jaikat és örömeiket ismerte. Az már más kérdés, hogy a tágabb értelemben vett közművelődés akarva-aka­­ratlanul háttérbe szorult. Furkó Zoltán fokozott érzé­kenységgel reagált a vidéki közművelődés ellentmondá­saira. Ezzel kiváltotta ro­­konszenvemet, sőt aligha­nem a hallgatók szimpátiá­ját is. Csak éppen az idő tájt bizonyosodott be, hogy mondjuk egy vidéki város több önművelődési lehető­séggel kecsegtet, mint egy fővárosi peremkerület. Mé­száros Tamás a színház, s talán még a képzőművészet iránt érdeklődött. Többnyi­re izgalmas műsoraiból gyakorta hiányzott a nép­művelő, a művelődési ott­hon, a szó hagyományos értelmében vett közművelő­dés. S­zepes András, a mostani szerkesztő is elgon­dolkoztató adásokat készít, különösen külföldi szemlét és vizuális szemléletet formáló beszélgetései ala­posak. Mégis olykor úgy tűnik fel, mintha ő is a ré­gi hibába esne: nem feltét­lenül a legidőszerűbb kér­déseket tárja a nyilvános­ság elé. Neveket soroltam elő, szenvedélyeket említettem — korántsem elmarasztaló szándékkal. Már csak azért sem, mert gyanítom, a ne­mes szenvedélytől — a kályhától — való elindulás szükségszerű, a kezdő szer­kesztő előjoga. Némi idő után, amikor már tapasz­talatokat szerzett és a teljes közművelődésben való gon­dolkodásmódra is szert tett, bizonyára eljutott volna az árnyaltabb és kiegyensúlyo­zottabb műsorokig. Csak­hogy — a most rutinosodó Kepes kivételével — egyi­kük sem jutott el, mert azóta már más h­elyen dol­gozik, esetleg nem is foglal­kozik közművelődéssel. Nem firtatom, hogy miért történt ez így, bizonyára ezer oka van. Annyi min­denesetre nyilvánvaló, hogy a sok rádiós folyóirat közül éppen az töltötte be a nevelőműhely szerepét, amelynek kiforrottságára a közművelődési törvény ki­forrásának, a közvélemény árnyalt tájékoztatásának időszakában lett volna szükség. Persze, vethetné ellen bárki, ott vannak az egyéb műsorok: Kovács Júlia, Nagy Piroska, Tomkai Ju­dit és Varsányi Gyula vál­lalkozásai. Tényleg ott vannak: túlnyomórészt érett, önművelődésre ser­kentő, a mozgalom hétköz­napjairól beszámoló ripor­tok. Még arra is alkalma­sak, hogy kiegészítsék a folyóirat egyoldalúságát. Azaz csak alkalmasak vol­nának, arra ugyanis aligha lehet kényszeríteni a hall­gatót, hogy összeszedje őket a rádióújság legkülönbö­zőbb helyeiről és a legvál­tozatosabb időpontokban okuljon belőlük. Ezért az­tán mégiscsak az a tanul­ság, hogy a jobb sorsra ér­demes rádiós folyóiratnak cseppben a tenger­alapon kell(ene) sűrítenie a min­denkori közművelődési vallóságot. Főként azért, hogy azok „a bizonyos köl­csönhatások” — a népmű­velés és a közművelődés, a népművelők és a kultúra­­közvetítő értelmiségiek, az ízlésformálás és a kulturá­lis események beharangozá­sa között — ne maradjanak, ne maradhassanak figyel­men kívül. Z. L. 40 KULTURÁLIS MELLÉKLET RÁDIÓ Közművelődési folyóirat? Olvastam egy cikket. A rádió egyik vezetője írta — Közművelődés és tömegtá­­­jékoztatás címmel. A szerző A MAGYAR RÁDIÓ ÉS A MAGYAR IFJÚSÁG SLÁGERLISTÁJA 1. Illés L.-Kántor I.: NÉZZ RÁM, ITT VAGYOK (Illés-együttes) 2. Wolf P.-Szenes I.: TÉGED TŐLEM MÁR NEM VEHETNEK EL (Korda György) 3. Victor M.-Bradányi I.: AZ EMBEREK ÉS ÉN (Sasvári Annamária) 4. Szörényi L.-Bródy J.: AZ ŐSEMBER (Fonográf együttes) 5. Novai G.-Miklós T.: A ZENEGÉP (Generál együttes) 6. Fáy A.-Bradányi I.: HOGYHA ELHAGYSZ (Kovács Kati) 7. Pásztor L.-Hatvani E.: VÁNDORÉNEK (Kócbabák és Neoton együttes) 8. Illés L.-Kántor I.: VÁRJ, MÍG ELJÖN A NYÁR (Illés-együttes) 9. Móricz M.-Bródy J.: TE MEG ÉN (Koncz Zsuzsa) 10. Presser G.: NEKED ÍROM A DALT (LGT) A Magyar Rádióval közösen készített Slágerlistánk­ra minden héten szerdán 12 óráig lehet szavazni. A „voksokat” tetszés szerint három helyre küldhetik be. A címek: Magyar Rádió Könnyűzenei Rovata, 1800 Budapest, A Rádió Közönségszolgálata 1051 Buda­pest, Október 6. utca 9., Magyar Ifjúság szerkesz­tősége, 1085 Budapest, Somogyi Béla utca 6. Kérjük, a borítékra írják rá: SLÁGERLISTA.

Next